A falu

Szombaton úgy voltam vele, hogy én a jetlag-et ősi szokás szerint fogom kúrálni, azaz csak akkor fekszem le, ha majd már itt este lesz. Ezt egészen fél 8-ig bírtam. Akkor beborultam az ágyba, és kisebb órára ránézéses ébredésekkel megszakítva ugyan, de 12 órát durmoltam egyhuzamban.

Vasárnap reggel a mérlegre tekintést követően gyors elhatározásból fakadóan elindultam a faluba sétálni egyet. Bejártam egész Besenyőt, 56 perc alatt 5.6 km-t tettem meg.

Nagyon érdekes volt visszacsöppenni a gyerekkoromba. Az emlékeimben élő kép nagyon más, mint a jelen valósága. Az akkori új házak ma már omladoznak, a mostani újak viszont olyan utcákon vannak, amik akkor mikor itt éltem még nem is léteztek.

Ahogy sétáltam az utcán mindenkinek köszöntem, mert senkit nem ismertem fel, de nem akartam, hogy a szüleimet megszólják, ha netán engem viszont felismert valaki, aki vagy ismerős, vagy távoli rokon. Hallottam, hogy az idős nénik összesúgnak a hátam mögött, de nem tudtam eldönteni, hogy vajon azt találgatják-e, hogy ki lehetek, vagy épp megszólják a testre feszülő gyaloglós nadrágomat 🙂 .

Megállapítottam azt is, hogy itt semmit sem változtak az emberek. Él bennem egy kedves kép, hogy hogyan néznek ki, hogyan öltözködnek a helyiek. Elsétáltam a templom előtt, és minden ugyanolyan volt, mint mikor elmentem a faluból a 90-es években.

Hirtelen annyira sehova sem tartozónak éreztem magam. Furcsa érzés, hogy ismerem a helyet, tudom az utcák nevét, tudom, hogy mi az a Pilóta, meg a Négus kert, meg a Csengő, és a pazsica, tudom, hogy hol a Sajó-híd, és hogy a töltés után a suli mögé lyukadok ki. Egész életemet meghatározza, hogy honnan származom, hogy milyen értékrendszer szerint élek. És mégse találom a helyem.

Otthon

Anyuékkal nekivágtuk az M3-nak, és miután elromlott a GPS (?) így a táblák alapján kellett ezt a feladatot abszolválni. A pályára kiérve gyorsan megjavítottam a GPS-t, mert olyan nincs, hogy „Pisti” nem megy. Kiderült, le lett valahogy véletlenül némítva, ezért nem beszélt, szóval pár kattintás után lett öröm meg bódogsá’.

A megérkezés után egyből lett terülj-terülj asztalkám is. Húsleves csigatésztával, saláta, grill csirke, sütike, pogácsa, túrórudi, oreós Milka (így posztoljon az ember bármit is a Facebook-on), cserszegi fűszeres (mert régen ezt mennyire szerettem), Jana citromos (mert hát ez volt régen a kedvenc ásványvizem). A degeszre tömés után mozdulni sem bírtam. (Érkezésemkor a mérleg amúgy 57.4 kg-t mutatott, ma reggelre már 58.2-t.)

Délután apu bevitt a Plázába, mert tényleg pulcsit akartam magamnak venni a szétfagyás előtt, de nem jártam sikerrel. Ennek egyik oka, hogy elfelejtettem a magyar bankkártyám PIN kódját. Ez nem annyira egészséges, mivel a) nincs nálam egy kanyi forint sem, b) váltani akartam majd dollárt, visszavitelre. Szerencsére eszembe jutott a B-terv, és telefonos segítséget kértem minden papírom őrzőjétől, azaz párom tesójától. Így lett happy end, de ez most egy másik szál.

A boltokban azért nagyon furcsa volt sétálgatni. Először is azért, mert mindenki magyarul beszélt. Másodszor meg azért, mert én meg nem. Ha véletlenül nekimentem valakinek, automatikusan angolul kértem elnézést, vagy angolul kezdtem el megkérdezni, hogy hol találom ezt vagy azt. A csodálkozó szemek láttán esett le, hogy hülye vagyok basszus. Aztán gyorsan váltottam magyarra, akkor azon meg még jobban csodálkoztak. Gondolom azon, hogy milyen szépen megtanultam a magyart. Se akcentus, se tájszólás, és még ragozni is tudok 🙂 .

