január, 2012 havi archívum

Nagyban izzik az ujjbegyeim alatt a billentyűzet, annak ellenére, hogy ezek az utolsó munkában töltött napjaim. A heves kopácsolás közben megcsörrent az előbb a telefonom, és egy számomra vadidegen formátumú számról jelzett hívást. Nem vettem fel. Majd csörög megint ugyanaz a szám, csak most +61-es ország jelöléssel. Ausztrália. Ki és mit akar tőlem? Felvettem. Egy kedves úriember volt a vonal túlsó oldalán (ugyan kissé szakadozva), aki nem máshonnan, mint a Stanley College-ból csörgetett meg. Azt mondta, hallotta, hogy megyek ki, és érdeklődne, hogy

a) pontosan mikor;

b) milyen vízummal;

c) érdekelne-e náluk egy marketinges állás.

Mit lehet erre mondani? Hát persze, hogy érdekelne. Gyorsan elküldtem az önéletrajzomat neki, most várom, hogy mi történik. Igaz, ez a suli Perthben van, de mit nekem 176-os vízum vagy bevándorlási szabályzat.

Közben azon gondolkodtam, vajon honnan is hallhatta, hogy megyek? Nem gondolnám, hogy ennyire ismert lennék Ausztráliában…még 😉

Reklámok

Egy laza csuklómozdulattal átugrom a kronológiát (ezzel együtt a decemberi időszakot), és a mai napra datált bejegyzés, tényleg a legaktuálisabb történeseket foglalja magában.

A dolog:

Bár majdnem a teljes december a rendelkezésemre állt, mégsem tudtam magam rávenni, hogy megírjam az UniSA által kért 4 oldalas critical review-t az általuk küldött 6 db cikk egyikéről. Először is, nem nagyon akartam regressziós analízisről és fixációs pontokról olvasgatni az ünnepek alatt, pláne úgy nem, hogy ezeket legalább értettem, mit is jelentenek, viszont például lövésem sem volt, mi is az a Bayesian becslési folyamat az AMOS-tól, ami 18 000 mintát szolgáltat a Markov féle láncra épülő Monte Carlo algoritmus alapján. Másodszor, elbizonytalanodtam, akarom-e ezt az egészet. Mármint a PhD-t, odakint. Aztán lement a karácsony (igen jól sikerült!), az első munkahét, és el kezdtem rágni magam, hogy miért is dobjak el magamtól egy ilyen lehetőséget. Január 9., hétfő volt a beadási határidő. Január 7-én, reggel 8 órakor párom erőteljes ösztönzésére rávettem magam, hogy végre neki fogjak az írásnak. Ráböktem egy in-store marketinggel foglalkozó kutatásra, illetve áttanulmányoztam a csodás világháló segítségével, hogyan is kell critical review-t írni. Mármint az ausztrál sztenderdek szerint. Ezzel nagyjából el is ment egy fél nap. Délután 3-kor ismét leültem, és el kezdtem írni valamit, amiről azt sem tudtam először, hogy hova fog a kezem alatt kilyukadni. Mert abban biztos vagyok, hogy nem az agyam írta, hanem a kezem. Legalábbis akkor még. Este 11-kor lefeküdtem aludni, és reggel 7.30-kor úgy ébredtem, hogy megálmodtam, mit is kellene igazából papírra vetnem. Azon frissiben leültem (újra), és újra írtam az egész 3 bekezdést, ami megvolt a 4 oldalból. Eléggé csehül álltam, de akkor már hajtott a bizonyítási vágy, és végül este 9-re elég jó kis anyag kerekedett ki a káoszból. Mit jó, logikus! 🙂 Nyomtam is egy send-et, és már hussant is a dolgozatom a PhD döntőbizottság irányába. El sem telt 1 hét (értsd: január 16-án), és kaptam egy választ: “Happy to put your mind at ease – we have just made our decision – you are through the internal Institute round! My colleagues and I really liked your critique and the skills and experience you have. The next step in your application process is to officially apply to the University of South Australia (UniSA) for a PhD program and a scholarship to cover your fees and living allowance. We will support you in your application for this scholarship.” Szóval úgy állunk jelenleg, hogy ha leakasztok 2 tanerőt, aki igazolja, hogy az itthoni felsőoktatási rendszerben igen ügyes voltam, akkor egyenesben vagyok a világ egyik legdinamikusabban fejlődő, marketing paradigma-váltó intézete felé. Valaki csípjen meg, könyörgöm!

