október, 2018 havi archívum

Ha már egyszer eljöttünk ilyen nagyon messzire, akkor mi bizony megnézzük még azt is, amit még sose láttunk. Még akkor is, ha olyan helyen van, ahol már voltunk. Van ennek így értelme? Van bizony.

Szóval szép korareggel virradt Cairns-ben, pikk-pakk cuccolás után tengerpartra és hegymenetre is alkalmas ruciba bújtunk, és elindultunk Cape Tribulation-be. Ez a legmesszebbi pont QLD-ben, ahova még halandó ember bérelt autóval (ami nem 4×4) még eljuthat. Távolabbra (Cooktown-ba) nem merészkedtünk el, bár nagy volt a kísértés. Cape Tribulation-ben már jártunk, legelőször röpke 9 éve (visszaemlékezés itt olvasható). Ennek örömére szerettünk volna visszamenni, és olyan részeket is felfedezni, amiket korábban még nem. Illetve, kíváncsiak voltunk, milyen élmény lesz az esőerdőt újra látni immár 6.5 évnyi ausztrál kalandozással a hátunk mögött.

Fél 9 körül értünk el a Daintree River-hez, ahol csakis komppal lehet átkelni a túloldalra. Mivel errefelé azért már elő-előfordulnak krokodilok, így ahogy a tábla jelezte, bent maradtunk a kocsiban arra a teljes 5 percre, amíg a kábeles komp át nem ért a túloldalra. Csak az utókor számára álljon itt, hogy a retúr-jegy 28 dollár volt. 

Abban maradtunk párommal, hogy az előre kitűzött végállomáshoz hajtunk először, és majd visszafelé beugrunk a kisebb öblökbe, meg tanösvényekre. Khm. Hááát… szóval az úgy volt, hogy ismét megláttuk a Mount Alexandra kilátót, amit nem lehet kihagyni. Gyönyörű a táj onnan. Hatalmas zöld páfrányok, pálmák mindenfelé. 

Ha már itt megálltunk, akkor benéztünk Thornton Beach-re is, ahol mit kerestünk? Persze, hogy kókuszt.

A sikeres vadászat után most már tényleg Cape Tribulation felé vettük az irányt. Reménykedtünk benne, hogy ismét látunk kazuárt, de most a táblák (sima, illetve vicces) kivételével nem volt szerencsénk. Viszont olyan sokan talán nem mondhatják el, hogy láttak kazuáros KRESZ táblát?! Na, ugye!

Cape Tribulation Beach, Kulki parkolójában, Myall Beach-től pár száz méterre leraktuk a kocsit, felvettük a sportcipőket, és elindultunk a Mt Sorrow Ridge Track-re. Biztos nem véletlenül kapta a hegy a nevét (bánat), bár ezt akkor még nem is sejtettük. Pontosabban, sejteni sejtettük, csak nem tudtuk. Mert mi továbbra is úgy voltunk vele, hogy a mi túrázó besorolásunk “tapasztalt”, és egyetlen “nehéz” terep sem volt annyira nehéz, mint amennyire leírták.

Az igazság az, hogy ez bizony nagyon genya terep volt. Kezdjük azzal, hogy egyirányba 3.5km-re írták ki. Ez a valóságban 4.5km volt inkább. Ami síkegyenes terepen nem is lett volna gond, de ez a hegy 650m-re emelkedett majdnem teljesen függőlegesen. Nem volt olyan szakasz, ahol szintben kellett volna közlekedni. Gyökereken át, vagy épp gyökerekbe kapaszkodva, minden bevitt vízcseppet kiizzadva jutottunk fel majd’ 2.5 óra alatt a tetőre. A kilátó pltaformnál aztán egy svéd csapat közölte, hogy ha a dzsindzsán átvágva még tovább megyünk, akkor érünk el igazán a szuper kilátóhoz. Nekünk sem kellett több, átpaszíroztuk magunkat a trópusi lapuk meg a korlátok között, és elindultunk a csoda felé. Igaz, a csoda továbbra sem adta magát könnyen, sziklamászást többször is meg kellett ejteni négykézláb, de a végén csak elértünk a csúcsra. Ahol németül felhívták a figyelmünket, hogy ettől a ponttól aztán már ne tovább, mert láttak már innen eltűnt turistát. Pontosabban, mivel eltűnt, már nem látták, de értetik, mit akarok.

A süvítő szélben megettük a tízórainkat, délben, majd elindultunk visszafelé. Mert ugye ott, ahol feljöttünk, ott le is kell mennünk. Mi sem tesz jobbat az ember térdének, mint 2 órán keresztül függőlegesen lefelé kaptatni. Bár mocskosak voltunk, meg fáradtak, remegett a lábunk (lehet, hogy csak az egyém), de amikor leértünk, csak megállapítottuk, hogy nem vagyunk puhányak. Megcsináltuk ezt a 6 órásra tervezett túrát 4.5 óra alatt, formán kívül, trópusi párában.

