Amikor útnak indultunk 8 évvel és 1 hónappal ezelőtt, nem igazán tudtuk, milyen életet fogunk itt élni. Annyi biztos volt, hogy a környezet csodás lesz, hisz abból volt már szerencsénk kis ízelítőt kapni. Ezen kívül semmi nem várt itt minket, nem ismertünk senkit. Utánajárással, kitartással, és némi szerencsével mindketten találtunk állást, ahol azóta is dolgozunk. Párom főállásúként a mentőknél egy olyan szakmában, amiben nem gondolta, hogy valaha mégegyszer dolgozni fog, én meg másodállásban az egyetemen, ahol egy félévtől eltekintve folyamatosan tanítok. Azért ez is ritka dolognak számít.
Az életünk minősége hatalmasat javult az otthonihoz képest, elsősorban a munka-szabadidő egyensúly vonatkozásában. A helyi kollégák mindig csodálattal néznek ránk, hogy mennyit vagyunk képesek utazni, kirándulni. Egy átlag aussie-hoz képest messze többet láttunk már az országból. Ami nem csoda, hisz van bőven felfedezni való. Azon persze röhögnek, hogy még mindig örülünk, ha látunk vadon koalát, kengurut, emut, vagy akár egy óriási gyíkot.
Bár papíron ausztrálok vagyunk, és nagyon jól érezzük magunkat itt, azért azt be kell látnunk, hogy soha nem leszünk tősgyökeresek. Mindig is lesz akcentusunk, néha mondunk vicceset, ennek ellenére úgy érezzük, hogy sikerült berendeznünk itt az életünket. Vannak barátaink, mondjuk elsősorban más bevándorlók, valószínűleg a sors közösség miatt, van szép házunk, autóink, és egy köpésre lakunk a tengertől, amitől még mindig olyanok az esti séták, mintha folyamatosan nyaralnánk.
A hobbik száma is megszaporodott, a horgászás mellé bejött a motorcsónakázás, a túrázás és a kempingezés. Simán bedobjuk a cuccokat a terepjáróba, és nekivágunk az outback-nek. A természethez való viszonyunk is változott, pl. nem csapjuk agyon a pókot (jó, ha csótányt látunk véletlenül, azért azt nem kíméljük, de mentségünkre szolgáljon, hogy itt azok a dögök vagy 5 centisek és tudnak repülni is).
A helyi szokások ránk is hatással vannak, átvettük a hétvégi kávézóban való könnyed reggelizést, több tengeriherkentyűt eszünk, mint malacot vagy pulykát, standard, hogy kikérek egy közepesen nyers steaket az étteremben, vagy hogy tízóraira lecsúszik egy sausage roll vagy húsos pite az elvivős kávé mellé.
Annyi féle emberrel találkozunk a munkánk során, hogy nem jelent gondot a más bőrszín, vallás, identitás, a hülyék ettől függetlenül is hülyék, ahogy a jófejek is jófejek.
Az, hogy hol lennénk most, ha 8 éve nem jövünk ide? Jó kérdés. Magyarországon valószínűleg már beleszürkültünk volna a mindennapokba. Azt, hogy Amerikában telepedtünk volna le, valahogy nem tudom most elképzelni. Annyival, de annyival több nyugodságot ad Ausztrália, még most, a történelmi korona vírus idején is.
Az Üveghegyen is túl 