Közel 7 év tanítás után az előző szemeszter vol az első, hogy sem belsős, sem pedig külsős osztályom nem volt. Ennek az az oka, hogy az egyetemeket is érinti a költségcsökkentés, és kitalálták, hogy a kurzusvezetőknek kell a külsősöket tanítani abban az esetben, ha a kurzusra távoktatásban beiratkozók száma nem éri el a 25 főt. Év elején ez a szám 17 fő volt csak, így nem tudtak nekem szerződést kínálni. Ezt annyira nem is bántam, mert a melóhelyi átstruktúrálások miatt így is volt elég dolgom.

Valamikor május végén, június elején érkezett egy kör email az egyetemi HR-től, hogy a következő szemesztertől kezdve nem ajánlhatnak csak úgy bárkinek tanítási lehetőséget, ezért minden érdeklődőnek jelentkezni-e kell a „pool-ba” (azok zárt köre, akikből majd később választhatnak külön pályáztatás nélkül). Ehhez ki kellett tölteni egy 40 kérdésből álló álláspályázatot.

Tanakodtam rajta, hogy megcsináljam-e a jelentkezést, végül, a beadási határidő előtt egy nappal arra jutottam, hogy miért ne. Legalább megpróbálom, és ha van rá módom, bent tartom a lábam az egyetemen.

Szóval kitöltöttem a jelentkezést, leadtam, és vártam. Július végén aztán jött a levél, hogy bekerültem a kiválasztottak közé, innentől kezdve bármelyik marketing tantárgyra kaphatok felkérést. A szokásos fogyasztói magatartás kurzusvezetője nem is késlekedett, kb. 2 nappal később át is küldte, hogy tudnék-e 3 osztályt vállalni. Nem online, hanem teremben.

Hármat semmiképpen sem tudtam bevállalni, de egyre igent mondtam. Megbeszéltem idebent, hogy kétszer korábban jövök be vagy tovább maradok 10 héten keresztül minden héten, és így el tudom vállalni a csütörtök délutáni órát. Múlt csütörtökön meg is volt az első órám. Eddig érdeklődőnek tűnnek a diákok (60%-ban megint csak nemzetközi tanulóim vannak), remélem, nem sikerült elriasztanom őket teljesen.

Reklámok

Úgy alakult, mégha csak egy nagyon rövid időre is, de újra volt egy nyuszink. Az egyik baráti család ismerősei elutaztak, és a baráti családra bízták a nyulukat, ők viszont az átadás utáni napon értek csak vissza Magyarországról. Hogy a nyuszi ne töltse egyedül az első éjszakát távol az otthonától, átköltöztettük magunkhoz egy estére.

A kocsiban még eléggé meg volt szeppenve, de cukibogár módjára bújt és próbált rendesen viselkedni. Hazaérve könnyen megtalálta, amit megkellett, mondjuk elég észrevehető helyre tettük a WC-jét meg a kajás-vizes bödönkéjét. Kb 2 perc üldögélés után elindult felfedezni a nappalit meg az étkező részt. Megnéztünk vele egy filmet, ez alatt persze ő a szőnyegen henyélt, párom meg vakargatta a fülét meg a buksiját.

Estére felköltöztettük a fenti nagy fürdőbe, mert ott simán tudott szaladgálni, és nem kellett bezárnunk a hordozójába. Minden cókmókját felvittünk vele, így simán tudott három kedvenc elfoglaltságával időt tölteni: tömte a nyulat, ült a WC-jén, illetve elnyúlt egy régi, bolyhos fürdőszoba szőnyegen.

Reggelre már teljesen megszokott minket, amikor kiengedtük a fürdőből azonnal felfedező útra indult. Elsőként az egyik vendégszobába tért be, és mint valami gyerek, azzal szórakozott hosszú tízpercekig, hogy oda-vissza mászkált az ágy alatt. Miután kitessékeltük és levittük, rohangált kicsit odalent, és boldog nyuszi módjára ugrándozott a levegőben, majd hagyta magát órákon keresztül simiztetni, dögönyözni, puszilgatni. Ja, és persze kipróbálta a szigorúan tilos kanapéra felugrást is.

Délutánra már azzal is tisztában volt, hogyan kell lépcsőzni, és előszeretettel hódolt legújabb felfedezésének. Volt, hogy csak a lépcsőfordulóig ugrándozott fel, aztán meg teljesen az emeletig, hogy aztán dübörögve – már amennyire egy puhatalpú nyuszi tud dübörögni – száguldjon le hozzánk, a nappaliba.

