február, 2012 havi archívum

Szép kényelmesen indultunk neki a reggelnek, amerikai módra kávéval a kezünkben. A mai napra egy kis kikötői sétát és némi bevásárlást terveztünk. A Hudson folyó felé haladva benéztünk egy reggeliző helyre, és jól teletömtük magunkat egy sonkás-sajtos-tojásos rollal, és egy krémsajtos bagellel. Mit ne mondjak, a helyen megértettem, mitől híznak a helyiek. Akkora muffinok leledztek a pultban, mint egy BigMac szendvics. Előttem kettőt nyomott be egy csóka…

Aztán a szendvicseink maradékával hizlaltuk egy kicsit a vadállományt is. Annyira barátságosak (vagy inkább szemtelenek) voltak, hogy nem csak, hogy kézből ettek, de még az ölünkben tartott zacskókra is rápróbáltak.

Tovább sétálva a folyó parton “belebotlottunk” az Intrepid anyahajóba. Bár 4 hajó futott ezzel a névvel az amerikai tengerészet kötelékében, az általunk felkeresett darab a hidegháború idején is szolgált. Belső részében (hangár) nem csak magát a hajót lehetett megtekinteni, hanem űrhajós kiképzésben is részt lehetett venni. Űrhajós kesztyűben dobáltunk labdát, szereltünk csöveket, sőt még egy vadászgép pilóta fülkéjébe is bemásztunk.

A kapitányi hidak is tartogattak érdekességet, sok kütyüt, meg még több gombot. Persze mindegyiket végig kellett tekergetni, csavargatni, nyomogatni… Páromnak ez olyan volt, mintha beszabadult volna egy cukorka boltba 😉 Az “emeleten” parkoltak a repülők, amelyek nagy része bizony erről a hajóról is startolt, illetve érkezett ide vissza.

Ha ez a töménytelen mennyiségű technika nem lett volna elég valakinek, az még betekinthetett egy igazi tengeralattjáróba is. Mi is bemásztunk. Vicces volt, hogy a bejáratnál próbamászást kellett végrehajtanunk. Azon merengtem, vajon hány darab amerikait kellett már ebből az ajtókeretből kiszabadítani? 😉 Megtudtuk, hogy ez a tengeralattjáró bizony szolgált a hidegháborúban, és nukleáris tölteteket is szállított. Itt is sok nyomogatni való gomb volt, de miután közölték, hogy nagy részük még működik, ezért jobbnak láttuk nem elsüllyeszteni a gépet.

Az Intrepiden töltött majd 2 óra után bevánszorogtunk a belváros közepébe (26 utcányit!), és felkerestük a mindössze 2 éve nyílt manhattani Marshalls-t (620 Avenue of Americas). Ez a hely a bevásárlás mániások  Mekkája: nagyon olcsón lehet márkás cuccokat beszerezni. Páromnak vettünk is 2 farmert meg 2 3/4-es nacit, nekem pedig egy Calvin Klein jeans-t. Összesen fizettünk annyit, mint amit előző nap ebédre, sütire és vacsorára költöttünk el (nem, nem puccos kajáldában ettünk;)). A szállásra való visszagyaloglást csak félútig vállaltam, mert nem éreztem már a talpam, pontosabban jobban éreztem, hogy fáj, mint hogy nem. Pihenésképpen bevébékáztunk, holnap már úgyis másik városban hajtjuk álomra a fejünket.

Reklámok

Reggel nyakunkba vettük a várost, és elindultunk megnézni azokat a dolgokat, amiket 4 éve kihagytunk. Épphogy csak caplatunk az 57. utcán, amikor is a 8. sarkán mibe botlottunk? (2 helyes megoldás is van.) 1. filmforgatásba, 2. Bartók Béla emlékére kihelyezett emléktáblába.

Ezután északnak vettük az irányt, és mit nekünk 20 utca, elsétáltunk a Természettörténeti Múzeumba. Ott aztán láttunk mindenféle csodát! Afrikai, ázsiai, dél-amerikai állatokat, tengeri óriásokat, részleteket a régi idők embereinek az életéből, törzsi mindennapokat, dinoszauruszokat. 2.5 óra bóklászást követően annyit mondhatunk el, hogy bejártunk 4 emeletet, fotóztunk sokat, de ha részleteiben szeretnénk elmélyedni, akkor legalább hetente 1-2 napot kéne itt töltenünk egy éven keresztül. Viszont jó volt látni, hogy nagyon sok iskolás csoport jár ide, és egész sok érdekességet tanulhatnak meg így a gyerekek.

