Ha már annyit emlegettem, hogy nagyon húzós volt az év első negyede, akkor lássuk, mitől is volt az.
Párom egy normál munkahete úgy néz ki, hogy hétfő-kedden a fődepóban dolgozik, ide jön be a legtöbb busz. Szerdán megy egy déli, tengerparti kerületbe, csütörtökön egy dél-keletibe, ahol lengyel a kisfőnök, majd pénteken a legdélebbi, már-már vidéki településre. Azért minden nap a hazai depójában, tőlünk 5 km-re, kezd és végez. Elvileg, ez 40 óra egy héten. Mivel 38 óra a hivatalos munkaidő, ezért az extra heti 2 órából összejön 1 plusz szabadnap egy hónapban. Ezt hívják RDO-nak (vagy ADO-nak).
Azonban inkább többször, mint kevesebbszer fordul elő, hogy annyi munka akad, hogy ha végez az aznapi munkahelyén még át kell mennie egy másik depóba. Vagy szombat hajnalban kell dolgoznia még. Ez általában (nagyon leegyszerűsítve) akkor történik, amikor az iskolabuszokat kell a suliszünet végére időre átnézni, vagy amikor vonatpótló buszokat kell karbantartani. Múlt héten például csúcsot döntött, mert 16.5 órát túlórázott 5.5 nap alatt. Azaz minden reggel legkésőbb 6-kor ment el, és 6-ra ért haza. Hosszú távon azért ez már nem annyira mókás. Ember nincs, nem találnak ugyanis autóvillamosságit lassan már több, mint egy éve. Így ő is be van szorulva a pozíciójába, nem nagyon tud feljebb lépni. Tanulság: ne dolgozz túl jól, mert ha nem tudak pótolni, inkább nem engednek előbbre jutni, hiszen akkor azon is a vezetőségnek kell gondolkodnia, hogy kit is találjon a jó munkásember eredeti helyére. Ez meg ugye már megint csak probléma, meg valós vezetői képességeket igényel.
Az én helyzetem sem sokkal jobb munkamennyiség ügyileg. Március közepén ismét rekordot döntöttem, 6 nap alatt 6 államban, illetve városban tartottam tréninget a kollégáimmal. Vasárnap este repültem Melbourne-ből Brisbane-be, hogy hétfő reggel 8:30 és 12:30 között lenyomjuk az első adag oktatást, majd délután 1-től 4:30-ig a következőt. Innen rohantunk a reptérre, hogy elérjük a sydney-i járatot. Ugyanis hétfő este már ott kellett lennünk. Kedden ismét hasonló program várt ránk 8:30 és 4:30 között – immár ugye Sydney-ben.
Onnan kedd este repültünk vissza Melbourne-be, hogy egy éjszakát otthon aludjunk, majd a következő reggel, azaz szerdán tréninget tartsunk “itthon” (technikailag a város északi részén), majd irány a reptér. Következett Adelaide, ahol csak az estébe-éjszakába fért bele egy kis baráti csevej. Alig 5 óra alvás után, itt is megvolt az egésznapos, két csoportos oktatás csütörtökön, majd a csapat újra gépre szállt, ezúttal Perth felé. Merthogy, az utolsó tréning pénteken WA-ban volt. Ahonnan nekem még aznap haza kellett jutnom egyedüliként, mert szombaton is volt munkám – beugrósként (részletek erről majd a következő bejegyzésben).
Az utolsó járat Perth-ből a Virgin-nel (preferált céges járat) délután 5:55-kor indult vissza Melbourne-be. Eléggé csücskösnek tűnt, hogy a 4:30-kor befejeződő tréningről Jandakot-ból időben átérjek. Mákomra 4-kor végeztünk, ekkorra rendeltem is egy Übert, aki olyan gyors volt, hogy 4:30-ra már a reptéren is voltam. Mivel csak kézipoggyásszal utaztam, egyből tartottam is a Virgin lounge-ba. Jó, először át a biztonsági szkennelésen, ahol szokás szerint tanakodtak az elemes, automata hajcsavaróm fölött, ezért kvázi demonstrációt kellett tartanom a biztonsági néniknek. Még nem is végeztünk, amikor valahogy a szemem sarkából észrevettem, hogy 15 perc múlva is indul egy Vigin járat haza, de már a tábla szerint “boarding” van. Így a lounge-ba berongyoltam, de csak a pulthoz, és megkérdeztem, nem tudnának-e feltenni a 4:55-ös gépre. Nagyon segítőkészek voltak, az egyik hívta a kaput, akik mondták neki, hogy még nem kezdték el a beszállást. A másik kattingatott a számítógépén, kérdezte, hogy megfelel-e középső ülés (alapból szélen utazok). Mondom, persze, bármi jó, ha feltesz rá. Kattingatott még vagy párat, aztán kidobta, hogy 3A. Jó lesz? Hát, hogy a vérbe ne lenne jó! Rögtön a business class utáni, nagy lábhelyes, ablak melletti ülés. Bár így lemaradtam a lounge-kajáról (6 napig ezen éltünk többnyire, meg a hotel reggeliken), még úgy is, hogy az indulásnál volt csúszás. Ez érdekelt a legkevésbé. Szerencsére a pilóta behozta a késést, így fél 12-kor már landoltunk is, gyors Über-fogás után negyed 1-re már haza is értem.
A hosszú távollét után szükségünk volt legalább egy kis időre együtt párommal, így hazaérkezésem szombatján, reggel 9-kor már el is mentünk egyet közösen reggelizni. Jó volt kicsit csacsogni, átbeszélni, ki mivel és hogyan töltötte a hetet. Aztán már készülnöm is kellett, mert jelenésem volt az ausztrál Forma-1-es futamon, mint az egyik házigazda – ugyanis az általunk támogatott Supercars sorozat része volt a GP programjának.
Az Üveghegyen is túl 