A munkahelyi szappanoperát ott hagytam abba, hogy pénteken korábban hazazavartak, majd ugye jött a hosszú hétvége. Kedden frissen, üdén mentem be, készen álltam, hogy újra lelkesen lapátoljam a sz@rt. Mire megérkeztem, már a GM be is költözött az irodánkba. Mi meg lelkesen tüsténkedtünk. Ez volt az első nap is, hogy timesheet-et kellett vezetni.

A hét elég lazán telt számomra, nem unatkoztam, 8.5 órát, néha 9-et is megerőltetés nélkül ki tudtam tölteni minden egyes nap, mindezt szépen vezettem is a formanyomtatványon.

Csütörtökön volt a szokásos havi összejövetelünk, amikor is a 135 töltőállomás üzletvezető eljön hozzánk, és ilyenkor prezentálják a kategória menedzserek, a területi vezetők, meg mikor éppen kicsoda, hogy milyen aktualitások vannak, milyen akciók lesznek, van lehetőség kérdezni is az irodától.

Valamiért úgy alakult (vajon, miért?), hogy az én munkámat prezentálta a főnök a marketing szekcióban, illetve két kategória menedzser is olyan akciókat mutatott be később, amiken én dolgozom, a harmadik meg arról beszélt, hogy milyen nagyszerű promóciót fogunk csinálni egy nagy beszállítónkkal, amin megint csak én dolgozom majd a következő periódusban (ezért voltam ugye 1 napot Melbourne-ben). Kvázi, 4-szer kellett felállnom, és “meghajolnom” megköszönvén a munkám elismerését meg a tapsot.

Péntekig egy másik dokumentumon is kellett dolgoznunk, ami kb. azt a címet viselte, hogy a cégen belül rosszul működő folyamatok (bad process report). Össze kellett írnunk, hogy mi nehezíti a munkánkat, milyen folyamatok nem működnek jól. Gondoltam, rendben, én leírom, mire is gondolok, kezdve onnan, hogy semmilyen márkaátadás nem történt a legelején, viszont nagyon faszán megtanultam a különböző kávé típusokat lefőzni. Igaz, ez nem segített egyáltalán abban, hogy mondjuk megértsem az autómosós márkám működését. Vagy hogy csak információ morzsák jutnak el hozzám, amiből nekem viszont egy hatalmas nagy várat kell általában építenem, masszív alapokkal. Stb, stb, stb. 4 oldalt sikerült összehoznom. Mondjuk, így is rövidebb lett, mint a timesheetem 🙂 .

Most kedden, pont egy héttel ezután, hogy el kellett kezdenünk vezetni az ominózus timesheet-et, mindenkit berendelt a GM egy-egy négyszemközti beszélgetésre. Én voltam a 4. a sorban. Ki volt elé pakolva a timesheet-em meg a bad process report-om is. Többször elmondta, hogy ez nem értékelés, de hát csak az volt, akárhogy is nézzük. Először azzal kezdte, hogy mit figyelt meg abban az egy hétben, amíg ott volt velünk: 1) ha valaki nem tud valamit, akkor tőlem kér tanácsot, 2) a főnök minden szarságot nekem passzol le, 3) én kezdeményezek kommunikációt a többiekkel, 4) én menedzselem a a csapatot (pl. emlékeztetem őket, hogy milyen határidők vannak a közös projekjeinkben, mikorra, mit is kérek tőlük, min kéne együtt dolgozni), 5) egyedül én futok full kapacitáson, a többiek csak lődörögnek, 6) túl sok mindenen dolgozom, ami nem is hozzám kéne, hogy tartozzon, de mégis nálam köt ki. Aztán megkérdezte, hogy hogyan képzelem el itt a cégnél a jövőmet, mit gondolok a főnökről, és mennyire szeretnék feljebb lépni.

Lelövöm a poént előre: nemet mondtam. Nem akarom átvenni sem most, sem később a főnök helyét. Először is, mert képtelen lennék együttdolgozni pár jelenlegi kollegámmal, másodszor meg nem akarok mégtöbb stresszt az életembe, harmadrészt meg utálom a belső politikát, és még sorolhatnám az indokokat.

