június, 2019 havi archívum

Viszonylag spontán ötlettől vezérelve az egyik vasárnap lementünk az Innes National Parkba, ahol ezer éve nem jártunk. Az úton lefelé azt próbáltuk kitalálni, hogy mikor is lehetett az utolsó alkalom, hogy arra túráztunk vagy horgásztunk. Arra jutottunk, hogy bizony 4 éve nem voltunk ott.

A mostani apropó is az volt, hogy lazac szezon van, és szerettük volna telerakni a fagyasztót.Tudom, elég merész gondolat, pláne, hogy sosem garantált a halfogás a horgászás során, ráadásul Browns Beach a nemzeti parkon belül is egy távolabb eső részen van, így csak odafelé 311km-t (4 órát) kellett utaznunk.

Az idővel nagy szerencsénk volt, csodásan sütött a nap, még akkor is, ha alig volt 15 fok. Mielőtt horgászni kezdtünk, az egyik leágazásnál letértünk mégnézni, hogy is néz ki mostanság Ethel, a hajóroncs. Egész jól látszott most, bár ugye az apály-dagály, meg a szél is befolyásolja, mennyire van kint a homok alól.

Fél 2 körül értünk a browns beach-i parkolóba, beöltöztünk, majd elindultunk a bokáig süppedős homokban a „szokásos” horgász helyünkhöz. Ez alaphangon olyan 30 perces erőltetett sétát jelentett, mivel az összes horgászcuccot, hűtőtáskát a csalival be kellett cipelni.

2 óra magasságában párom bedobta az első botot, és kb. negyedórán belül meg is fogta vele az első halat. Az én botomon elromlott az orsó, bevágásnál visszafelé pörgött, így páromnak új botot kellett nekem felszerelnie. Ezzel már én is eredményes lettem. Nem csak lazacot, hanem mulletet is fogtunk, illetve nekem sikerült kitekernem egy beazonosíthatatlan halat, agresszív fogazattal. Nem igazán tűnt tipikus dél-ausztrál halnak.

Sötétedés utánig maradtunk csak, hiszen másnap meló volt. Persze az utolsó két, vaksötétben történt bedobással sikerült igazán szép lazacokat kifognom. De nem volt mit tenni, indulni kellett. Újabb félóra homokmenés után átvedlettünk a parkolóban, majd fél 7 körül nekivágtunk a hazafelé vezető újabb 4 órás útnak.

Port Wakefield-nél, kb. 100 km-re Adelaide-től megálltunk egyet vacsorázni a nagy benzinkúton, majd egy-egy házi hamburgerrel és sültkrumplival később már újra hasítottunk is. Párom még a fél 11-es érkezésünk után állt neki kb. egy órán át megpucolni és elcsomagolni a halakat. Hétfőn nem igazán voltunk frissek a munkában.

Reklámok

Hétfő reggel visszasétáltunk a vasárnapi reggeliző helyre. Meglepően sokan voltak, így kicsit várakoznunk kellett a rendelés leadására, de még így is maradt időnk rendesen megreggelizni, mielőtt ki kellett jelentkeznünk a szállásról.

A kézipoggyászainkat bedobtuk a csomagtartóba, és felkerestük az előző nap már kiszemelt Sea World-öt. Míg sorban álltunk, addig inkább megvettem a jegyeket online, így tudtunk spórolni pár tíz dollárt. Így viszont nem is abban a sorban kellett várakoznunk, ahol addig tettük, hanem átmehettük a gyors belépéses kapuhoz.

Ahogy átjutottunk, egyből mentünk is a fóka show-ra, amit még sikerült pont elérnünk. Érdekes volt, mert nem csak a trükkökön volt a hangsúly, hanem egy gyerekműsor keretében arról értekeztek, hogy a szemét, ami felhalmozódik a tengerekben, óceánban, milyen hatással van az élővilágra. Arról is volt szó, mit lehet tenni, például szelektíven gyűjteni a szemetet, nem hátrahagyni a mocskot magunk után, ha kimegyünk a partra, és persze nem szennyezni a vizeket.