Melbourne-Doha-Budapest

Pénteken 6 után jó pár perccel bírtam eljönni a munkahelyemről, mert aznap 2 tendert kellett leadnom. Még jó, hogy 5.30-ig van a munkaidő, nem? Na mindegy is. 7-re hazaértem, dobtam egy gyors zuhanyt, bedobáltam még a maradék cuccokat a bőröndbe, meglocsoltam a virágokat, elmosogattam, és már hirtelen 8 óra is lett. Ekkor csöngetett az előre rendelt taxi. Felkaptam a bőröndömet, csak remélni mertem, hogy a megengedett 30 kilón belül vagyok, és már spuriztam le az utcára.

Afgán taxis barátunk eldobott az SXS-re, ahonnan is a szokásos SkyBus-szal meg a double deckerrel kibuszoztam a reptérre. Pontosan 9-re kint is voltam, 2 órával az indulás előtt. Mivel előre becsekkoltam online, ezért csak a csomagomat kellett ledobnom a Qatar pultjánál. Ezzel 2 perc alatt meg is voltam. A hivatalos mérés szerint 26 kg volt a csomagom.

Gondolkoztam, hogy lófráljak-e még a reptéren, avagy sem, de arra jutottam, inkább bemegyek, aztán majd odabent várakozom, ha kell. Be is álltam a biztonsági átvilágítós sorba. Itt nagyjából félórát sorakoztam. Nem én lettem volna, ha nem vesznek ki robbanószer-kereséses vizsgálatra még a biztonsági kapu előtt. Persze semmit nem találtak, szóval mehettem vissza a sorba.

A kapu után jött a vám, ahol kígyózó sor állt. A hangosbemondó, meg 5 percenként ismételgette, hogy elnézést kérnek a kellemetlenségért, de staff industrial action van, azaz sztrájkolnak a dolgozók. Így mindössze 2-2 ellenőrző ablak ment mindössze. Az agyam lángokban állt, miután 1 óra sorban állás után is még egy szalaggal odébb voltam a vámtól. Ekkor persze már 25 perce megkezdődött papír szerint a boardolás a gépemre. 15 perccel a gépem tervezett indulása előtt estem át a vámon, és ahogy bírtam rohantam át a duty free részlegen, hogy elérjem a gépem. Mire megérkeztem a kapuhoz, pont hallom, hogy bemondják, késik a gép. Fél órával később nyitják csak a kaput.

Kapunyitáskor szépen felsorakoztam a többiekkel, de hát nem kivettek ebből a sorból is? Most drogellenőrzésre. Mivel az sem volt nálam, ezért visszaállhattam a sorba. Hurrá. A 37D széken ültem, valahol hátul a gépen, a középső 3-as sor egyik szélén. Mivel középen senki sem utazott, ezért a másik szélén ülő sráccal felesben használtuk a későbbiekben a középső ülést (alvásra).

