A tavasz kezdete óta akadt pár olyan hétvége, amikor kellemes volt az idő egy kis csónakázáshoz. Volt, hogy horgászni mentünk, volt, hogy csak krúzolni. Mindegy épp mi volt a cél, a lényeg az volt, hogy kint voltunk a tengeren.

A hajós klubból, ahonnan a csónakot szoktuk vízre tenni, illetve a Port River-nek a tengerre kivezető belső szakaszán először mindössze 4 csomóval, később pedig 7 csomóval lehet kicsorogni. Ennek az az oka, hogy itt (Garden Island környékén) sok delfin keres menedéket.

Szerencsére, eddig 10-ből 9 alkalommal láttunk delfineket. De nem ám csak 1-2 párt, vagy családot, hanem csoportokba verődött, csapatostól úszkáló és játszadozó példányokat. Mivel azt gondolhatják valamiért a kisebb hajókról, hogy ők is valamiféle nagyra nőtt delfinek lehetnek, ezért előszeretettel jönnek oda megnézni a járgányunkat. Ilyenkor óvatos fokozotra váltunk, és alig pár csomóval sodródunk a vízen. Majd mikor megunják a delfinek a hajó melletti és alatti cikázást, akkor nagyobb gázzal odébb állunk mi is. De erről az élményről álljon itt alább inkább egy képes “beszámoló”, aztán ítélje meg mindenki maga a cukiság-faktor mértékét 🙂 .

A vízen azonban nem csak a delfinek az aranyosak, hanem a fókák is. Volt, hogy a sziklákon üldögélve láttuk őket, volt azonban olyan is, hogy a jetty alatt lubickoltak.

Ha már szóba került a horgászás is, akkor nézzük azt is, miket fogtunk eddig odakint a tengeren. Jó, nem volt akkora zsákmány, mint amihez a hajócska odafent QLD-ben hozzászokott, de jócskán akadt a horogra tintahal, meg néhány méreten aluli, növésserkentés gyanánt visszadobott port jackson shark vagy épp flat head.

Pár héttel ezelőtt olyan érdekességet is tapasztaltunk, amit szerintem még az itteniek sem sokan. Akkora apály volt, hogy a befolyónál kilátszott a homokpad, és volt, aki meg is feneklett. Az eddigi minimum, amin mi átjöttünk az 0.5 méter volt ezen a szakaszon. De hogy a homok kilátszódjon ennyire, ilyet még nem pipáltunk.

 

 

Reklámok

…így most ismét az jön. Kivételesen nem rólam lesz szó, hanem páromról. Meg arról, hogy “megplasztikáztatta” magát. Persze nem arra kell gondolni, hogy csodásan dús ajkakat töltetett magának, vagy épp ráncfelvarró műtéten esett át. Egyszerűen csak eltávolíttatott két olyan “bogyót”, amik fiatal kora óta megvoltak az arcán, és amelyekre igencsak ráfért egy orvosi ellenőrzés. Amikor egy GP-s látogatás alkalmával “Dr Csók” megkérdezte tőle, hogy nem akarná-e levetetni őket, mert ki tudja, hogy jóindulatóak-e, rögtön elgondolkozott, hogy ez nem is olyan rossz ötlet. Eddig ugyanis fel sem merült páromban, hogy esetleg ezek rosszindulatú elváltozások lehetnének.

Szóval mondta a GP-nk, hogy ő meg tudja csinálni a kimetszést, menjünk be az egyik vasárnap (az a műtős napja). Így is lett, bementünk, én lelki támogatásnak, illetve fotóriporternek, párom meg persze alapanyagnak. Elsőként a szemöldöke felett lévő bogyót vágta ki a doki. Miután összestoppolta páromat, kiadta az instrukciókat (le kell ragasztani, tisztítani csak óvatosan, 9 nap után visszajönni varratszedésre, stb), majd pedig elküldte elemzésre a “bűnöst”. Mire eljött a varratszedés ideje, addigra visszajött az elemzés eredménye is: semmi eltávozás, nem volt rákos vagy rosszindulatú a kinövés.

