Ahogy véget ért a vezetett túra a Kapi Gorge-nál, mi mentünk is tovább, hiszen szerettük volna körbe sétálni az Ulurut. Ez egy 10.6 km-es  gyalogtúra. Pontosabban nekünk gyalog volt, de körbe lehet menni bicajon, segway-en vagy akár kocsival (a beton úton) is. Mivel az idevezető röpke 1700 km-en a szendvicsek belénk kötöttek, ezért mindenképp jól esett egy kis testmozgás.

A sziklát nagyon érdemes körbe sétálni, még akkor is, ha vannak olyan szakaszok, ahol azt kérik az embertől, hogy ne készítsen fotókat az aboriginal hagyományokat tisztelve (indokot lásd az előző bejegyzésben).

Maga a hegy monumentális, minden egyes hajlata, szeglete kínál valami újdonságot. Mindig van valami érdekesebb a következő kanyar után, egy új forma, egy újabb mélyedés, egy még feketébb kiszáradt algacsík, amit a csak néha folyó víz éltet.

De most kivételesen beszéljenek inkább a fotók helyettem. Folyt. köv.

666. poszt

Reggel 5.45-re húztam a telóm óráját. De mi már 5-kor fent voltunk. Mert, hogy a szomszéd vekkere meg akkor csörgött. Mivel nem vagyok egy kempingezős fajta, ezért nem volt őszinte a mosolyom, amikor sötétben, homokban kellett reggel átcsattognom a mosdóba az alapvető szükségleteimet elintézni. A reggeli készülődésre ez eléggé rá is nyomta a bélyegét, morgolódva csináltam a napi szendvicseket fejlámpával a közösségi asztalon.

6.20-kor sikerült is elindulnunk a kempingből, ami egész időben lévőnek mondható, mivel 7 órára kellett a napfelkelte néző helyhez érnünk. Elsőre ugyanoda mentünk be, ahol előző este voltunk, de aztán tovább álltunk a „nyakoncsapjuk”-hoz. Hivatalos neve a helynek Talinguru Nyakunytjaku, de most komolyan, ti hogy mondanátok ki a második szót?!

Itt aztán voltak ezer meg ketten, mindenki a napfelkeltét várta. Én megint azt vízionáltam előre, hogy a nagy sárga tűzgolyó a szürkés vöröses sziklatömb mögül egyszer csak teljes pompájában felbukkan, és lángoló pirossá festi meg az Ulurut. Hát nem így lett. Felhős volt az ég, lógott az eső lába is, szeles is volt az idő, úgy hogy annyi történt csak, hogy simán sötét szürke égből világosabb szürke ég lett.

Ha már felkeltünk ilyen korán, akkor úgy voltunk vele, hogy megmásszuk az Ulurut.

Lehet minket szentségtörőnek, a sátán fiainak (még a poszt sorszáma is ezt támasztja alá 🙂 ) meg mindenféle barbárnak nevezni ezért, de ha már egyszer eljöttünk idáig, akkor bizony mi fel szerettünk volna menni. Sajnos azonban ez nem ilyen egyszerű. Az Uluru mászás ugyanis a következő esetekben zárva van:

1) ha a hőmérséklet 36 fok vagy afeletti,

2) ha 20%-nál nagyobb esély van az elkövetkező 3 órában esőre,

3) ha 25 csomónál nagyobb erejű szél várható az elkövetkezendő 3 órában,

4) ha eső után a szikla felületének kevesebb, mint 20%-a száradt fel,

5) ha nagyobb az esély 20%-nál a viharra a következő 3 órában,

6) ha épp valamilyen vészelhárítás folyik,

7) ha épp aboriginal kulturális ceremónia zajlik,

8) reggel 8-ra már akkor is lezárják, ha az előrejelzés szerint 36 fok várható 11 óráig.

Amúgy 7-kor nyit az ösvény. Szóval, ha valaki meg szeretné mászni, akkor arra a legnagyobb esélye reggel 7-től van, szélcsendes, nem túl meleg, száraz időben. Viszont mindezt csak 2020-ig, ugyanis ha addigra a tursiták mindössze cask 25%-a mássza meg évente a sziklát (most jelenleg olyan 30%-on áll a szám), akkor a kormány és az aboriginalok megállapodása szerint örökre lezárják a tetőre vezető – amúgy igencsak megerőltető, láncos-kapaszkodós – mászóösvényt. Az ösvény az alábbi kép kellős közepén vezet felfelé, a lábak által lekoptatott fehéres csík még napban, esőben és szürkületben is látszik a hegy oldalán.