A gép pontban éjfélkor szállt fel, 1 órával a tervezett indulás után. A majdnem 14 órás úton folyamatosan elláttak minket kajával, itallal. 5-6 órát még tudtam aludni is, szóval ez a része rendben volt. Amivel viszont marhára nem vagyok elégedett, az a légi kísérők hozzáállása. Repültem már párszor, és azt is láttam, adott helyzetekben milyen megoldásokat javasoltak más légitársaságok légutaskísérői. Mondom a szitut: miután leesett, hogy nagyon szűkös lesz az átszállásra jutó időm az egy órás késés miatt (eredetileg 1 óra 15 percem lett volna a feladatra Dohában), kérdeztem az egyik csajtól, hogy ilyenkor mi a teendő. Más légitársaságoknál ezt úgy tapasztaltam, hogy az ilyen rapid transfer-es utasokat megkeresik a gépen, és a leszálláskor előre rendelik őket, kérve a többi utast, hogy várják meg a készülődéssel, míg a sürgősségiek leszállnak. Itt mi volt a válasz: hát, az szoros lesz. De ne aggódjak, mert ha lekésem a járatot, biztos találnak majd valamilyen más megoldást az indulási csapat tagjai számomra. Hát köszi.
A gép 6.32-kor landolt Dohában, a Budapest felé menő, meg 7.15-kor indult. 6.39-re bírtam lejutni a gépről, majd a teljes érkezési terminálon végigfutottam, kezemben a short transfer feliratos jeggyel. Én balga azt gondoltam, hogy ez egyenes út a „sztrádára”, azaz a gyors ellenőrzéshez. A túrót. Ugyanúgy be kellett állnom a kígyózó sorba. 6.53-kor jutottam át a biztonsági ellenőrzésen. Itt volt először alkalmam megnézni, hogy honnan megy pontosan a budapesti járat. D24. Last call. Ez állt a táblán. Elkezdtem spurizni, mint a hülye. Az egyszerűség kedvéért úgy demonstrálom a távolságot, hogy az A-B kapuknál indul az indulási oldal. Itt láttam kiírva a járat kapuszámát. Pár száz méter meg néhány kanyar után jön a C kapusor, ami 1-től 28-ig van számozva, majd jön a D sor 1-től 19-ig, és egy szinttel lentebb a D folytatódik 24-ig, majd jönnek az E kapuk. Masszív tízen x percet futottam a reptéren keresztül. A szememből potyogott a könny, de csak loholtam, meg loholtam. Az sem érdekelt, hogy a törött lábam bokája sajgott. Izzadtam, mint a ló a reggeli harminc fokban. Amikor meghallottam a nevem a hangosbemondóban, amint a last and final call-hoz mondják, hát, azért akkor megtört bennem valami. Nem fogadtam volna magamra, hogy elérem a gépem. 7 óra 5 perckor estem oda a kapuhoz, majd pedig szálltam fel egyedüliként a repülőhöz vivő transzferbuszra. Hallottam, hogy 2 hiányzó utast még vártak, de mivel utánam már senki nem szállt fel, így gondolom, ők lemaradtak. A buszon amúgy a sokktól úgy elkezdett rázni a sírás, hogy pár pillanatig nem bírtam abbahagyni.

A Budapestig tartó 6 óra viszonylag gyorsan elment. Bár egy viszonylag kis géppel repültünk (nagyobbal szoktam Adelaide-Melbourne között utazni), a kiszolgálás és a személyzet sokkal, de sokkal normálisabb volt, mint a Qatar másik járatán. Pontosan, sőt egy kicsivel korábban is érkeztünk, így 12 óra után néhány perccel már kezemben a csomagommal tudtam kisétálni a reptérre.

Először anyut láttam meg, aztán aput (aki korábban egy másik csajra azt hitte, hogy én vagyok 🙂 ), majd pedig párom édesanyját, és a tesóját. Végül pedig a szakadó esőt. Ekkor esett le, hogy semmi hasznát nem fogom venni a 26 kilóból 15-nek, azaz a szép nyári ruháimnak és a rövid ujjú pólóimnak sem. Viszont kár, hogy nem raktam be a hosszú szárú csizmám, meg a garbóimat, és a bundabugyit.

Magyarország

Na jó. Azt hiszem, itt az ideje, hogy közzétegyem ezt a bejegyzést. Hamarosan ugyanis felülök a repülőre, és hazalátogatok. Nagyjából 8 napra. Nem mintha annyira égett volna bennem az utazási vágy, de olyan lehetőséget dobott az univerzum, amire nem mondhattam nemet.

Körülbelül egy hónappal ezelőtt kaptam egy emailt a LinkedIn-es postafiókomba, amit elsőre (bevallom) viccnek tartottam. Egy otthoni konferencia szervezője keresett meg azzal, hogy érdekelne-e egy előadás tartása valamikor szeptember végén. Meg hogy megyek-e netán haza pont akkor, vagy “megoldjuk-e”, hogy menjek. Mivel kicsit szkeptikus voltam az egésszel kapcsolatban, félig viccesen, félig komolyan válaszoltam a megkeresésre.