Közös megegyezéssel nálunk tölthetett még egy extra napot a nyuszi, így az este ismét nagy szeretgetések közepette telt. Ha lefeküdtünk mellé a szőnyegre nem volt rest azonnal őrült nagy mosdatásokba kezdeni. Nekem szétnyaldosta az arcomat, fülemet, páromnak a karjával tette ugyanzet, gondolom, a kielégítőnek ítélt vakargatás és simogatás kompenzálásaként. Vasárnap, amikor is eljött a búcsú ideje, nehezen válltunk meg egymástól. Nagyon jó volt ismét egy szőrmókkal tölteni a hétvégét.

Az új HOMC próbál barátkozni, így amikor kapott egy meghívást az egyik média partnerünktől, akkor rám gondolt, mint színházi kísérőjére az End of the Rainbow című darab záró előadására. Mindez az adelaide-i kabaré fesztivál alatt történt, pont azon a héten, amikor a volt fogalmatlan kisfőnök is úgy döntött, hogy megcsillogtatja kreatív tehetségét a zenés-táncos műfajban is, és színpadra állít egy 1,5 órás darabot az életéről – a vallási szektában való nevelkedésétől kezdve a lázadásképp Japánba történő költözésén át, a szexuális kiteljesedéséig, és napjainkig. Az előbbire elmentem, az utóbbit kihagytam.

Az End of the Rainbow Judy Garland, ötödik férje, aki egyben menedzsere is volt, illetve állandó zeneszerző társa, Anthony életéről szól, leghíresebb dalaikon keresztül bemutatva. Mindezt egy olyan, közel 2,5 órás darabba sűrítve, ami mind a kiinduló helyzetet, mind a problémát, mind pedig a lezárást javarészt egy helyszínen keresztül, a londoni Ritz Hotel-ben játszva taglalja.

Mivel Judy Garlandról kb. annyit tudtam az előadás előtt, hogy az Óz a leghíresebb filmje, meg hogy sok férje volt, emellett élete vége felé inkább problémás hollywoodi dívaként viselkedett, mint sem együttműködő előadóként, így igazán élvezettel néztem végig a színházi darabot. Még akkor is ha, egészen szomrú és elgondolkodtató volt.

A történet tehát onnan indul, amikor is megérkezik Londonba férjével egy 5-hetes nightclub fellépés-sorozatra. Az egészhez láthatóan nincs kedve, de mivel még a hotelszobát sincs miből kifizetniük, a neve meg már nem elég garancia arra, hogy majd távozáskor fizessenek, így muszáj próbálnia és rávennie magát a fellépésekre. Férje, akinek menedzsereként anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy Judy a lehető legjobb formájában álljon ki a színpadra, és hozza az estéket, eleinte megpróbálja távol tartani a színésznőt a démonaitól. Úgy, mint a masszív alkoholizálás és a gyógyszerek túlzásba vitele. Egy-egy elejtett utalásból nyilvánvalóvá válik, hogy gyerekkora óta komoly problémát jelentett számára a függőség, amit hollywoodi orvosok is tápláltak a kor szellemének megfelelően.

Sok-sok veszekedés, kiborulás, hiszti után, ahogy közeleg a fellépések ideje, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Judy-nak már semmi kedve az egészhez, leginkább nem csinálna semmit, de mivel másból nem tudnak pénzt szerezni, muszáj visszamennie a mókuskerékbe. Egy botrányos rádióinterjú után arra jut a férj, hogy úgy sem tudja megállítani Judy önpusztítását, akkor meg legalább legyen belőle haszna, így ismét elkezdni gyógyszerezni és itatni a színésznőt. Pár fellépés le is megy rendben, amihez a zongorista/zeneszerző támogatása elengedhetetlen, de a nyomás és az elvárások miatt Judy egyre mélyebbre süllyed. Az egyik utolsó fellépés elején teljesen szétcsúszva küldi el a francba a közönséget, és úgy dönt, abbahagyja az egészet. Készen áll arra, hogy feladja az éneklést, a színészetet, és visszavonuljon. Férje ezt azonban nem engedi. Annyi gyógyszert tuszkol bele, amitől képes visszakászálódni a színpadra, letolni a show-t, mintha semmi sem történt volna.

