10-ig kellett kijelentkeznünk a szállásról. Kivételesen nem siettük el a dolgokat. 8 körül felkeltünk, gyors zuhany, majd öltözés után átslattyogtunk a szomszédos “63” névre hallgató reggeliző helyre. Kikértünk egy-egy Mark Webbert (megnéztem, de Senna nem volt az étlapon 🙂 ), amit a hölgy “marco-nak” értett. Mivel ilyen nevű étel is volt az étlapon, ezért jobbnak láttam leellenőrizni a rendelésünket. És milyen jól tettem, mert így tényleg omlettet kaptunk sonkával és pirítóssal (amit szerettünk volna), nem pedig műzlit gyümölccsel (amit az ázsiai leányzó papírra vetett tévesen).

A reggeli után összraktuk a cuccainkat is, kicsekkoltunk, majd bedobtunk mindent a kocsiba. Volt még kb. 1-1.5 óránk addig, amíg el kellett indulnunk a reptérre. Ezt az időt Kangaroo Point-nál ütöttük el. Ez a kis benyúlás a Botanikus Kerttel szemben lévő földnyelv. Először is, van itt egy fenti parkrész, játszótérrel, sütögetővel meg számos kilátóval.

Aztán ott van maga a Kangaroo Point, ami egy hatalmas emlékmű. Ez tényleg olyan magas, hogy nem is fért rá egy képre teljes egészében.

Innen lehet lemenni a lenti sétányra. Egyik irányba a Kangaroo Point Cliffs van, a másik irányba meg a régi kikötők. Mi mindkét felé elmentünk. A kikötői részről átlátni a belváros magas házaira, ugyanarra a részre, ahol áprilisban hajókáztunk.

1 óra pont elég volt a 4.5 km-es kör megtételére. A kocsihoz visszafelé azért el-elcsodálkoztunk egy-két házon. Voltak olyan apartmanházak, amik közvetlenül egy 6 vagy 8 sávos hídra felmenő autópálya mentén vagy épp alatt voltak. Egyszerűen nem értjük, hogyan lehet olyan hangzavarban élni, aludni, létezni. Hacsak nem csudamasszív hangszigetelést kaptak azok a házak. Bár akkor is kétséges, hogy hogyan lehet ott nyáron ablakot nyitni. Na, mindegy is.

A reptérre érve teletankoltuk a kocsit, majd kb. 2 km múlva fordultunk is vissza, mert annak ellenére, hogy töltőpisztoly többször is kikattant, sajna nem volt tele a tank. A második feltöltésnél még 9 litert tudtunk belenyomni, ami azért elég durva, hiszen az majdnem 100 km-re elegendő nafta.

Szerencsére így nem volt semmi gond a kocsi leadásánál, a járatra is időben fel tudtuk adni a csomagot, és tök kényelmesen belefért, hogy lófráljunk is még egy kicsit a reptéren. Késő délutánra szerencsésen haza is érkeztünk, aztán estére még kimentünk egyet a partra is sétálni, csak hogy visszaszokjunk a szeles téli időjárásba ismét.

Reklámok

Nem is tudom, immár hanyadjára jártunk Byron Bay-ben. Wallaby kicsit elgondolkodtatott, amikor áprilisban azt kérdezte, hogy Noosa Heads vagy Byron Bay tetszik-e jobban. Akkor Noosa-ra esett a választásom. De be kell valljam, hogy Byron-ról bennem mindössze egy zsúfolt kép élt, elsősorban, mert nem is nagyon néztünk ott soha szét. Csak a Lighthouse és környékénél voltunk fenn, aztán a tömegtől megiszonyodva, már húztunk is tovább. Vasárnap viszont döntési helyzetben voltunk. Mindenfelé esőt mondtak, így ki kellett találnunk, merre menjünk. Byron Bay felé jósoltak kevesebb eséllyel esőt, így arra vettük az irányt. Nem siettünk sehova, éppen csak, hogy leértünk délre. Leraktuk a kocsit egy 1 órás parkolóban, majd beültünk egy hotelbe ebédelni egy kiadósat. A part mentén telepedtünk le, jól esett, hogy sütött a nap.