Ha már a mászás miatt amúgy is a Mala parkolóban voltunk, akkor úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a 8-kor kezdődő kb. 1.5 órás ingyenes vezetett túrára, a Mala walk-ra. Egy fiatal ranger vezette a túrát. Tipikus ozzinak tűnt Nick, pedig a nagyapja és az anyukája is az egyik aboriginal törzsből származott. Igaz, nem ebből a régióból, hanem NSW-ből.

Először arról beszélt, mi is az a Mala (=wallaby), és hogy az Uluru teremtéstörténetének fontos részét a mala emberek teszik ki. Meg a nem tudom már milyen vakondok, aki a lapos földből totál vaksi létére kitúrta ezt a hatalmas sziklát. Aztán volt arról szó, hogy hol tanították a fiúkat az apáik, illetve a lányokat az anyáik. A fiúknál lehetett látni a sziklarajzokat, a lányok oldalát azonban még fotózni sem volt szabad. Ennek oka, hogy a fiúk nem tudhatják, mit tanulnak a lányok, a lányok meg nem tudhatják, mit tanulnak a fiúk. Ha valaki meg jól lefotózná mindkét részt, és a másik fél az internetet böngészve mondjuk rábukkanna (!!!!), akkor aztán olyan tabut sértene, hogy irgum-burgum. Bezzeg a konyhába be lehetett menni, meg arról is hallhattunk, hogy melyik bozótnövény (pl. bozótszilva, sziklafüge) vagy állat (pl. óriás, falakó kukac, mézhangya) ehető, vagy éppen hol van „kapi” (ivóvíz).

Volt kis geológia óra is a Mount Conner, az Uluru meg a Kata Tjuta (Olgák) keletkezéséről. Az előbbi a legidősebb amúgy. Mindegyik egy beltengerből emelkedett ki. A kiemelkedés kezdetét a Petermann hegyvonulat kialakulásának idejére teszik, ami a lemezmozgásoknak, gyűrődéseknek köszönhetően jött létre. Pár száz millió évvel később egy újabb mozgás tolta a felszínre ezeket a hegyeket, azonban mindegyiknek más a kőzetszerkezete. Az Uluru vörös homokkő, ami szerkezetileg hasonlít a gránitra, de nem az, míg az Olgák kavicsok, kövek, bazalt és egyéb üledékes anyagok konglomerációjából alakult ki. Folyt. köv.

Húsvét után bombaként robbant a hír a közösségi médián, hogy az ausztrál kormány április 20-ával megváltoztatta az ausztrál állampolgárság igénylésének feltételeit (meg eltörölte a 457-es munkáltatói szponzorvízumot, és valami újat akar bevezetni jövő márciustól). Ez akkora horderejű dolog, hogy úgy éreztem, muszáj egy posztot írnom erről a kirándulós bejegyzések között.

Az eredeti hírt a bevándorlási hivatal oldalán itt lehet elérni. De nézzük gyorsan a legfontosabb változásokat, amik minden április 20. után beadott állampolgársági kérelmet érintenek (annak ellenére, hogy csak idén év végén kerül a Parlament elé ez a törvényjavaslat – kvázi simán lehet, hogy addig egyetlen kérelmet sem bírálnak el):

4 évet PR vízumon kell tölteni az állampolgárságra jelentkezés előtt

Mi a változás? Eddig 4 évet kellett az országban lenni, amiből 1 évet kellett PR vízumon tölteni minimum. Tehát a 4-ből 3-at lehetett turistán, tanulón, ideiglenes lakosin tölteni, majd az állandó lakosi feltételeknek való megfelelés és a PR-nek a megszerzése esetén, összesen 4 év itt tartózkodás után lehetett állampolgársági kérelmet beadni.

