szeptember, 2012 havi archívum

Az installációs csapat 3 hétig most Mt. Gambier-t járja, bár hétvégére szerencsére hazajönnek azért. Ez a város Adelaide és Melbourne között fekszik félúton, ugyan még Dél-Ausztráliában, de pár kilométerre csak Victoria határától. Mivel a fiúknak egy szép nagy apartmant béreltek, ami a hétvége alatt kihasználatlanul állt volna, ezért úgy döntöttünk, ott töltünk egy-két napot párom supervisorának engedelmével. Autóba ültem hát, és a 445 kilométeres utat 5.5 óra alatt megtéve meg is érkeztem a kisvárosba. Nem gondoltam volna, hogy annyi látnivaló lesz, hogy nem tudom eldönteni, miről is tegyek be képet, és mi legyen az, ami kimarad.

Először is, amit tudni érdemes Mt. Gambier-ről: mivel vulkanikusan aktív területről van itt  szó, ezért nem meglepő, hogy a hely tele van kráterekkel, vulkánokkal, no meg az ezekhez kapcsolódó mindenféle érdekességgel. A helyet 1800-ban alapították, akkor még a négy nagy kráter mindegyikében víz volt. Mára már csak a Blue Lake-ben és a Valley Lake-ben van  (eső- és talajvíz keveréke). Az előbbi a város ivóvízellátásáért is felelős amellett, hogy egy igazi nyári csoda is hozzákapcsolódik. Minden év novembere és márciusa között a tó vize kékké változik a mostanság látható szürkés színről (szerintünk most is kék volt, de lehet, még ennél is kékebb lesz), valamilyen mikrokristályos tükröződésnek köszönhetően.

A Valley Lake-től nem messze található a tengerszint felett 190 méterrel a Centenary Tower, amit a város 100. évfordulója alkalmából szerettek volna felépíteni. Az alapkőletétel meg is történt 1900-ban, de mivel adományból akarták megépíteni, várni kellett 4 évet, hogy önkéntesek segítségével végül is elkészülhessen a torony. A toronyőr bácsi nagyon sok érdekes infóval rendelkezik a környékről, érdemes vele beszélgetni hasznos tippekért.

A tavaktól nem messze van egy vadaspark-szerű terület, ahol a látogatók és a vadállatok egymástól el nem választva sétálgathatnak. Így kerültünk mi egy sziesztázó kengurucsapat közvetlen közelébe.

Innen mindössze 10 kilométerre található a Mount Shank nevű vulkán, amihez fel lehet mászni, és miután jól kidöglött az ember, meg is pihenhet a kráter peremén. Ha ez még mindig nem lenne elég, akkor még el is lehet autózni Port MacDonnell-be, ahol a tengerparti sziklák csodálatos látványt nyújtanak. Az útszakasz végén állítólag pingvin kolóniák éldegélnek, de mivel ekkor már nem csak, hogy vízszintesen esett az eső, illetve úgy fújt a szél, hogy a fényképezőt nem tudtam egyetlen másodpercig sem megtartani, hanem a fenekünk is befagyott, így nem tudtunk megbizonyosodni arról, hogy tényleg vannak-e odalent táncoló talpacskák :).

Visszatérve Mt. Gambier-ba két kertet is megnéztünk, az egyik a Cave Garden névre hallgat, és a városközpontban található. Érdekessége, hogy egy viszonylag mély krátert alakítottak át virágoskertté, és minden este 7 és 10 óra között hang- és fényjátékot adnak benne, továbbá bemutatják azt az aboriginal legendát, mely elmagyarázza, hogyan keletkeztek itt a tavak. A másik kert neve valamilyen Sinkhole (nem emlékszem a csóka nevére, U-betűvel kezdődik, de nem egyszerű megjegyezni). Ez utóbbit 1884-ben alakította ki a tulajdonosa (az U-betűs csávó), és amíg ő élt, addig csónakázni is lehetett benne. Aztán több évtizeden át hagyták elgazosodni, és végül mindössze kb. 15 éve nyitották meg újra egy ingyenes parkként, ahol a kálák megcsodálása mellett akár sütögetni is lehet, vagy az éjszakai órákban finom, zamatos gyümölcsökkel vadon élő (o)posszumokat etetni.