Az ebéd után visszasétáltunk a kocsihoz, ahol is véletlenül egy magyar párba botlottunk. Nem ismertük őket, de a bemutatkozás után rájöttem, hogy a hölgy egy ausztrál FB csoport tagja, és hogy ők is Adelaide-ből költöztek Gold Coast-re nem is olyan régen. Pár szót váltottunk velük, aztán mentünk tovább. Kerestünk egy parkolót, ahol hosszabb időre le tudtuk támasztani a kocsit, majd lesétáltunk a Main Beach-re.

Ekkor bedobta párom, hogy épp nézett a NatGeo-n egy dokumentum filmet a 2015-ös byron bay-i cápatámadásokról, és mi lenne, ha megkeresnénk a filmben szereplő fejfát. Nem volt ellenemre a séta, így végig mentünk a parton, megnéztük a szörfösöket a The Pass-nál,…

…majd felsétáltunk Wategos-nál az ország legkeletibb pontján át a világítótoronyig, majd le Tallow Beach-en át a Captain Cook Lookout felé (ami nem lett meg). Az emlékmű csak nem lett meg. Elővettem Google barátunkat, aki segített kideríteni, hogy a keresett part nem szorosan Byron Bay-ben van, hanem Ballina-nál, méghozzá Shelly Beach-en.

Így nem volt más hátra, mint a kocsihoz visszaérve beülni az autóba és Ballina felé venni az irányt. Ha már arra voltunk, útba ejtettük Lennox Head-et is. Itt olyat láttunk, mint még soha. A hullámokban hömpölygő lazac pisztráng hordákat (a két jobb oldali kép nem a hullám miatt van beillesztve, hanem a tarajban látható halak miatt 🙂 ). Párom majdnem bevetette magát a vízbe, hogy kézzel fogja meg a halakat. Testi épsége érdekében vissza kellett rángatnom a kocsiba.

Nem sokkal ezután megtaláltuk Shelly Beach-et is, ott volt a cápa támadásos emlékmű is.

Innen kisétáltunk még a „szélviharban” a Richmond River beömléséhez is. Itt megnéztük a naplementét, majd indultunk vissza Brisbane-be.

A péntek esti megbeszélés eredménye az lett, hogy páromék kimentek horgászni hajnal 5-kor. Amíg ők odavoltak, addig én először is lefoglaltam egy bérelt kocsit, majd szép komótosan elkészültem, és besétáltam a már jól ismert Queen Street Mall környékére.

A Casino előtti téren épp Porsche kiállítás volt, csodálatos old timerekkel, Porsche Cup versenyautókkal, fa- illetve alumínium kasznis modellekkel.

Mivel délig, amikor is fel kellett vennem a kocsit, tengernyi időm volt, így végig jártam pár boltot, meghallgattam a Royal Australian Navy Band előadását, kajáltam egy könnyűt, majd összeszedtem minden erőmet és besétáltam az autókölcsönzőbe. Mivel sehol máshol nem volt szabad kocsi, csak az általam gyűlölt belvárosi Budget/Avis-nál, így tényleg koncentrálnom kellett, nehogy bunkón viselkedjek. Meglepetésemre egy nagyon kedves és segítőkész kölcsönzőst fogtam ki (Gilberto-t), aki egyáltalán nem volt lekezelő, mint korábbi kollégái. Az általam foglalt kocsi (kis méretű) nem volt, így megkérdezte, hogy gond lenne-e, ha free upgrade-ben (ingyenesen) egy nagyobb méretű kocsit vinnék el. Ugyan, dehogy. Aláírtam a papírt, majd átvettem egy zsír új Toyota Camry kulcsait. Komolyan zsír új, karcmentes verdát kaptam, 789km volt mindösszesen benne. A kocsival gyorsan összeismerkedtünk, csak az a két dolog nem úgy volt benne, amire a srác külön felhívta a figyelmemet (1) a kézifék a kuplung helyén van – korábbi modelleknél ez tényleg így volt, vezettem is már ilyen Toyota-t, ennél viszont mindössze egy gomb volt a sebváltó alatt, amit a kocsi automatikusan kiengedett, illetve behúzott, ha parkoló módba tettem a sebváltót, 2) a tanksapka ajtaja az ülés alatt van – hát nem, hanem a kormány mellett jobbra egy gomb a legújabb modellben). Mivel ez volt az első egyedüli kocsibérlésem (értsd: mindig én bérlem a kocsit, de még sosem hoztam el egyedül), így kicsit izgultam, hogyan fogok visszatalálni a szállásra, majd pedig ki a barátainkhoz pont Brisbane-ben, ahol a GPS vétel olyan ritka a CBD-ben, mint a fehér holló. Szerencsére, minden jól ment, és gond nélkül befutottam mindkét helyre.