Pár hónappal később rászánta párom magát a másik kinövés eltávolítására is. Ez egy fokkal bonyolultabb művelet volt, mert pont az alsó ajkán helyezkedett el. A doki elsőre azt mondta, hogy nem biztos, hogy ő meg tudja csinálni, de aztán második megtekintésre bevállalta. A felállás ugyanaz volt: az egyik vasárnap megjelentünk, párom felfeküdt az asztalra, a doki kivagdosta, amit ki kellett, összevarrta, amit össze kellett (ugyanolyan nagy maradt a szája 🙂 ), instrukciókat kiosztotta, anyagot elemzésre elküldte. Varratszedéskor közölte, hogy minden rendben, semmi elváltozás nem volt ezzel a bogyóval sem.

Mostanra (mert hogy mindez az elmúlt kb. 8 hónapban zajlott) már nagyon halvány nyoma maradt csak mindkét műtétnek.

Utolsó napunkat, ami persze nem volt egy egész nap, csak éppenhogy egy fél sem, megint csak egy ráérős teraszos reggelivel kezdtük, majd kijelentkeztünk a szállásról, becuccoltunk a bérelt kocsiba, és felkerestük a helyi botanikus kertet. Talán nincs is olyan ausztrál nagyváros, aminek ne jártunk volna még a botanikus kertjében (kivéve Darwin, de ott még nem is voltunk). Cairns eddig kimaradt, így ideje volt pótolni.

Elég sok bejárata van a kertnek, pláne, hogy az utca két oldalán terül el. Mi a Collins Avenue / Main Lawn oldalán kezdtünk. Nagyon-nagyon sok olyan növényt láttunk, amit még máshol nemigen. Oké, elég jó indok, hogy ez trópusi éghajlat, tehát trópusi növények is vannak itt. Sőt! Ezek a növények javarészt annyira újdonságok voltak számunkra, hogy még azt sem igazán tudjuk, mi a magyar megfelelőjük nekik. Ezért, ahol épp lefotóztuk a nevüket, ott a latin megnevezésükön fogom őket listázni.

És akkor kezdjük is a sort:

  1. a piros lógós az Alocasia cucullata Burmából származik
  2. tájkép sok zölddel 🙂
  3. párom
  4. tetszett a levele
  5. orchidea
  6. orchidea
  7. bocs, ezen a pillangót kell megtalálni
  8. Amherstia Nobilis
  9. Medinilla miniata a Fülöp-szigetekről
  10. Brownea grandiceps x coccinea Venezuelából
  11. – 13. Strongylodon macrobotrys, a személyes kedvenc

A következő adag sem kevésbé egzotikus:

  1. tapeinochilos dahlia Pápua Új-Guinea-ból
  2. ennek nem volt kiírása
  3. pandanaceae – de ezt lehet, hogy benéztem
  4. u.a.
  5. melastomataceae medinilla
  6. Brownea grandiceps x macrophylla Panamából
  7. huperzia squamosa Malajziából
  8. vitorla virág, de hatalmas méretben (kb. 1.5m)

A következő blokkban csak a 3. képre hívnám fel a kiemelt figyelmet, ami egy cuki kis húsevő növény. A többin a pillangókat kell nézni.

A botanikus kerten belül van lepkeház is, így oda is betévedtünk. Persze ezen a részen is vannak csodás növények, mint pl. a fentebb említett húsevő cukiság, vagy az alább látható végtelen számú orchideák. És persze színesebbnél színesebb pillangók.

Az út túloldalán lévő kertrész inkább egy esőerdei túrára hajaz, van egy board walk, amin el lehet jutni a tavacskáig pár furcsa csavart vagy épp csomózott fa mellett. A tavon szépen úszkálnak a kacsák meg lebegnek a vízi liliomok is. Nagyon sok.

Mivel kellőképp elbámészkodtuk az időt, visszafelé eléggé ki kellett lépnünk, hogy visszaérjünk a kocsihoz, még legyen időnk megtankolni a reptérre menet, majd pedig leadni azt az autóbérlős cégnél. Kicsi eltévedéssel 2 perccel a leadási határidő előtt be is parkoltunk ellenőrzésre. Majd miután minden rendben volt, elsétáltunk a bőrönd feladáshoz, és alig pár perc várakozás után már szálltunk is be a gépbe. Megint maradéktalanul sikerült az utolsó percekig kihasználnunk a hosszú hétvégés nyaralásunkat 🙂 .

