Az egyhetes SA-VIC-SA kiruccanás után még mindig be volt sózva a fenekünk, így adott volt, hogy amíg csak jó idő van, addig mi bizony kint leszünk a természetben. A Chatauqua-s sokk után egy pillanatra azért elgondolkoztunk, hogy biztos ki akarjuk-e tenni a tesómat a Deep Creek Circuit Hike kihívásainak. Aztán konzultáltunk vele is, és mivel rábólintott a sziklán való négykézláb mászásra, így belevágtunk ebbe a gyönyörű túrába. Rég jártunk már mi is erre, meg is lepődtünk, mennyit változott a táj.

Szóval az egész elején a korábban leégetett dzsindzsa helyén már javában burjánzanak a bokrok, elsősorban a balgák meg más szúrkálásra hajlamos zöldek. Volt, ahol ezek a növények már akkorára nőttek, hogy nem is lehetett átlátni rajtuk az óceán felé. Pedig mi bizony azért mentünk.

Egy-két helyen az ösvényt is átvariálták, jobban kellett figyelnünk a sziklás-köves úton, pláne, hogy én olyan okos és ügyes voltam, hogy a saját túrabakancsom helyett párom egy másik cipőjét dobtam be a kocsiba, így egy vékony talpú, túrázásra abszolút alkalmatlan sportcipőben kellett megtennem a majd’ 12 km-t. Megérdemeltem, miért nem néztem meg a szatyrot, amit bedobtam, nem?!

A lefelé ereszkedés után elértünk a Deep Creek Cove-hoz, itt ömlik bele a patakocska a tengerbe. Ez az egyik lgszebb része a túrának. Most kevés volt a víz, így nem kellett levennünk a cipőinket az átkeléshez.

Pár fotó után indultunk is tovább, azaz nekivágtunk a sziklafalnak.

Itt tényleg majdnem függőlegesen kell felfele haladni, van ahol vannak szikla-lépcsők, de van, ahol kisebb kiálló részekbe kell kapaszkodni és felhúzni magunkat. Könnyebben ment ez a szakasz, mint ahogy vártuk, így jól esett újra lefelé ereszkedni.

A második öböl egy sziklás öbölrész volt, tele gyerekfej nagyságú kövekkel, illetve kicsipkézett sziklákkal. Itt is pihentünk egy kicsit, aztán elkezdtünk felfelé mászni – merthogy volt még egy fal, amin fel kellett menni. Ez totálisan kiesett az emlékeinkből 🙂 .

Sikeresen felküzdöttük magunkat, és utána jött az alattomosan lapos emelkedő. Ezen majd’ kiköptük a tüdőnket. Itt fogyott el a legtöbb víz, mondjuk, ennek párom nagyon örült, mivel ő volt a sherpa.

A vízeséshez vezető etap ehhez képest nagyon könnyű volt, semmi extra nem zavarta meg a haladásunkat. Mondjuk, a vízesést nem tudtuk annyira élvezni, amennyire szerettük volna, mert egy helyi bácsi épp meztelenül fürdőzött benne. Így nagyon fotózni sem akartunk/tudtunk.

A végső szakasz azonban ismét tartogatott kihívást, mert hogy nem igazán van szüksége az embernek 35 fokos hőségben felfelé vezető lépcsőkre pár száz méteren keresztül.

A befutó után magunkba döntöttünk egy-egy energia italt/cola-t, majd pedig bepattantunk a kocsiba és átmentünk a 4WD only Blowhole Beach-re. Itt aztán láttunk mindent, amitől tátva maradt a szánk: fák alatt heverésző kengurukat és wallaby-kat, illetve hullámokkal megcsipkézett partszakaszokat.

A hazafelé vezető úton még betértünk Second Valley-t is megnézni, itt épp nagyon sokan fürdőztek. Nem is csoda, hiszen hőség volt, magas páratartalommal.

Folyt. köv.

Reklámok

Laza 515km volt a penzum, amit le kellett tudnunk Halls Gap-ből Adelaide-ig, így mi mást is csináltunk volna, hogy feldobjuk az uncsi vezetést, mint hogy hegyet mászunk! Bizony, nem volt elég az előző lapok fel-le-, illetve le-felmászása, így laza reggeli programként felmentünk a Mt Zero tetejére.