Aztán még viccelődött, hogy úgy vette észre, hogy krónikus segíthetnékben szenvedek, és mint a céges “orvosom” azt írja fel, hogy mindenkinek nemet kell mondanom, nem oldhatok meg senki helyett semmit.

Ezt egészen máig ki is bírtam, mígnem ma kora reggel kaptam egy emailt, ami mindent borított.

Örültem, hogy korábban mehettem haza, mert jól esett rápihenni a 3 napos hosszú hétvégére. Eredetileg el szerettünk volna utazni QLD-be, picit melegedni, de a napi 12 órás melós napok mellett nem volt időm semmit foglalni. Így hát maradtunk otthon.

Szombaton sikerült összesen 14 órát aludnom, nem gyengén voltam kimerülve. Aztán meg annyira felpörögtem, hogy el mentünk sétálni egy nagyot. Grange és Glenelg között 21 km-t tettünk meg az este folyamán.

Vasárnap, mivel még mindig szépen sütött a nap, lenéztünk Encounter Bay felé, mert ilyenkor már elindulnak a bálnák, és reménykedtünk, hogy hátha látunk egyet-kettőt. Waitpinga Beach-nél szerencsénk is volt. Ez egy olyan partszakasz, ahol még nem jártunk. Nagyon gyönyörű, kiváló szörfös helynek tűnik a nagy hullámok miatt, viszont így télen elég szeles.

Hétfőn újra sétálni indultunk, Glenelgről Seacliffig mentünk el. Kellemes volt az idő (voltak, akik fürödtek a tengerben, pl. gyerekek – télen), mi meg próbáltuk kihasználni. Jó volt nem gondolni a melóra.

A főnök felkészített, hogy a kolleganőmnek a “lebukás” utánra is van stratégiája. Elsőként magát állítja be áldozatnak, majd ezt követően bocsánatot kér tőlem, le akar kenyerezni (pl. vesz nekem valamit), majd felmagasztal. Mindezt addig, amíg újra elő nem tör belőle a fenevad. Beteg. Mármint nem csak a szitu és a stratégiája, hanem a kolleganő is. Tényleg. Tudják, csak ugye ilyenről nem lehet szólni. Az ember kénytelen ezt a saját bőrén megtanulni. (Amúgy pár órával később lépésről lépésre úgy történt, ahogy a főnök mondta.)

Szerencsére pár nap múlva új irodarészbe költözött az osztályunk, és távollétemben (1 napig beköltöztem az egyik ügynökségünk irodájába) a többi kollegám önkényesen megváltoztatta az előre lefixált ülésrendet. Merthogy eredetileg mellette ültem volna, csak úgy, mint korábban.

Az új rész hozott jót is, meg rosszat is magával. A jó, hogy melegebb van, mint az előző helyünkön, van saját kis minitárgyalónk, és inkább közösségi iroda, mint a korábbi rész volt. A rossz, hogy a korábbi párhuzamos ülés helyett U-alakban vagyunk elrendezve, és így minden egyes csacsogás olyan, mintha közvetlenül a fülembe duruzsulnának vagy épp ordítanának bele (van egy-két nagyon hangos és bőbeszédű hölgy az osztályon). Mondjuk, ezekre nem sok időm van odafigyelni, de azért az zavaró, amikor a saját gondolataimat is alig hallom. Pláne, amikor nagyon szoros határidővel dolgozom.

Az előző posztban említett “projektek” keretében megnyertem a lehetőséget, hogy a főnökkel együtt összeállíthassam a háromhavonta kiküldésre kerülő magazinunkat (akciós újság cikkekkel, közösségi hírekkel, helyi termelők támogatásáról). Értsd: ő kiadta, neki mit mondott a cégtulaj, én meg kivitelezhettem az egészet (azaz írhattam (!!!) cikkeket, hajthattam 7 kategória menedzsert és 6 brand menedzsert, hogy szolgáltassanak tartalmat, ajánlatokat, akciókat, fotókat, ha meg nem tették, akkor emlékeztetni őket, illetve javaslatokkal előállni a hiányzó részek pótlására).

Múlt szerdán volt a nyomdába adási határidő, délután 4-kor még az ajánlatoknak a 25%-a hiányzott, de úgy tűnt egyedül engem érdekel csak ez a dolog. 5-kor lelépett a főnök is, 5.30-kor a többiek, én meg próbáltam iránymutatást adni az ügynökségnek és kitalálni, mi a fenét is lehetne berakni a hiányzó helyekre.