Mire megérkeztem, párom már javában pucolta a halakat, ugyanis nem kis mennyiségben fogtak cápát, lepényhalat, meg két másikat, aminek most nem jut eszembe a neve.

10főre lett belőle vacsora. Mert hogy aznap este még vendégségbe is mentünk, egy másik baráti családhoz, akik lassan 2 éve költöztek át QLD-be Adelaide-ből. Hogy előre ledolgozzuk a várható traktát, felmentünk még a Mt Gravatt kilátóhoz is.

Kellett is az a pár száz méter mozgás, mert biza a későbbi terülj-terülj asztalkámon volt minden, mi szem-szájnak ingere. A halak mellé jutott csúsztatott palacsinta meg egy kis brownie is.

Az este végén kipróbálhattam azt is, milyen éjszaka vezetni a városban.

…akkor mi bizony nem tétlenkedünk otthon, hanem felvesszük a nyúlcipőt, és indulunk valamerre. Az első lehetőség, a cápás merülés megismétlése volt, mert hogy ugye, a múltkor az végül elmaradt. Akkor abban maradtunk, hogy majd ezen a hosszú hétvégén elmegyünk. Mivel itt most tombol a tél – a maga éjszakai 6-8, napközbeni 17-18 fokával, ami nem lenne gáz, ha nem fújna a szél -, arra jutottunk, hogy nem szeretnénk mégsem a jéghideg vízben alámerülni. Szóval inkább meg kéne pattanni egy kicsit melegebb helyre.

A választás Cairns-re esett, gondolván, hogy majd jól bepótoljuk a Nagy Korallzátonynál elmaradt búvárkodást. Mire azonban kisakkoztuk, hogy én mikor is tudok eljönni a melóhelyemről egy éppen futó projekt miatt, addigra lecsúsztunk a kedvezményes repjegyről. Jött a következő ötlet, hogy akkor menjünk Darwinba. A repjegy oda is irtó húzós volt, így mint egyetlen, viszonylag megfizethető melegebb éghajlatú úticél, maradt ismét Brisbane.

Pénteken 2.45-kor leléptem, 3.25-re haza is értem, és vártuk az egyik barátunkat, hogy 3.45-re értünk jöjjön. 5-8 perc csusziban volt, így 3.55 előtt nem tudtunk elindulni. Ez nem is lett volna gáz, mert hogy kb. 15 percre lakunk a reptérről, csak hát épp a hosszú hétvége előtti péntek délutánról volt szó, a kifelé vezető út meg úgy beállt, mint a csomós tejbegríz.

Szerencsére barátunk, jó szállító módjára tudott egy kerülő utat, amivel 4.10-re oda is értünk a reptér közelébe, ahol szintén tömött sorok álltak. Nem volt mit tenni, kiugrottunk a kocsiból, és a egy-egy táskával a kezünkben loholtunk a bőrönd feladáshoz. 3 perccel a zárás előtt sikerült feladnunk a nagyobbacska bőröndöt. Ezek után lazán odasétáltunk a biztonsági átvilágításhoz, ahol persze volt egy kicsi sor, de nem semmi vészes. Nem is én lennék, ha nem vettek volna ki random drog- és robbanószer-szkennelésre, majd mire végeztünk mindennel, látom, hogy a gépünkhöz már az van kiírva, hogy final call. Nem volt mit tenni, itt is futásnak eredtünk, mert a járat a terminál másik végéből indult. Benne voltunk az utolsó felszálló tízben.

Ezek után az út remekül telt, sikerült 2.5 óra kicsit lenyugodni. Azért persze motoszkált bennem, hogy vajon tényleg rendben átjutott-e a bőröndünk a rendszeren, és meglesz-e mire kiérünk. Meglett, semmi probléma nem volt.