Ki ne emlékezne a CSI sorozatokra?! Valamelyik csatornán biztos, hogy még ma is futnak. A bűntény gyors, elnagyolt bemutatása után jönnek a kamerás meg az ujjlenyomatos “forensics” szakemberek, meg persze a nyomozók, akik néhány drámai beállás után elszáguldanak, majd nettó 45 perc alatt megoldanak minden bűnesetet. Kérem szépen, ez a valóságban nem így megy. Honnan tudjuk? Mert tegnap nálunk járt egy CSI Norwood-ból. De kezdjük az elején.

Kedden a szokásos menetrend szerint lelépett először párom dolgozni, majd kb. fél óra múlva én is követtem őt. Beraktam még a mosogatni valókat, elindítottam a gépet, és miközben a garázs felé tartottam, azon gondolkodtam, hogy vajon mozog-e mosogatás közben annyit a gép, hogy a szenzorok érzékeljék, ha be vannak riasztva. Arra jutottam, hogy biztos nem, így becsippantottam a kecót.

A nap eltelt, este 6 körül, mikor hazaértem, párom már ott állt az ajtóban, és azzal fogadott, hogy betörtek (vagy legalábbis nagyon akartak) hozzánk. Mikor ő hazaért fél 5 körül, semmit nem vett észre. Átöltözött, meguzsonnázott, majd kinyitotta az ajtót a szomszéd srácnak, aki azért kopogott be, hogy szóljon, nézzen már ugyan a párom körül, mert hogy hozzá be akartak menni, és a széke a mi kertünkben van. Ekkor vette észre párom, hogy a nagy teraszajtó nyitva van, a szúnyoghálót kihasították, a mosókonyha ajtajának a kilincsét meg próbálták lerúgni, a garázs oldalsó bejárati ajtaját meg felfeszegették. Szerencsére, sikertelenül. Gyorsan felhívta párom a Port Adelaide Police-t, lejelentette, mi van, ők adtak egy ügyirat számot, meg megerősítették, hogy kiküldenek egy helyszínelőt.

A CSI-os bácsi meg is érkezett abban a pillanatban, amikor épp a cipőmet készültem végre az első döbbenet után levenni. Egy szem maga volt. Bemutatkozott, kérte, hogy mondjuk el, mi történt, aztán felhúzott egy gumikesztyűt és végigporolta az ajtókat, ablakokat, a kerítést, ahol átugrottak, a kukát, mindent. Egyetlen ujjlenyomatot talált, az is valószínűleg a szomszéd srácé lehet, amikor átnézett a kerítésen a székét keresve.

Amikor a porolással megvolt, akkor jött a fényképezés. Kívül, belül. Majd átment a szomszédhoz. Ekkor mi is körbe mentünk a ház körül, és észrevettük, hogy egy oldalsó ablakot meg a konyha ablakot is megpróbálták felfeszíteni, legalábbis a kereten (meg az egyik oldalsó falon) csavarhúzó okozta bemarások vannak. Jeleztük a helyszínelő rendőrnek. Kb. 1 órát maradt, aztán ment. Mondjuk, az még mindig nem világos, hogy ha ki tudták nyitni a terasz ajtót, akkor minek rongálták meg a többi nyílászárót, illetve miért nem mentek be a kecóba. Lehet, hogy észrevették a riasztó szenzorait, és inkább nem kockáztatták meg, hogy megszólaljon?

Ezek után neki álltam megnézni, hogy hogyan is kell lejelenteni a káreseményt a biztosító felé. Azzal is elszórakoztam egy jó 45 percet, de legalább online le lehetett adni. Párom mindeközben azon dolgozott, hogy biztonságosabbá tegye a házat. Ő a hagyományos, régimódi eszközökön ügyködött, én meg a riasztó rendszer programozási lehetőségeire próbáltam rájönni a google segítségével. Hajnal 1-re meg is voltunk. Ő blokkolta a terasz ajtót, én meg megfejtettem, mi mit jelent a riasztó panelen, és hogyan lehet mester-kóddal belépni a háttérmenübe. Így aztán le tudtuk tesztelni a rendszert, a zónák beállításait, és már azt is tudjuk, mit érdemes tovább fejleszteni.