A múzeum után felültünk a metróra, és elzötyögtünk a Little Italy részhez. Bementünk a Mulberry Str-re a La Bella Ferrara cukrászatba, és vettünk párom utószülinapi megemlékezésére egy óriási szelet kókusz mousse-t, meg amerikai módra készített sajttortából 2 félét: áfonyásat és tiramisusat. Nem ott ettük meg őket, mert előtte még ebédelni is szerettünk volna. Megnéztük az olasz(os) éttermek kínálatát, de annyira nem volt meggyőző (korábbi tapasztalat: a penne arrabiata-ra tacco szószt kínáltak, mert csak úgy tudták megoldani, hogy csípős legyen….hááát, érdekesmek anno érdekes volt), ezért sétáltunk még vagy 1-2 blokkot a Canal Str-ig, és bevetettük magunkat az ázsiai éttermek és hamis Rolexek, bőrtáskák világába. Már Sydney-ben megtanultam, hogy ázsiai konyhából csak ott együnk, ahol a helyiek is esznek, ezért most is egy olyan lecsoffadt helyre ültünk be, hogy az csak na. Kígyózó sorban álltak a helyiek, és vitték haza az előre megrendelt és már bekészített ebédjüket, vacsorájukat. A kaja isteni volt, és bőséges. Én egy tengeri herkentyűs levest ettem (seafood noodle), ami kb. fél liternyi volt, és annyi tintahal, rák, polip, no meg tészta volt benne, hogy az állkapcsom kiakadt a rágástól. Párom egy jó nagy adag citromfüves, ananászos, édes retekgyökeres marha szeletet vágott be. Mozdulni sem bírtunk. Jó negyedórás üldögélés után már a talpunk, a gyomrunk és a derekunk is indulásra kész volt, így tovább is álltunk. Az egyik kis parkban nagyon sokan múlatták az idejüket, még el is énekelték a “happy birthday”-t kínai angolul páromnak 🙂

Nagyjából 15 km-t tettünk a talpunkba a mai napon, de persze a mérhetetlen fáradság nem tántorított el minket attól, hogy benézzünk a Chambers Str-en (WTC-nél) lévő Century 21 üzeltbe. Itt 4 éve vásároltunk nagyon jó ruhákat, divattervezők és nagy márkák kifutó termékeit lehet megvenni akár már 5-6 $-tól is. Venni most nem vettünk semmit, de nagy volt a kísértés egy jó kis farmerre, vagy egy DKNY rucira 🙂

Budapest London, London New York útvonalon léptünk be első új hazánkba. A repülő út nem volt vészes, bár szétfagyasztottak minket, azért túléltük. Álmosságtól égő szemekkel néztünk végig 2-3 filmet, meg álomkómában ettünk, amikor elénk tolták a kaját. Aludni nem igen, tényleg csak bambán kómázni tudtunk. Mikor megérkeztünk a JFK-re, elkezdtük lobogtatni a sárga borítékjainak, amiket ugye az előírás szerint első belépésünkkor át kell adnunk a  “mi vagyunk az USA arcai” bácsiknak. Levették megint elektronikusan az ujjlenyomatunkat, lefotóztak, mint bárkit a belépésnél, aztán átirányítottak minket egy másik helyiségbe. Gondoltam, itt most vagy a 2-3 órás várakozás jön, amit a fórumokon írtak, vagy a gumikesztyűben matató nénik – bácsik fognak megtisztelni minket. Egyik sem következett be. Egy elég normális bácsi elkérte az addigra már hivatalosan kinyitott borítékunkat meg az útleveleinket, 5 perc üldögélés után ő is levette az ujjlenyomatunkat (ez tuti, amerikai fétis!), igaz, most rendesen, fekete nyomós bizbasszal (innentől kezdve, biztos vagyok benne, hogy mire Las Vegasba/Los Angelesbe érünk, szerepet ajánlanak nekünk valamelyik CSI sorozatban ;)), és sok szerencsét kívánt. 10 percnél összességében nem voltunk többet az ellenőrzésen, és más sárga borítékost sem láttunk. Viszont mire végeztünk a pecsételős, teszek, veszek, rendezkedek részlegen, addigra a csomagjaink is megjöttek, épen, egészségesen. Mint egy megalomán csiga, úgy húztuk magunk mögött a batyuinkat. Először furcsán nézett ránk a csomag átkutató bácsi, de odaadtuk neki a kötelező cetlit, amin most már 2 hivatalos pecsét is volt, így mondta, húzzunk (szó szerint) innen kifelé, és isten hozott minket Amerikában.