Annan ellenére, hogy jártunk már itt, benéztük a lehajtót, pontosabban behajtót, így a tekerős térképes segítséget kellett igénybe vennünk. Nem volt nehéz, mivel épp útfelbontás volt (ami mondjuk az egész utunkat jellemezte), így a STOP-táblás bácsit kifaggattuk, merre is kéne mennünk. Lövése sem volt, így átküldött az útszakasz másik oldalán szolgálatot teljesítő bácsihoz, aki épp aludt, így maga helyett kiállított az út szélére egy gyakornokot. Na, mindegy is, bácsi rendes volt, felkelt, irányba is állított minket, vissza az első táblás bácsi felé. Ez aztán a segítség! Szerencsére egy fél pillanatig megjelent valamiféle térerő, így gyorsan ki tudtam a hegy pontos címét (!) guglizni. Innen meg már sima liba volt.

Leraktuk a kocsit a parkolóban, aztán indultunk is felfelé. Az eleje nem volt gáz, pár lépcső (ezeket már mostanra megszoktuk), aztán az utolsó pár száz méteren jöttek a sziklák. Már ebben sem volt sok meglepetés, inkább csak az, hogy nagyobbakat kellett lépni, netán át kellett magunkat küzdeni egy szoroson. Még jó, hogy reggeli előtt jártunk erre, különben menthetetlenül beragadhattunk volna 🙂 .

A csúcsot természetesen sikerült meghódítani, az emlékművet megtekinteni, és némi mókát eszközölni.

Így könnyebb volt újra útra kelni. Horsham-nél ittunk egy bűnrossz kávét meg ettünk egy tűrhető szendvicset, aztán mentünk is tovább Nhill-ig, ahol is a zenélő köz-WC lett volna a “program”. Általában komolyzenét játszik a toilet, de most néma maradt…

Így meg kellett elégednünk a következő szórakoztató aktivitással, ami a rózsaszín sógolyózás és sóember építés volt az egyik közeli Pink Lake-nél.

Majd pedig jött a festett siló megtekintése Coonalpyn-nál (elvégre a vidéket a járjuk, nehogy már ne nézzünk meg egy silót!).

Ezek után már majdnem csak annyi volt a dolgunk, hogy hazaguruljunk, de mi szeretjük a kihívásokat, így kicsit elcsigázva és az út porától azért picit elszíneződve, csak betértünk a “titkos” ázsiai étterembe, ahol bedöntöttünk egy-egy jutalom tengeri herkentyűs laksát (a képen látható adag a KIS adag, a tesóm a fotó pillanatában épp ezt azt információt dolgozza fel 🙂 ), illetve mézes csirkét a Taigetosz-túra túlélésért.

Folyt. köv.

A Silent Street-hez most is kellett némi kitartás, ugyanis se tábla, se jelölő nem ad hírt arról a túra bejárata után egyetlen egyszer sem, hogy merre, de leginkább meddig kell menni, ha valaki meg szeretné tekinteni ezt a szorost. Az rémlett, hogy legutóbb hol adtam fel, így biztos voltam benne, hogy most jóval tovább kell mennünk. Plusz, használtam a telefonom lépés- és kilométer számláló App-ját, így nagyjából ki tudtam kalkulálni, hogy mennyit kell még menni, feltételezve, hogy a legelején feltűntetett hossz söleböle valós.

Így alakult, hogy mi másodjára is megmásztuk aznap a Pinnacles-t, csak egy másik irányból. Mert hogy a Silent Street majdnem a csúcs alatt van a Grand Canyon irányából a Cool Chamber és a Bridal Veil Falls (ami megintcsak nem esett) után jóval.

Itt is mókáztunk egy kicsit, hiszen a nagy sziklák a vékonyka kis szorossal adtak erre lehetőséget (pl. sziklák közti planking).

Miután kinézelődtük magunkat és visszafelé is sikeresen át-, illetve lejutottunk, átautóztunk a Reids/Reeds Lookout-hoz….

…onnan pedig a Balconies-hoz. Itt is készítettünk pár “hátborzongató” képet.

A Balconies után aznapi utolsó túránkba csaptunk bele, ami nem volt más, mint a MacKenzie Falls. Itt garantált volt a vízesés, mivel egy tó és az ahhoz kapcsolódó folyó látja el vízzel azt. Lecammogtunk a többszáz lépcsőn, majd fáradt lábainkat jól megáztattuk a természetes medencében.