Ma itthon maradtam, mert balga módon azt gondoltam, hogy majd jönnek a biztosítósok. Párom meg nem akarta itt hagyni a kecót üresen. A reggelt azzal ütöttem el, hogy a fejlesztendő részekre keresgéltem megoldásokat. Egyszer csak hallom, hogy valaki matat odakint valami fémesen. Gondoltam, ezek basszus visszajöttek, és már megint a kerítésnél próbálkoznak. Leszaladtam kamerára állítva a telefont a kezemben, de nem láttam semmit. Aztán elsuhant az első ablakok előtt egy árny. Vártam pár másodpercet, aztán kiléptem, és csináltam pár fotót a távozó alakról, aki munkavédelmi felsőben, sapkában volt, egy hátizsákkal a hátán. A képeket elküldtem páromnak, majd úgy voltam vele, ha ez a csávó volt, és mégegyszer visszajött, akkor én bizony lefotózom az arcát is. Beriasztottam a házat, bepattantam a kocsiba, és száguldottam utána. Persze sehol nem volt. Visszafordultam a kocsival, amikor is megint megláttam, pont egy másik portára ment be. Vártam, amíg kijött, aztán csináltam egy képet róla szemből is. Pofátlanul ment be a következő házsor közé. Ekkor már nagyon felkúrtam magam, és kocsival félig felhajtottam az éppen aktuális házsor kocsibeállójára. És na mit látok? Hát azt, hogy ez a szerencsétlen a gázleolvasó…

Gondoltam magamban, jól beégtem, de mindegy. Hazamentem, felhúztam az összes sötétítőt, és lent maradtam a nappaliban. Kb. 1 óra múlva megint elsétált egy vadidegen a ház előtt. Erről a fasziról is gyorsan csináltam egy fotót a szobából, majd amikor elment, kiléptem a bejárati ajtó elé szétnézni. Visszanézett, de továbbment a másik házsorhoz. Pár perc múlva kopognak, kinézek, hát nem az előbbi ismeretlen áll ott? Kinyitom az ajtót, erre kiderül, hogy nem egyedül van, hanem egy rendőrnővel. Jöttek szétnézni a környéken, meg megnézni, vannak-e kamerák a közelben. Az utca túloldalán lévő háznál találtak kettőt, annak az anyagát szeretnék majd megszerezni. Beszélgettünk, mondtam nekik, hogy mi volt, hogy volt, javasoltak is eszközt, hogy mit lehetne még felrakni.

Mivel a biztosító még nem jelentkezett, felhívtam őket is. Ekkor elmondták, hogy nekünk kell árajánlatot bekérnem a javításra, és azt be kell nekik küldenünk. Ezek után elbírálják, hogy a) igen, kifizetik a teljes összeget a rendőrségi jelentés és a mi kárigényünk alapján, vagy b) nem, csak egy részét fizetik ki. Bármelyik is legyen a befutó, az biztos, hogy 4-15 napon belül fognak rá választ adni. Köszi. Kérdezem, mi van akkor, ha épp védhetetlenné vagy zárhatatlanná vált a lakás a károkozás miatt? Ja, akkor kérhetek sürgősségi javítást, és majd meglátják, hogy kifizetik-e a számla alapján. Köszi 2. De a hab a tortán, hogy bár semmit nem vittek el, és még nem tudjuk, mennyibe kerül rendberakni az ajtókat, ablakokat, az már biztos, hogy $250-t önrészt ki kell csengetnünk.

A cairns-i út utolsó bejegyzése lesz a következő, most már tuti 🙂 .

Ha már egyszer eljöttünk ilyen nagyon messzire, akkor mi bizony megnézzük még azt is, amit még sose láttunk. Még akkor is, ha olyan helyen van, ahol már voltunk. Van ennek így értelme? Van bizony.

Szóval szép korareggel virradt Cairns-ben, pikk-pakk cuccolás után tengerpartra és hegymenetre is alkalmas ruciba bújtunk, és elindultunk Cape Tribulation-be. Ez a legmesszebbi pont QLD-ben, ahova még halandó ember bérelt autóval (ami nem 4×4) még eljuthat. Távolabbra (Cooktown-ba) nem merészkedtünk el, bár nagy volt a kísértés. Cape Tribulation-ben már jártunk, legelőször röpke 9 éve (visszaemlékezés itt olvasható). Ennek örömére szerettünk volna visszamenni, és olyan részeket is felfedezni, amiket korábban még nem. Illetve, kíváncsiak voltunk, milyen élmény lesz az esőerdőt újra látni immár 6.5 évnyi ausztrál kalandozással a hátunk mögött.