Felhurcolkodtunk az Airtrain-re (Howard Beach megálló felé), aztán ki is szálltunk a végállomáson. Vettünk kombinál jegyet a kijáratnál (Airtrain + subway), és a remekül átgondolt, és annál is jobban kivitelezett szétnyíló karos kiengedő boxokon átküzdöttük magunkat a rohadt sok bőrönddel. Szerintem ez a jelenet meg egyszer valamelyik Gálvölgyi(szerű) showban fog itt megjelenni. Még én is röhögtem magunkon, akkor képzelhetitek ők mit nyeríthettek össze a látványon.

Az A jelű metróval utaztunk kb. 1 órát, és a szállásunktól 2 utcányira szálltunk le róla. A 2 utcát (300-tól a 440-es számig) a csomagokkal gyalog olyan 10 perc alatt abszolváltuk, normál esetben ez 2-3 perc lenne. A hotel nagyon helyes, a 10. emeleten van a szobánk.  Egy gyors zuhany után már vetettük is bele magunkat a new york-i éjszakába. Elsétáltunk a Columbus Circle-höz, aztán volt egy kis Time Sqaure-ezés is, bementünk az M&M’s Worldbe, meg a vele szemben lévő “kisbüdösbe” kaját venni. Látszatra a hely egy otthoni non-stop sarki élelmiszerbolt és egy önkiszolgáló étterem keveréke, 20 négyzetméteren felhalmozott áruval és kirakott frissen sültekkel. 4 évvel ezelőtt már kitapasztaltuk a dolgokat, így örültünk, hogy ez (sem) változott. Igaz, a Little Italy-s szülinapi sajttortázás így egy nappal későbbre tolódott, de nem bántuk. Helyette tengeri herkentyűkkel, meg kínai cuccokkal töltöttük meg a bendőnket.

Kellemes meglepetés is ért még ezeken felül is az este. Április 5-én, reggel 9.30-kor jelenésem van egy állásinterjún SA-ban. És hol? Az ügynökségünk ottani irodájánál. Csütörtökön írtam nekik, hogy nem lenne-e valami náluk.Persze nem ígértek semmit, de hogy behívtak, már az is több a semminél.  Majd meglátjuk.

Este 10-kor még bele-bele néztünk az Oscar díj átadásába, de aztán mint akit agyon ütöttek, úgy aludtunk el.

Hát eljött ez a nap is. Kifejezetten gyorsan száguldottak a napok az utolsó egy hónapban, és még ennél is gyorsabban peregtek a percek az elmúlt 48 órában.

Éjszaka még online becsekkoltam a repülőnkre, mert csak nem hagyott nyugodni, hogy esetleg a reptéren közlik velünk, hogy mégsem vihetünk fejenként 2 bőröndöt. Szerencsére, gond nélkül benyelte a rendszer, hogy márpedig mi 2×23 kilóval, meg 1-1 kézi-, és laptop-poggyásszal fogunk kihurcolkodni Magyarországról per kopf (Igen, jól számoltok, összesen 106 kilót vonszolunk magunkkal a világon keresztül + laptop + “kis” női táska)

Hajnalra megérkeztek hozzánk a barátok az ország minden tájáról, meg persze a család is. Szép kis autókonvoj kíséretében értünk ki a reptérre, ahol a tesómék már szintén vártak minket. Elég jó hangulatúra sikeredett a búcsúzkodás, persze volt pityergés meg minden, de nem voltak nagy érzelemkitörések. Még útravaló batyut is kaptunk, hamuban sült pogácsával 😉

Nagyon jó érzés volt, hogy nem egyedül indultunk el a nagyvilágnak, hanem ott voltak velünk azok, akik nekünk is fontosak. Köszönjük mindenkinek a segítséget, a pozitív hozzáállást az álmunk megvalósításához. Viszlát!