Jutalomként lementünk Cape Tribulation Beachre, elnyaltunk egy-egy Calippo-t, majd párom a kimerültségtől jó ízű álomba merült. Nem volt mit tenni, én álltam be a kocsival a kompsorba. Mondjuk, nem volt eszeveszett a tempó, majd 45 percet sorakoztunk, mire ránk került a sor. Innen meg már simaliba volt a szállásra vezető kb. egy órás út.

Folyt. köv.

Reklámok

Reggel 7.15 és 7.45 között kellett megjelennünk a kikötőben, egész pontosan a Passions of Paradise pultjánál, hogy becsekkoljunk az egésznapos kirándulásra. A szállásunk 2.5 km-re volt mindössze a termináltól, így kicsivel 7 előtt elindultunk gyalog. Kellemes volt a már reggeli 21 fokban sétálni az Esplanade-on. Meg amúgy is gyűjtöttük a kilométereket a munkahelyi “kihívás” miatt (erről majd máskor).

A pult előtt jó sokan voltak, mondjuk, az összes többi túrához is kígyóztak a sorok. Ki-ki a pénztárcájának, idejének, vagy épp igényének megfelelő túrára fizetett be/elő. Mi anno ugye azért választottuk ezeket, mert ők viszonylag kevés utassal (65) futnak ki, míg a többség akár 300-400 főt is elvisz. Miután megkaptuk a beszálló kártyánkat, el kellett sétálnunk a kikötő végébe, ahol is már várt ránk a vitorlás katamarán. Párom fentre, a kapitány melletti boxrészbe telepedett le, mert a) itt nem sütött ezerrel a nap, mint odakint, b) nem fújt a szél, mint odakint, c) így láthatta, milyen kütyüjei vannak a hajónak. Annyira jól választott helyett, hogy nem is kellett osztoznunk senkivel sem.

Ahogy kifutott a hajó, már lehetett is reggelizni (pontosabban indulás után már nem lehetett kávézni, teázni, mert forró italt menetben nem lehet kínálni). Kb. 1.5 órát suhantunk az első állomásig, a Hastings Reef egy részéhez. Az út során szórakoztatták az utasokat mindenfélével, volt, hogy vicces biztonsági oktatás volt, vagy épp ki kellett választanunk a felszereléseinket. Mivel hófehér bőrünk még nem szokta meg sem a napot, sem pedig, hogy ismét tengervízben lehet, ezért kölcsönöztünk egy-egy wetsuit-ot (búvárruhát), a maszkot, a pipát, meg a békatalpakat alapból adták. Merthogy snorkelezni jöttünk. Valamivel több, mint egy órát úszkáltunk a zátony felett, és láttunk csodásabbnál csodásabb színes halakat, óriás kagylókat, tengeri csillagokat, cápát (üldöztük is egy darabig), és még ráját is.

Aztán ahogy itt végeztünk, mentünk is át a másik helyre, ami szintén ennél a zátony szakasznál van, de pár kilométerrel odébb. Ezt “stepping stones”-nak hívták, és mivel itt sekélyebb volt a víz, még több mindent lehetett látni. Például különféle halakból álló rajt, akik ették, falták a korallokat. Még a víz alatt is lehett hallani, ahogy sercegve harapnak le egy-egy “szaftosabb” darabot. Kb. 50 percnyi úszkálás után visszamentünk a fedélzetre, megebédeltünk, majd pedig párom még itt is magyarokra lelt (Verára és Tamásra, akik 3 év Anglia után most költöztek vissza Magyarországra, de mielőtt újra beindítják otthon az életüket, azelőtt eljöttek még ide egy 6 hetes hátizsákos túrára. Darwinban landoltak, jártak már az Ulurunál, mi ugye, Cairnsnél találkoztunk velük, de mennek tovább, egész Melbourne-ig).

A kirándulás élmény volt, csodaszép a vízivilág. Délután fél 5 körül értünk vissza, a frissen megismert párt elkísértük a szabadtéri strandhoz, mivel úgyis útba esett a hazafelé sétánkon. A nagy gyaloglás közben még akció is volt, épp érkezett egy mentőhelikopter, ami a park kellős közepén szállt le. Merthogy a park a kórház mellett volt.

Folyt. köv. 