Másnap azonban olyan fájdalmak közepette ébred, amitől ráeszmél, hogy ez az egész már nem játék, és a férje simán megölhette volna annyi gyógyszerrel, amit kapott. Zeneszerző barátja még egy utolsó mentőövet dob neki, megkéri, költözzön vele az ő birtokára, éljenek együtt, és ne csináljanak semmit, csak sétálgassanak, nézzék a tengert. Judy bár vonzónak találja az ajánlatot, legszívesebben ezt tenné, de nem hagyja el férjét. Pár héttel később pedig gyógyszertúladagolásban meg is hal.

A Judy-t alakító színésznő, Helen Dallimore egyszerűen parádés volt a szerepben. Csodás hangjával abszolút a darab középpontja volt, még akkor is, ha a Royalty Theatre nem éppen a legjobb helyszín volt az előadásra. A színház látott már szebb napokat is, nem is túl nagy, így állítólag a díszletet is újra kellett gondolni, hogy beférjen egyáltalán. Örülök, hogy a két színházas lehetőség közül ezt választottam.

Birkabunda

Posted: 2019/07/04 in 1. üveghegy - Ausztrália

Ausztráliában éppen tél van, mármint mindenhol, csak ez az ország méretéből adódóan az egyes régiókban más és máshogy érződik. Darwinban éppen 31 fok van, Tasmániaban meg ma reggel előfordult a -2 is. Nálunk, Adelaide-ben reggel 8 fok körüli a kinti hőmérséklet, ami délutánra felmegy akár 18-ra is. Viszont az éjszakák hűvösek a házban, hiába fűtünk be este, meg használjuk az elektromos ágymelegítőt is. 7 év itt lét után arra jutottunk, veszünk egy-egy igazi téli paplant.

Nem mintha nem lett volna téli paplanunk, csak úgy ítéltük meg, kellene valami igazán nagyágyú a hideg ellen. Mert bizony pizsamában, néha még éjszakai zokniban is elő-előfordult, hogy fáztam alvás közben mostanában. A vásárlásra tökéletes időpontnak bizonyult az EOFY (end of financial year, azaz a pénzügyi év vége, június 30-ig akcióznak.). Ekkor ugyanis 20-70%-os leértékeléseket is ki lehet fogni. Ami egy jobb téli paplan esetében nem elhanyagolandó, hiszen ezek darabonként kerülhetnek jóval 200 dollár feletti összegekbe is.

Megnéztük először a szokásos “olcsó” helyeket, úgy, mint Kmart, Target, de aztán végül a Harris Scarfe-ban találtuk meg azt, amit kerestünk. A paplanokat általában vagy egy 1-től 3-ig, vagy egy 1-től 5-ig terjedő skálán osztályozzák. Mindkét esetben az 1-es a legkönnyedebb, nyári takaró, míg a 3-as vagy 5-ös a legeslegmelegebb, téli paplan. A kmartos és targetes 3-as (náluk a legmelegebb besorolású) paplan nem volt elegendő, mert pont ilyenünk van most is. Így megnéztünk egy 5-öst is a harmadik boltban. Pontosabban legalább négyfélét, mert lövésünk sem volt, mi alapján válasszunk.

Logikus választás lehetett volna a tollpaplan, de az a verzió, ami a mi dunnánk vastagságának (angolul doona-nak) felel meg, aranyárban volt. Következő szint a gyapjú, aka birkabunda volt. Erre esett a választásunk, miután konzuktáltunk az egyik eladóval. Először nekem vettünk takarót, mert párom úgy volt vele, hogy az akció úgy sem csak egy napig tart (50% – csak most szombaton :)), meg amúgy is én fázok állandóan, így majd jól letesztelem, és ha jól vizsgázik a birka, akkor veszünk neki is egyet.

Jelentem, a birka nagyon jól vizsgázott, nem fáztam alatta egy cseppet sem, pedig rövidujjúban és sortban teszteltem. Szerintem az is segít, hogy a single méretű takaró majdnem másfél méter széles, így simán be tudtam magam múmiára is tekerni benne. A sikeren felbuzdulva, párom is beadta a derekát másnap. Visszamentünk a boltba, és láss csodát, a szombati akció véget ért vasárnapra. De sebaj, kezdődött egy új. Közel hasonló áráért (mindössze pár dollárral drágábban) vettünk neki is egy 500gsm-es gyapjú paplant, amihez még 2 könnyű kispárna is járt. Így már mindketten birkabunda alatt hajtjuk álomra a fejünket, és legfőképp, melegben.