Brisbane-ben kijött értünk egy ottani barátunk. Kb. 75 percünk volt, hogy a hotelünkig megtegyük a félórás után. Nem mi lettünk volna aznap, ha nem sikerül elvétenünk egy lehajtót a szana-szét turkált kijárati útszakaszon. Kb. 20perccel zárás előtt sikerült beesnünk, a recepciós néni, már készen állt a hazamenetelre, lezárta a banki terminált, meg a számítógépet is. Úgy kellett beimádkozni magunkat a szállásra a zárás előtt.

Az izgalomra aztán elmentünk egyet vacsorázni, és megterveztük az ott töltött pár napot. Korábban erre ugyanis nem jutott időnk.

Az ember nem szívesen oszt meg dolgokat, ha éppen valami baja van. Ezzel én is így vagyok. Az egyetlen ok, amiért ez a poszt mégis megszületett az az, hogy végül is egész jó képet nyújt az ausztrál egészségügyi rendszerről.

Kezdjük a legelején. Mikor még Melbourne-ben laktunk már akkor is voltak kisebb gyomor problémáim. Pontosabban ez így nem igaz. Mindig is voltak gondok a gyomrommal, de valahogy sosem derült ki, hogy mi is az igazi baj. 16 évvel ezelőtt görcsös gyomorfájás utalt a vakbélgyulladásomra, amivel aztán kórházban is kötöttem ki. Ettől egy darabig elmúlt a fájás, aztán meg újra előkerült. Persze az orvosok többsége egyből jött azzal, hogy biztos a) terhes vagyok, b) refluxom van. Hát erre bizony az életemet merném tenni, hogy az pedig millió százalék, hogy ezek közül egyik sem igaz. A)-ról tudnék, b)-hez meg csak annyit, hogy nem savas marást érzek, hanem olyasmit, mintha egy marok szorongatná a gyomromat, aztán meg egy lökéssel visszaküldene mindent, amit korábban elfogyasztottam. Na ez a „csodálatos” érzés tért vissza Melbourne-ben. Volt idő, amikor semmi nem maradt bennem. Aztán visszaköltöztünk, és elmúlt. Egészen kb. 8-9 hónappal ezelőttig, amikor is ismét feltűnt a láthatáron.

Először elmentem egy bulk billinges GP-hez, aki vett vért (első eredményre magas volt a koleszterin szintem, ami pöttyet meglepő volt, lévén akkor már 2 éve mozogtunk heti 4-5 alkalommal és iktattunk ki minden zsírban tocsogó kaját az étrendünkből). Majd aztán még egyszer (ez már normális szintet mutatott). Ezek után várólistára tett az egyik kórházban endoszkópos vizsgálatra. Erre azóta is várom a behívót. Persze kaptam hányinger csökkentő gyógyszert, ami egy darabig működött is. Aztán meg már nem. És jött ismét a szokásos ördögi kör: eszek valamit, küzdök, hogy bent maradjon, aztán 15 perc múlva mégis kint van. Legyen az étel vagy ital. Még spicces állapotig sem tudok eljutni, mert az alkohol is azonnal távozik. Szállóigévé vált itthon, hogy a párom megkérdezi egy-egy grillezés alkalmával, hogy „megeszed, vagy dobjam egyből a WC-be?”.

Pár héttel ezelőtt elkaptam egy fejfájós bacit odabent, így úgy voltam vele, hogy ha mások két tüsszentés miatt már nem mennek be, akkor én is megérdemlek egy kis betegszabit. Ezen gondolat mentén elmentem a szokásos, magyar GP-nkhez, és ha már ott voltam, akkor bizony végig mentem vele a „nagy szervízes” listámon. Ennek egyik pontja volt az állandó hányásom. Ő is jött a refluxszal elsőre, mondtam, ezt a részt ugorjuk. Megnyomkodott, majdnem lehánytam, erre beutalt egy hasi ultrahangra.