Fél 9 körül értünk el a Daintree River-hez, ahol csakis komppal lehet átkelni a túloldalra. Mivel errefelé azért már elő-előfordulnak krokodilok, így ahogy a tábla jelezte, bent maradtunk a kocsiban arra a teljes 5 percre, amíg a kábeles komp át nem ért a túloldalra. Csak az utókor számára álljon itt, hogy a retúr-jegy 28 dollár volt. 

Abban maradtunk párommal, hogy az előre kitűzött végállomáshoz hajtunk először, és majd visszafelé beugrunk a kisebb öblökbe, meg tanösvényekre. Khm. Hááát… szóval az úgy volt, hogy ismét megláttuk a Mount Alexandra kilátót, amit nem lehet kihagyni. Gyönyörű a táj onnan. Hatalmas zöld páfrányok, pálmák mindenfelé. 

Ha már itt megálltunk, akkor benéztünk Thornton Beach-re is, ahol mit kerestünk? Persze, hogy kókuszt.

A sikeres vadászat után most már tényleg Cape Tribulation felé vettük az irányt. Reménykedtünk benne, hogy ismét látunk kazuárt, de most a táblák (sima, illetve vicces) kivételével nem volt szerencsénk. Viszont olyan sokan talán nem mondhatják el, hogy láttak kazuáros KRESZ táblát?! Na, ugye!

Cape Tribulation Beach, Kulki parkolójában, Myall Beach-től pár száz méterre leraktuk a kocsit, felvettük a sportcipőket, és elindultunk a Mt Sorrow Ridge Track-re. Biztos nem véletlenül kapta a hegy a nevét (bánat), bár ezt akkor még nem is sejtettük. Pontosabban, sejteni sejtettük, csak nem tudtuk. Mert mi továbbra is úgy voltunk vele, hogy a mi túrázó besorolásunk “tapasztalt”, és egyetlen “nehéz” terep sem volt annyira nehéz, mint amennyire leírták.

Az igazság az, hogy ez bizony nagyon genya terep volt. Kezdjük azzal, hogy egyirányba 3.5km-re írták ki. Ez a valóságban 4.5km volt inkább. Ami síkegyenes terepen nem is lett volna gond, de ez a hegy 650m-re emelkedett majdnem teljesen függőlegesen. Nem volt olyan szakasz, ahol szintben kellett volna közlekedni. Gyökereken át, vagy épp gyökerekbe kapaszkodva, minden bevitt vízcseppet kiizzadva jutottunk fel majd’ 2.5 óra alatt a tetőre. A kilátó pltaformnál aztán egy svéd csapat közölte, hogy ha a dzsindzsán átvágva még tovább megyünk, akkor érünk el igazán a szuper kilátóhoz. Nekünk sem kellett több, átpaszíroztuk magunkat a trópusi lapuk meg a korlátok között, és elindultunk a csoda felé. Igaz, a csoda továbbra sem adta magát könnyen, sziklamászást többször is meg kellett ejteni négykézláb, de a végén csak elértünk a csúcsra. Ahol németül felhívták a figyelmünket, hogy ettől a ponttól aztán már ne tovább, mert láttak már innen eltűnt turistát. Pontosabban, mivel eltűnt, már nem látták, de értetik, mit akarok.

A süvítő szélben megettük a tízórainkat, délben, majd elindultunk visszafelé. Mert ugye ott, ahol feljöttünk, ott le is kell mennünk. Mi sem tesz jobbat az ember térdének, mint 2 órán keresztül függőlegesen lefelé kaptatni. Bár mocskosak voltunk, meg fáradtak, remegett a lábunk (lehet, hogy csak az egyém), de amikor leértünk, csak megállapítottuk, hogy nem vagyunk puhányak. Megcsináltuk ezt a 6 órásra tervezett túrát 4.5 óra alatt, formán kívül, trópusi párában.

Jutalomként lementünk Cape Tribulation Beachre, elnyaltunk egy-egy Calippo-t, majd párom a kimerültségtől jó ízű álomba merült. Nem volt mit tenni, én álltam be a kocsival a kompsorba. Mondjuk, nem volt eszeveszett a tempó, majd 45 percet sorakoztunk, mire ránk került a sor. Innen meg már simaliba volt a szállásra vezető kb. egy órás út.

Folyt. köv.