Viszonylag spontán ötlettől vezérelve az egyik vasárnap lementünk az Innes National Parkba, ahol ezer éve nem jártunk. Az úton lefelé azt próbáltuk kitalálni, hogy mikor is lehetett az utolsó alkalom, hogy arra túráztunk vagy horgásztunk. Arra jutottunk, hogy bizony 4 éve nem voltunk ott.

A mostani apropó is az volt, hogy lazac szezon van, és szerettük volna telerakni a fagyasztót.Tudom, elég merész gondolat, pláne, hogy sosem garantált a halfogás a horgászás során, ráadásul Browns Beach a nemzeti parkon belül is egy távolabb eső részen van, így csak odafelé 311km-t (4 órát) kellett utaznunk.

Az idővel nagy szerencsénk volt, csodásan sütött a nap, még akkor is, ha alig volt 15 fok. Mielőtt horgászni kezdtünk, az egyik leágazásnál letértünk mégnézni, hogy is néz ki mostanság Ethel, a hajóroncs. Egész jól látszott most, bár ugye az apály-dagály, meg a szél is befolyásolja, mennyire van kint a homok alól.

Fél 2 körül értünk a browns beach-i parkolóba, beöltöztünk, majd elindultunk a bokáig süppedős homokban a „szokásos” horgász helyünkhöz. Ez alaphangon olyan 30 perces erőltetett sétát jelentett, mivel az összes horgászcuccot, hűtőtáskát a csalival be kellett cipelni.

2 óra magasságában párom bedobta az első botot, és kb. negyedórán belül meg is fogta vele az első halat. Az én botomon elromlott az orsó, bevágásnál visszafelé pörgött, így páromnak új botot kellett nekem felszerelnie. Ezzel már én is eredményes lettem. Nem csak lazacot, hanem mulletet is fogtunk, illetve nekem sikerült kitekernem egy beazonosíthatatlan halat, agresszív fogazattal. Nem igazán tűnt tipikus dél-ausztrál halnak.

Sötétedés utánig maradtunk csak, hiszen másnap meló volt. Persze az utolsó két, vaksötétben történt bedobással sikerült igazán szép lazacokat kifognom. De nem volt mit tenni, indulni kellett. Újabb félóra homokmenés után átvedlettünk a parkolóban, majd fél 7 körül nekivágtunk a hazafelé vezető újabb 4 órás útnak.

Port Wakefield-nél, kb. 100 km-re Adelaide-től megálltunk egyet vacsorázni a nagy benzinkúton, majd egy-egy házi hamburgerrel és sültkrumplival később már újra hasítottunk is. Párom még a fél 11-es érkezésünk után állt neki kb. egy órán át megpucolni és elcsomagolni a halakat. Hétfőn nem igazán voltunk frissek a munkában.

Hétfő reggel visszasétáltunk a vasárnapi reggeliző helyre. Meglepően sokan voltak, így kicsit várakoznunk kellett a rendelés leadására, de még így is maradt időnk rendesen megreggelizni, mielőtt ki kellett jelentkeznünk a szállásról.

A kézipoggyászainkat bedobtuk a csomagtartóba, és felkerestük az előző nap már kiszemelt Sea World-öt. Míg sorban álltunk, addig inkább megvettem a jegyeket online, így tudtunk spórolni pár tíz dollárt. Így viszont nem is abban a sorban kellett várakoznunk, ahol addig tettük, hanem átmehettük a gyors belépéses kapuhoz.

Ahogy átjutottunk, egyből mentünk is a fóka show-ra, amit még sikerült pont elérnünk. Érdekes volt, mert nem csak a trükkökön volt a hangsúly, hanem egy gyerekműsor keretében arról értekeztek, hogy a szemét, ami felhalmozódik a tengerekben, óceánban, milyen hatással van az élővilágra. Arról is volt szó, mit lehet tenni, például szelektíven gyűjteni a szemetet, nem hátrahagyni a mocskot magunk után, ha kimegyünk a partra, és persze nem szennyezni a vizeket.

A fókák után felültünk a Storm nevezetű hullámvasútra. Ez mindössze 2 perces menet, a vége érdekes: belecsobban a kocsi a vízbe. Hát én úgy néztem ki, mint aki vizespóló versenyen indult, de utolsó helyezett lett. Szerencsére az összes értéket be kellett tenni egy zárható öltözőszekrénykébe, így azok megúszták az elázást.

