Szerdán is párom volt otthon a szüleimmel, ilyen az, amikor valakinek rendesek a főnökei meg a munkahelye és van náluk felxitime, aka csúsztatás az össze-összegyűjtött percekből, órákból.

Reggeli távozásom után ismét nyakukba vették a tengerpartot, de most egészen délnek indulnak. Kezdték az Onkaparinga folyó és a tenger találkozásánál, a fenti kilátóból megnézték, hogyan ömlik a folyó a tengerbe.

Innen visszafelé haladva Hallett Cove-nál a cukorsüveghegy környékén álltak meg, igaz, most a hegyet nem nézték meg, viszont ráérősen beültek egyet kávézni.

Hogy a reggeli után az ebéd se maradjon ki, párom bevezette anyuékat a helyi dirty burger (hagyományos, mindent bele hamburger) rejtelmeibe. Aput még egy kis whiskey-zésre is elcsábította. Mire megint hazaértem, a banda ismét horpasztott, mint a bunda.

Egy kis testmozgás mindenkinek kell (a la Schmitt Pali), ezért párommal kettesben elmentünk egy intervall edzésre, majd hazaérvén, immár a szüleimmel, ki a partra sétálni egyet. Ők is elbóklásztak, amíg mi átnyargaltunk egyik jetty-ről a másikra. Senkit sem kellett altatni.

Reklámok

Mivel nekem erre az évre nem maradt szabim, lévén a 20 napból kivettem 7-t áprilisban az Uluru túrára, a többit meg a tesóm jövő január-februári látogatására írtam ki, így én reggel indultam is melóba.

Előtte azért még egy gyors reggelit összedobtam, mégse éhezzen a csapat, aztán páromra bíztam a szüleimet.

Kedden még egész kellemes volt az idő, nem tűzött a nap, de nem is szakadt az eső, ezért kimentek a közeli tengerpartra, Grange-re sétálni egyet. Onnan átmentek nosztalgiázni Glenelg-re, ahol akkor laktunk, amikor korábban meglátogattak minket. Felelevenítették, hogy akkor merre jártunk, miket láttunk, megnézték, megvannak-e még azok a helyek, szobrok, látványosságok, amik akkor megvoltak.

Párom beteljesítette anyum egy kívánságát, pálmával szeretett volna fotózkodni. Ez meg is történt, aztán jófiú módjára még meg is ebédeltette őket egy kínai kajáldában. Mindannyian mézescsirkét választottak.

IMG_4121

Mire én hazaértem este 6 körül, addigra még mindig a csendes pihenőjüket töltötték, nagyjából 3 órája. Az érkezésemre azért megébredtek, ez meg adta a lehetőséget, hogy ha már mindenki fent van, akkor menjünk ki naplementét nézni a partra. Rendeltem pizzát, beraktuk a kocsiba a nagy vastag lepedőt, és seperc alatt kint is voltunk kocsival. Kiválasztottunk egy szimpatikus részt a gyepen, aztán leheveredtünk vacsorázni meg a naplementei színeit megcsodálni.

Valamikor szeptember végén-október elején arra jutottak a szüleim, hogy  csak megnéznék az új házunkat, ha lenne rá lehetőségük. Mindezt annak ellenére, hogy 4 évvel ezelőtti látogatásuk után állandóan azt mondogatták, hogy ők bizony még egyszer nem ülnek fel a repülőre, pláne nem ilyen hosszú, 24-25 órás útra.

A jegyeket meg a biztosítást megvettem online, a légitársaságtól kértem kíséretet nekik a dubai-i átszálláshoz, ők meg intézték otthon maguknak a reptéri transzfert.

Vasárnap indultak, hétfőn érkeztek az Emirates járatával. Ki is mentünk munka és edzés után értük a reptérre. Időben, 8.55-kor landoltak, ennek ellenére 9.55-kor még sehol sem voltak. Türelmesen vártunk, de aztán csak fogytak az emberek, ők meg nem jöttek. Anyu ugyan egyszer hívott, hogy még ül a tolószékben, és várnak a sorukra, aztán hívott még egyszer, de abból már nem sokat értettem, csak a háttérben dumáló vámost, amint mondja angolul, hogy „várjanak”.

Nem sokkal ezután kihoztak egy szimatkutyát sétálni, mondtam páromnak, hogy biztos viszik a friss levegőre a sok kolbász- meg pálinkaszag után. Jót röhögtünk.