Pár napos csúszással jött is válasz, hogy bizony komoly a dolog, egy volt otthoni ügyfelem ajánlása alapján vették fel velem a kapcsolatot, és az utazásom költségének jelentős hányadát hajlandóak kifizetni, hogy hazamenjek előadni. Nem mondom, így a kísértés igencsak nagy lett, pláne, hogy a főnököm is elég nyiottnak tűnt elsőre a lehetőség kapcsán.

2 napnyi gondolkozás után igent mondtam a felkérésre, gyorsan megnéztem, hogy hogyan is tudnék hazajutni a lehető legkevesebb hercehurcával, no meg persze munkából való kimaradással. Eredeti tervem szerint pont két hetet terveztem volna otthon tölteni. Mondom, az eredeti tervek szerint. Aztán rájött a hoppáré a főnökre, és kb. majdnem nem engedett el. Egy mákom van, hogy a) mindent írásban intézek, kvázi, megvolt az is, hogy elengedett előzetesen, b) meg hogy közöltem, hogy unpaid leave-re tervezek elmenni, azaz nem kell fizetnie nekem azidő alatt, amíg nem vagyok itt. Ez utóbbira azért van szükség, mert 3 hónap alatt nem termelődött annyi fizetett szabim, hogy ki tudjam venni, és még majd maradjon a karácsony körüli kötelező bezárásra is.

Persze nem lenne főnök a főnök, ha minden simán menne, így erőteljes tárgyalásba kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy az egyik péntek éjszaka (holnap, meló után) fogok kirepülni Melbourne-ből, és másfél hét múlva kedden éjszaka fogok visszaérkezni a városba, majd szerdán reggel 8.30-kor már itt fogom az asztalom mellett szürcsölni a kávét széles mosollyal az arcomon (aha!). Természetesen addig még két tender prezit kifosok magamból, és visszatérésem első napján meg majd prezentálok is egyet a kettőből. Időközben persze az is kiderült, hogy miért nem engedett el a főnök hosszabb időre. Kérem szépen, mert most van épp a tavaszi szünet itt, és mivel 3 gyereke van, ők bizony ilyenkor felmennek QLD-be “nyaralni”. Értsd: nincs az irodában. Olyan meg ugye nem létezik, hogy nincs senior ember az ügynökségen.

Menekült ügy

Nem akartam ezzel a témával foglalkozni. Szándékosan nem. Aztán ma a rádió hírei között nagyjából 4-szer említették meg Magyarországot, meg a kialakult helyzetet, és elkezdtek a kollégáim faggatni, hogy tudok-e valamit erről az egészről, és mi az, hogy katonaság, meg rendőrség van kirendelve, meg hogy szögesdróttal, meg könnygázzal védekezünk a határon.

Miután nem vagyok ott, nem tapasztalom a bőrömön a menekült ügyet napi szinten, így nem szerettem volna állást foglalni. Ehelyett vázoltam az eltérő álláspontokat, amelyeket a barátaim, ismerőseim social media aktivitásai alapján, illetve magyar online hírportálok olvasása közben szűrtem le.

Az egyik nézőpont: ezek állatok, terroristák, fenyegetést jelentenek az országra, Európának vége

Mi táplálja ezt a nézőpontot?

• több száz vagy ezer ember egy helyen, egyszerre, szervezetlenül (komment: nincs tájékoztatás, akkor mégis mit várnak?)
• hátrahagyott szemét, eldobált ételek, mocsok (komment: ha nincs felkészülve az ország ilyen helyzetre, és nincs cselekvési terv, pl. kukák kihelyezésére, szemétszállításra, akkor mégis mit várnak?)
• közeli képek az üvöltő, magyar ember számára idegen és ijesztő kinézetű (szakállas, barna bőrű) emberekről
• legutóbbi balhé Röszkénél
• félelem egy ismeretlen vallástól, kultúrától, aminek elsősorban a radikális oldaláról osztott meg eddig híreket a média (komment: a volt muszlim egyetemi kollégáim, barátaim is elhatárolódnak a radikális vonaltól, és sajnálják, hogy csak a rosszról értesül a világ; a rosszról, ami kisebbséget képvisel a vallás követői között)
• java részük képzetlen, nem is igazából menekült, kvázi terhet jelenthetnek az állam számára (komment: ha nem maradnak, akkor miért is?)