Miért szívás ez? Mert pl. a magyarországi ügynökök (tisztelet a kivételnek) csőstől küldik ki tanuló vízumon a 40+éves családosokat, akiknek a korra adható pont miatt már amúgy is igen necces volt eddig is, hogy valaha kapnak-e PR-t, és ha igen, akkor mikor. Ha nem PR az ember, az azt jelenti, hogy mindenért (gyereknek a sulijáért, orvosi ellátásért,  kötelező magánbiztosításért) fizetni kell. Vagy mert vannak, akik pl. idén év végén jelentkezhettek volna az állampolgárságra a korábbi feltételek alapján (3 akármilyen + 1 év PR), így viszont még 3 évet itt kell hegyelniük PR-ként, hogy jogosultak legyenek beadni a kérelmüket. Továbbá, vannak olyan szakmák, amire csak állampolgárként lehet jelentkezni (pl. honvéd). Gondoljátok el, ha valaki idén, április 20. után tudta volna beadni az állampolgársági jelentkezését csak 1 évnyi PR-rel a háta mögött, hogy egy ilyen szakmában tudjon érvényesülni, annak bizony 3 évvel el kell halasztania a terveit mostantól.

Nyelvvizsgázni kell (6-os IELTS)

Mi a változás? Korábban nem kellett nyelvvizsgát tenni az állampolgársági kérelemhez. Pontosabban, a főpályázónak (pl. nekem) kellett a szakmaelismertetéshez és a letelepedési vízumhoz nyelvvizsgáznia, másnak nem feltétlenül (pl. párom után befizettük a vaskosabb vízumdíjat, aminek a fejében ő angol órákra járt aztán itt). Méghozzá IELTS-et. Ez a teszt valójában nem a tudást, hanem a megfelelő vizsgataktikát “méri”. Korábban az állampolgársági teszt előtti interjún mérték fel a jelentkező minimum alapszintű nyelvtudását. Mostantól 6-os IELTS kell (competent English, definíció itt).

Miért szívás ez? A 6-os IELTS egy erős közép és felsőfok közötti szint. 4 év alatt, felnőttként, még anyanyelvi környezetben is elég nehéz ezt a szintet megugrani. Persze vannak nyelvi tehetségek, most épp nem róluk van szó, hanem az átlag, kishitű, idegen nyelven megszólalni nem merő emberekről beszélek. Továbbá, egy kanadai, amerikai, vagy épp brit útlevél is 6-os IELTS-et ér (értsd, akik anyanyelvi szinten beszélik az angolt, azt is ennyinek számítják át a 9-es skálán). Nem beszélve arról, hogy egy átlag ausztrál valahol 3.5 és 4.5 között képes ezen a teszten teljesíteni.

Társadalmi hozzájárulást kell igazolni

Mi a változás? Eddig a kutya sem kérdezte attól, aki megfelelt az állampolgársághoz szükséges ittélési feltételeknek, hogy dolgozik-e, fizet-e adót, vagy netán képzi magát, esetleg önkénteskedik. Mostantól ezt is igazolni kell.

Miért szívás ez? Nem tudom, hogy szívás-e ez a rész. Hiszen elvileg az lenne a cél, hogy az ember tényleg beilleszkedjen, ne kopjon fel az álla, és normális életet éljen, aminek része a munka, vagy tanulás, vagy mások segítése.

Több kérdés a teszten

Mi a változás? Eddig viszonylag egyszerű volt az állampolgársági teszt, egy könyv 38 oldala alapján tehettek fel kérdéseket. Voltak mintakérdések megadva, és ahhoz hasonlókat kérdeztek a valós tesztben is. Mostantól új kérdéseket is hozzátesznek.

Miért szívás ez? Ha valaki eljut már idáig, szerintem nem azon múlik, hogy pár kérdéssel többet kell megválaszolnia vagy sem. Szóval ez nem igazán szívás.

Társadalmi beilleszkedés

Mi a változás? Az eddigi hatósági erkölcsi igazolás mellett mást is vizsgálnak, elsősorban az erőszakmentes életvitelt (családon belüli erőszak, bandatagság, stb. kizáró tényező)

Egyéb

Mi a változás? Háromszor lehet próbálkozni a teszten minden előzetes feltétel teljesülése esetén (korábban nem volt korlátozás). Ha nem sikerül, két év után lehet újra kísérletezni.