A fókák után felültünk a Storm nevezetű hullámvasútra. Ez mindössze 2 perces menet, a vége érdekes: belecsobban a kocsi a vízbe. Hát én úgy néztem ki, mint aki vizespóló versenyen indult, de utolsó helyezett lett. Szerencsére az összes értéket be kellett tenni egy zárható öltözőszekrénykébe, így azok megúszták az elázást.

A hullámvasút után megnéztük a jegesmacikat, a rája simogatót, majd mentünk is tovább a delfin showra. Ez nagyon tetszett, cukik voltak a delfinek. Nagyon ügyesen hajtották végre a trükköket. Itt is volt szó a tengeri élővilágról, de annyira le voltunk nyűgözve a produkció által, hogy fogalmunk sincs, miről beszélt a műsorvezető.

Mikor vége lett a delfin shownak, átmentünk megnézni a fókás részt. Nem a produckiót, hanem csak úgy általában az állatkákat. Utánuk jöttek a tengeri csillagok, a vízalatti világ, cápákkal, asztal méretnyi rájákkal, korallokkal.

Miután kinézegettük magunkat, párom úgy gondolta, ideje lenne felmászni a Sky Climb névre hallgató létesítményre. Mivel ugyan tömbsarkú, de mégis magassarkúban voltam, úgy véltem, a mászás rám nem vonatkozik. Pechemre, tudtak cserecipőt adni. Így engem is beszíjaztak, és egy rövid oktatás után már mehettünk is felfelé. A Sky Climb hasonló, mint a tree top climb, amin pár éve voltunk Melbourne mellett. Viszont arra lelkileg készültem, erre meg nem. Az első emeleten nem kicsit voltam berezelve, de aztán összeszedtem magam, koncentráltam, és végigmentem a kötélpályákon, meg a pallókon.Szerencsére, nem lehetett odafent képet készíteni, így csak az üres pályáról készült fotókat tudom megosztani.

Remegő lábakkal elküzdöttük magunkat (jó, csak az én lábaim remegtek) egy kajáldához, ahol hagytam magam csodafagyival megnyugtatni. Kicsi pihenő után továbbálltunk, és megnéztük a vízisí showt. Ez is érdekes volt, és bizonyította, hogy ha tudsz valami extrém sportot, akkor biztos, hogy átmenetileg meg tudsz élni belőle.

Innen már mentünk is vissza a kocsihoz, majd a reptérre. A reptér mellett megtankoltuk a kocsit, 5 perccel a határidő le is adtuk rendben, majd mentünk is befelé, hiszen 45 percünk volt a repülő indulásáig. A gold coast-i reptér szerencsére nem túl nagy, és mivel csak kézipoggyásszal utaztunk, a check-in csomag miatt nem is kellett aggódnunk. Negyed 7-re már landoltunk is Adelaide-ben.

Az előző nap eléggé kivette belőlünk az energiát. Hazaérkezés után még felkerestük a szállás „wellness” részlegét, pezsgőfürdőztünk meg szaunáztunk egyet, aztán pedig a barátainkkal el mentünk vacsorázni. Vacsi után pedig bedőltünk az ágyba, most már besötétítve.

Jó későn is sikerült így ébrednünk. Elsétáltunk a központba, ahol is parti kávézóba kiülve megreggeliztünk. Az English breakfast jó választás volt brunch-nak (se nem reggeli már, de még nem is ebéd). Sétáltunk egy kellemeset a parton, aztán kocsiba ültünk, és elautóztunk oda, ahol páromék előző nap horgászni voltak, Southport-nál.

Itt lementünk a Jetty-hez, gyűjtöttünk habkövet a parton, futkároztunk a vízben, meg szurkoltunk a szörföseknek. Azt is megnéztük, hol fogtak páromék előző nap hal helyett búvárt. Mondjuk, nem lehetett nehéz, mert kb. 2 percenként vízbe a békaemberek, gondolom, itt oktatták őket.

Amikor itt is kisétáltuk magunkat, ismét továbbálltunk, és megnéztünk néhány szigetet, ahova természetesen egy-egy hídon át lehetett menni. Ilyen volt például Ephraim Island, Sovereign Island, illetve Paradise Point. Ez utóbbi nem is igazán sziget, inkább félsziget, amit most kezdtek el kiparcellázni, és vadi új házak kezdtek kinőni a földből.Mind csodásan nézett ki, bárhol el tudtam volna képzelni egy nyaralót, meg a nyaraló előtt parkoló yachtot. Na, majd ha nyerünk a lottón.