Reklámok

A tegnapi ertekeles, az itteni tanitas es egy jo par napja olvasott otthoni online cikk alapjan allt ossze egy kep arrol, hogy a mi tapasztalataink alapjan mennyire kulonbozik a magyar es az ausztral mentalitas. Elobbi inkabb a negativ mezsgyen halad, mig a masikra pozitiv, batorito hozzaallas a jellemzo. De akkor sorjaban:

Ertekeles: bevallom, otthon nagyon szenvedtem attol, hogy kollegaimnak ertekelest adjak, pedig tudtam, fontos, hogy tisztaban legyenek azzal, hogyan is latja a vezetoseg a munkajukat. Allando dilemmaban voltam, hogy mit is irjak. Irjam bele a negativumokat is vagy csak a jo dolgokat? Milyen legyen az aranyuk? Mit fog szolni az ertekelt az ertekeleshez? Ha jo ertekelest adok, az motivalo lesz-e a tovabbi jo munkavegzesre vagy elkenyelmesiti a delikvenst? Ha viszont rosszat, akkor osszekapja-e magat vagy epp duzzogni fog, es azert sem csinalja meg a feladatat? A sok felvetodott kerdesbol is latszik, hogy mivel nincs a munkakulturank gyokereibe bevezetve az ertekeles, ezert nem is nagyon tudjuk hogyan adni, illetve fogadni se. Tobb mint feleves itteni let utan elmondhatom, hogy bizony most rendszeresen kell, hogy kapjak/kapjunk ertekelest. Minden 2-6 honapban (az ertekeles tipusatol fugg, hogy 2-3 havonta vagy csak 6 havonta kell megkapnom) jon az ertesito, hogy most ilyen es ilyen ertekeles van, vegyem fel a kapcsolatot a supervisorommal. Ezt nem lehet elviccelni, hiszen egyreszrol az egyen fejlodeset szolgalja, masreszrol pedig ezektol az emberektol kell a kesobbiekben referenciat beszerezni. Ha mar ertekelt, akkor nem kell azon gorcsolnie, mit is irjon egy ilyen referencia levelbe, hanem fogja az ertekeleseket es azok szellemeben osszeallitja. Nagyon rosszat, soha senkirol nem fognak irni, max. semlegeset.

Tanitas: egy ideig idegesitett, hogy nem mondhatom azt a diakjaimnak, hogy kapjatok mar ossze magatokat, mert ugy tunik, sik hulyek vagytok ahhoz is, hogy teszt elott kinyissatok a fuleteket. Amikor meg en voltam iskolas, akkor otthon nagyreszt ugye a lelki terrort hasznaltak a tanaraink, mint motivacios eszkoz, szoval nem csoda az ilyesfele elso reakcio ;). Mukodott? Van, akinel igen, van, akinel meg nem. De az biztos, hogy javareszt (leginkabb fiatalabb korban) az ember magara vette, nem esett jol neki, sot, akar indokolatlanul is novelte ezzel a nem megfelelo teljesitestol valo felelmi szintjet. Itt arra trenelnek minket, hogy mindig a jot lassuk meg eloszor meg a legpocsekabb dolgozatban is, hiszen nem tudhatjuk, miert lett rossz az eredmeny (pl. leblokkolt, nem ertette a kerdest, nem tanult egyaltalan), es ne vegyuk el a kedvet a tantargytol a nebulonak. Eppen ezert mindig ugy kell talalni a hibakat, hogy abbol lehessen tanulni (is). Peldaul a legutobbi itteni beadandonal a diakoknak olyan visszejelzeseket adtam, hogy “a szamolasi resz jol mutatja, hogy megertetted, hogyan kell kalkulalni az egyes mutatokat, de legkozelebb alkalmazd az oran es az eloadason is atvett (x. oldal) kerekitesi szabalyokat, akkor nem fogsz pontot vesziteni”. Magyarul ez hogyan hangzott volna? “Nulla pontot kaptal erre a reszre, mert arra se vetted a faradsagot, hogy megtanuld, hogyan kell kerekiteni, pedig ketszer is gyakoroltuk” 😉