Az ultrahangra az egyik helyi kiskórházba mentem be és kértem időpontot. Mivel két UH-t kért (egyiket a nőgyógyászati rákszűréshez, a másikat meg a gyomrom miatt), így csak az egyiket csinálták meg aznap ($333-ért, amiből kb. a felét térítette a Medicare), a másikra (hasi UH – ingyen, mert 1 héten belül ez lett a második) következő hétre kaptam időpontot. Sebaj. Eljött a következő hét, elmentem az UH-ra. 3 nap múlva meg is érkezett az eredmény a GP-hez. Mivel foglaltam előre időpontot, így semmi dolgom nem volt, mint megjelenni. Ekkor elkezdett faggatni arról, hogy volt-e valaha gond a májammal vagy az epémmel. Az egészet úgy adta elő, hogy kb. másnap földelnek, még szerencse, hogy élek. Párom is velem volt, szóval nem csak nekem jött ez így le. Azonnal antibiotikum kúrát rendelt el, egy olyan gyógyszerrel, amivel a maláriát meg a kolerát kezelik. Kiderült ugyanis, hogy az UH azt mutatta ki, hogy a dilated portal vein-em van (kb. kitágult májkapugyűjtőér). 12mm-ig normális, nekem meg 14 mm-es. Ha az ember előveszi a Dr Google-t, akkor az első találat ilyen paraméterrel a portal hypertension (kb. májkapugyűjtőér kórosan emelkedett nyomása), ami a masszív alkoholisták meg kórosan elhízottak jellemzője, és tényleg elég veszélyes. Ez azt jelenti emberi nyelven, hogy a vér nem feltétlenül áramlik rendesen a májból, illetve májba, és a méreganyagokat sem igazán tudja így lebontani a szerencsétlen. Ha ettől még nem rettentem meg eléggé, akkor jött a következő meglepetés. Az emberek azon 5%-ba tartozom, akik epekő nélkül tudnak megvastagodott epehólyagfalat produkálni. Kvázi, a májam által termelt epe nem jut el igazán a gyomromba, azaz nem tudom megemészteni az ételek javarészét. Ennek két oka lehet, 1) kémiai, 2) genetikai.

A következő lépés egy vérvétel volt ismét. Az eredmény szerint magas a koleszterinem, 5.5 max helyett 6.6. Viszont, ismét csak az emberek azon 5%-ba tartozom, akiknek a jó koleszterin szintje az 1.1-es női határérték helyett 2.5 (vagy 2.7, nem emlékszem pontosan). Ez megint csak valamilyen máj problémára utalhat. Nem volt mit tenni, a GP beutalt egy specialistához.

Mindössze 3 nap várakozás után be is jutottam egy professzorhoz, aki megnyomkodott, feltett pár kérdés, elolvasta  az UH jelentést, majd felírt az antibiotikum helyett egy másik gyógyszert a fájdalomra. Nem mellesleg elküldött CT/CAT scan-re. Mivel a titkárnője fel is hívta egyből az immár szokásos kiskórházat, így még valami irdatlan szerencsével kaptam még aznapra időpontot.

2-3 óra böjtölés után (valójában egész nap nem ettem semmit) mentem is a kórházba. Itt először 15 percenként meg kellett innom 1-1 pohár vizet, 3 alkalommal. Majd jött a nővérke, és bevezetett a gépterembe. Itt felvilágosítottak arról, hogy mi fog történni, mit fogok érezni. Aztán be kellett feküdnöm a gépbe, beraktak a vénámba egy kanült, majd rám hangolták a gépet. A kalibráció után aztán beküldték a véráramba a világító folyadékot. Ekkor jött a belső melegség, meg az érzés, hogy azonnal összepisilem magam. Persze nem, csak ilyan az, amikor beküldenek egy adag orvosi „gatorade-et”. Kb. 20 perc alatt megvoltam, majd várom kellett még vagy 10 percet, hogy a tubust kivegyék. Én zártam 5-kor az intézményt, $568-al könnyebben (ennek 70%-át téríti a Medicare).

Az eredményért és a következő lépésekért most csütörtökön kell mennem a specialistához (ismét $167-ért per 15-20 perc, ebből kb. $72-t térít a Medicare). A GP időközben azért megsúgta, hogy nincs semmi rendellenes a felvételeken, tehát visszatértünk a starthoz… Én hányok, a gyomrom fáj, és amik meg vannak vastagodva vagy épp ki vannak tágulva, azok továbbra is ugyanolyanok.

Valakinek valami tippje esetleg?