Vacsira ismét nyakunkba vettük a várost, besétáltunk Surfers Paradise központjába, és a szokásos Rice vs Noodle nevű ázsiai falatozóba tértünk be. Már nagyon vágytam egy spicy seafood noodle soup-ra, párom meg ugye bármikor képes enni mézes csirkét (nem a sakkozó galambra gondolok).

Folyt. köv.

A hosszú hétvége első napjára esős időt mondtak, ami annyira nem jellemző a régióra, de mi kifogtuk. Mondjuk, én pont nem bántam, mert aznapra pont egy másik államban volt programom.

Reggel korán kezdtük a napot, egyrészről mert nem húztuk be a függönyöket (gyönyörködni akartunk a kilátásban, de elfelejtettük, hogy itt korán világosodik), másrészt, mert valamiért abban a hiszemben voltam, hogy reggel 8.30-kor nyit a recepció. Ami igaz is, hétfőtől péntekig. Szombaton viszont 9-kor nyitnak. Ez csak azért volt csücskös, mert 10-kor nekem már jelenésem lett volna Byron Bay-ben. Az meg testvérek között is minimum 75 percre volt a szállástól.

Mivel párom horgászást tervezett a távollétemre, így jött is érte a barátunk Brisbane-ből. A csepergő eső ellenére el mentek lógatni, de végül mégis Brisbane-ben kötöttek ki. Egyszerre indultunk (miután hivatalosan is becsekkoltunk a recepción), de két különböző irányba. Ők mentek északra, én meg délre.

Kb. negyedórás csúszással meg is érkeztem Byron Bay-be (pontosabban mellé), ahol is walaby-nál (Studio Luminaria) volt jelenésem. Ő az elmúlt években fotózással, ezen belül is leginkább portré fotózással foglalkozott. Ezer éve volt arról szó köztünk, hogy jó lenne összehozni egy alkalmat, amikor is kicsit kiszakadva a hagyományos portrék sokaságából, ő is kipróbálhatna valami újat, meg rólam is készülne néhány jó kép. Így maradtunk abban, hogy az adott hétvégén megvalósítunk egy glamour/boudoir stílusú fotózást.

Szuper élmény volt, és még azt is sikerült megugranom, hogy a 7kg-os kézipogyássz limiten belül tudtam hozni különböző ruha opciókat. Míg én a sminkben „ültem”, addig walaby válogatta a fotózás szempontjából neki tetsző darabokat. Mikor meglett a short list, én estem neki az ő encsem-bencsem készletének. Alapból nem hordok sok ékszert, csak a legalapabbakat vittem így magammal, de simán tudtam szemezgetni a stúdió készletéből. Nem kell sok mindenre gondolni, csak egy-két fülbevalóra, meg talán két-háromféle karkötőre.

Több beállítást, több szöget, több pózt kipróbáltunk, végül még megkaptam a szélgépet (aka ventillátort) is a fejembe. Nem minden póz volt kényelmes, mondhatni java részük nem volt az, és kb. úgy éreztem a felvételeknél, hogy valami tuti nem úgy hajlik rajtam, ahogy az normál esetben kéne, hogy hajoljon :).

Lényeg a lényeg, jól sikerült a projekt, a publikus képekből párat beszúrtam alább. Köszi walaby mégegyszer, és remélem, elhozol majd egy-két díjat ebben az új fotókategóriában is.

Folyt. köv.

Isten áldja a királynőt, meg a születésnapját. Ilyenkor, júniusban ünnepli őt SA, ami a mi szempontunkból annyit tesz, hogy hosszú hétvégénk van. Idén (ugyanúgy, mint tavaly) QLD-be mentünk, egyik kedvenc helyünkre, Surfers Paradise-ra. Egy nagyon jó csomagajánlatot sikerült még január elején kifognunk, így szuper szállásunk volt.