A rossz dolog:

Január 12-én megszűnt a cég (bocsánat: összeolvadt egy másikkal), ahol 10 és fél éve dolgoztam. Ez idő alatt éltem meg itt hideget, meleget, örömöt, bánatot, de mégis csak ennél a cégnél töltöttem teljes életem majdnem egyharmadát. Az emberek nem csak munkatársak voltak, hanem barátok, már-már családtagok, akikhez érdemes volt mindennap bejönni. Az összeolvadás vihara igen gyorsan söpört át az ügynökségen, január 16-án már az új helyen kellett kezdeniük azoknak, akiket átvettek. Bár most itt ülök egy új irodaházban, egy új irodában, egy üvegajtó túloldalán egy fehér oszloppal szemben (amit nem is értek, mit keres itt), mindez csak illúzió, érzéki csalódás. Nem jöttem át, nem maradtam. Hétfőtől nem tartozom sehova. Mivel vagyok annyira lelkiismeretes, hogy az általam gondozott 17 ügyfél, 78 márkáját (vagy legalább egy részüket) szeretném jó kezekben tudni, ezért pro bono még 2 hetet lehúzok, és segítem a maradók munkáját.

A szomorú dolog:

Tisztán látom, mi vezetett el odáig, hogy a nemzetközi holding meghozza a fenti üzleti lépését. Viszont azt is látom, hogy nem nekünk kellett volna lehúzni a rolót. Nem nekünk, akik transzparensen, korrekten, mutyizás és feketézés nélkül evickéltünk a reklámtrutyiban. Nem nekünk, akik nem csak head countnak vagy profit generátornak láttuk a munkatársainkat. Nem nekünk, akik barátaivá váltunk az ügyfeleinknek (és nem, nem a sznob “koktélozzunk vagy golfozzunk a hétvégén” értelemben). Nem nekünk, akik szívünket, lelkünket beletettük egy-egy kampányba. Nem nekünk, akik harcoltunk azért, hogy ne a mi, vagy ne az ügyfél ízlése döntse el, mi a jó reklám, hanem a fogyasztóé. Ma, 2012-ben, Magyarországon nem éri meg tisztességesnek lenni. Hát ennyi.

2011 november

El kezdtem kifelé próbálkozni. Mármint ausztrál munkát keresni itthonról. Ez maga a mission impossible. Csináltam egy frankó önéletrajzot, ausztrál mintának megfelelően. Aztán el kezdtem böngészni a netet, nagyon sok marketinges állást találtam. Persze egy csomó olyan vezetői pozíció van, ahol az ottani piac ismerete elengedhetetlen – ez érthető. Ezért inkább a kezdőbb pozíciókat céloztam meg, amikhez azért eléggé megizzadtam, hogy leredukáljam a tapasztalatomat, és ne rettentsem meg őket. Nagyon sokan visszaírtak (kb. 80%), hogy köszi, de nem, a maradék meg nem válaszolt. Ezen sem csodálkozom. Egyetlen egy lehetőség maradt nyitva, ami igazából megint csak a szerencse és a véletlen műve.