10.25-kor, mikor már tök utolsóként álldogáltunk a reptéren, látjuk, nyílik az ajtó, és jön anyu meg apu egy vámossal. A hölgy elmondta egy tájékoztató füzetecske kíséretében, hogy anyu táskájában találtak 2 szál chilli paprikát meg a kabátjuk zsebében (virág)magokat. Kérte, hogy mondjam el nekik, meg is büntethették volna őket, illetve az útlevelükbe is bepecsételhettek volna valamit, ami érintené a legközelebbi beutazásukat. Nem az volt a gond, hogy hoztak valamit, hanem hogy a bejövő utaskártyán azt vallották, hogy nincs náluk semmi. Ezt persze az alapján az angol és magyar minta alapján töltötték ki, amit én küldtem nekik, abban a hiszemben, hogy ha átbeszéljük, hogy semmit nem lehet behozni (értsd: TILOS), akkor nem is fognak semmit behozni.

Az első ijedelem után elmondták anyuék, hogy a szimatkutya körbeszaglászta őket meg a táskájukat, aztán a bőröndjük mellé szépen leült. Ekkor kivették őket a sorból, és szétszedték az összes csomagjukat. A bőröndben voltak apunak a szívgyógyszerei, meg az anyu mindenféle tablettái is. Ezekhez szerencsére – megfogadva a tanácsomat – berakták a leleteiket meg az orvosi papírjaikat, illetve apu a nagy vámos activity-ben szétnyitotta a pólóját, és megmutatta a mellkasi vágását. Ezzel nem is volt gond. Aztán jött a chillis affér. Állítólag a vámosok túlon túl is buzgók voltak, amikor kijött a főnökük, anyuék szerint lehordta a brigádot, hogy enyhén szólva is nagy felhajtást csaptak.

A történetet befejezve anyu az alábbi képeken ki is fejezte a véleményét:

11 körülre haza is értünk, beszélgettünk egy keveset, megtartottuk az eligazítást, ki, mit, hol talál, aztán hajnal 1-kor már sikeresen nyugovóra is tértünk. Én mentem másnap dolgozni, párom maradt otthon szabin.

Azt majd egy külön posztban próbálom érthető módon kifejteni, hogy mennyi minden változás volt már megint a melóhelyen, csak ahhoz elő kell csalogatnom magamból a jógit. Ezért inkább most arról írok, hogy 2 napra Melbourne-be kellett utaznom az egyik kollégámmal.

Az utazást egy új ügynökön keresztül szervezte a kolléganőm, lévén nem csak úgy uk-muk-fuk foglalunk, hanem egy szerződött partnerrel. Nézzük, mik voltak a kérések: adott légitársasággal szerettünk volna utazni, a reptéren autót bérelni, a szálláshoz parkolót, mindezt a belvárosban a konferenciához közel. Hogy sikerült mindez?

Az indulással minden rendben volt, a Virgin gépe időben indult, és mi 11.35-kor menetrendszerint landoltunk is Melbourne-ben. Itt, az instrukciók szerint felhívtuk a megadott számot, merthogy egy kisbusszal visznek majd minket a bérelt kocsihoz. Ez már azért volt fura, mert az összes autóbérlős cég a reptéren van, kb. két zebrányira a termináltól.

A buszra vártunk olyan 25-35 percet, ezalatt 3-szor hívtuk őket, akik váltig állították, hogy a busz bizony ott van. Hát nem volt. Mire nagy nehezen megjött, akkor is még vagy 15 percig mentünk ki a reptérről egy ipari negyed felé. Itt a semmi közepén lerakott minket a sofőr egy iroda előtt, és mehettünk felvenni a kocsit. Azt a kocsit, amiért a saját hitelkártyámat 1000 dollárral akarták megterhelni. A korábbi ügynöknél ilyen nem fordulhatott volna elő, lévén, céges úton vagyunk, és senki nem várhatja el, hogy a) legyen hitelkártyám, b) legyen 1000 dollárom, amitől szívesen megválok 5-7 napra. Itt nagyon csúnyán kivertem a balhét, a kolléganőm meg az ügynököt cseszte le, nem kicsit. Persze napi 16 extra dollárért nem kellett hirtelen az 1000 dollár nekik. Továbbá, mivel a kocsit sem akartuk ide az isten háta mögé visszahozni, ezért átkértük a leadást a belvárosba. Persze ez is 65 dollárba fájt.