Tegye fel a kezét, akinek még sosem volt vállfájdalma. Nekem az első, igazán jelentős vállfájásom valamikor 2008 vagy 2009 környékén lehetett. Már Harasztiban laktunk, és emlékszem, annyira fájt a jobb lapockám és a vállam közötti terület meg a felkarom válleleji része a bazi nehéz válltáskától, amiben az egyetemi cuccaimat, a laptopomat meg az összes többi női cuccot cipeltem, hogy volt egy pont, amikor muszáj voltam elmenni a körzetihez. Ekkor kaptam is egy non-szteroid tartalmú, Aflamin névre hallgató gyógyszert a vállnyáktömlő-gyulladásomra. Beszedtem a gyógyszert, és rendbe is jöttem. Hurrá.

Ugorjunk egy kicsit az időben, röpke 7 évet. Helyszín Melbourne, talán az első body pump edzés, amire elmentem. Egy alig pár kilós felhúzással sikerült is meghúznom a jobb vállam. Sebaj, majd elmúlik. El is múlt, ideiglenesen, de minden egyes jelentősebb terhelésnél újra és újra előjött egy égő, pillanatnyi fájdalom.

Megint időugrás következik, nagyjából 8-9 hónappal ezelőttre.  Ismét edzés után éreztem, hogy fájdogál a jobb vállam. Nem igazán tudtam meghatározni, hogy hol, leginkább a felkarom vállhoz közeli részében éreztem egy izom feszességét, illetve azt, hogy nem bírom megcsinálni a rotator raise-eket (ez egy olyan gyakorlatsor, amikor oldalra kiemeled a kezed  hajlított könyökkel, majd pedig könyökből felfelé forgatod a karod, miközben a vállad egyenes). Magyarországról érkezett Aflamin szállítmánnyal kúráltam magam, ami picit jobbá tette a dolgokat, de a korábbi mágikus hatása elmaradt.

Aztán az egyik reggel arra keltem, hogy már nem is fáj a jobb vállam, viszont a bal karomat nem is bírom egyáltalán megemelni . Nem hogy a fejem fölé nem ment, de nagyjából derékmagasságig működött az egész. Az, hogy oldalfekvésnél kinyújtott karral feküdjek a balomon, esélytelen volt, annyira fájt a vállam. Igen, most már nem a jobb, hanem a bal. Ha az anyós ülésen utaztam, fájdalmat okozott hátra nyúlni a biztonsági övért. Egy szatyor bicepszből való megemelésénél kb. rüsztön fostam magam.

Utána jött a családlátogatós időszak, mindennel volt idő foglalkozni, csak a vállammal nem. Meg amúgy is javult egy kicsit. Február végére azonban már annyira felerősödött újra a fájdalom, hogy elmentem egy physio-hoz (fizioterapeuta). Az elején hetente, majd kéthetente kellett mennem. Kaptam gyakorlatokat, amik sokat javítottak a vállamon. Szépen fel tudtam már emelni, de még mindig gyenge voltam. Végre visszamehettem edzeni is, 2-3 hónap kihagyás után már igazán hiányzott a súlyzós tréning. Ekkor közölte a srác, akihez jártam, hogy ő már nem „rendel” itt többet, áttesz egy másik physio-hoz. Így kerültem Tony-hoz. Tony egy kb. 110 kilós hosszú szakállú srác, akiről (először csak neve alapján, de aztán rá is kérdeztem) kiderült, hogy a nagypapája magyar volt (család neve Székely, de itt úgy mondják, hogy „szekeli”), nagymamája aboriginal, másik ágról meg olasz és angol vér csörgedezik benne. Na, nem is ez a lényeg, hanem hogy Tony egy tök más iskolát képvisel, mint az előző terapeuta. Konkrétan ő is ad gyakorlatokat, de olyan izommasszást is alkalmaz, amitől majdnem potyognak a könnyeim. Mondhatni, vadállat, de az első alkalom után fájdalom nélkül fel tudtam emelni a bal karom teljesen. Ez tartott is kb. 2-3 órán át, aztán újra visszaállt a fájás.

A második alkalommal már bevetette a nehéz tűzérséget, méghozzá a dry needling-et, ami egy olyan mélyakkupunktúrás eljárás, amiben a tűt az izmok bizonyos pontjaiba szúrják. Hát, sikerült megtalálnia a gócpontokat, mert hogy ettől már nem csak majdnem, hanem tényleg potyogtak a könnyeim. Egyik karomat sem bírtam felemelni, sőt a manuális kocsink hazavezetése is fájdalmat okozott. Ekkor kb. hétmillió átkot szórtam a srácra egészen a halott nagypapáig felmenőleg. Egy szerencséje volt, hogy másnap reggelre ez a fájdalom elmúlt, sőt, a karjaimat és a vállaimat is tudtam emelni. Ja, mert hogy ismét mindkettő elkezdett fájni, sőt még a csípőm is. Ezért javasolta a szurkálást.

