Nem és nem

Posted: 2017/08/19 in 1. üveghegy - Ausztrália

Június végén volt egy négyszemközti beszélgetésem a GM-mel, akkor ugye arról, hogy ki mennyit dolgozik, meg milyen rossz folyamatok vannak a csapaton belül. Félig-meddig kérdezte azt is, hogy szeretnék-e feljebb lépni, stb. Én nemet mondtam.

2-3 hete kezdett nálunk egy újabb kolléganő, aki valaha a kisfőnök főnöke volt egy másik cégnél. Ennél fontosabb tudnivaló róla, hogy marha idegesítő, fontoskodó, és be nem áll a szája. Olyan meetingekre vitték be már az első napján, amikre mi nem mehettünk soha. Egyből leesett, hogy ő bizony itt nem csak a szponzorációval foglalkozó menedzser lesz, hanem valami több.

Elindult a sakkozás, és a csapattal arra jutottunk, hogy ketté fogják osztani a team-et. Lesz egy digitális részleg, amit a kisfőnök fog átvenni, kvázi a márkák nem hozzá fognak tartozni. Ha ez így lesz, akkor pedig az új nő lesz a marketing vezető. Nem festett ez a lehetőség túl szép jövőt.

Az új nő betanulásának részeként mindenkivel le kellett ülnie egy “bemutatkozó” beszélgetésre. Én voltam az utolsó a sorban. Gondoltam, lenyomom neki a szokásos bemutatkozó részt, hogy november óta vagyok itt, eredetileg üzemanyagra, mosóra, meg a Velocity-re vettek fel, a korábbi tapasztalataim alapján, de április óta a shop és az anyamárka is hozzám tartozik, stb, stb, stb. Meglepetésemre, már az elején leoltott. Pontosabban nem a leoltáson lepődtem meg, mert az abszolút egybe vágott a fontoskodó, mindenbe beleszóló jellemével, hanem a leoltás miértjén. Kiderült, hogy feladata/küldetése van. Ekkor belőlem meg kibukott a kérdés, hogy ő lesz-e a marketing vezető. Nem, nem ő lesz. De az igaz, hogy nem csak szponzorációs menedzserként van itt. A GM bízta meg azzal, hogy végzett pszichológusként és coach-ként tekintse át a csapat működését, és tegyen javaslatokat az átalakításra. Ő meg arra jutott, hogy engem nevezne meg lehetséges marketing vezetőnek.

Nemet mondtam. Neki is. Az indokaim nem változtak: vannak kollégák, akikkel nem tudnék vezetőként együttdolgozni, nem kell a jelenleginél még több stressz az életembe (így sem tudok rendesen aludni, és a gyomorfájásaim sem véletlenek), és leginkább, a céges politikát is rühellem.

Szerintem még nem találkoztak emberrel, aki ennyire ellenállt volna annak, hogy kinevezzék és több pénzt dobjanak hozzá. De van az a kor, amikor már nem az számít, hogy minél magasabban legyen az ember, hanem hogy az életét úgy élje, ahogy az neki nagyjából megfelel.

Csak nem hagyott nyugodni a tanuló vízumos bejegyzés után, hogy felnőtt emberek, hogyan dönthetnek úgy, hogy turista vízummal jönnek ki, és itt próbálnak tanulóra, illetve valamilyen szponzor vízumra váltani. Merthogy ez így irgalmatlan nagy ökörségnek, pontosabban felelőtlenségnek tűnik. Elsőre. Meg utána még vagy századszori átgondolásra is.

Pár napja azonban felvilágosítottak. Pontosabban engem a párom, őt meg egy viszonylag régebb óta (évek!!!!) tanulón itt lévő, bőven negyvenes családapa. Az állam esett le.

Szóval a szitu a következő. Magyarországon évek óta megszűnt (talán 4 vagy 5 éve) az ausztrál konzulátus. A kényelmes, csak besétálunk a Krisztina Krt-ra lehetőség nincs többé. Minden papírt, kérelmet a bécsi konzulátusnak kell megküldeni, beadni, postázni, feltölteni.

Igen ám, de az ottaniak kicsit sokalták az arányaiban hirtelen jelentősen megugró, családos tanulóvízumos jelentkezők számát kicsiny hazánkból, így egy hatalmas virtuális fityiszt bemutatva, sorra kezdték elutasítani a kérelmeket.

Mit tesz erre a “leleményes” bevándorlási ügynök? Felvázolja a lehetőségként az érdeklődőknek (többnyire családos, 40+-os jelentkezőknek), hogy mit szólnának egy turista vízumos kiruccanáshoz, majd on shore (itt, helybeni) tanulóvízumra átjelentkezéshez?