Példa 1: Jolika és Janika itt élnek már 4 éve, 3 gyermekük van, egy 4, egy 9, meg egy 16 éves. PR vízummal jöttek. Janika volt anno a főpályázó, volt nyelvvizsgája, viszont Jolika nem beszélte a nyelvet. Jolika otthon volt, mert egyszerűbb volt így a gyerekekkel. Ők jelentkezhetnek most állampolgárságra, de nem csak Janikának, hanem Jolikának és 16 éves gyermeküknek is kell minimum 6-os IELTS-et virítaniuk. Továbbá Jolikának azt is igazolnia kell, hogy igaz, nem dolgozott munkahelyen, de hasznos tagja volt a társadalomnak (pl. szabadidejében önkénteskedett).

Példa 2: Józsika és Julcsika 2 év tanuló vízum után, 2 éve PR-re tudtak nagy szerencsével átjelentkezni, munkáltatói szponzorálással, ahol nem kellett nyelvtudást nyelvvizsgával igazolniuk. Ők nem jelentkezhetnek most állampolgárságra még, hiszen csak 2 éve vannak PR-en. 2 év múlva lesznek csak jogosultak beadni a kérelmet. Akkor kell majd a 6-os IELTS-et megugraniuk, meg igazolniuk, hogy dolgoztak, adót fizettek, vagy egyéb módon voltak hasznosak a társadalom számára.

Ismét egy hosszabb etap állt előttünk, 790 km-t kellett megtennünk az Ayers Rock Campground-ig. Ez nagyjából 8-9 órás vezetést jelent, 2-3 rövidebb, pl. tankolásnyi megállással.

8-kor szerettünk volna indulni, 8.30-kor sikerült is leadnunk a motel kulcsát a recepción. Az az egy fontos dolog volt, hogy nagyjából fél 6-ig a szállásra kellett érnünk, mert hogy kempingezést terveztünk. Igen, sátorban. Ehhez kb. 3 éve meg is vettünk egy 3 személyes sátrat, amit még soha sem bontottunk ki. Szóval mindenképpen világosban szerettük volna felállítani, mert eléggé sanszos volt, hogy összeveszünk az „építkezés” alatt.

A Coober Pedy-ből kivezető utat nagyon hosszan még kisebb-nagyobb buckák szegélyezték. A táj utána már csak annyit változott, hogy a buckákat felváltották a vörös földön sárgálló mindenálló fűcsomók. Ja, meg az otthagyott balesetes, kiégett, netán odarozsdált autók. És az óriás sólymok.

Dél-Ausztrália utolsó töltőállomásánál, Marla-nál, $1.66-ért  megtankoltuk a kocsit (Adelaide-ben 1.11 volt az árfolyam, amikor elhagytuk a várost) majd elindultunk északra.

Az Uluru felé le kell kanyarodni a főútról balra. Azonban a kanyar előtt 80 km-rel van egy érdekesség. Méghozzá nem más, mint a dél-ausztrál és északi-területi határvonal. Azzal, hogy átléptük a választócsíkot, hivatalosan is kijelenthetjük, hogy Ausztrália mind a 6 államában és 2 területén is jártunk. Mindezt 5 év alatt sikerült megvalósítanunk.

Ahogy elfordultunk az Uluru felé, a kanyarban lévő Shell kútnál érdemes megállni. Na nem azért, hogy az 1.79-ért megint rátankoljon az ember egy kicsit, hanem mert itt van az ausztrál kontinens egyik hivatalos, lehetséges közepe (Erldunda). Megtekintettük a The Centre of The Centre-t (a közép közepét vagy a közép központját), majd indultunk is tovább, hisz volt előttünk még pár száz kilométer.

Aztán egyszer csak mit látunk? Egy hatalmas vörös sziklát a puszta közepén. Mivel készültünk, így nem hagytuk magunkat megtéveszteni a KamUluru látványával. A Mount Conner-t sokan hiszik elsőre az Ulurunak. Pirosnak piros, nagynak nagy, és a puszta közepén van. Igaz, a formája nem olyan, de ez elsőre fel sem tűnik. Jó lett volna a hegyhez bemenni, illetve megmászni, de sajnos ide csak egy túratársaságnak van joga vezetett túrát csinálni – ugyanis a hegy egy magánfarmon áll. A kialakított pihenőnél hagytuk a kocsit, és az út túloldalán lévő vörös homokos dűnére másztunk fel. Érdemes volt, mivel a buckán túl egy hatalmas sóstó van.