Este 8-kor, mikor is elkészült a végleges(nek gondolt) anyag, egyedül ültem bent az irodában, és próbáltam nem anyanyelvűként korrektúrázni a kiadványt. Nem tagadom, sirdogáltam magamban, mind a kimerültségtől, mind a munkamennyiségtől, mind pedig attól, hogy a kisf@#$m is tele volt épp azzal, miért nekem kell szívnom már megint. Ekkor jelent meg a GM, a főnök főnöke, akit év elején neveztek ki, elsősorban a shop részleg vezetőjévé, és aki amúgy skót (és csudálatos akcentusa miatt elég nehezen is értem, mit mond). Kérdezte, mit csinálok még odabent, és miért sírok. Belőlem meg kifakadt, hogy mindenki szarik az egészbe, a magazinban nem csak az én márkáim vannak, hanem mindenkié, de azon kívül, hogy ez nem jó, meg az nem jó, semmi konstruktív hozzászólást nem kaptam senkitől. Az nem segít, hogy szar a szöveg, azzal nem tudok visszamenni az ügynökséghez, hogy át kell írniuk, mert hogy mégis mi alapján. Ha az én márkám lenne, tudnám, mit kéne írniuk, de hadd ne kelljen már más márkájának is a gondozását a nyakamba vennem. Vagy ha igen, akkor minek van a többi brand menedzser, meg a főnök. Meg, hogy épp 3 másik kampányom fut, a 3 másik márkámon, és 2-t épp készítek elő. Ja, meg hogy mindenki csak a maga kis világában gondolkodik, senki nem azt látja fontosnak, hogy ugyanazt a szekeret toljuk a cél irányába. A GM végighallgatott, majd közölte, hogy a) a magazint nem nekem kellett volna összeraknom, a főnök kapta feladatként a tulajtól (azaz a főnök munkáját végeztem), b) látványos a kulturális különbség (a helyiek hazamennek, és ha nincs meg a meló, hát nincs meg, majd lecseszik őket, ahhoz már hozzászoktak, és úgy sem változik semmi, én meg ott vagyok, és tolom a szekeret). 9 körül hazamentem, leadtam az anyagot a nyomdába.

Másnap Melbourne-be kellett utaznom egy beszállítói megbeszélésre, egész nap ott voltam. Pénteken, mikor mentem be, mintha egy másik bolygóra érkeztem volna. Mindenki nagyon kedves volt, azonnal rendelkezésemre állt, minden kérdést rögtön megválaszoltak. Gondoltam magamban, hogy valami nem okés itt. Tuti történt valami. Kérdeztem a kolleganőimet, mi történt. Senki nem akart válaszolni. A főnököt is faggattam, de ő sem nyilatkozott. Viszont őt be tudtam fenyegetni, hogy nem csinálom meg a prezijét a következő hétre, ha nem mondja el, mi volt. Nagy nehezen előadta, hogy a GM olyan mértékben cseszett le mindenkit, hogy ilyet még nem hallottak a cég történetében. Plusz, hogy 2 hétig, mindeninek timesheetet kell vezetnie (mindenről, nem csak nagyvonalakban) arról, hogy éppen mit is csinál, min dolgozik. Továbbá a GM beköltözik hozzánk 2 hétre. Engem ezek után 2.30-kor hazazavart, de előtte megkért, hogy írjam össze, mit kéne még aznap megcsinálnom, és azt ő elintézi. Hát, kapott egy A4-es 2 oldalas listát a nap hátralévő részére, és sok szerencsét kívántam neki hozzá. Folyt. köv.

Sem időm, sem pedig kedvem nem volt írni az elmúlt napokban, hetekben. Olyan történt velem ugyanis, ami még soha. Pontosabban ennyire nyíltan még soha. Az angol megfogalmazás szerint bullying and harassement (nagyjából munkahelyi zaklatás és megfélemlítés) áldozata lettem.