Akik nagyon jönnének már mi mást is szólnának, mint hogy rendben, csináljuk. Félreértés ne essek, nem gondolom, hogy ez kizárólag csak az ügynök felelőssége lenne. Két fél hozza meg a döntést, feltehetőleg, valamiféle utánajárás köveztkezményeképpen. Azonban sokan még mindig abból indulnak ki, hogy a magyar a jég hátán is megél, feltalálja magát mindenhol, és amúgy is a világon a legjobb munkaerő, szóval tuti lesz meló, meg szponzor, meg zseton, és ki ne hagyjam a kolbászos kerítést. Ez azonban egyre messzebb áll a valóságtól.

Ezért szeretném kérni, hogy jelentkezzen az, akinek ez így komolyan be is jött (és nem húszon éves, egyedülálló, hanem a negyven feletti korosztályból való, családdal, és mindezt az elmúlt 1-2 évben abszolválta).

3D

Posted: 2017/08/14 in 1. üveghegy - Ausztrália

A blog bejegyzéseinek java része vagy rólam, vagy pedig párommal közös élményeinkről szól. Ennek nem az az oka, hogy én lennék ennyira extrovertált, hanem inkább az, hogy ha páromat megkérdezem, miről is kéne írni a blogon, a válasz annyi lenne, hogy “nem tudom, rád bízom drágám, te mindig olyan jókat írsz”. Akkor sem lennék előrébb, ha azt kérdezném, hogy mit írjak meg arról, vele mik történnek meg, mert arra meg kb. azt kapnám válaszként, hogy “semmi extra, dolgozom odabent”.

Viszont most történt olyan, ami leginkább hozzá köthető. Új hobbira lelt (neki már megint lett egy, nekem meg még kb. sosem volt 🙂 ), a horgászás mellé feljött a második helyre a 3D nyomtatás.

Mikor mondtam, hogy erről írnék a blogon, mert már én is unom, hogy állandóan én vagyok a főszereplő, akkor persze megjegyezte, hogy biztos azt fogom írni, hogy “elfoglalja a printer a fél konyhaasztalt, hangosan zümmög, ha nyomtat, és el kéne pakolni onnan, ahol most van.” Nem én mondtam….

Szóval, új hobbi alakult, ami azért műszaki érzéket is igényel, mert meg kell szerkeszteni a tárgyat, amit aztán szeretne párom kinyomtatni. Eleinte csak kicsiben kezdte, kockával meg téglalappal kísérletezett, aztán jöttek a lyukas tárgyak, majd a hasznosak, úgy, mint pumpa, propeller (a kajakra – igen, ismét van kajakunk is), kütyütartó kütyü a mentőkbe prototípusnak, kábelvezető kütyütartó kütyü a melóhelyre, és persze a legutóbbi alkotás a szülinapomra, egy fekete unikornis (mondanám, csillámpóni 🙂 tudom, tudom….) :

Pár nappal ezelőtt kiborultam. Olyan igazi hisztis p@#$&*ként viselkedtem. Mi történt és miért vallok itt?

A történés:

Ugye adott, hogy heti háromszor járunk súlyzós edzésre, meg minium heti háromszor sétálni. Bár az agyammal felfogom, hogy a testem átalakulása időt és energiát kíván, meg azt is, hogy az izom nehezebb, mint a zsír, illetve, hogy az étkezés nagyban befolyásolja az eredményeket.

Viszont először attól éreztem magam rosszul, hogy a nagy súllyal történő guggolások, meg egyéb lábmunkák miatt nem jön fel rám combnál egyetlen korábbi nadrágom sem, vagy ha igen, akkor elakad a fenekemnél. Télen ez mondjuk nem túl szerencsés, mert OK, vannak szép, garbós ruháim, de tök király lenne, mondjuk, farmert felkapni a hétvégén. Ami nem egyszerű, mert, ami feljön fenékben, az eláll derékban. Ennyit a 95-70-95-ről.

Másodjára pedig az borított ki, hogy ráálltam a mérlegre. Ami majd’ 4 kilóval többet mutatott, mint amennyi eddig voltam. Ekkor átszaladt az agyamon a vészprogram: én soha többé nem akarok kövér lenni, pláne úgy nem, hogy sokkal, de sokkal többet teszek az egészségem érdekében, mint az elmúlt 15 évben mondjuk bármikor. És mit csinál ilyenkor egy nő? Hisztizni kezd, meg duzzogni, meg utálni magát (miközben párom somolyogva kérdezi, hogy akkor ne hozzon csokit most megnyugtatni, ugye? – nem fél hergelni az oroszlánt!)