Cikk: par napja olvastam egy cikket az egyik otthoni online portalon, meghozza arrol, hogy Oliver Stone (pl.: Tozsdecapak, A szakasz) Magyarorszagon jart, es egy mesterkurzus kereteben ketszaz akarhany filmesnek es ujsagironak lehetosege nyilt arra, hogy a mester szavait igya, illetve kerdezzen tole. A kezdemenyezes dicseretes, hiszen nagyon keves hazai szakembernek van modja arra, hogy ilyen nagysagok kozelebe keruljon eleteben legalabb egyszer. Ami viszont elkepesztett az az volt, hogy a cikk egy resze azzal foglalozott, hogy mennyire helytelenul beszelunk angolul, mert milyen suta (nyelvtanilag helytelen) kerdest tett mar fel egy holgy, illetve, hogy a moderator leanyzo angol kerdeseire haromszor is vissza kellett kerdeznie a rendezonek. Hogy latom en ezt a kerdest innen, a vilag masik oldalarol? Sajnos a magyar nyelvoktatas messze nem a valos eletre keszit fel (marmint azon tanfolyamok, iskolai kurzusok, amelyek a halando nagy tobbseg szamara elerhetok) – ez teny. Alapvetoen keves hangsulyt forditanak a beszedkeszseg fejlesztesere, pedig ez kulcsfontossagu lenne a nyelvi kornyezetben valo boldogulashoz. Batoritani kellene az embereket arra, hogy beszeljenek, pontosabban, hogy merjenek beszelni – onbizalommal, nem pedig indokolatlanul nyomast helyezni rajuk (pl. ha nem lesz meg a Rigo utcas nyelvvizsga, akkor nem kapsz diplomat). Magamon is tapasztaltam, hogy mig irasban egesz magabiztosan kommunikaltam, addig szoban olyan mervu stresszt eltem at, hogy kepes voltam leblokkolni, es tudasom max. 10%-at kiszenvedni magambol. Hiszem, hogy ezt a fent hivatkozott cikkben leirt otthoni mentalitas valtotta ki. Miutan kezdokent probaltam angolul ertekezni masokkal, volt, hogy az “okosok” (szuletett nyelvzsenik, akik azt gondoljak, hogy ha tokeletesen beszelnek egy nyelvet, akkor mar mashoz nem is kell erteniuk, mert ez feljogositja oket arra, hogy valahol a szakmai krem tetejen helyezkedjenek el – gyakran – szakmai tudas nelkul [bocs, kitero volt]) nemtetszesuket fejeztek ki, no nem szavakkal, csak testbeszeddel. Innentol kezdve folyamatosan azon paraztam, vajon nyelvtanilag jol mondok-e valamit, es ha nem, akkor majd a masik kirohog-e, vagy hogy az altal, hogy mondjuk nem tudom valaminek a hivatalos angol nevet, es csak korbe tudom irni, hogy mit akarok mondani, az csokkenti-e a megitelesemet. Furcsan fog hangzani, mivel ugye az ausztral vizumunkhoz le kellett tennem egy nyelvvizsgat, de 16 ezer kilometert kellett utaznom ahhoz, hogy at tudjam magam kondicionalni, es merjek barmirol angolul beszelni (mindezt mondom ugy, hogy az IELTS vizsgam overall 8.0-as lett, es minden modulbol legalabb 7-es szinten teljesitettem). Itt (Del-Ausztraliaban) javareszt nem erdekli az embereket, hogy ki hogyan beszel angolul. Azt ertekelik, ha probalkozik valaki, es nem nekik (ausztraloknak) kell megtanulniuk egy idegennyelvet. Probalnak mindent elkovetni, hogy megertsek, mit is akarnak a kulfoldiek mondani. Batoritjak az embert a beszedre, akar ugy is, hogy ok is kepesek ketszer-haromszor atfogalmazni a mondandojukat. Ma peldaul egy olyan szeminariumon vettem reszt, ahol az egyetem hosszu tavu terveirol volt szo. Az eloado (az egyetem egyik vezeto professzora) elmondta, hogy o 10 evvel ezelott ugy erkezett az orszagba, hogy egy szot sem beszelt angolul, de mivel volt itt egy nemzete beli oktato, aki meg tudta itelni, hogy van jovoje a szakmajaban, es tud kemenyen dolgozni, ezert  segitett neki a beilleszkedesben (nyelvi fejlesztes, stb.). Eppen ezert egyik strategiai celja az intezmenynek, hogy akar olyan kutatokat is idecsabitsanak, akik agyilag kepesek az egyetem hirnevet oregbiteni, illetve a vilagranglistan is elorebb tolni az iskolat. Felhozhatnam paromat is peldakent. Otthon milyen eselyekkel indult volna egy allasert, ha egy szot sem tud magyarul, meg ha kivalo szakember is? Valoszinuleg nullaval. Itt megis kapott egy lehetoseget, es bar az elso napokban vert izzadt a munkahelyen, csak rajottek a kollegai is, hogy a szakmai tudasa megvan, tok jol elmagyaraz mindent aktivitizve, es meg besegit is nekik a munkaba, igy el kezdtek ot is bevonni egy-egy beszelgetesbe. Es ezennel vissza is ertunk a tortenet elejere 🙂