Reggel 7.15 és 7.45 között kellett megjelennünk a kikötőben, egész pontosan a Passions of Paradise pultjánál, hogy becsekkoljunk az egésznapos kirándulásra. A szállásunk 2.5 km-re volt mindössze a termináltól, így kicsivel 7 előtt elindultunk gyalog. Kellemes volt a már reggeli 21 fokban sétálni az Esplanade-on. Meg amúgy is gyűjtöttük a kilométereket a munkahelyi “kihívás” miatt (erről majd máskor).

A pult előtt jó sokan voltak, mondjuk, az összes többi túrához is kígyóztak a sorok. Ki-ki a pénztárcájának, idejének, vagy épp igényének megfelelő túrára fizetett be/elő. Mi anno ugye azért választottuk ezeket, mert ők viszonylag kevés utassal (65) futnak ki, míg a többség akár 300-400 főt is elvisz. Miután megkaptuk a beszálló kártyánkat, el kellett sétálnunk a kikötő végébe, ahol is már várt ránk a vitorlás katamarán. Párom fentre, a kapitány melletti boxrészbe telepedett le, mert a) itt nem sütött ezerrel a nap, mint odakint, b) nem fújt a szél, mint odakint, c) így láthatta, milyen kütyüjei vannak a hajónak. Annyira jól választott helyett, hogy nem is kellett osztoznunk senkivel sem.

Ahogy kifutott a hajó, már lehetett is reggelizni (pontosabban indulás után már nem lehetett kávézni, teázni, mert forró italt menetben nem lehet kínálni). Kb. 1.5 órát suhantunk az első állomásig, a Hastings Reef egy részéhez. Az út során szórakoztatták az utasokat mindenfélével, volt, hogy vicces biztonsági oktatás volt, vagy épp ki kellett választanunk a felszereléseinket. Mivel hófehér bőrünk még nem szokta meg sem a napot, sem pedig, hogy ismét tengervízben lehet, ezért kölcsönöztünk egy-egy wetsuit-ot (búvárruhát), a maszkot, a pipát, meg a békatalpakat alapból adták. Merthogy snorkelezni jöttünk. Valamivel több, mint egy órát úszkáltunk a zátony felett, és láttunk csodásabbnál csodásabb színes halakat, óriás kagylókat, tengeri csillagokat, cápát (üldöztük is egy darabig), és még ráját is.

Aztán ahogy itt végeztünk, mentünk is át a másik helyre, ami szintén ennél a zátony szakasznál van, de pár kilométerrel odébb. Ezt “stepping stones”-nak hívták, és mivel itt sekélyebb volt a víz, még több mindent lehetett látni. Például különféle halakból álló rajt, akik ették, falták a korallokat. Még a víz alatt is lehett hallani, ahogy sercegve harapnak le egy-egy “szaftosabb” darabot. Kb. 50 percnyi úszkálás után visszamentünk a fedélzetre, megebédeltünk, majd pedig párom még itt is magyarokra lelt (Verára és Tamásra, akik 3 év Anglia után most költöztek vissza Magyarországra, de mielőtt újra beindítják otthon az életüket, azelőtt eljöttek még ide egy 6 hetes hátizsákos túrára. Darwinban landoltak, jártak már az Ulurunál, mi ugye, Cairnsnél találkoztunk velük, de mennek tovább, egész Melbourne-ig).

A kirándulás élmény volt, csodaszép a vízivilág. Délután fél 5 körül értünk vissza, a frissen megismert párt elkísértük a szabadtéri strandhoz, mivel úgyis útba esett a hazafelé sétánkon. A nagy gyaloglás közben még akció is volt, épp érkezett egy mentőhelikopter, ami a park kellős közepén szállt le. Merthogy a park a kórház mellett volt.

Folyt. köv. 

Nagyon hosszúra nyúlt a mostani tél. Még akkor is, ha épp nem volt őrjítő hideg, nem kellett nagy kabátban vacogni, valahogy jól esett volna már egy kis tavaszi húszon pár fok. Egy-két napig ki-kidugta sugarait a nap, hogy megnyújtoztassa magát, belelkesítsen mindenkit, aztán meg jól elbújjon megint. 