A vallomás oka:

Azt gondolom magamról, hogy azért benőtt már a fejem lágya. Mégis ki tudnak ilyen jelentéktelen ökörségek borítani. Miért? Mert akaratlanul is hatással van rám is az a virtuális világ, ami közösségi média formájában körbe vesz minket. Annak ellenére, hogy sem Instagramon, sem Tumblr-en nem vagyok fent, “csak” FB-n, így is kapom az arcomba dögivel a csodásabbnál csodásabb emberek csodásabbnál csodásabb átalakulásait. Ámulok, és szeretnék én is olyan alakot, izmokat, feneket, derekat, hajat, bőrszínt, stb-t., mint a képeken látottak. Még akkor is, ha tudom, a) órákig tarthatott a beállítás, hogy úgy nézzen ki, ahogy, b) nem fukarkodtak a képszerkesztőkkel és filterekkel sem, c) lehetetlen az elért eredmény a meghatározott időintervallumon belül, d) nem vagyok tisztában, mennyi mindenen át vezetett az út – kvázi, nem “irigyelhetem” a végeredményt.

Mégis megteszem, hogy ilyen pillanatsenkikhez hasonlítom magam, és elszomorodom. Aztán párom finoman megjegyzi, hogy hülye vagyok, nem kicsit, hanem nagyon, mert ha végre azt látnám, amit ő lát, akkor nem foglalkoznék senkivel és semmivel a virtuális világból. Ő azt látja ugyanis, hogy kemény és izmos lett a combom, hogy kerekebb a fenekem, izmos a hátam, és nincsen lengőaljú nagymami karom. Azt meg, hogy a hasamon még nem rajzolódtak ki a kockák, ki nem sz%!rja le. Majd kifognak, ha elkezdünk végre szálkásítani a téli hónapok után.

És akkor itt a lényeg. Ha engem (4X-szel a hátam mögött) ennyire meg tud makkantani ez a csalfa mátrix-szerű valóság, akkor mit szóljanak azok a fiatalok, akik ebbe születtek bele? Akiknek az egy lehetséges karriercél, hogy Instagram sztárok legyenek… Hogy a feltöltött fotókra kapott like-ok számának növelése legyen mindenáron az elsődleges. Bármi áron.

Ez sajna látszik a teremben is. Elkezdett lejárni néhány friss jövevény, akiket pár alkalom alapján nagyjából így lehetne bekategorizálni:

  • csajok, akik felveszik a legszebb és legvillantósabb sport cuccukat, full sminkben, majd telefonnal a kezükben foglalják a gépeket (nem edzenek, zenét hallgatnak, selfieket csinálnak) – ugyanez megvan srácban is, csak smink nélkül 🙂
  • csajok, akik felveszik a legszebb és legvillantósabb sport cuccukat, full sminkben, majd próbálkoznak a gépek használatával, de ahelyett, hogy elolvasnák, hogyan is kell, vagy megkérdeznének valakit, inkább lábbal nyomkodják a tolódzkodó gépet (váll- és hát erősítésére szolgál, de ők mondjuk “vádliznak” vele), miközben selfieznek – szintén van pasi verzió is, kedvencem az őrült páros, akik minden gépen és súlyon végigmennek, a lehető leghelytelenebbül kivitelezve minden egyes gyakorlatot (viszont motiválni, azt tudják egymást)

Meg vannak a többiek:

  • csajok, akik használják, mi több, jól is használják a gépeket, de zéró súllyal edzenek hónapok óta
  • csajok, akik használják, mi több, jól is használják a gépeket, jól megválasztott súllyal edzenek, de még az elején tartanak (pl. én 🙂 )
  • csajok, akik használják, mi több, jól is használják a gépeket, jól megválasztott súllyal edzenek, ez látszik is rajtuk, de azért beraknak figyelemfelhívásként pár olyan elemet, ami látványnak király, de sok értelme nincs (pl. pad oldalán fekvőtámasz, közte a levegőben taps)
  • csajok, akik használják, mi több, jól is használják a gépeket, jól megválasztott súllyal edzenek, ez látszik is rajtuk, csinálják a dolgot, minden cécó nélkül (ide szeretnék tartozni én is)
  • pasik, akik hegyeket mozgatnak meg, de leginkább dumálni járnak le (csajok ezt nem csinálják, mármint a duma részt, bezzeg a pasik!)