Büszkeség

Posted: 2012/09/26 in 1. üveghegy - Ausztrália

Dicsekedni szeretnék. Mégpedig párommal kapcsolatban. Megkapta az első írásbeli értékelését a fejvadászon keresztül, ami így szól: ” The feedback I am getting from his immediate supervisor is very good. He said that he is a good tradesman, he is technically great and understands drawings very well. Csaba also takes a lot of initiative which his supervisor and the guys appreciate.” (A visszajelzés, amit a közvetlen supervisorától kaptam nagyon jó. Azt mondta, hogy Csaba jó szakember, gyakorlatban nagyszerű, a szakmai ábrák értelmezése is jól megy neki. Nagyon kezdeményező, amit mind a supervisora, mind a fiúk nagyra értékelnek.)

Első olvasásra engem kirázott a libabőr, meg meg is hatódtam. Mindezt azért, mert mindig is úgy gondoltam, hogy bármely szakmájáról is legyen szó, kiemelkedő a tudása, csak valahogy mindig olyan helyen volt, ahol ezt kevesen vették észre. Itt végre viszont elismerik :D.

Ausztrália szerte népszerű foglalatosság a barbie-zás (a sütögetés, nem a rózsaszín tüllszoknyás babázás). Ennek meg is adják a módját, általában minden teraszon/kertben áll egy sütésre alkalmas eszköz, a hordozható kiszereléstől a több asztalnyi vérprofi szerkentyűn át bármilyen méretben. Azonban itt azokra is gondolnak, akik még nem szereztek be egy ilyen zseniális cuccost, vagy egyszerűen csak a tengerparton szeretnék élvezni a grillezés varázsát. Több helyen lehet ugyanis fellelni ingyenes grillezőket, például tőlünk mindkét irányban (gyalogosan) 10-10 percre található egy-egy ilyen alkalmatosság.

A szombati 26 fokos tavaszban ki is vonultunk próbát tenni, kíváncsiak voltunk ugyanis, hogyan működik ez a BBQ-zás. Megcsörgettük dunaharaszti utca-szomszédainkat (ugye milyen kicsi a világ ;)), ők se maradjanak ki a tutiból, és belevágtunk az “életérzésbe”. Pár perces fertőtlenítés után, tisztának minősítettük a platnit. A gombnyomásra melegedő felületen aztán a fiúk lelkesen forgatták a húsokat (mustáros marha, joghurtos csirke, BBQ-grill csirke, magyar nyárs), locsolták a zöldségeket (gomba, paprika, hagyma) sörrel, majd pedig a végén még le is vakarták, amit le kellett. A kislányok addig a játszótéren, a nagylányok pedig a padon, illetve a kihelyezett kondigépek között töltötték idejüket ;). Ez utóbbiak profik számára komolytalannak tűnhetnek, de amatőr sportkerülők számára megfelelő izomláz képzésére alkalmasak ;). Majd’ 5 órát üldögéltünk odakint, 3 család készítette el ezalatt mellettünk a saját szombati grill ebédjét. Senki nem nézett ránk csúnyán, hogy miért nem megyünk már el az asztaltól, ha már befejeztük a kajálást, megoldották, hogy ők is, és mi is jól érezzük magunkat. Amúgy addig üldögéltünk ott, míg teljesen véletlenül megjelent egy másik magyar család is. Tényleg kisváros ez az Adelaide :).