Így egyértelmű volt, hogy ha jön a hosszú hétvége, mi tuti elhúzunk melegebb éghajlatra. Hosszan vaciláltunk, hogy mégis merre menjünk. A lista a szokásos volt: Darwin (ahol még sosem voltunk), Perth (ahol már jártunk, de felfedeznénk azért még a környéket), illetve Cairns, pontosabban a 2 éve meghiúsult Nagy Korall-zátony túra pótlása. Hetekig nézegettem a repjegyeket, a szállásokat, de minden rohadt drága volt. Nem csoda, mivel a) nem csak SA-ban volt hosszú hétvége, hanem majdnem mindenhol – persze más-más okokból, illetve b) ezzel a hosszú hétvégével vette kezdetét a tavaszi suliszünet. Aztán kb. 1.5 héttel az indulás előtt viszonylag olcsó (a korábbiakhoz képest) jegyeket dobott fel a rendszer Cairns-be. Gondolom, mert időközben kiderült, hogy VIC és WA játsza a footy döntőt, szóval ezen irányokba vártak forgalmat a hétvégén. 

Gyors konzultáció után párommal, úgy döntöttünk, hogy kell egy kis kikapcsolódás mindenképp, különösen, mert most kellett visszamennem a dokihoz (eredmények majd jövő hétvégén lesznek), és jó lenne, ha le tudnánk lazulni. Így meg is vettem a jegyeket QLD-be, lefoglaltam a szállást, béreltem kocsit, és még a Nagy Korall-zátonyos túrát is befoglaltam, ugyanazoknál, akikkel 2 éve szerettünk volna menni.

A repülő korán indult. Volna. Ha nem üzen a légitársaság hajnal 4.22-kor, hogy a 7.45-ös gép majd csak 9.15-kor fog elindulni. A leszervezett baráti fuvart így vissza kellett mondanunk (nem akartunk senkit sem feleslegesen szívatni), és inkább foglaltunk egy helyet a hosszútávú parkolóban a reptéren. 

A késés ellenére minden rendben ment, a 3 órás út viszonylag gyorsan eltelt. A csomagot felszedtük, majd beálltunk az autóbérléshez. Elég hosszú sor volt, de simán átvettük a kocsit, egy Toyota Yaris-t. Bedobáltuk a cuccainkat hátra, és már indultunk is felfedezni a korábban még meg nem látogatott partszakaszokat. Párom ugyanis a repülőből látott egy öbölrészt, amit szeretett volna megnézni.

Így keveredtünk el Palm Cove-hoz, ami kedves kis tengerparti város. Csodás tengerparttal, pálmafákkal, jetty-vel, a tengerből kimagasló szigetekkel a közelben, és persze kókuszpálmákkal.

Mint már tudjuk, ez utóbbi igen csak beindítja párom vadászösztönét, és egyből beszerzésre indul. Az évek során a technikája határozottan fejldődött, már magabiztosan tudja kiválasztani az érett, de még odabent lédús kókuszokat. Most sem történt ez másként, először egy fadarabbal próbálta ledobálni a diókat, majd egy másik módszerre váltott, faággal (2-3 méteres) kezdte el lepiszkálni a gölődineket a pálmák tetejéről. Miután meglett a bontásra ítélt darab, gyakorlott mozdulatokkal leháncsozta a a kókuszt, majd pedig egy pálcikával átütötte a csapolásra szolgáló lyukat. És máris lehetett inni a nedűt. Ezek után jött a dió széttörése, majd pedig a fehér kókuszhús kifeszgetése a kemény héjből. Elég jól pótolta a kimaradt ebédet.

Palm Cove-ról átautóztunk Clifton Beach-re, itt megnéztük, milyen a folyó és a tenger egybe nem ömlése, hol lehet krokodil (bárhol a tábla szerint), meg milyen szép a part. Aztán átgurultunk Trinity Beach-re, onnan meg a marina részhez. Már kezdett sötétedni mire megérkeztünk a szállásra.

Gyors zuhany után elsétáltunk egy közeli pub-ba (Cock & Bull), ahol méretes steak-et meg óriási schnitzel-t adtak. Senkit ne tévesszen meg, hogy a hely neve és a dekoráció között az égvilágon semmi kapcsolat sincs. A kiadós vacsi után, hogy felkészüljünk a hétvége hátralevő részére, beszereztünk egy pakk cider-t a közeli bottle shop-ból, illetve a másnapi hajós túrára feltankoltunk pár liter vízzel.

Folyt. köv.