Péntek este repültünk át Gold Coast-ra, pici késéssel érkeztünk, de nem volt gond, még így is elértük a kocsibérlést (ami viszonylag korán zár). Egy cuki Suzuki Swift-et kaptunk, egyből nosztalgiáztunk is egyet, mivel ugyanolyan meggybordó volt a kocsi, mint az otthoni Suzink volt.

Kb. 30 perc alatt értünk el a szálláshoz, ami az Artique Surfers Paradise Resort volt. Sajna semmi instrukciót nem adtak a bejelentkezésre, az emailemre, amiben jeleztem, hogy este 11 körül érkezünk, semmi válasz nem jött, így csak reménykedtem, hogy nem kell majd a kocsiban tölteni az éjszakát. Szerencsére a szolgáltató ipar itt azért eléggé felkészült, így a zárt üvegajtóra fel volt ragasztva egy cetli, hogy ha a recepció nyitvatartási idején kívül érkezel, akkor hívd ezt a számot.

Így is történt, felhívtam a számot, egy kedves női hang megkérdezte a nevem, megy hogy melyik hotelnél vagyok, és hány éjszakára foglaltam a szállást. Ezek után kinyitotta onnan a távolból nekem a bejárati ajtót, aztán el kellett mennem a széfekig, kiválasztani az adott széfet, beütni a telefonon bediktált kódot. Ahogy kinyílt a széf, megláttam benne egy borítékot, benne az apartman kulcsával, meg az instrukciókkal.

Mivel volt ingyenes parkoló a ház alatt, így leálltunk a garázsba Suzival, majd felszáguldottunk a 21. emeletre a lifttel. Egy csodás apartmant kaptunk, óceánra néző ablakokkal. Azt tudtam, hogy ilyet foglaltam (ezért volt csodásan jó áron a deal), de arra nem számítottam, hogy a nappali és a háló is az óceánra és a lagúnákra néz rá. Hát én nem tudtam betelni az éjszakai látvánnyal. Mivel pihenni jöttünk, így becuccolás után még elsétáltunk egy éjfélig nyitva tartó bottle shop-ba, beszereztünk egy 10-es pakk Woodstock-ot (bourbon cola-t), majd leültünk bámulni az éjszakát (meg majd a reggelt is).

Folyt. köv.

Tavaly ilyentájt arra gondoltam, mi lenne, ha 18 év szőkeség után visszatérnék az eredeti hajszínemhez, ami talán úgy írható le, mint hamvas világos barna (light ashy brown). Erre két nagyon jó okom volt: 1) a szőke/világos barna melír felrakása és lehamvasítása órákba telt (4 óra alaphangon), így mindig hétvégére kellett, hogy essen a hajkarbantartás, munka után egyszerűen kivitelezhetetlen lett volna. 2) Még úgyis, hogy házhoz jövő, baráti áron dolgozó fodrász csinálta a hajamat, többe került, mint a csak egy színre való festés.

Igen ám, de az egy szín, ami 1-2 hétig jól mutatott (szép, ragyogó, hamvas, barna), az már kevésbé nézett ki szépen, amikor a természet átvette a hatalmat a hajam felett, és elő-előkandikált a rezes-bronzos-vöröses alaptónusa a hajamnak. Mindezt annak ellenére, hogy csodás, szalon minőségű, kék sampont (Fanola) használtam a barnám karbantartására.

Az sem igazán segített, hogy utoljára január végén nyúlt fodrász a hajamhoz, ugyanis az azt követő 5.5 hónapban két, előre egyezetett időpontot mondott le az utolsó utáni pillanatban a csajszi. Jobb híján elkezdtem másik fodrász után nézni, ami azért nem egyszerű, mert itt aranyárban mérnek mindent, ami a hajhoz kapcsolható, én meg nem szeretnék egy heti fizetést otthagyni a fodrásznál.

Hosszas keresgélés után találtam egy szalont, mindössze 700 méterre tőlünk. Nem is tudom, hogy nem vettem eddig őket észre, pedig már évek óta ugyanott vannak. Ami fontos volt nekem, hogy képben legyenek az újabb technológiákkal (pl. Olaplex), és adjanak tanácsot hajszín és fazon kapcsán.