Néhány fotó az eseményről:

 

Bár a cím alapján arra is lehetne gondolni, hogy hálószoba titkokat kezdek megosztani, de nem, nem erről lesz szó :). Ahogy itt a blogon már többször is leírtam, igen nagy szerencse kísérte utunkat Ausztráliába való kijutásunk, illetve ittlétünk során is. Most újabb “malac” kopogtatott az ajtónkon. Történt ugyanis, hogy egy rendkívül száraz szeminárium után próbáltam magamhoz térni az irodámban, pontosabban eljutni a mosdóig, amikor is az ajtón kilépve belebotlottam az orosz supervisoromba.

Közölte, hogy van egy feladata számomra, mégpedig az, hogy október 10-12. között kísérjem el az intézeti retail csapatot Sydney-be, és vegyek részt a 3 napos kutatási projektjükben. Mindent fizetnek, utat, szállást, kaját. És hogy milyen az élet: a munka Rockdale-ben lesz (Ausztráliában ott laktam először), a szállásunk meg valahol a Darling Harbour környékén (sok-sok évvel ezelőtt innen költöztem haza) lesz. Alig várom, hogy ismét ott legyek :).

Figyelem, gasztro veszély!

Az elmúlt 6 hónapban elég jelentősen változott meg az, hogy mit is veszünk magunkhoz táplálék gyanánt. Igaz, otthon is főztem rendszeresen, majd’ minden másnap, de itt ez mindennapos elfoglaltságommá vált, így jobban nyomon tudom követni, mi is kerül az asztalra.

Először is a húsok: otthon kizárólag csirkét és pulykát ettünk, ugyanis rosszul voltam a marha- és a sertéshús szagától. Adtam nekik esélyt, de képtelen voltam velük dolgozni, akár honnan is szereztem be őket. Itt minden héten készítek valamit marhából és sertésből is, sőt kéthetente a fő húsunkat, a csirkét még báránnyal vagy kenguruval is kiegészítem. A húsoknak mély vörös színük van (kivéve a csirkének ;)), nincs szaguk, és az ízük  nagyon gazdag, szaftos, telt. Van, hogy csak simán bepácolom, és kisütjük őket, de van, hogy valódi különlegességeket készítek (legalábbis számunkra különlegeseket). Volt már kenguru brassói, vindaloo marha (ekkor párom azt hitte, megszállt minket egy indiai család, és arra kényszerítettek, hogy curry-vel főzzek ;)), vagy épp baconos bárányhúsos roll gombával.

Tengeri herkentyűk: egyrészről a “zsákmányt” fogyasztjuk, így snoukot, tommy’s-t, mullet-et, king george whitingot, rákot, squid-et és cuttlefish-t, másrészről pedig el-elcsábulunk egy szelet lazacra, vagy tonhalra. Múlt héten például tonhal fasírtot készítettem, ami 1028%-kal finomabb, mint a hagyományos darált húsos verzió, de volt, hogy seafood salad-ot dobtam össze.

Zöldségek: a krumplit már régebben is hanyagoltuk, most is csak havonta kétszer-háromszor tálalom fel (igen, elsősorban brassóiként :)), ehelyett Asian stir fry-t, párolt zöldséget, vagy friss, vegyes zöldsalátákat fogyasztunk. A változatosság fenntartása érdekében rizst inkább rakott brokkoli/karfiol formájában juttatunk a szervezetünkbe :). Bár a hétre rizses húst is beterveztem…

Tészták: otthon előszeretettel készítettem tésztás ételeket, azt hiszem, ebben igazán jó is voltam. Itt valahogy annyira nem kívánjuk, hogy az 1 hónapja megvett pennét még ki sem nyitottam. Pedig sült halas, tejszínes, tepsis tésztát akartam belőle készíteni valamikor, régen ;).