Itt azért már sejteni lehetett, hogy majd sok lesz a turista a parkban, mert vagy féltucat busz parkolt már itt is.

Szerencsére időben beértünk a komplexumba, aminek van luxus szálloda, moteles, kabinos, lakókocsis, meg sátras része is. Mi ugye ez utóbbiba foglaltunk egy áramos helyet. A recepción ki is adták a térképet, meg azt is elmondták, hogy igaz, hogy áramos helyet kértünk, azt is kaptunk, de egy központi helyről jön az áram, több, mint 15 méterre a sátortól. Ezt nem mondták, erre a helyszínen jöttünk rá. Volt ugyan hosszabbítónk, de csak 10 méteres. Mindegy, szereztünk kaució fejében a recepcióról hosszabbat, hiszen a hűtőládát folyamatosan hűteni kellett.

A sátorállítás ettől az egy kis szösszenettől eltekintve elég flottul ment. Igaz, elolvashattuk volna előre is, hogy a 3 személyes sátrat 3 törpére tervezték. A hossza ugyanis 180 centi, párom meg alapból 190. Úgy hogy mire beraktuk a két felfújható ágyat meg a hálózsákokat, meg is állapítottuk, hogy keresztben kell majd este aludnunk, hogy valahogy elférjünk.

A beköltözés után be is pattantunk a kocsiba, és elindultunk naplementét nézni az Uluruhoz. Ehhez egy 3 napos parkbelépőt vettünk, mert így nem kellett sorban állni sem aznap, sem az elkövetkezendő napokban a sorompó előtt. A 3 napos belépő amúgy személyenként $25. Sikerült amúgy egy újabb érdekes, tevés táblát is fotóznunk 🙂 .

Az első naplemente néző helyen álltunk meg, a jó időben élmény volt a sziklát nézni, még akkor is, ha a naplemente 6.31-kor nem az a „hűha, de csodás” volt a felhős ég miatt. Amíg még volt egy kis fény, összedobtunk egy salátát vacsi gyanánt, amit aztán teljes sötétedésig ott az Ulurutól pár kilométerre be is pusziltuk.

Miután visszaértünk a kempingbe, zuhanyoztunk még egy jót, aztán mentünk is aludni, mert másnapra a napfelkeltét is szerettük volna megtekinteni. Folyt. köv.

Coober Pedy-t az 1910-es évek elején érte el az opál láz. Eredetileg aranyat érkezett keresni ide a Hutchinson család, pontosabban apa és fia. Aztán az arany helyett másra bukkantak, egy fényesen csillogó valamire. Ez volt az opál, amire annyira belelkesedtek mások is, hogy az első találat után kb. 1 héttel már árfolyama is volt az új drágakőnek, és hivatalosan is kitűzték az első opál “peg”-et (területhatárt jelölő pózna).

De mi is az az opál? Az egyszerűség kedvéért színezett kovasavgél, aminek a kialakulásához mindenképp szükséges a víz jelenléte. Mindenféle színben létezik, a potch-tól (fehér, értéktelen kő) egészen a feketéig. A leggyakoribb a kékes és a zöldes színű, legalábbis ezen a részen.

A megtalálásához az úgynevezett opálszintig kell leásni, ami a rétegek között egy sárgás csíkos sáv. A sárgás csík meglelése sem jelent azonban garantált találatot. Ugyanis a mai napig sem tudja senki megmondani, hol és milyen körülmények között lehet pontosan opált találni. Az opálbányászat tiszta szerencsevadászat, és azt hiszem, ez vonzza még mindig az embereket.

A 80-as években volt egy faszi, aki akkora opált talált, hogy akkor 75,000 dollárért adta el egy kereskedőnek. Gondoljátok el, a kereskedő mennyit szakíthatott rajta, ha csiszoltan adta tovább az opált. Na, de nem is ez a lényeg. A faszi bement az adóhivatalba, bevallotta, hogy 75,000 dollár bevétele volt. Az adóhatóság kirótta rá a megfelelő adót, plusz a következő évre az előző évi bevallás alapján az adóelőleget is. A faszi soha többé nem talált opált, nem hogy az adóelőleget nem tudta befizetni, de még kajára is alig futotta neki élete hátralévő részében.