Mi a tanulság? Gyakorolnom kéne ezt magamnak is, de nagyjából az, hogy nem tök mindegy, hogy mások mit gondolnak, amíg az ember saját magával többé-kevésbé rendben van, és nem az a fő motivációja, hogy elengedhetetlen a sok online elismerés a létezéséhez?

FRISSÍTÉS ALUL 🙂

Azzal, hogy múlt pénteken végeztem a fogászaton nem tudtam le sajnos minden doktoros látogatást. Hétvégén (mikor máskor) úgy elkapott a takonykór, hogy kettőig nem láttam. Nem volt ez váratlan, hiszen odabent már mindenki volt beteg. Hétfőn úgy döntöttem, nem megyek be melózni, mert könnybe lábadt szemekkel és erős fejfájással ez nem tenne jót senkinek sem.

Felkerestem hát először is a gyógyszertárat, hogy a szokásos, és a hétvégén be nem vált forróitalport valami ütősebbre váltsam. Illetve, ha már ott voltam, akkor megkérdeztem a patikust, adna-e igazolást, hogy dögrováson vagyok, és emiatt nem mentem dolgozni. A kedves ázsiai hölgy mondta, hogy szívesen ad, de nem biztos, hogy elfogadja a munkáltató. Jól van, cseszd meg, akkor elmegyek a körzetihez.

Minden egyes látogatás a helyi dokinál 75 dolláros beugróval kezdődik, plusz az extrákkal, ha valahova be kell utalnia – igaz, ezeknek kb. fele visszajár később csekk formájában. Bár nincs ellenemre a rendszer ilyen jellegű támogatása, meg persze a földimre is hajlandó vagyok áldozni (miskolci doki rulez), de a fogorvosos kiadás után úgy voltam vele, hogy egy kicsit spórolnék, ha lehetne. Így a helyi egészségügy egy újabb szeletével ismerkedhettem meg a bulk billing-es orvoslás személyében.

Nem igazán látom át a rendszer miértjét és hogyanját, de a lényeg a lényeg leegyszerűsítve, hogy vannak olyan orvosok, illetve egészségközpontok, ahol 7-8 körzeti rendel, és Medicare kártyával (helyi TB kártya) nem kell önrészt fizetni, merthogy a szolgálatatás díját fedezi a Medicare-es hányad. Persze itt nagy ritkán jut az ember ugyanahhoz az orvoshoz (elsőre legalábbis így tűnik), meg sokan is vannak, de kb. ugyanannyit kell itt is várni, mint a sima magánkörzetinél időpontra érkezés ellenére.

Én Dr Le-hez kerültem, aki megvizsgált, kiírt két napra. Ha már ott voltam, feldobtam neki az állandó gyomorpanaszomat is, azaz azt, hogy hónapok óta, még akár kis mennyiségű kaja után is képes vagyok megszabadulni a bevitt ételtől nagyon rövid időn belül (a felső úton, visszafelé). Erre elküldött ultrahangra.

Kedd késő délutánra kaptam időpontot, ami csak azért “mókás”, mert a vizsgálat előtt minimum 6 óráig nem lehet sem enni, sem inni (még vizet sem). Szóval böjt volt ezerrel. Amikor elmentem a radiológiára (ami szintén bulk billing-es), mindössze pár percet kellett várnom, és máris jött az ultrahangos néni. Kedves volt, igaz össze-vissza nyomkodta a gyomorszájamat, amitől nem volt annyira őszinte a mosolyom, de tényleg csinált rohadt sok felvételt minden belső szervemről (gyomor, máj, vese). Ma délután mehetek is vissza a kiértékelésért meg a körzetihez.

FRISSÍTÉS: na, semmi bajom, se epe kövem, se fekélyem nincs, minden csodaszép odabent, már amennyire a belsőségek szépek lehetnek. Így a megfejtés érdekében vérvételre is elküldtek ma, és péntek reggel 7-re mehetek ismét vissza Dr Le-hez.

Nem, nem fagyott be a St Vincent öböl itt Adelaide alatt, és nincsenek kényszerképzeteim sem arról, hogy hercegnő lennék (bezzeg, csillámpóni! 🙂 ), sőt! a a gyógyszerem sem gurult el. Egyszerűen csak fogászaton jártam.