Nassok: azért nem ámítok senkit, persze, hogy vannak 🙂 Gyakran csinálok joghurtos-meggyes pitét, vagy pogácsát is, de ezek legtöbbször hétvégi huncutságok. Kedden pl. kora este gondoltunk egyet, és beneveztünk egy Coppenhagen fagyira a Jetty Roadon. Nem volt rossz 😉

   

Párom iskolájában most zárják a 2. etapot, ezért búcsú partyt szerveztek az utolsó órára. Mindenkinek kellett vinnie valamit, vagy nasit, vagy innivalót. Sütit készítettünk, kóstoljanak is valami magyart (a pálinkától kifeküdtek volna ugyanis). Iskolás napjain azt szoktuk megjátszani, hogy ő a melóhelyről eljön az én melóhelyemig, odaadja a kocsit, én azzal szépen hazamegyek, majd pedig éjszaka, amikor végeznek érte megyek. Ennek az az értelme, hogy nem kell a belvárosban parkolóhelyet vadásznia, és én is hamarabb érek haza.

Ma is így tettünk, sofőrcsere, majd pedig mikor indultam volna, párom elkezdett rohanni utánam, hogy nézzük már meg a féklámpát, mert olyan, mintha nem működne. Megnéztük, a jobb oldali nem megy. Megbeszéltük, hogy holnap kicseréli az izzót, úgyis csütörtökön vannak 9-ig nyitva az üzletek, szóval munka után is simán be tudunk menni egy szakboltba. Robogok hazafelé a Anzac Highway-en (sima városi főút), amikor is észrevettem a túl oldali irányból visszakanyarodni szándékozó rendőrautót. Na és ekkor suhant át az agyamon, aminek nem szabad átsuhannia ilyenkor az ember agyán, azaz, ha ez visszakanyarodik, és nekem fékeznem kell, akkor észreveszi, hogy nem ég a féklámpám. (Dél-)Ausztráliában nincs olyan, hogy műszaki vizsga, meg hogy forgalmi, itt a tulaj felelőssége, hogy az autója mindig “roadworthy” (forgalomképes) állapotban legyen.

Már a Brighton Roadon éppen kitettem az indexet, hogy befordulok az utcánkba, amikor is életemben először levillogott egy rendőrautó. 8 éve vezetek, soha nem állítottak meg, nem igazoltattak, sehol a világban. Na mondom, ez szép lesz. Rettegve (jól van, na, nem láttam még ausztrál rendőrt akcióban!) leengedtem az ablakot, és amennyire tőlem csak telt, mosolyogtam vadalma módjára. Odajött a rendőrbácsi (40 alatti), és közölte, hogy nincs gond, csak jelezni szeretné, hogy nem ég a féklámpám. “Ó, tényleg? Reggel még jó volt.” Erről hivatalos papírt kell adnia, ehhez megkérdezné, hogy esetleg nálam van-e a jogosítványom. Mi az, hogy esetleg? ?? Soha nem ültem kocsiba jogsi nélkül, mert hát otthon lángok között égtem volna el, ha ilyet tettem volna, itt meg ez a kedves rendőr boldog, hogy nálam van a dokumentum. Ahogy az illik, kaptam egy szép, zöld “Vehicle Defect Notice-t”, ami jelen esetben egy hivatalos figyelmeztetésnek minősül, rajta a szöveg, hogy minden hátsó lámpának működőképesnek kell lennie. Annyi a feladatom, hogy bár nincs időhöz kötve, hogy mikor, de ha tudom, késlekedés nélkül csináltassam meg a lámpát, majd pedig írjam alá a papírt, hogy megejtettem a javíttatást ekkor meg ekkor. Vajon otthon is így hangzott volna ez a story? 😉