Pici pihenő után indultunk is vissza, hiszen a felfelé vezető útról még kitértünk megnézni a Broken Falls-t is, aztán pedig zuhany után már mentünk is vacsorázni. Reggel 8-tól este 6-ig kirándultunk, így nem csoda, ha megint le tudott csúszni egy-egy óriás chicken parmigiana, illetve egy steak (találós kérdés: ne vajon, ki ette már megint a bocit? Hát én! 🙂 ). Otthon meg már vártak minket a kenguruk.

Folyt. köv.

 

Ezt a bejegyzést másodjára írom meg, mivel elsőre kicsit megtréfált a wordpress, és simán törölte a bejegyzést mentés nélkül – biztos az én hülyeségem miatt. Na, de mindegy is, próbálom felidézni, mit is írtam eredetileg.

Maradtunk a reggel 8 órási indulásnál a Grampians-ben töltött második napunkon is, hiszen ha valami jól működik, akkor minek változtassunk rajta, nem? A Pinnacles Walk-kal kezdtünk, mármint azzal, amelyik a Sundial parkolóból indul. Ezt a csúcsot ugyanis több irányból is meg lehet közelíteni, nekünk is sikerült kettőből az adott napon, de erről majd később.

A Pinnacles Walk eleje egyszerű, az utolsó pár száz méteren is mindössze annyi a kihívás, hogy a sziklákon kell felfele haladni. Az útkijelölés nagyon jól követhető, a sárga nyilak jól mutatják, merre lehet felérni a csúcsra. A Chautauqua-s sokk után a tesóm csak úgy repült itt felfelé. Igazi kecske lett :).

Bár elég korán indultunk és értünk fel, azért kellett egy csöppet várakoznunk a sziklakilátóban míg páran végeznek. Szerencsére az idő is jó volt, nem volt annyira szeles és hideg, mint legutóbbi ittjártunkkor.

Lefelé ugyanazon az úton mentünk, mint amin jöttünk, bár a sziklák meginspiráltak minket egy-egy jópofa fotó elkészítésére olyan igazi Mission Impossible-ös stílusban.

Amúgy azért választottuk ugyanazt a lefelé vezető utat, mert el akartunk menni megnézni a Lakeview Lookout-ot is. Ez egy rövid kis kitérő az eredeti ösvényről, mindenképp érdemes megtekinteni, rálátni a tóra (innen a neve a kilátónak).

A parkolóba leérve úgy döntöttünk, hogy ugorjuk az egyik betervezett túrát, és megyünk a következőre, ami a Wonderland parkolóból indul. Azonban ahogy gurultunk pár száz métert észrevettük a Silverband Falls táblát, és mivel ott még nem jártunk, ezért elhajtottunk oda. Reménykedtünk, hogy ebben a vízesésben legalább lesz víz. Kicsi volt rá ugyan az esély, de találtunk itt csordogáló vizet, meg néhány wallaby-t és kengurut is a kiszáradtnak tűnő medernél.

A vízesés után most már aztán tényleg átmentünk a Wonderland parkolóba (de persze előtte megnéztük a tavat közelebbről), ugyanis onnan indult két túra, amit mindenképp szerettünk volna megcsinálni. Az egyik a Grand Canyon, a másik a Silent Street Gorge – ez utóbbit két éve, mikor itt jártunk nem sikerült megtalálnunk (mert nem voltunk elég kitartóak akkor).

A Grand Canyon nagyon szép volt most is, annak ellenére, hogy nem csobogott patak a kövek között. Az óriás sziklák közötti sétálás, illetve a hasadékokon való átkelés így is élmény volt.

Folyt. köv.

A szállásról megint csak 8-kor indultunk el, ugyanis megint egy közepesen hosszú szakasz állt előttünk, a maga 275 km-vel. Ez nem több, mint 3 óra az úton, azonban a következő helyen történő becsekkolás előttre (meg utánra is) még beterveztem pár túrát. Mindezt nem máshol, mint a nyugat-viktóriai Grampians-ben.