Karmen, a horvát fogorvosnő, aki az állampolgársághoz szükséges formanyomtatványon is a tanúnk volt, visszaköltözött Európába. Kvázi, új dokit kellett keresnünk. Még húsvét előtt találtunk a viszályos kolléganőm ajánlására egy nagyon profi fogászatot itt, egy kerülettel arrébb tőlünk. Nem könnyű időpontot szerezni, pláne, ha a fődokinőhöz szeretnénk bejutni, de mindenkinek mérlegelnie kell, neki mi a fontos egy fogdoki választásánál. A mi szempontunk az volt, hogy ne rettegjünk tőle (azaz úgy adja az injekciót, hogy még a tűszúrás se legyen érezhető, ne akarja az ember feltépni a karfát a székben ülve, persze mindezt rossz, gyerekkori tapasztalatokra alapozva), és ha egy kicsit többet is kell fizetni, mindegy, kibírjuk.

Eredetileg párom letört foga miatt mentünk még március-áprilisban (amit nagyon szépen rendbe is tettek neki), de aztán én is megnézettem magam, ha már ott voltam. Az egyetlen, még kiutazásunk előtt gyökérkezelt fogam sajna mostanra teljesen elhalt (értsd: elkezdett sötétedni), így fogorvosi ajánlásra koronát kellett rátenni. Az első etap ebben a folyamatban valamikor július elején történt meg, 1 óra alatt előkészítették, mintát vettek, illetve felraktak egy ideiglenes koronát is a fogamra. 3 hét után mehettem újra, és egy újabb 1 óra alatt már kész is volt a végleges korona felhelyezése. Teljesen úgy néz ki, mint a rendes fogam. Összehasonlítva azzal, amit még anno otthon csináltak, sokkal természetesebb lett a látvány és egyszerűbb volt a folyamat is. Igaz, egy kisebb vagyont hagytam ott (de még így is kevesebbet, mint amennyiért mondjuk Melbourne-ben csinálták volna meg ugyanezt).

Felfedezés

Posted: 2017/07/30 in 1. üveghegy - Ausztrália

Mostanság részt kellett vennem néhány beszállítói megbeszélésen, ugyanis eddig nem nagyon volt, aki felállította volna azon alapelveket, hogy hogyan is jelenhetnek meg a beszállítói márkák az üzleteinkben. Pontosabban volt egy-két laza gumiszabály, de ezek is inkább olyan jó-lesz-az-úgy-féle “előírások” voltak. Elsősorban azért, mert olyan mértékben nőtt (és nő) a cég, hogy erre már nem jutott ember. Hát most már van: én.

Lényeg a lényeg, hogy feltaláltam a csövön a lyukat 🙂 . Kitaláltam, hogy a beszállítói támogatás sokkal, de sokkal kevesebb (most nem az anyagi részére gondolok), mint amit anno az én reklámügynökségi ügyfeleim nyújtottak a kereskedelmi egységek számára. Kvázi, mi lenne, ha megtakarítanánk egy kis időt, meg pénzt is azzal, hogy nem mi készítjük a kreatív anyagokat, hanem a mi template-ünket használva, a beszállító és ügynöksége fejleszti azt nekünk határidőre. Plusz, ha olyan felületet szeretne használni, ami nekünk nem állandó “médiafelületünk”, akkor annak a gyártását és installálását neki kell elvégeznie. Önző módon, ezzel saját életemet akartam megkönnyíteni, de másokét is sikerült.

Mindeközben arra is rájöttem, hogy a marketing tápláléklánc olyan helyére kerültem, ahonnan fentebb már nincs (bizonyos szempontból). Miért is? Korábban reklámügynökségi munkatársként a lánc legalján tengődtem, hiszen engem/minket nyomott a média, és az ügyfél is. Annak ellenére, hogy az innen kikerülő anyagok (jó esetben néhány jól eltalált kampány) lehettek az értékesítésre legnagyobb hatással. A reklámügynökségek felett álltak a médiaügynökségek, hiszen az ügyfél a budget javarészét náluk költötte el. Értelemszerűen a média után jöttek az ügyfelek (beszállítók, pl. sörös, csokis, bankos, üdítős márkák), akik lefelé taposták az embereket, hogy időre, csilivili kampányokkal tudják lenyűgözni a boltokat. Mert igen, a boltok vannak a csúcson, ők a csatornák a termékek, márkák és a vásárlók között, hozzájuk tereli a média is az embereket. Ilyen szempontból a lehető legjobb helyen vagyok most. Viszont ez az a rész, ahol a kreativitás meghal, amit elég nehezen viselek és sajnálok. Bár ha minden jól megy, talán egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy végre ezen a kontinensen is forgathassak reklámfilme(ke)t. Már csak a tulajt kell erről meggyőznöm…