Nagyjából 1 hónapja megkaptam még egy márkát, amin 7 kategória menedzserrel kell együtt dolgoznom. Elég jelentős koordinálási feladatokat jelent. Mivel eddig nem volt külön ember erre a márkára (miért is lett volna, hiszen csak a biznisz 66%-át adja?!), a főnöktől vettem át a “projekteket”. A projektek olyan elfeledett, de nagyon közeli határidős munkák, amiket el lehetett volna korábban kezdeni, és nagyon lazán be is fejezni, ha a főnök ismerné az egy-egy aktivitásra minimum szükséges időt (pl. engedélyköteles nyereményjáték, gyártási határidők, nyomdai alapok). De hát ő inkább sales-es, mint marketinges, kvázi, mindent beígér, és bevállal. Na, így esett a nyakamba 2 nyereményjáték, amik közül mindkettő olyan, amit még soha nem csinált a cég. Az egyik egy footy-hoz köthető promóció, a másik pedig egy Disney-s együttműködés (licensz köteles, kvázi nem csak a helyi, ausztrál irodától, de az amerikai központtól is jóváhagyás  kell mindenre).

Ehhez hozzájön még, hogy 4 hetes periódusaink vannak, azaz nem kalendár évben tervezünk. Ebből következik, hogy a főnök (akinek lövése sincs a periódusokról) egymásra vállalta a két nyereményjátékot. Ez nem jó, nagyon nem, hiszen mindkettőt hirdetnünk kéne a töltőállomásokon.

Miért lényeges ez? Mert minden periódusra 3 hónappal előre le vannak foglalva a szabad helyek, pl. a kútoszlopon csokit reklámozunk, a bejáratnál kenyér márkát, stb., stb., stb. Ezt egy nagyon komoly mátrix táblázatban töltőállomásonként rögzítjük, így minden boltnak csak a saját kis sorát kell megnéznie a táblázatban, és máris tudja (jobb esetben), hogy neki mit és hol kell kiraknia. Ez alapján nyomtatjuk a POS anyagokat is.

Amikor átvettem a márkát, jeleztem, hogy itt gebasz van a rendszerben, mert helytelen az allokáció, rossz időben vannak a nyereményjátékok listázva, azaz nem egyeznek azzal, amit a főnök mondjuk a footy-soknak, vagy épp a Disney-nek ígért be. Ez meg irdatlan nagy gáz. Sajnos azonban én azt nem tudtam megmondani, hogy akkor mi is lenne a helyes. Pontosabban a dátumokat igen, de azt, hogy milyen felületek lettek odaítélve, azt nem. Honnan a vérből is tudtam volna, mert kb. 1 napja vettem át a márkát.

A kolleganőm, aki a fent említett mátrixot készíti, teljesen kiborult, hogy neki újra kell csinálnia az egészet, és hogy már rég tájékoztatnom kellett volna arról, hogy milyen eszközöket is szeretnék én használni a töltőállomáson. Ismétlem, 1 napja dolgoztam a márkán, és senki nem tudta megmondani, hogy korábban milyen eszközöket is rendeltek ehhez a márkához használatra. Tehát úgy éreztem, nem túl jogos a kifakadása. Ennek ellenére, a 7 kategória menedzserrel egyeztettem, és bizony kiderültek olyan, eddig nem ismert infók, hogy vannak bizony olyan eszközök (pl. üzleten belüli poszter hely), amiket eladtak egy-egy beszállítónak. Kvázi, ha nem kérdezem meg őket, és leadom a táblázathoz az én “milyen eszközöket is szeretnék használni” listámat, újra hibás mátrixot készített volna el a hölgy. Jóhiszeműen jeleztem neki, mit fedeztem fel épp, mire ő ordítozni kezdett velem, aminek a nagyjábóli érteme az volt, hogy én még ezt is képtelen vagyok megcsinálni (mi mást is nem voltam képes megcsinálni, az nem derült ki), neki kell ezt is intéznie (hogy mit is kell még elintéznie, az sem derült ki, mert hogy a mátrix összerakása a munkájának része), és ha én megnehezítem az ő életét, akkor várjam ki, nekem hogyan fogja ő megnehezíteni. Ennél a pontnál nem bírtam tovább, és kimentem a mosdóba sírni. Többen utánam jöttek, és mondták, nem én vagyok az első, akire így rászállt. Négyen léptek le eddig az osztályról miatta, illetve kiderült, hogy korábban ő volt a másik üzeltág marketing vezetője, de a hasonló megnyilvánulásai miatt lefokozták. Rajtam ez nem segített.