Ezután átvettük a Toyota Corolla-t, amin nem volt egyetlen egy olyan felület sem, amin ne lett volna nyomás, zúzás, repedés, rosda vagy kőfelverődés. Ekkor már olyan felpaprikázott hangulatban voltam, hogy a hölgy, aki kiadta a kocsit 5 percig csak a listát írta a hibákról. Nem érdekelt, nem akartam, hogy ez a bagázs bármit is rám verjen költségként. Végül sikerült elindulnunk, és megtekinteni azokat az üzleteket, amiket meg akartunk nézni az első nap.

Dolgunk végeztével mentünk a szállásra, ahol ugye a parkolót is kértük. Ez a rész rendben volt, annyi volt csak a nehézség, hogy az épület előtt nem lehetett megállni, de valahogy azért át kellett vennünk a belépőnket. Ez volt a legkevesebb, rutinos ex-nagyvárosi lakóként simán félrehúzódtam a padka mellett és kiraktam az elakadásjelzőt míg a kolléganőm beszaladt a kártyáért. Ott is lekaptak 250 dollárt kaucióként. Na mindegy, kártyával a kezünkben be kellett hajtanom egy olyan szűk utcába, ami nem is látszott utcának, majd pedig egy kávézón (!!!!) keresztül befordulnom az épület alá. A kávézóban álldogáló embereket ez a művelet nem annyira lepte meg, mint engem.

A kocsit leraktuk, majd mindketten mentünk egy-egy helyi ismerősünkkel, barátunkkal találkozni.

Másnap reggel fél 9-re volt jelenésünk a konferencián, ami egy élelmiszer jogi tájékoztató rendezvény volt (pl. mikortól lehet egészségességre utaló állítást tenni élelmiszerrel kapcsolatban, hogyan lehet azt megszövegezni, lehet-e csomagoláson használni, stb).

Ahogy végeztünk az 5 órás képzéssel, egy rövid ebéd után már vinnünk is kellett vissza a kocsit, szerencsére, a belvárosi leadási cím sem volt túl messze, igaz a haladást nem segítette, hogy pont akkor gyakorolták a rendőrkadétok a forgalomirányítást a legnagyobb kereszteződésekben. Leadtuk a kocsit, ami nem ment többet, mint 20km, de így is megvágtak 18 dollárra, mert a benzinmutató nem a full (tele) jelző pöcök tetején volt, hanem annak alján. Szerintük 8 litert fogyasztott az autó. Miután mondtam nekik, hogy az elég szar fogyasztás 20km-re, és inkább nézessék át a kocsit, ha tényleg ez a helyzet, mert hogy én biza 8 literért nem fogok fizetni. Akkor hirtelen a komputer már csak 6.5 litert mutatott nekik, így lett 18 dollár a vége 24 helyett (igen, 3 dollár per liter a tarifa, amúgy normálban valahol 1.45 körül).

Nem volt mit tenni, nem akartam velük tovább veszekedni, nem is volt rá nagyon időnk, mert a melbourne-i forgalom és dugók miatt időben kellett elindulnunk. Fogtunk tehát egy taxit, és azzal mentünk ki a reptérre – hát ez is egy érdekes kulturális utazás volt. Összességében az új ügynök nagyon leszerepelt, és ezen felül azt ajánlom, soha senki ne béreljen autót az Eastcoast névre hallgató bagázstól, ha Melbourne-ben jár.

November 9-én járt le a bérleti szerződésünk a régi házon, így addigra kellett kipuceválnunk a kecót meg a környékét. Mivel a költözködés apró részletekben történt, meg a maradékok eladása is, így csak bíztunk abban, hogy az utolsó pillanatban minden elmegy, amit el akartunk adni, és a végén gyorsan ki tudunk takarítani.

Szerencsére minden jól alakult, egy könyvespolc kivételével mindent el is vittek (a könyvespolcot 2 nappal később vették át, szóval az sem volt nagy tragédia), igen ám, de arra nem számítottam, hogy ha november 9-re kérem, hogy kikössék az áramot meg a gázt, akkor azt a szolgáltató reggel ejti meg, nem délután. Merthogy a terv az volt, hogy munka után fejezzük be a végső takarítást, porszívózással egybekötve. Adok erre egy kis időt… tehát, áram nélkül hogyan is lehet porszívózni? Sehogy. Újratervezés.