Annak ellenére, hogy előre átgondoltuk, mit, hogyan és mikor fogunk elintézni, bőven maradt teendők még szombatra is, az indulásunk előtti napra. Legnagyobb falatként  kétségkívül az autó eladása maradt hátra, ami jó, mert mindenhova el tudtunk jutni, többé-kevésbé időben, de ami rossz is, mert hát mégsem kellett volna a barátokra, családra hagyományozni a járgány értékesítését. Hirdettünk, hirdettünk, meg hirdettünk, voltunk kereskedésekben is, ahol kb. értékének a félárán szerették volna készpénzért megvenni a drágaságunkat.  Egyetlen egy komoly érdeklődő hívott minket, az is mikor? Szombat délben! Este 6-ra ki is jöttek a bácsik, megnézték az autócskát, és gond nélkül perkálták a fix vételárat. Így 12 órával a mi útra kelésünk előtt a kis piros is külhonba költözött. Új életét egy szerető német családnál fogja folytatni.

A másik, érzelmileg kifejezetten nagy megpróbáltatás az volt, hogy a nyuszikánktól is el kellett búcsúznunk. Szaladga manó reggel még megkapta a doktorbácsitól a kötelező éves védőoltást, aztán estére ő is elköltözött. Párom egy csomagtartónyi stafírunggal adta át (ilyen bújó alagút, olyan rágófa, amolyan nyuszi heverő, majd 5 kiló gondosan válogatott táp és zöldség, és a többi, és a többi), én annyira zokogtam, hogy nem is tudtam elkísérni őket. Szeretettel várták a kedves befogadók, meg egy igen helyes menyasszony jelölttel – szóval, most két barátnője is van fülesünknek: egy plüss, meg egy igazi 🙂

A napba belefért még a fentieken kívül egy elő szülinapi ebéd is (az utolsó otthoni brassóival), a szülők segítségével egy hajnalig tartó nagytakarítás, az el nem adott dolgok logisztikájának szervezése, és a három próbapakolást követő végleges bőröndpakolás is. Aludni alig aludtunk 1 órát – úgy gondoltuk, így legalább leszünk annyira hullák, hogy majd a repülőn tátott szájjal tudjunk nagyot horpasztani.

…és elindulunk. Mondanom sem kell, hogy erőteljes gyomorgörcs uralkodott el rajtam. A tudattalanom azt közvetíti ezek szerint, hogy pánik van, míg a tudatos énem nagyon racionálisan szervez, és kondásokat megszégyenítő módon szentségel.

Először is a pakolással nem állunk úgy, ahogy szeretnénk. Nagyon sok minden van még a házban, olyanok, amikre így indulás előtt már nem tudok mást mondani, minthogy lomok. Pedig valójában nem azokról van szó: ágy, TV, stb.

Másodsorban a hivataloktól is erőteljes lábrázást kaptunk, ugyanis a következő történt: végigolvastuk a 27 nappal ezelőtt útra kelt ismerős pár leírását arról, hogyan zárták le itthon a kijelentkezési procedúrájukat, illetve visszanéztem fórumokon is, hogy másik kb. fél évvel ezelőtt ezt hogyan csinálták. Na hát nekünk egyiket sem úgy kellett, ahogy nekik.

Mivel az okmányainkra még szükségünk volt az autónk eladásához, ezért a NAV-nál (leánykori nevén: APEH-nél) kezdtünk. Ott közölték, hogy nem kell kijelentkeznünk tőlük, mert ha elmegyünk majd az okmányirodába, akkor ők azt majd látni fogják, hogy mi külföldi letelepedés bejelentése mellett hagytuk el az országot, és így nincs is mit tennünk velük, semmit sem kell se most, se máskor kitölteni, semmit sem kell aláírni. De azért persze menjünk el az OEP-hez, mert ott tuti ki kell jelentkezni. Na, mi elmentünk az OEP-hez, vártunk 45 percet, majd közölték, hogy ha nincs vállalkozásunk és külföldi letelepedés bejelentése mellett megyünk ki, akkor majd ők látják, ha kijelentkeztünk az okmányirodánál. Semmi papírt nem kell kitölteni, semmit nem kell aláírni. Ezután elmentünk az okmányirodába. De nem, nekünk nem az okmányirodába kellett mégse mennünk, hanem az önkormányzat polgármesteri hivatalába.