Ezek után volt egy meetingem a főnökkel, aki amikor meglátta, mi van, egyből azt kérdezte, hogy az adott kolleganő szállt-e rám. Mondtam, igen. Felhívta a többi kollegát, és egyesével beszélt velük, hogy mi is történt, mert hogy én képtelen voltam ezt normálisan elmondani neki.

A többiek mindannyian mellém álltak, elmondták, ők mit hallottak, és hogy amúgy nem ez volt az első eset, csak a többit nem vettem magamra. Miután meghallgatott mindenkit, a főnök berendelte az ominózus kolleganőt, bevitte a GM-hez (general manager), és ott a helyszínen írásbeli figyelmezetést kapott.  Folyt. köv.

Páromat felhívta egy idősebb magyar faszi, akivel eddig még soha nem találkoztunk, hogy szerelni kéne a kisteherautóját, mert az autószerelő srác nem tudta megcsinálni, szóval valószínűleg elektromos problémája lesz a kocsinak.

Annak rendje és módja szerint, párom elment a megadott helyre, megnézte a kocsit, kimérte a hibát, de alkatrész hiányában nem tudta aznap befejzni. 1 héttel rá ismét elment, és immár sikerrel is járt az akció.

A munkadíj mellé felajánlotta még a faszi, hogy elvisz minket egy repülésre a sportgépével, mivel ő húszon X éve repül, nem mellesleg párom ex-főnökével a mentőktől nagy repülős cimborák.

Így alakult, hogy az egyik vasárnap felkerestük az embert, és együtt elmentünk Aldinga-ra, ahol is a Sport Star névre hallgató kétüléses gépét parkoltatja (és amit bérrepülésre kiad, ha épp nem ő használja).

Mindketten kb. 45-45 percet repültünk vele, és mindkettőnknek volt alkalma pár percig vezetni a gépet. Elég felelősségteljes érzés volt, picit ijesztő is, még akkor is, ha tudtuk, nem fogunk lezuhanni.

Jártunk Port Noarlunga, Moana Beach, Sellicks Beach és McLaren Vale felett. Sőt! Megnéztük a főnökömék birtokát is felülről. Könnyű volt felismerni, volt mellette egy versenypálya….

Mivel most már hozzám tartozik a cégnél a shop is (részletek majd egy másik posztban arról, hogy ez mennyi “jóval” jár), így a kategória manager-ektől kapok egy-egy termékmintát, vagy belépőt. Így volt ez az egyik lóversennyel is, amit az egyik üdítős parterünk szponzorált. Az egész SSO (mondjuk úgy, hogy a központ) kapott jegyeket a rendezvényre, nekem sikerült hathoz hozzájutnom.

Felkerekedtünk párommal, meg egy baráti család 3/4-ével (az alábbi képen a kölcsön gyerkőcök láthatók 🙂 ), és kilátogattunk a lovira pacikat nézni.

IMG_0734

Két futamban fogadtunk, a főversenyben meg egy azt követő futamban. Lövésünk sincs a versenyről, csak annyit tudtunk, mint amennyit 4 éve megtanultunk (win, place, each way). Az első futamban 3 lóra tettünk, egyet még a rajt előtt kizártak… Viszont a kettőből az egyik megnyerte a futamot, sajna, ő volt az esélyes, így nem nyertük vissza az összes fogadás árát.

A második menetben 2 lóra tettünk, de nem volt szerencsénk, nem úgy a vendégeinknek. Ők mindkét esetben nyertek, és nem bukóval szálltak ki, hanem plusszal. Így kell ezt kérem szépen csinálni 😀 .

A hazafelé vezető útra 2 napot szántunk, hiszen az ANZAC Day-t (április 25.) már otthon szerettük volna tölteni, hogy legyen egy napunk még munkába menet előtt, amikor is kipihenjük az út fáradalmait. A terv az volt, hogy az első nap 689 km-t megyünk Alice Springs és Coober Pedy között, majd a maradék 850 km-t másnap tesszük meg. A terv jó is volt, csak az első napba beletuszkoltunk még pár extra látványosságot.