Tavaly (2010) áprilisban részt vettem egy nemzetközi tréningen, amit itt tartottak Budapesten. Volt egy pacák, aki olyan kutatási anyagokat prezentált, amiket mindenki hőzöngve, lázadozva fogadott – beleértve engem is. Alapvető marketing(kommunikációs) tételeket kérdőjelezett meg, és bizonyította azok kétségességét. Na ez a fazon egy ausztrál volt, annak megfelelően jól nap barnítva (csak ennyire emlékszem belőle, mert olyan narancssárgás barna volt, hogy nagyon szürreálisnak tűnt a kinézete). November elején rendet raktam a gépemen, és megtaláltam a tréninganyagot. Nézegettem, nézegettem, mire felfogtam, hogy ez a csóka nem máshonnan jött nekünk tréninget tartani, mint a University of South Australia marketing tanszékéről. A tisztánlátás végett, ez azért érdekes hír, mert mi ebbe az államba kaptuk meg a szponzorációt. Első felindulásból kigugliztam az e-mail címét, és írtam neki egy levelet, hogy ez, és ez vagyok, tartott nekem tréninget, nem lenne-e a valami meló odakint (nagy vonalakban). Írt is vissza egy kolléganője, hogy azt tudják felajánlani, ha szeretnék, akkor PhD-zhatnék náluk (persze, van vagy 5 kör, amin azért túl kell jutni). Én és a PhD. Jó vicc. Szeretek tanulni, de inkább csinálnám a dolgokat, mint hogy elmélkedjek rajtuk. Nem baj, a lehetőség az lehetőség. Írtam is vissza, hogy persze, nagyon is érdekel a kihívás, mit kell csinálnom. Először is vissza kellett küldenem az összes leckekönyvem másolatát, a diplomáim másolatát, ez alapján kiszámolták, hogy jogosult vagyok az oktatásban részt venni. No, de most figyelj! Ha megfelelek, akkor mivel ausztrál állandó lakos vagyok, ezért minderre ingyenesen vagyok jogosult! Én??? Én. De még ezt is tudom fokozni! Jogosult vagyok (persze, megint csak akkor, ha megfelelek) ösztöndíjra, és emellett kereskedelmi kutatásokban is részt vehetek vagy taníthatok az egyetemen, amiért plusz pénz jár. Jó, nem vagyonok, de tisztességes összeg jöhet össze. Ilyen a mesében nincs. Most éppen ott tartok, hogy túl vagyok életem első Skype interjúján velük, és egy critical review-t kell összeállítanom egy marketing cikkről. Ha ezt beküldöm január 9-ig, akkor 3 professzor dönt arról, hogy alkalmasnak találtatok-e a képzésre. Többen azt mondják, persze, úgyis, meg hogy simán. Kérdem én: megcsinálták ők már ezt? Idegen nyelven? Egy másik ország oktatási rendszere szerint? A déli félteke kb. legjelentősebb marketing kutató intézete számára? Persze, hogy nem. Szóval szorítani lehet, minden jót kívánni lehet, de ha kérhetném, felesleges terheket és nyomást a vállamra ne tegyetek. Elég ideges vagyok ezek nélkül is. Azért fingers crossed!