A másik nézőpont: te is menekülnél, ha a hazádban háború dúlna, ők is csak a jobb élet reményében indultak útnak

Mi táplálja ezt a nézőpontot?

• empátia
• a nézet, hogy ember és ember között nincs különbség
• a múlt romantikája (a magyarok is disszidáltak valaha, menekültek a rezsim elől) (komment: azért a kelet-európaiak közelebb álltak a nyugat-európaiakhoz tradíciók, viselkedés, normák szempontjából)

Hol az igazság? Nem tudom. De az biztos, hogy nem csak fekete vagy csak fehér a helyzet. Még kívülről nézve sem. És nem is igazán tudom, kinek higgyek. Azoknak, akik saját magukat feljebb helyezik egy másik embernél? Miért is? Mert ők keresztények, vagy mert fehér bőrűek, vagy mert diplomások, vagy mert van állásuk, vagy mert tudnak késsel-villával enni? Vagy azoknak, akik lassan ott tartanak, hogy “örökbe” fogadnak minden héten/hónapban egy menekült családot? Miért is? Mert az jól mutat a Facebook-on? Vagy mert ezzel fejezik ki a rendszer elleni lázadásukat? Vagy mert ettől azt remélik, hogy a végelszámolásnál a mennybe jutnak? Hol is vannak ugyanezek az emberek a hajléktalanok, a nélkülözők segítésében?

Hadd osszam meg az én nézőpontomat, ami nem Magyarországéra, hanem a másik oldalra világít rá egy kicsit. Tudom, mi nem vagyunk menekültek itt Ausztráliában, hiszen nem csónakkal jöttünk. A bejutásunk díját nem az embercsempészeknek, hanem az ausztrál bevándorlási hivatalnak róttuk le. Mi bevándorlók vagyunk. Ez bizony nagy különbség. Legalábbis sokak szerint, otthon, Magyarországon. Hát kérem szépen, tessék, kimondom, sok szempontból rohadtul ugyanolyan. Miért? Mert

• sose leszünk teljes értékű helyiek, még akkor sem, ha az ország gazdaságát pörgetjük azzal, hogy melózunk
• sose fogjuk a nyelvet tökéletesen beszélni, sajnos, ez bizony korral is jár, tehát kéretik ebbe nem beleokoskodni a nyelvész-zseniknek (és igen, már én is unom saját magam ezzel a nyelv-nyígással kapcsolatban)
• ugyanúgy lemondtunk a jól ismert környezetről, igaz, szabad döntésünk alapján, de egy tök ismeretlen rendszerbe próbálunk beilleszkedni – mondom ezt fehér bőrűként, nem extrém valláskövetőként (bár ez ebben a tagolásban is megállná a helyét, hogy nem extrém-vallás követőként)
• hiába a diploma, hacsak nem helyi, mert különben kitörölheti az ember általában a külföldi papírral a nemesebbik felét
• hiába a munkatapasztalat, nem elég, ha nem helyi
• nem gyengén erőt próbáló helyt állni mindennap, mind szellemileg, mind fizikailag
• ahhoz, hogy a megszokottból kiszakítsa magát az ember, elinduljon, változtasson, megtegye az első lépéseket irdatlan nagy bátorság kell, olyan, mintha beleugranál egy mély, fekete kútba, és zuhanás közben reménykednél, hogy puhára esel

Viszont látom a különbséget is:

• nem dobálózunk kővel
• nem szidjuk a befogadó államot (bár nem gondolnám, hogy a menekültek többsége Magyarországon akarna maradni, ha jól sejtem 70-80%-uk kapásból tovább is áll, ahogy jött, úgy menne is)
• nem tűnünk túlzottan félelmetesnek sem (bár már itt is megkaptam, hogy bennem van a szemmel ölés lehetősége)
• és eddig még semmilyen segélyt sem vettük igénybe

Meg a veszélyeket is:

• a helyzet kétség kívül nem rózsás, és a tökölődés, a nem tájékoztatás (vagy éppen félretájékoztatás) sem segít túl sokat
• a bizonytalanság meg kétségbeesést szül, ami meg nem biztos, hogy a legjobb tanácsadó
• a menekültek helyett inkább a túlzottan szélsőséges nézetek fellángolása, illetve növekvő támogatottságuk miatt aggódnék, mert könnyen találhatja magát bárki abban a helyzetben, hogy valamiért “másnak” bélyegzik (őt magát, a nézetet, amit képvisel, a vallást, amit követ, az ételt, amit eszik, a gyógyszert, amit szed, a színt, amilyen éppen a szeme vagy a haja vagy a bőre), és hirtelen rá irányul a figyelem, és ő lesz a diszkrimináció középpontjában

Összegzés? Az nincs. Megismétlem, nem tudom, kinek van igaza. Nem tudom, mi a megoldás. Csak egyet szeretnék, hogy az elvakult fröcsögés, vagy a mézes-mázaskodás helyett, próbáljon meg mindenki picit nyitottabb lenni a másik nézőpontja felé. Tudom, semmi nem fog változni, de talán egy másfajta vitát, diskurzust lehetne folytatni.

Mit meg nem eszünk!?

Van ugye az ügynökségen a cuki kislány, aki úgy tekint rám, mint a mentorára. Hahahaha. Na mindegy, ha így van, hát így van. Ő elég érdeklődő, és mivel tanult pár hónapot Franciaországban, ezért nyitottnak és világlátottnak is mondanám. Más nemzetek kultúrájából őt leginkább az ételek érdeklik, így elég sokat szoktunk erről dumálni. Néha mutogatok neki fotókat is a magyar kajákról, ő meg elszörnyedve néz rájuk.

4 alaptételt már közösen összehoztunk:

1. ha nincs tejföl a kajában, akkor az nem lehet magyar
2. ha nincs benne paprika, akkor az nem lehet magyar
3. ha nincs benne túró, akkor az nem lehet magyar
4. és végül, ha nincsenek benne össze nem illő dolgok, akkor az nem lehet magyar 🙂

Kisebb áramszünetet okozott nála eddig a székelykáposzta és a mákos guba. Utóbbinál megkérdezte, hogy akkor nálunk mindenki legálisan van “beállva”? Mondtam neki, hogy gyerekkorom egyik kedvence étele volt a mákos guba/tészta/nudli vonal, de nem emlékszem, hogy a felhők felett szárnyaltam volna varázspillangókat kergetve a csillámporos réten. Röviden meg, nem, mert nem azt a részét esszük a máknak.

Olyan ételek, mint krumplis tészta (azaz, amikor nem a tészta készül krumpliból), vagy az akár cukorral, akár sóval ehető káposztás kocka, de még a vagy porcukros, vagy tejfölös, vagy porcukros és tejfölös túrógombóc viszont abszolút ledobták nála az ékszíjat. Felkiálltása a következő volt: hú, de undorító! Nem akarom mondani, de még nem jutottunk el a főtt tojásos sóska főzelékig, a csülkös kocsonyáig, a tejes sóska levesig, a fűszeres disznóvérig, vagy akár a velőrózsáig. Azt hiszem, ezeknél megroppanna a kezdeti fázisban lévő barátságunk.

Viszont a kakaós csigát, a kiflit, a somlói galuskát, meg úgy nagyjából az összes péksütit szívesen kipróbálná. Végül is, ez is valami 🙂 .

Mások is

Tegnap (vasárnap este) repültem vissza Melbourne-be, és úgy alakult, hogy már megint megtalált egy igen beszédes csávó, aki úgy érezte, meg kell osztania élete nyűgjét velem (most komolyan, mi a franc van a homlokomra vésve??????). Kivételesen át tudtam érezni a problémáját.

Kiderült, hogy bizony ő is adelaide-i, és csak úgy, mint én, minden vasárnap repül Melbourne-be dolgozni, pénteken meg vissza. Mindeközben hátrahagyja kedves feleségét és 3 gyermekét hétfőtől péntekig. Hétközben rokonoknál lakik Melbourne-ben, és napi 2×85 km-t vezet a melóba. Ennek oka, hogy semmi melót nem talál(t) Adelaide-ben. Pedig ő ausztrál, valamilyen manager, és elmondása szerint, nem is túl szegény családból származik.