Első túránknak a Picaninny walk-ot választottam, mivel ez oda-vissza mindössze 2.4 km. Gondoltam, majd jól felszaladunk, megnézzük a Mt Abrupt-ot, és állunk is tovább a következő helyre. Csak pár apró dolgot nem vettem számításba: úgy mint, az éppen 36 fokos hőmérsékletet, a páratartalmat, meg azt, hogy a tesómnak még nem igazán kellett ilyen körülmények között hegymenetbe tennie magát. Mivel párom nagyon tud motiválni, így pár perc megtorpanás után újult erővel csaptunk a lovak közé, és végül sikerült is meghódítanunk a Picaninny-t. Azóta is csak úgy hivatkozunk erre a részre, hogy a Taigetosz-kiképzés egyik eleme.

Miután kiszusszantuk magunkat és megcsodáltuk az összes tájat odafentről, elkezdtünk leereszkedni az ösvényen. Ez tök jól ment, így egyetértésben kezdtünk neki a kb. 58 km-re lévő Mt William Summit megmászásának. A felfelé vezető út elég alattomos, folyamatosan emelkedik, és egy centi árnyék sincs. Mindezt beton úton, ugyanis a csúcs egy mobiltorony mögött van. Nem volt őszinte a mosolyunk, amíg kaptattunk felfelé. Persze a tetőn már nagyon boldogok voltunk a kis energia italunkkal, még azt is elhittük a fent dolgozó jómunkásembereknek, hogy előző héten olyan hideg volt a hegyen, hogy fel kellett venniük az “usánkát” és jég darabok hullottak a toronyról. Mondjuk, erről tényleg van egy tábla is kitéve (2 éve is jót mosolyogtunk rajta). Bár tök hihetetlen, miután a régióban végig harminc akárhány fokok voltak.

Itt is körbenéztünk, aztán mentünk a szállásunkra, a Gariwerd Motel-be, Halls Gap-ben. Becsekkoltunk, lepakoltunk, és már úton is voltunk a a Chatauqua walk-ra. A kocsit az Oval-nál hagytuk, ahol megint falatozott néhány vad kenguru. A tesóm ment, és fotózta is őket.

A túra eleje tök egyszerű volt, mentünk az ösvényen a fák között, aztán mit nem látunk? Hát egy csirkehálós kerítést, ami elbarikádozza a Chatauqua-ra felvezető utat. Felújítás miatt lezárva. Nem tagadom, kiszaladt egy-két cifra szó a számon. De nem volt mit tenni, így tovább mentünk a Clemantis Falls felé. Víz hiányában azt sikerült a vízesésnél megtekinteni, hogy mekkora sziklákon tudna folyni a víz, ha lenne (második kép alul, párom kékben törpének tűnik).

Szóval ez a Falls kicsit kapufára sikeredett, így eléggé el voltam kenődve, hogy szépeket akartam megmutatni, de egyik sem jött össze. Erre párom előállt a nagy ötlettel. Mi lenne, ha megkerülnénk a csirkehálót, és mégis csak felmennénk a Chatauqua-ra? Mert, hogy nincs kiírva, hogy lenne büntetés (máskor szokott lenni pénzbírság). Ám legyen.

Tehát kikerültük a kerítést, és elindultunk felfelé. A munkálatokból annyit lehetett látni, hogy pár szerszámot széthagytak a hegy oldalán, amúgy tök rendezett volt a terep. Kaptattunk is felfele, néhányszor megálltunk megtekinteni a kilátást (meg levegőt venni és tüdőt kiköpni – mert, hogy délután 4-kor még mindig 36 fokot mutatott az időjárás app), aztán egyszer csak ott termett előttünk egy másik kerítés. Ez jelezte, hogy végig mentünk az ösvényen, és már csak a sziklás rész van hátra, hogy feljussunk a tényleges csúcsra. Ehhez azonban zerge fokozatba kellett magunkat dobni. Ahhoz, hogy ezt a szakaszt sikerüljön teljesíteni, megint csak párom meggyőző erejére volt szükség, meg persze sziklaszilárd (bocs a szójátékért 🙂 ) tartására. Mármint, hogy meg tudjon minket tartani egy-egy sziklára való fel- vagy épp lelépésnél. Végül meghódítottuk a csúcsot, a tesóm legyőzve önmagát küzdött, és mind felfelé, mind pedig lefelé sikerült túlélnie a túra ezen részén. A Chatauqua-t simán átkereszteltük Taigetosz-ra.