2011 október

Három hónapja folyamatosan beteg vagyok.  Kezdődött egy kis köhögéssel, amivel elmentem a háziorvosomhoz. Pontosabban a helyetteséhez, mert ő éppen szabin volt. Helyettes doki 3 méteres távolságból belevilágított a torkomba, majd felírt egy antibiotikumot, meg hozzácsapott valami erősítőt is. 1 hét után visszamentem, sajnos még mindig a helyettesítőshöz, hogy még mindig köhögök, nem nagyon használ, amit felírt, pedig rendesen beszedtem mindent. Mivel épp távozott, az asszisztense telefonon konzultált a doktorral, aki egy újabb, másik antibiotikumot írt fel, egy kis porral megspékelve. Ezeket is beszedtem, egész jobban lettem, 1 hétre visszajöttem dolgozni. Ezután ismét rám törtek a köhögési rohamok, így visszamentem a saját háziorvosomhoz. Ő felírt egy harmadik fajta antibiotikumot, illetve beutalt a pulmonológiára, hogy kizárja a tüdőgyulladást. Elmentem egy tüdőgyógyászhoz, aki mellkas és orr-melléküreg röntgent rendelt el. Mondanom sem kell, mindkét lelet negatív lett. A tüdőgyógyász bácsi továbbküldött a fül-orr-gégészetre, ahol a doktornő felírt egy újabb adag antibiotikumot, némi éjszakai köhögéscsillapítót és egy immunerősítő port. Miután 5 nap után sem csökkent a köhögésem, visszamentem a fül-orr-gégére, ahol a doktornő kért egy pajzsmirigy TSH labort és egy pajzsmirigy ultrahangot (utóbbira 6 héttel későbbre kaptam időpontot). Emellett szteroidos inhalálásra kellett mindennap járnom, 1 héten keresztül hozzá. Miután letelt az 1 hét, viszont a köhögésem nem csillapodott, a doktornő széttárta karját, és továbbutalt egy újabb tüdőgyógyászhoz. Tüdőgyógyász bácsi megvizsgált, kért egy tüdőkapacitás mérést, egy labort meg felírt 1 hét szteroidos inhalálást. Déjà vu. 2 nappal később a labor gyulladást, magas koleszterin szintet mutatott ki, minden más leletem negatív volt. Erre a doktorbácsi 1 hét infúziót rendelt el, értsd: minden egyes nap meg kellett jelennem a kórházban, és szépen 2-3 óra alatt belém csorgattak egy-egy adag szteroidos lötyit. Ahogy befejeztem az egyhetes kezelést, ki is derült, hogy elhatalmasodott, idült hörghurutom van/volt, de már gyógyultnak is nyilvánítottak. Gyógyulásom napjára esett azonban az előzetesen leegyeztetett pajzsmirigy ultrahang vizsgálat, amin sajnos találtak két göböt, és tanácsolták, menjek el egy endokrinológushoz. Az orvosok ezen fajtájáról azonban tudni kell, hogy 3 hónapra tudnak csak időpontot adni, viszont magánrendelésben akár 2 hét múlvára is. Kivártam a magánidőpontot, és elmentem egy endokrinológushoz, állítólag az egyik legjobbhoz. Addigra már nem csak, hogy újra köhögtem, hanem akkora dagadt a pajzsmirigyem, mint 2 nagyobb dió, és a levegővétel is nehezemre esett a toroktáji nyomás miatt. Doktor megvizsgált, elrendelt egy újabb TSH labort, ami megint negatív lett, majd felírt egy 40 napra elegendő szteroid tabletta adagot, amit december 1-ig kell szednem. Diagnózis: pajzsmirigy-gyulladás.

Felmerült bennem a kérdés: ha nem fogok megfulladni a köhögéstől, akkor vajon a dokik biztosra akarnak menni ezzel a sok szteroiddal és ki akarnak nyírni? Ha gyúrnék, lehet örülnék neki, de mivel nem gyúrok a tésztán kívül semmi mást, ezért nem annyira örülök, mert el kezdtem hízni, mint a kismalac.

Jó lenne azért úgy nekivágni az útnak, hogy semmi bajom nincs. Most egyelőre a bajok állnak nyerésre, ugyanis szívatva saját magam, még fogorvoshoz is bejelentkeztem. Ausztrália, mit meg nem teszek érted 🙂