A hullámvasút után megnéztük a jegesmacikat, a rája simogatót, majd mentünk is tovább a delfin showra. Ez nagyon tetszett, cukik voltak a delfinek. Nagyon ügyesen hajtották végre a trükköket. Itt is volt szó a tengeri élővilágról, de annyira le voltunk nyűgözve a produkció által, hogy fogalmunk sincs, miről beszélt a műsorvezető.

Mikor vége lett a delfin shownak, átmentünk megnézni a fókás részt. Nem a produckiót, hanem csak úgy általában az állatkákat. Utánuk jöttek a tengeri csillagok, a vízalatti világ, cápákkal, asztal méretnyi rájákkal, korallokkal.

Miután kinézegettük magunkat, párom úgy gondolta, ideje lenne felmászni a Sky Climb névre hallgató létesítményre. Mivel ugyan tömbsarkú, de mégis magassarkúban voltam, úgy véltem, a mászás rám nem vonatkozik. Pechemre, tudtak cserecipőt adni. Így engem is beszíjaztak, és egy rövid oktatás után már mehettünk is felfelé. A Sky Climb hasonló, mint a tree top climb, amin pár éve voltunk Melbourne mellett. Viszont arra lelkileg készültem, erre meg nem. Az első emeleten nem kicsit voltam berezelve, de aztán összeszedtem magam, koncentráltam, és végigmentem a kötélpályákon, meg a pallókon.Szerencsére, nem lehetett odafent képet készíteni, így csak az üres pályáról készült fotókat tudom megosztani.

Remegő lábakkal elküzdöttük magunkat (jó, csak az én lábaim remegtek) egy kajáldához, ahol hagytam magam csodafagyival megnyugtatni. Kicsi pihenő után továbbálltunk, és megnéztük a vízisí showt. Ez is érdekes volt, és bizonyította, hogy ha tudsz valami extrém sportot, akkor biztos, hogy átmenetileg meg tudsz élni belőle.

Innen már mentünk is vissza a kocsihoz, majd a reptérre. A reptér mellett megtankoltuk a kocsit, 5 perccel a határidő le is adtuk rendben, majd mentünk is befelé, hiszen 45 percünk volt a repülő indulásáig. A gold coast-i reptér szerencsére nem túl nagy, és mivel csak kézipoggyásszal utaztunk, a check-in csomag miatt nem is kellett aggódnunk. Negyed 7-re már landoltunk is Adelaide-ben.

Az előző nap eléggé kivette belőlünk az energiát. Hazaérkezés után még felkerestük a szállás „wellness” részlegét, pezsgőfürdőztünk meg szaunáztunk egyet, aztán pedig a barátainkkal el mentünk vacsorázni. Vacsi után pedig bedőltünk az ágyba, most már besötétítve.

Jó későn is sikerült így ébrednünk. Elsétáltunk a központba, ahol is parti kávézóba kiülve megreggeliztünk. Az English breakfast jó választás volt brunch-nak (se nem reggeli már, de még nem is ebéd). Sétáltunk egy kellemeset a parton, aztán kocsiba ültünk, és elautóztunk oda, ahol páromék előző nap horgászni voltak, Southport-nál.

Itt lementünk a Jetty-hez, gyűjtöttünk habkövet a parton, futkároztunk a vízben, meg szurkoltunk a szörföseknek. Azt is megnéztük, hol fogtak páromék előző nap hal helyett búvárt. Mondjuk, nem lehetett nehéz, mert kb. 2 percenként vízbe a békaemberek, gondolom, itt oktatták őket.

Amikor itt is kisétáltuk magunkat, ismét továbbálltunk, és megnéztünk néhány szigetet, ahova természetesen egy-egy hídon át lehetett menni. Ilyen volt például Ephraim Island, Sovereign Island, illetve Paradise Point. Ez utóbbi nem is igazán sziget, inkább félsziget, amit most kezdtek el kiparcellázni, és vadi új házak kezdtek kinőni a földből.Mind csodásan nézett ki, bárhol el tudtam volna képzelni egy nyaralót, meg a nyaraló előtt parkoló yachtot. Na, majd ha nyerünk a lottón.

Vacsira ismét nyakunkba vettük a várost, besétáltunk Surfers Paradise központjába, és a szokásos Rice vs Noodle nevű ázsiai falatozóba tértünk be. Már nagyon vágytam egy spicy seafood noodle soup-ra, párom meg ugye bármikor képes enni mézes csirkét (nem a sakkozó galambra gondolok).

Folyt. köv.