Mire leértünk, idő volt, menni kellett vacsizni. Mármint nem volt kötelező, de a konyhák korán zártak, így jobbnak láttuk időben találni egy éttermet. A moteles a Kookaburra-t ajánlotta, így elsőnek azt próbáltuk ki. Az étteremhez megint az Oval mellett vitt el minket az út, így ismét volt szerencsénk egy nagyobb csapat vad kengurut közelről megszemlélni. Párom meg is itatta a csapatot, mindössze két kenguru kiivott egy egész tálat – nem kicsit lehettek szomjasak.

Aztán gyorsan beszaladtunk a boltba pár apróságért, és mire kijöttünk, mit látunk? Két kakadut, amint kukáznak. Szó szerint. Az egyik őrködött, a másik meg mászott bele a kukába, és hozta ki a kajás zacskót átvizsgálásra. Ilyet sem láttunk még.

Az étterembe érkezve párom remek ötltetét megvalósítva, kikértünk egy kancsó cider-t. Na, meg persze a vacsoráinkat is. Én egy sima angus marha steaket ettem vörösboros szósszal, párom a szokásos csirke parmagiana-t (rántott hús paradicsomos szósszal és sajttal-sonkával a tetején), míg tesóm kipróbálta a kenguru husit.

Folyt. köv.

Miután túléltük a koreai kaja merényletet, ráléptünk a művészetek ösvényére. Nem mintha létezne ilyesmi, de mi mindenben megtaláltuk. Pl. egy kávézó egyik falán, ahol elkészültek az angyal fotóink (sorban: a laza, az alvó, és a bukott).

Mivel a központban voltunk, adott volt a lehetőség, hogy benézzünk egy-egy boltba, de nem vettünk semmit, pedig próbálkoztunk. Barangolásaink közepette tértünk be az Arcade-be is, ahol a bejáratot Góg és Magóg díszítette.

Majd következett a St Paul’s Cathedral, ahol először figyeltük meg az egyház haladószelleműségét. Adományozni már pay wave-es (érintős) bankkártyával is lehet.

Ha már Hosier Lane közelében voltuk (2-3 keresztutca a katedrálistól), akkor bizony felkerestük Melbourne legszínesebb utcáját. A színességét a graffitik adják. Mindenhol falrajzok vannak, még a kukákon és a lépcsőkön is. Tök jól néz ki összességében (na nem a tag-ek, hanem az igényes graffitik), végül is ez is egy művészeti ág, nem?

Innen aztán felpattantunk egy villamosra, és bár nem az volt a szándék, de azért elmentünk South Melbourne Beach-re, ami St. Kilda és Port Melbourne között van. Így véletlenül úgy alakult, hogy a szállásra kellett sétálnunk röpke 5-6 km-t. De legalább megnéztük a partot itt is, beleértve Dogman-t és Rabbitgirl-t, illetve a végén a kevésbé barátságos Luna Park bejáratát. Ez nem volt túl hívogató, mondjuk zárva is volt.

Igaz, féltávnál már motiváló gyakorlatokat is kellett bevetni. Először pár pohár moscato-t kell ígérni a tesómnak, hogy megmásszon egy pálmafát, végül pedig egy adag finom tengeriherkentyűs vacsit, hogy haza is akarjon gyalogolni.

Gyors szusszanás után mentünk is vissza a városba vacsizi (ha már beígértem valami jót, akkor muszáj teljesíteni), itt is kipróbáltuk a Chinatown-t. Ettünk seafood noodle soup-ot meg serpenyőben lesütött rákocskás dumplingokat.

Hazafelé aztán két érdekesség is történt velünk a villamoson: 1) láttunk egy tetőtől talpig kivarrt faszit (még a szemhéja is ki volt tetoválva), 2) lerobbant a villamos (de szerencsére újra tudta a vezető indítani).

Folyt. köv.