Időközben sikerült anyuékkal és a nővéremmel közösen leülnünk, és átbeszélnünk a kialakult helyzetet. Szüleink is átgondolták, és bár fájdalmas, de logikus lépésnek tartják, hogy el kéne adniuk a házukat. A házat, amiben 40 éve élnek, amiért két kezükkel dolgoztak, aminek minden egyes fáját, virágját, fűszálát ők ültették és gondozták. És el kellene költözniük abból a faluból, ahol születésük óta élnek, ahol mindenkit ismernek. 67-68 évesen. Ez nem elvárható. Sajnos azonban ők sem lesznek fiatalabbak, közeleg az idő, amikor már egyre nehezebb lesz a kert fenntartása, amikor a rezsi költségek odáig szabadulnak el, hogy a nyugdíjukból nem tudják fizetni, amikor már egyetlen egy rokon sem marad a faluban. Igen, de ha elkel a ház, akkor hova menjenek? Opciók: a) költözzenek be a mi, üresen maradt házunkba (pro: alacsonyabb rezsi, modern ház, kényelmes gépek, közelebb lennének 150 km-rel a testvéremékhez; kontra: nem ismernek senkit, nem tudják, mi hol van, mi van, ha mi hazajövünk esetleg); b) vegyenek egy kisebb lakást Pest megyében (pro: közelebb lennének a testvéremékhez, talán alacsonyabb lenne a rezsi, modernebb lenne talán a lakás; kontra: soha nem éltek családi házon kívül, nem tudják, milyen lakásban élni, ahol nincs kert, távhős lakás többet vihet el a nyugdíjból, mint most a ház, nem tudják, mi hol van, nem ismernek senkit, csak új építésűt érdemes venni, különben magas az illeték). Most ott tart a történet, hogy a ház meghirdetésre került (érdeklődők vannak) persze pont abban az időben, amikor sok végtörlesztős ingatlan került a piacra, tehát a meghirdetett áron meglepődnék, ha valaki elvinné. Így marad az eddig fel nem vázolt c) opció: maradnak a házban, mert szívük legigazibb mélyén nem is akartak költözni, csak minket akartak megnyugtatni, hogy nem lesz üres a házunk.

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

A megadott időpont előtt kb. 1 órával korábban már ott voltunk a nagykövetség épülete előtt, mivel azt az infót kaptuk, hogy jobb odamenni előbb, mert sokan szoktak lenni. Mondanom sem kell, senki nem volt előttünk 😉

Bejutottunk a kordonokon túlra, feltéptük az extra nehéz vasajtót az épületen belül lévő biztonsági bácsi segítségével. Miután átvilágították a táskánkat, kabátunkat, és át is mentünk a csipogós kapun, elkobozták a telefonjainkat és az autó kulcsunkat. Innentől kezdve szabad volt az út, beléphettünk a “csarnokba”.

Húztunk egy sorszámot (immigration), és szépen helyet foglaltunk. Kb. 15 perc várakozás után szólítottak minket az egyik ablakhoz. Egy nagyon kedves ügyintéző elkérte az útleveleinket, az összes összekészített papírunkat (eredetivel és fénymásolattal is készültünk, így meggyorsítottuk a munkát). Végignézte, nyugtázta, majd megkért minket, menjünk át egy másik ablakhoz ujjlenyomat vételre.

Bár már vettek tőlünk itt korábban ilyet, most is meg kellett tapicskolnunk az elektronikus olvasót. Mindketten problémásak voltunk, páromnak az első felvételen három kisujja volt 🙂

Miután ezzel is végeztünk, újra hívták a sorszámunkat, ezúttal a kasszához, be kellett fizetnünk ugyanis a fejenkénti 819 USD vízumdíjat. (Fizetni lehet készpénzben, bankkártyával, elsősorban dollárban.)

Ismét egy rövidke várakozásra voltunk ítélve, mielőtt újra felvillant a sorszámunk. Most magához a konzulhoz kellett mennünk. Köszöntött minket angolul, majd jobb kezünket felemelve, esküdnünk kellett, hogy az igazat, és csakis az igazat mondjuk. Mi esküdtünk. Aztán ő is vett még a biztonság kedvéért egy-egy ujjlenyomatot (talán ez egy spéci amerikai fétis lehet? :), majd el kezdett minket kérdezgetni: Miért neveztünk a DV lottery-re? Miért akarunk kimenni az USA-ba? Hova akarunk menni? Mivel akarunk odakint foglalkozni? Voltunk-e már odakint?  Ha igen, mikor? Van-e kint rokonunk? Mennyi ideig tudnánk magunkat fenntartani, ha nem találnánk munkát? Aztán egy röpke mosoly, majd jött a Congratulations. Megkaptuk. Hát így.

Egy hihetetlenül friss élmény, amitől nagyon boldog vagyok.  A mai naptól USA állandó lakosok (is) vagyunk! Ahogy azt korábban már írtam a “Megamák” című bejegyzésben, tavaly július 15-én kisorsoltak az amerikai zöldkártya lottón – mindössze harmadszori nevezés után.