Persze vannak mende-mondák mesés gazdagságról és milliárdos opál vagyonokról is. Azonban, aki okos, az nem teszi közszemlére, mije is van, hanem éli tovább „csóringer” életét, és a vagyonából mások, pl. gyermekei élnek jól – egy másik városban, netán országban. Példa: volt, aki csak egy új bakancsot vett, mert a régiből már kilógott a lábujja, erre megszólta teljes Coober Pedy, hogy biztos „betalált”, azaz kiásott egy szép opált.

Ezek után én sem mondom el, hogy az bányatúrán találtunk-e valamit, és ha igen, mit 😀 Folyt. köv.

Csákányos haverunk platós kocsiját a motelnél hagyva bepattant a mi autónkba, és először a közeli Crocodile Harry-hez vezetett minket. Alapfeltevés a környéken, hogy minden autó képes 80-nal száguldani zúzott kövös, lánctalpassal felmart földúton. Ha ezt nem tudja hozni a sofőr, akkor ezt a részt nem neki találták ki. Mivel Karcsi nem mondta előre, mit tervez a nap hátralévő részében, ezért számunkra nem volt kérdés, hogy megugorjuk-e (vagy meg akarjuk-e ugrani egyáltalán) ezt a kitételt.

Szóval olyan 4 km-nyi dirt road-os csapatás után eléreztünk a Crocodile Nest-hez (krokodil fészek), ami Crocodile Harry birodalma volt valaha. A hely még most is jó állapotban van (mihez képest, ugye), pedig Harry már rég a túloldalról figyelt csak le rá.

Harry egy SS katona volt – állítólag (a valóságban amúgy litván báró), és elég hedonista életet élt. Krokodil vadászként tengette élete javarészét, és hát nem vetette meg a nőket sem. A faluban csak szexmániásnak hívták. Nincs olyan fotó a csávóról a házban, ahol ne egy félmeztelen nővel lett volna megörökítve. Ja, volt felesége is, aki az út túloldalán lakott. Harry szállásolta el még Tina Turnert is, amikor a Mad Max-et forgatták. Bát lehet, csak az az ágy volt meg neki, amiben a híresség aludt. Ez már a legenda része marad. Mindenesetre Harry egy művész ember is volt, egyfajta szürreális víziót valósított meg a kietlen táj kellős közepén.

Harry után újabb dirt road-os kaland követekezett, méghozzá a Fourteen Miles-on, ami az opálbányák legnagyobbikán vezet keresztül. A táj kameráért kiállt, nem is csoda, hogy szívesen jönnek ide sci-fi-t vagy épp valami szürreális alkotást forgatni.

Idegenvezetőnk megmutatta, ő hol dolgozott 5-6 éven keresztül, majd levitt minket két bányába. Az elsőnél találtunk is kis opálos kövecskéket, a másodiknál inkább már a vájatokat néztük meg, meg a felszíni lyukakat.

Az opál csákányozás és keresés után a Breakaways-hez mentünk. Azt olvastuk korábban, hogy itt érdemes megnézni a naplementét. Hát, nem tudom, sötétben hogy mentünk volna végig a kavicsos földúton, szóval örültem, hogy tovább álltunk.

Pár kilométerre innen van a két kutya (vagy só és bors, mert fehér meg barna), ami aboriginal föld. Nekem két hegynek tűnt, de ha úk azt mondják, hogy két kutya, akkor az két kutya.

És ha már kutya, akkor dog fence (azaz dingó kerítés). A világ leghosszabb egybefüggő kerítése, 5614 km hosszú, Queenslandből jön, és eredetileg a dingók tehenek lakta zónán kívül tartására építették. Ennek egy jó hosszú szakasza pont itt halad át, a Breakways-en túl a Moon Plains mellett.