Harmadik alkalommal csak kicsit kínzott meg, ismét masszást kaptam, végre már nem az összes lapockám mellett futó izomkötegem volt beállva, hanem csak egy vagy két gócot talált, így azokat baszkurálta. A kezelés után ismét sokkal jobb volt a vállam, és most így 3 nap után is azt érzem, hogy csak minimális a fájdalom a kezdetekhez képest. Állítása szerint még 2 alkalom, és gyógyult leszek. Merem remélni, hogy igaza lesz, mert most már nagyon jó lenne rendbe jönni.

Ausztráliában azt mondják, hogy erősebben süt a nap, meg hogy vékonyabb az ózon réteg, na meg az ózon lyuk is nagyobb. Kvázi sokkal, de sokkal jobban oda kell figyelni a nyári napvédelemre. Ennek megfelelően, itt a gyerekeket a slip-slap-slop szlogen mentén készítik fel a nyár kezdetén (azaz csusszanj bele egy könnyed hosszú ujjú felsőbe, csapj a fejedre egy sapkát, és kend be magad 50+ faktoros naptejjel, ha kimész a tűző napra). Miért is lényeg ez így most, hogy lassan jön a tél? Mindjárt mondom.

Szóval a nyár elején észrevettem a lábamon egy valamit. Egy kinövést, vagy mi a fenét. Minden évben előjön, vagy ha nem is minden évben, akkor minden másodikban. Most azonban párom rám parancsolt, hogy azonnal menjek el egy bőrcsekkolásra, mert tuti bőrrákom van, és meghalok. Beleegyeztem, hogy OK, elmegyek, megnézetem az anyajegyeimet meg a kinövésemet, mert tényleg nem voltam még soha ilyen átnézésen. Igen ám, de nem úgy van az, hogy az ember csak hopsz, beugrik egy bőrgyógyászhoz, időpontot kell kérni. Én február elején most május 12-re kaptam időpontot.

Mondanom sem kell, hogy mire eljött az időpontom napja, addigra a kinövésem simán felszívódott. Na, de mindegy is, nem ez a lényeg. Elmentem a Sun doctors-hoz, ami egy itteni bőrklinika, közel a melóhelyemhez. Persze ez mit sem számít, mivel szombatra kaptam időpontot, szóval bumlizhattam át a városon a hétvégén. Megadott időpontra mentem, így csak félórát kellett várnom.

A dokinéni, Natalia, nagyon kedves volt, akcentusa alapján orosznak tippeltem. Alaposan végignagyítózta a testemet, megnézett minden anyajegyet, elől-hátul, alul-felül. Mindent rendben talált. Külön kértem, hogy nézze meg az orrnyergemen lévő barna foltot, amivel mindenki csesztet, hogy tuti koszfolt vagy rák. Hát nem az – egyik sem. Mindössze egy pigment hiba, ami azért nagyobb vagy kisebb, mert nap hatására besötétedik, a téli időszakban meg elhalványul. Ezek után rátértünk a kinövésemre is, ami ugye felszívódott. Ezen azért jót mosolygott. Mondta, ami jön meg megy, az nem rák, szóval nyugtassam meg a páromat, hogy ettől nem fogok elhalálozni.

Mit tudtam még meg? Napvédelmi szempontból jól ápolt európai bőröm van, látszik, hogy húsz éves korom előttig nem ártottam neki sokat, rendes voltam hozzá. Ez meg azért fontos, mert eddig kell megalapozni a bőr védelmét. Azt is mondta, hogy 35 éves kor felett már nem képződnek igazi anyajegyek, így ha mégis látok valami újszerűt, vagy valami megnagyobbodottat, na, akkor menjek vissza. Viszont szerinte ilyesmi nem fog történni a bőröm jelenlegi állapotát nézve. Kvázi nem is 1, hanem csak 2 év múlvára hív vissza újbóli ellenőrzésre.