Apróságokon nem akadunk fenn, pláne, hogy azért már alapjaiban rendben volt a ház a korábbi inspekció(k)ra, így elég volt a söprés, felmosás. Aztán jött a búcsú az ingatlantól, elvégre összesen 2.5 évig laktunk ott, 2 részletben. Sok minden történt ott velünk, voltak látogatóink az államból, más államokból, otthonról, törtem el ott a lábam, stb.

Az ingatlanossal abban maradtunk, hogy mint legutóbb, most is az első ajtókat belülről becsukjuk, a kulcsokat a konyhapulton hagyjuk, és hátul megyünk ki. A hátsó ajtót csak be kell rántani, a telekről meg a garázson keresztül távozunk, mert a garázsajtót lehet belülről nyitni és zárni is. Persze,… ha van áram.

Párom ugyan fel tudta tekerni áram nélkül is a rolót, meg le is, de a leengedés csak belülről működött, szóval én kint, ő meg bent maradt. A helyzetre az alábbiakban dokumentált megoldás volt az egyetlen, amivel elő tudtunk állni 🙂 :

A kauciót visszakaptuk, bár cseszegetni kellett érte az ingatlanost annak ellenére, hogy minden rendben találtak. 2 hétbe telt nekik bekattintani egy rublikát egy online formanyomtatványon. Ehhez 4 levelet kellett írnom… Mindegy, ezen is túl vagyunk, és most már 100%-ban a saját uraink vagyunk.

Adelaide-ben talán az összes ausztrál nagyváros közül egyedülállóan ingyenes a parkolás a tengerparton. Persze, vannak érvényben lévő időkorlátozások, pl. 2 vagy 3 órát lehet csak egyes helyeken megállni, de akkor is, milyen jó már, hogy nem kell 5-9 dollárokat költeni óránként azért, hogy élvezhesd a természetet, vagy épp egy kellemes ebédet/vacsorát, vagy egy kávét.

Így volt ez a Henley Square-en és környékén is, ami az egyik legfelkapottabb tengerparti éttermes tér. Ideértve a valaha Evida-ként üzemelt étterem helyi mértékkel mérve hatalmas parkolóját, illetve a Surf Life Saver Club és Joe’s Kiosk-ja közötti Esplanade (kb. tengerparti sétány) parkolót. A helyzet télen változott meg, amikor is váratlanul parkolóautomaták nőttek ki a földből. Nem hirtelenjében kellett jegyet váltani, volt egy kis felvezető, hozzászoktató időszak is, de ennek ellenére látványos volt a változás. Alig-alig parkolt egy-egy “eltévedt” autós ezeken a helyeken, így elég sivár látványt nyújtott a part. Ez a rész mindig, de tényleg mindig tele volt autókkal és emberekkel, amihez képest az új látvány döbbenet volt.

Igen ám, de a helyieket sem olyan fából faragták, hogy ebbe csak úgy belenyugodjanak, mert milyen már az, hogy fizetni kelljen még a parkolásért is az amúgy sem olcsó kajálás mellé. Volt olyan nap, amikor a tiltakozás nem túl szép formáját, a rongálást választották a helyiek (eldugították a bedobós nyílást), viszont többségében azonban legális úton próbáltak érvényt szerezni az akaratuknak. Addig-addig lobbiztak, amíg a helyi önkormányzat végül egy belső szavazás után úgy döntött, hogy eltávolítja a parkoló automatákat, így mindenki ingyen élvezheti a partot (néhány kép alább a erről a szakaszról este), az éttermeket továbbra is.

A nép szólt, a nép meghallgattatott 🙂 .

Valamikor még szeptember elején történt, hogy párom repülős ismerősének ismét szerelni kellett a teherautóját, és a segítségért cserébe elvitte páromat egy körre a sportrepcsijén.

Megtették a múltkor megrepült részeket (Port Noarlunga-tól Hallett Cove-ig), aztán elmentek Victor Harbour meg McLaren Vale felé, sőt Goolwah-t is útba ejtették. Granite Island és Port Elliott környékén láttak is pár bálna csapatot (nagyokat kis borjúkkal). Alább pár kép (a fekete pontok a vízben a bálnák 🙂 , ekkorának látszottak a párom által, fentről készített fotókon).