A Moon Plain (kb. holdbéli síkság) egy olyan része a területnek, amin semmi, de semmi nem terem meg. Egy hatalmas meddő, fekete síkság. Jó, van néhány érdekes kőzet, ami napfényben úgy szikrázik, mintha sok üveget apró szilánkokra törtek volna össze.

Miután elhagytuk ezt a részt, ismét ráálltunk a rendkívül rossz állapotú felmart földútra, amin majdnem hangosan kezdtem imádkozni, hogy a kocsi egyben maradjon, és még el tudjunk tényleg jutni az Uluruhoz.

Az egész napos kirándulás után a vacsit John’s pizza bárjában fogyasztottuk el. Az alábbi képek egyikén sincs rajta az étterem, viszont a távolsági buszpályaudvar igen! 🙂 Folyt. köv.

Coober Pedy két dologról nevezetes. Az első és legfontosabb az opál, a második az olaj (a legfinomabb olaj találató a Coober Basin alatt, állítólag több van itt, mint Szaud Arábiában). Mi most az első miatt voltunk itt.

Ugye még meg van, hogy előző este a szerb földalatti étteremben voltunk. Ezt a helyet ajánlotta Karcsi, akivel korábban érkező barátaink futottak össze. Károly már kb. 30 éve itt él, opálbányász. Német felesége (akivel még a 80-as években történt diszidálásakor ismerkedett meg az NDK-ban) és lánya Adelaide-ben élnek. A nyári forróságban mindig visszamegy hozzájuk, de az év nagy részét Coober Pedy-ben tölti. Na, a vacsora után abban maradtunk, hogy másnap rábízzuk magunkat a helyi magyar erőre, és ismerkedünk a hellyel.

Még a közös program előtt, mi cirkáltunk egy kicsit a városban, felmentünk először a Lookout Cave tetejére (ami egy földbe vájt hotel, és ahol visszaflé fogunk megszállni). Sosem járkáltam még ilyen érdekes “tetőn”.

Aztán átgurultunk a Big Winch-hez, ami egyike Ausztrália legjeinek. Ez egy olyan opálbányászatban használt bödönféle, amit a vájatokba engetek le, és amiben aztán a köveket hozták fel. Érdemes a feliratot figyelni a parkoló bejáratánál 😉 .

A Big Winch mellett áll Coober Pedy első fája, ami egy régi kiégett teherató alkatrészeiből készült, és soha nem festették le, kvázi szarrá van rozsdásodva. De a helyiek ezt így szeretik.

Innen visszafele megálltunk Pista “hülyeségénél”, ami nem más, mint a helyi filmforgatásokból itt maradt lim-lomoknak a telepe. Egy pillanatra elgondolkodtunk, hogy bekopogunk Pistához, de amikor reggel 9.45-kor egy Bundesz-liga frizurás atlétás csávót látsz őrült módjára pogózni ezek között a furcsa kellékek között, illetve hallod magyarul káromkodni, akkor átértékeled magadban, mennyire is fontos a magyarság ápolása 16 000 km-re az őshazától.

Innen kicsit messzebb autóztunk, nagyjából arra, amerre este voltunk a szerbeknél. Viszont most a gázolajjal működő power station-t tekintettük meg párom óhajára – ez látja el ugye a városkát árammal. Majd kicsit csorogtunk még a puszta irányába, végül visszafordultunk, mert kezdődött a karnevál.

Pontosabban parádé, aminek állítólag a témája a gyerekek voltak. Szerintünk mindenki felvonult, akinek volt valami kattanása, de azt hiszem, hogy ez így tök nomrális errefelé. Amúgy sincs okunk panaszkodni, mert nagyon sok csokit meg cukorkát dobáltak, szóval az út hátralévő részére megvan az édességforrásunk.

A parádé után felkerestünk az Old Timers Mine-t. Nem volt rossz, pláne, hogy a belépőből még alkudni is lehetett, de lehet, legközelebb Tom’s working opal mine-ját néznénk meg. A bánya arra jó volt, hogy megnézzük, hogyan is néz ki a kövek között az opál, hogyan éltek valaha az első bányászok, milyenek voltak hajdan a földbe vájt lakások.

A túra után mentünk is vissza a szállásunkra, ahol is várt már ránk Karcsi, a helyi idegenvezetőnk egy csákánnyal a kezében. Folyt. köv.