És ezt a kálváriát még tudnám folytatni a hitelintézettel, az autókereskedésekkel, a földhivatallal, az államkincstárral, a postával, és még számos remek darabbal.

Harmadjára azért van jó hír is. Talán. Az egyik supervisor úgy tűnik, elvállal a kinti PhD képzésben, sőt, ő maga ajánlotta fel, hogy segít. Lehet, furcsán fog hangzani, de csak lehet előnye is az “átkosnak”. Ugyanis a professzor nem máshonnan költözött Dél-Ausztráliába, mint Moszkvából, így szerintem ő az egyetlen, aki tudja, hol van Magyarország, és talán még nosztalgiával is gondol kicsiny hazánkra. Meg is köszöntem neki a kedvességét. Oroszul 🙂

18 nap van még hátra a gépünk felszállásáig (nem, nem Malévval mentünk volna). Semmi, de semmi nincs még összecsomagolva. Igaz, elkezdtünk csomó mást intézni, úgy mint szocpol, bankszámlák megszüntetése, biztosítások visszavásárlása, telefonszámok pre-paidesítése, fogorvos. Összeírtuk azt is, mit kell a házon kijavítani, korrigálni, hogy az élvezeti értéke 100%-os legyen. Első lépésként ki is festette párom a garázst – ez volt a legnagyobb falat, a többi “apróság”.

Kicsit aggaszt, hogy rohadt sok papírunk halmozódott fel, és valahogy nem tudom magam rávenni, hogy nekiessek a kiselejtezésüknek. Emellett még a ruhák – amikből már 4 nagy zsáknyit továbbadtam – is nyomasztanak. Sok van belőlük, szépek, jók, de valahogy nem igazán passzolnak már rám/hozzám. Szívem szerint semmit sem vinnék magammal. Ennyit változtam volna? Vagy csak a küszöbön álló új élet úgy csapódik le bennem, hogy semmivel sem szeretnék kötődni a régihez? Normális, hogy csak előre nézek, és nem akarok egy pillanatra sem hátra tekinteni? Hja, azok a fránya elhárító mechanizmusok, de jól is működnek 😉

Nyomottabb hangulatomhoz az is hozzájárul, hogy ma visszautasított a PhD-re kiszemelt ausztrál supervisor. Egyik részét a levelének nem is értettem, nem azért, mert nehéz lett volna angolul megfejtenem, hanem mert irreleváns volt. Miután leírtam neki, hogy megfeleltem 3 körön keresztül, és nála szeretnék kutatni,  azt írta vissza, hogy szerinte nem felelek meg, mert nem elegendő a végzettségem. Mi vaaan? A faszi bármibe beleköthetett volna, de abba, hogy a BA-m, a posztgraduális szakközgazdász, illetve az MSc-m ne lenne elég egy PhD-ra, na az a legnagyobb ökörség. Mondom mindezt azért, mert ezzel kezdték, hogy leellenőrizték, tanulmányaim alapján bekerülhetek-e a programba. A másik része amúgy a levelének meg arról szólt, hogy nagyon népszerűek a kutatásai, irgalmatlanul sok tanulója van, és igazán nem lenne fair velük szemben, ha valakit még felvenne. Úgy hogy most ott állok, ahol az elején. Találnom kell egy kutatási témát, egy supervisort, aki elvállal. Vagy, hagyhatom az egészet a fenébe, és rápróbálhatok egy zsíros ausztrál állásra. Nem lenne semmi megcsípni egy ugyanolyan pozíciót, mint amiben itthon is dolgoztam, már csak azért sem, mert amivel épp most szemezek a neten, azért 150 000 AUD-t kínálnának. Az összeg láttán amúgy elsőre csuklani kezdtem 😉 Álmodozni lehet, de tudom, most ért bele a kezem a bilibe.