Reggel 9 előtt pár perccel tudtunk elindulni a szállásról, addig tetvészkedtünk, meg a kijelentkezésnél is többen voltak előttünk, meg még tankolni is kellett, szóval a lényeg a lényeg, hogy majdnem 1 órás késéssel vágtunk neki ennek a többszáz kilométeres első szakasznak. Előző este sem feküdtünk le túl korán (a nagy nemzeti park látogatás után elmentünk egyet vacsorázni az Uncles Tavern-be, meg utána egyet sétálni a Todd Mall-on), így sűrűbben is kellett megállókat beiktatnunk a szokásosnál.

Először Stuart’s Well-nél álltunk meg, ami annak a Cotterill családnak a tulajdonában áll, akiknek a felmenője alakította ki az első túraösvényeket a Kings Canyon-nál, és akik nagyon sokat tettek állítólag az Északi-Terület turizmusának fellendítéséért. Mi itt egy kávét ittunk (az ajtón vicces azé’ a felirat – fotó alább -, jelentése kb. ha el bírod olvasni ezt, akkor ne csapd be azt a kib@szott ajtót), megnéztük a két emut, aztán átgurultunk a szomszédos tevefarmra. Mert hogy az egyetlen állat, amit nem láttunk a vadonban, az a teve volt. Pedig itt nagyon sok vad tevének kéne lennie. Állítólag több teve él itt, mint kenguru. A parkolóban fotóztam egy igazi road train-t (3 vagy több pótkocsis teherautó), ami szintén egy külön “állat fajta”.

Nem túl messze ettől a fogadótól van egy Cannonball Monument, amit az 1994-es ágyúgolyó futam 4 halálos áldozatának (2 japán versenyző, 2 ausztrál szervező) emlékére állítottak.

A következő pihipont egy kiránduló hely volt, mert bementünk a Henbury meteorit kráterekhez. Ez a főúttól 15 km-nyi földutas kalandot jelentetett, egy irányba. Az út minősége tűrhető volt.

A krátereket egy kb. 4000 éve a Föld felett szétrobbant meteorit darabjai alakították ki. Vannak kisebbek, nagyobbak, mélyebbek, laposabbak. Amikor mi megérkeztünk, egy idősebb pár tartott ki a területről. Párom megkérdezte tőlük, mit keresgélnek olyan lelkesen. Hát meteorit darabokat! Milyenek is azok? Apró, fekete, égett kőnek kinéző mágneses darabok, amik amúgy nikkel-vas ötvözetek.

A feladat innen kezdve egyszerű volt, ilyen köveket kell keresni. A hajdani itató körül nagyon sok fekete kövecskét szedtünk fel. Csipkedtük magunkat, mert nem csak a nap égetett, de a legyekből is ezer meg egy próbált rajtunk utazni. Ahogy visszaértünk a parkolóba, a pár már épp ebédelni készült. Párom azért megkérte őket, hogy nézzék már meg, miket találtunk. Nagyjából 85%-ban jó köveket szedtünk fel, így elmondhtajuk, meteroritvadászok és -tulajok lettünk.

Innen Erldunda következett a megállók sorában, ahol egy gyors ebéd után ismét belecsaptunk a lovak közé, és meg sem álltunk Marla-ig, az erről az oldalról első dél-ausztrál benzinkútig. Itt összefutottunk a barátainkkal is. Gyors csevegés után ráálltunk a maradék 233 km-re Coober Pedy-ig. Ez a rész viszonylag gyorsan telt el.

Míg ők bementek a kempingbe, addig mi most a spéci, földbe vájt szállásunkra mentünk.

Gyors kipakolás után várt is minket a naplemente (az alábbi blokk utolsó két képén ugye nem csak én látom az arcot?!) meg a szokásos rántott hús, illetve steak, de most nem John’s-nál, hanem az Opal Inn Hotel bisztrójában (első éjszakai szállásunk étterme).

Eredetileg még szerettem volna az utolsó napról is írni, de mivel az út a reggeli elindulás után így nézett ki (utolsó fotók) a teljes 10 órán keresztül, ezért sok értelme nem lett volna. Tehát itt a vége, fuss el véle.