Visszaküldtük rögtön azt követő hétfőn (18-án) a formanyomtatványokat, kitöltve mindent, amit kell, kivéve egy rublikát (amerikai cím, ahova postázni kérjük majd a kártyáinkat). Aztán jött a várakozás, meg a fórumok olvasása. Hozzáteszem, ez a vízum procedúra egy ausztrál bevándorlási ügyintézéshez képest piskóta, sőt mi több, egy szanatórium.

Miután elküldtük a papírokat, rá kb. 2 hétre jött egy e-mail a Kentucky Consular Centertől, hogy megkapták a formanyomtatványokat, és figyeljem a megadott oldalon a visa bulletint, mert abból derül ki, hogy a mi ügyirat számunk (136XX) mikor kerül sorra. A korábbi évek visa bulletinjait visszanézve december-januárra vártuk a behívást.

November 4-én meg is érkezett egy újabb e-mail, hogy ellenőrizzem le az online felületet, mert frissítették a jelentkezésünk státuszát. Gyorsan meg is néztem, és tényleg ott virított, hogy januárban mikorra kell mennünk az Amerikai Nagykövetségre.

Igaz, időnk, mint a tenger volt, de azért el kezdtük összeszedegetni a szükséges papírokat:

– születési anyakönyvi kivonatok,

– házassági anyakönyvi kivonat,

– párom katonai szolgálati papírja (leánykori nevén: Magyar Honvédség Katonai Igazgatási és Adatfeldolgozó Központ által kiállított hadkötelességi nyilvántartási igazolás),

– munkaszerződéseim, amivel igazolom, hogy legalább 2 éve dolgozom a szakmámban,

– végzettségeim, amivel igazolom, hogy van “jogom” dolgozni a szakmámban,

– 3 hónapra visszamenőleg bankszámla kivonatok, amivel igazoljuk, hogy képesek vagyunk eltartani magunkat akár fél évig is odakint, ha nem kapunk munkát (kötelezően felmutatandó összeg amúgy két fő esetére 15 000 USD-nak megfelelő pénzmennyiség),

– az interjú napján 3 hónapnál nem régebbi hatósági igazolás (Nem, nem az erkölcsi, hanem a másik, amit külföldi felhasználás céljából adnak ki. A különbség annyi, hogy az erkölcsi zöld, a másik meg fehér 😉

Ezen kívül még két, bár inkább három teendőnk volt, mint előkészület:

1. fel kellett hívnunk a panel doktort, aki nem volt más, mint Böröcz doktor a Kútvölgyiben. Nála voltunk májusban az ausztrál orvosin is.

2. az orvosi vizsgálat előtt el kellett mennünk a Váci útra az ÁNTSZ Oltóközpontjába, és be kellett oltatnunk magunkat DITE és MMR oltásokkal (diphteria, tetanus, mumpsz, kanyaró, rubeola). Igen, ezeket gyerekként is megkaptuk, de az amerikaiak ezektől félnek, így még egyszer meg kellett kapnunk.

3. szerezni egy amerikai címet, ahova postázhatják a zöldkártyát és a social security numbert

Az orvosi simán ment, általános kérdések, általános kivizsgálás, hallgatózás, vérnyomás-mérés. Illetve volt vérvétel, megnézték, nem vagyunk-e szifiliszesek, továbbá mellkas röntgen. Akkor nekem már épp a 4. volt az adott évben. Mivel minden rendben volt, kaptunk egy-egy zárt borítékot, amit magunkkal kell majd vinnünk az interjúra.

A cím megszerzése nehezebb volt, mint gondoltam. Eredeti cím-célom sajnos nem tudott segíteni, ugyanis hazaköltözött. Második rendes cím-célom sem tudott segíteni, viszont egy harmadik, igen rendes cím-célom pedig nagyon nyitott volt, és megengedte, hogy megadjuk az ő címét, mint postázási hely. A segítség mindig onnan érkezik, ahonnan nem várnánk 🙂 Ezúttal is köszönet érte, minden kedves közreműködőnek.