Egyik délután, épp dokihoz menet, beugrottam hozzájuk, és majdnem egy órát dumáltunk – mint később kiderült – a cégtulajjal. Nézegettünk fotókat a korábbi munkáikról, átbeszéltük, melyik szín állna legközelebb hozzám, hogyan lehet azt elérni, illetve mennyi időbe és $-ba kerülne. Mivel folyamatosan televannak, így mákom volt, hogy 1,5 hét múlvára, egy szép szombati napra be tudott súvasztani. Előre jelezte, hogy 9-től 3-ig leszek ott. Jaj, de jó, gonodltam, a korábbi 4 órányi leghosszabb session után, most egy 6 órással döntök csúcsot.

Eljött az adott szombat, megjelentem 9-re. 9.15-től kb. 11.30-ig csak a fóliákat pakolták fel, két fodrász váltva egymást. Aztán jött a periodikus lemosás, azaz a korábban felrakottakat elkezdték először lemosni, majd várakozás, hogy a később felrakottakon is elkezdjen hatni az anyag. 12.30 körül lemostak mindent, és úgy néztem ki, mint egy narancssárga-piros usánka. Ekkor azért kicsit elbizonytalanodtam, de megnyugtattak, ezzel még csak a jelenlegi festékemet szedték le, most jön az Olaplexes kötés. Amikor az is megvolt, akkor felrakták a megbeszélt színt. 8-9-es szőkét, a megmaradt barnákkal áthúzva, brazil balayage technikával. Ismét jött a várakozás, majd olyan fél 2 magasságában ezt is lemosták. Mosás után, nedves hajjal még mindig barnábbnak néztem ki, mint szőkébbnek. Ez volt a pont, amikor kicsit kétségbe estem, de ahogy elkezdte szárítani a hajam a fodrász csajszi, előtűntek a szőke tincsek. Megnyugató volt, pláne, hogy sikerült olyanra festeniük, amilyet szerettem volna. Így mostantól “bronde” a hajszínem. Kicsi fazon igazítás után behullámosítottak, aztán kész is voltam 2.45-re. Egy kisebb vagyont hagytam ott, többet, mint szerettem volna fizetni a házi fodrász-szolgálathoz szokott pénztárcámból, de kevesebbet, mint amennyit más szalonban kértek volna el a munkáért.

 

És ha az ember lányának már szép haja van egy szombati napon, akkor az a minimum, hogy elviszi szórakozni az este, nem? 😊 Még akkor is, ha a party hely fotósának a képe annyira túlhúzott, hogy barnábbnak néz ki a hajam, mint eredetileg volt 😀 .

 

A hazalátogatás alkalmával próbáltunk időt szakítani egy kis shoppingolásra és barátokkal való találkozásra is. Egy pár órás plázázás után, én Dunaharasztin, míg párom valahol a városban kötött ki régi kollégákkal találkozva.

Mivel ekkorra már az idő is kipendült, így a hátralévő napokban szívesen sétálgattunk a városban, vagy épp a Margit-szigeten. Mondjuk az utóbbin még bringózásba is belerángattak páromék, de kb 15 perc meg néhány locsolós elázás, őrült kanyarodás, majdnem lépcsőn való leszáguldás után ezt a „mókát” feladtam. Helyette inkább a zenélő szökőkútnál napoztam egyet. Mondjuk, én voltam az egyetlen a környéken, aki húszon X fokban sortban meg rövidujjúban rohangált, mások még csizmában, farmerben és pulcsiban üldögéltek a padokon.

Mielőtt visszaindultunk Adelaide-be, mindenképp szerettem volna egy igazi hentest útba ejteni, na nem azért, mert húst akartam volna hazacsempészni, hanem mert megkívántam egy jó kis hurka-kolbász kombót. Sikerült is betérnünk egy városi séta alkalmával a Belvárosi Disznótoros-ba. Hogy meglegyen a tradicionális édesség is, persze, hogy ettem egy Túró Rudit is. Párom inkább másra szavazott.

Utazás előtti este pedig beültünk családilag egy L’art pour l’art estre, ami ugyan nem az első választásom lett volna humor szempontból, de nagyon jól szórakoztunk, konkrétan könnyesre röhögtem magam.

Elindulásunk után 9 nappal pedig nem maradt más hátra, mint búcsúzni, és belecsapni az ismét 24 órás útba Doha-n keresztül.