Nagyon hosszúra nyúlt a mostani tél. Még akkor is, ha épp nem volt őrjítő hideg, nem kellett nagy kabátban vacogni, valahogy jól esett volna már egy kis tavaszi húszon pár fok. Egy-két napig ki-kidugta sugarait a nap, hogy megnyújtoztassa magát, belelkesítsen mindenkit, aztán meg jól elbújjon megint. 

Így egyértelmű volt, hogy ha jön a hosszú hétvége, mi tuti elhúzunk melegebb éghajlatra. Hosszan vaciláltunk, hogy mégis merre menjünk. A lista a szokásos volt: Darwin (ahol még sosem voltunk), Perth (ahol már jártunk, de felfedeznénk azért még a környéket), illetve Cairns, pontosabban a 2 éve meghiúsult Nagy Korall-zátony túra pótlása. Hetekig nézegettem a repjegyeket, a szállásokat, de minden rohadt drága volt. Nem csoda, mivel a) nem csak SA-ban volt hosszú hétvége, hanem majdnem mindenhol – persze más-más okokból, illetve b) ezzel a hosszú hétvégével vette kezdetét a tavaszi suliszünet. Aztán kb. 1.5 héttel az indulás előtt viszonylag olcsó (a korábbiakhoz képest) jegyeket dobott fel a rendszer Cairns-be. Gondolom, mert időközben kiderült, hogy VIC és WA játsza a footy döntőt, szóval ezen irányokba vártak forgalmat a hétvégén. 

Gyors konzultáció után párommal, úgy döntöttünk, hogy kell egy kis kikapcsolódás mindenképp, különösen, mert most kellett visszamennem a dokihoz (eredmények majd jövő hétvégén lesznek), és jó lenne, ha le tudnánk lazulni. Így meg is vettem a jegyeket QLD-be, lefoglaltam a szállást, béreltem kocsit, és még a Nagy Korall-zátonyos túrát is befoglaltam, ugyanazoknál, akikkel 2 éve szerettünk volna menni.

A repülő korán indult. Volna. Ha nem üzen a légitársaság hajnal 4.22-kor, hogy a 7.45-ös gép majd csak 9.15-kor fog elindulni. A leszervezett baráti fuvart így vissza kellett mondanunk (nem akartunk senkit sem feleslegesen szívatni), és inkább foglaltunk egy helyet a hosszútávú parkolóban a reptéren. 

A késés ellenére minden rendben ment, a 3 órás út viszonylag gyorsan eltelt. A csomagot felszedtük, majd beálltunk az autóbérléshez. Elég hosszú sor volt, de simán átvettük a kocsit, egy Toyota Yaris-t. Bedobáltuk a cuccainkat hátra, és már indultunk is felfedezni a korábban még meg nem látogatott partszakaszokat. Párom ugyanis a repülőből látott egy öbölrészt, amit szeretett volna megnézni.

Így keveredtünk el Palm Cove-hoz, ami kedves kis tengerparti város. Csodás tengerparttal, pálmafákkal, jetty-vel, a tengerből kimagasló szigetekkel a közelben, és persze kókuszpálmákkal.

Mint már tudjuk, ez utóbbi igen csak beindítja párom vadászösztönét, és egyből beszerzésre indul. Az évek során a technikája határozottan fejldődött, már magabiztosan tudja kiválasztani az érett, de még odabent lédús kókuszokat. Most sem történt ez másként, először egy fadarabbal próbálta ledobálni a diókat, majd egy másik módszerre váltott, faággal (2-3 méteres) kezdte el lepiszkálni a gölődineket a pálmák tetejéről. Miután meglett a bontásra ítélt darab, gyakorlott mozdulatokkal leháncsozta a a kókuszt, majd pedig egy pálcikával átütötte a csapolásra szolgáló lyukat. És máris lehetett inni a nedűt. Ezek után jött a dió széttörése, majd pedig a fehér kókuszhús kifeszgetése a kemény héjből. Elég jól pótolta a kimaradt ebédet.

Palm Cove-ról átautóztunk Clifton Beach-re, itt megnéztük, milyen a folyó és a tenger egybe nem ömlése, hol lehet krokodil (bárhol a tábla szerint), meg milyen szép a part. Aztán átgurultunk Trinity Beach-re, onnan meg a marina részhez. Már kezdett sötétedni mire megérkeztünk a szállásra.

Gyors zuhany után elsétáltunk egy közeli pub-ba (Cock & Bull), ahol méretes steak-et meg óriási schnitzel-t adtak. Senkit ne tévesszen meg, hogy a hely neve és a dekoráció között az égvilágon semmi kapcsolat sincs. A kiadós vacsi után, hogy felkészüljünk a hétvége hátralevő részére, beszereztünk egy pakk cider-t a közeli bottle shop-ból, illetve a másnapi hajós túrára feltankoltunk pár liter vízzel.

Folyt. köv.