Mi van Ausztráliában (vagy körül) viszonylag sok? Tenger – lévén, hogy ez egy kontinensnyi sziget, amit víz ölel körül. Vízen kívül mi van még itt sok? Hát, puszta. Az mondjuk nem annyira érdekes, de nem is baj. Hiszen mi van még itt Ausztráliában? Sok magas hegy, amit meg is lehet mászni. És még? Kenguruk, koalák, meg emuk, tüskés sünök. Még jó, hogy ezek mindig is érdekesek lesznek számunkra, hiszen a kiköltözésünk előtt ezekből nem láttunk napi szinten szinte egyet sem. Annál többet volt részünk viszont otthon városi programokban, illetve csak úgy általában “civilizációban”. Köszi, de nem hiányzik. Persze, ha elmegyünk egy nagyobb városba, megnézzük a nevezetességeket, de ha választani kell, nem ez lesz a listánk élén.

Így egy kicsit bajban is voltunk, hogy mivel üssük el az időt Melbourne-ben, mert mégis csak illene ezt a várost is megmutatni a tesómnak, ha már eljöttünk idáig. OK, nem hagytunk túl sok időt a látogatásra, de amit lehetett egy egész napban megmutatni, azt azért megpróbáltuk.

Reggel beszereztünk az egyik újságosnál egy harmadik myki-t (helyi feltöltőkártyás bérlet a tömegközlekedésre), majd felpattantunk a villamosra St Kilda-ról és bezötyögtünk a Fed Square-ig.

Itt kezdtük a Flinders Station-nel, majd lesétáltunk a Southbank-ra a Yarra folyó partján, hogy egyet reggelizzünk is. Bár előtte párom zongorajátékát élvezhettük újra. Teli pocakkal aztán nekivágtunk az Eureka sky deck-nek, így gondolom érthető, mennyire élveztük a gyorsliftet a 88. emeletre 🙂 .

Megcsodáltuk fentről Melbourne-t, az MCG-t, a Rod Laver-t, a Yarra partot, a bevásárló negyedet, a filmművészetit, meg mindent, amit csak látni lehetett, de most nem jut eszembe. Még a csirkehálós kalickába is kimentünk, ahol a tesóm úgy bírta tesztelni, hogy tényleg kint vagyunk-e a nagy semmiben, hogy kidugta az ujját a rácson, majd rácsodálkozott, hogy tényleg nincs semmi mögötte 😀 .

A legmagasabb épület (ahol a legmagasabban lévő postaláda is van) után jött a legpompásabb, mármint csili-viliség szempontjából, ugyanis betértünk a kaszinóba. Érdekes volt látni a törzsközönséget, akik elsősorban idősebbek vagy ázsiaiak voltak.

Innen átsétáltunk a bevándorlási múzeumba, ahol már rögtön az elején magyarokba botlottunk. Néztük a filmet, amit a migráció nehézségeiről, illetve motivációiról vetítettek régi dokumentumfilmekből összerakva, egy-egy szereplő kommentálásával (pl. a család hátrahagyása, majd esetleges későbbi egyesítése, vagy épp a szabadság iránti vágy, vagy a teljes elnyomás, reménytelenség). A “szabadság” kategória alatt volt pár képsor az ’56-os eseményekről is, amit mikor felismertünk, egymás közt megbeszéltük, hogy ezek magyar képsorok. Erre mögülünk megszólalt egy hölgy (angolul), hogy magyarok vagyunk-e, mert ő is az. Ő Amerikából jött, épp nyaralnak.

A kiállítás érdekes volt, kipróbáltuk magunkat interjúztató bevándorlási hivatalnokként is. Ismét átmentünk az állampolgársági teszten. Tetszett a brit bevándorlás favorizálásáról szóló interaktív rész. Érdekes volt látni és olvasni a “white Australia” (fehér Ausztrália) politikai törekvést, a nem brit bevándorlás megnehezítésére tett lépéseket, majd azt is, amikor rájött az ország, hogy nincs fejlődés, ha csak egy nemzetre korlátozzák a frissítést. Mindezt kb. 40 éve.

A múzeum után, mivel már jócskán ebédidő volt, ismét egy újdonságot próbáltattunk ki a tesómmal. A nagy kedvencemet, a koreai freaking hot (őrülten csípős) csirkét a NENE Chicken-ben a Melbourne Central-ban. Ennek a kajának az a lényege, hogy sima csirkecomb és -szárny, csak olyan csípős szószban van, amit pusztakézzel nem érdemes megfogni. Kvázi kesztyűben kell enni…

Folyt. köv.