Őt is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint engem:

1. jó döntés-e feladni egy olyan életet, ami kellemes és kényelmes?
2. lehet-e mást tenni, ha nincs munkalehetőség, csak az egyikünk számára az adott helyen?
3. megéri-e a pénz azt az emocionális terhet, amit a különélés okoz?
4. ennyi idősen lehet-e folyamatosan ugyanolyan lendülettel újrakezdeni?
5. azzal, hogy a családjának folyamatosan egy jobb életet szeretne teremteni, helyezheti-e a saját érdekét előtérbe (tudniillik ahol a munka, oda kell menni)?

Ő arra jutott, hogy egyáltalán nem boldog attól, hogy novemberig minimum ezt kell csinálnia (akkor jár le a 6 hónapos próbaideje), és már többször hergelte a főnökeit, hátha megválnak tőle. De eddig nem tették, mert jó abban, amit csinál. Láthatóan full stressz volt a csávó, és folyamatosan arról beszélt, hogy a nagyvárosi ausztrálok nem tudják, mi az élet, csak dolgoznak, meg dolgoznak, és egyáltalán nem élvezik az életet.

Hát, legalább nem vagyok egyedül ezekkel a kérdésekkel, kétségekkel. Bár asszem, én rendben leszek attól, ha párom átjön ide.

Ezoterikus gyógyítók hajrá

Beteg vagyok. Nem kicsit. Nagyon. Több mint egy hete már.

Köhögök. Nem kicsit. Nagyon.

Volt már ilyen? Volt. Itt lehet róla olvasni.

Dolgozom? Naná!

Voltam orvosnál? Voltam.

Talált valamit? Semmit. Minden rendben. Picit rózsaszín a mandulám, de más bajom nincs. Nem tudja, miért köhögök.

Gargalizáljak, mert az neki szokott segíteni száraz köhögés esetén. Meg szedjem be azért a biztonság kedvéért a felírt antibiotikumot.

Kérdeztem, nem lehetne egyből a szteroidokra ugrani? Fogadok vele, hogy az antibiotikum nem fog használni.

Nem, szteroidokkal nem kezelnek köhögést.

Szóval minden ezoterikus és spirituális gyógyító, sámán, javas asszony, néprajzos, vagy bárki, aki kedvet érez, hajrá, segítsetek kigyógyulni ebből az egetverte köhögésből!

(Ha tippelnem kéne, ezer százalék, hogy így reagál a szervezetem a tök feleslegesen gerjesztett stresszre. Nem, ezt kivételesen nem én generálom magamnak. Abból a játékból már rég kinőttem.)

Vajon ki lesz az?

Tegnap kaptam egy levelet Ana Steele-től.

Komolyan.

Aki Ausztrália legnagyobb magántulajdonban lévő cégénél dolgozik.

Azt szeretné, ha ma átmennénk hozzájuk, találkozni a főnökével.

Kíváncsi vagyok, hogy fogják hívni a csávót.

Remélem, sem Christian-nak, sem Grey-nek.

De ha bármelyik benne lesz a nevében, akkor órákon keresztül fogok fetrengeni a röhögéstől 🙂

UPDATE: nem kellett halálra röhögnöm magam – szerencsére. Viszont egy későbbi meetingen találkoztam Stanley Tucci ausztrál hasonmásával 😀

Hogy kikkel nem találkozik az ember egy péntek délután?!

A tegnapi negatív poszt után jöjjön akkor egy kedvesen aranyos, megmosolyogtatóan édes történet arról, hogy milyen is az, amikor az a bizonyos ejtőernyős tantusz majdnem egy héttel később esik le.

Múlt pénteken mondja a főnök, hogy pattanjak már be egy meetingre, mert át kéne beszélni egy korábban forgatott tréning videó-sorozat anyagait az ügyféllel. Persze, miért ne. Furcsa volt ugyan, hogy a naptár meghívásban csak az ügyfél, a főnök, meg én szerepeltem, ennek ellenére adott időben megjelent még két másik, első látásra ‘kreatív/művész’ emberke is. Láttam én már sok mindent, ilyen apróságokon nem akadok fenn.

Bemutatkozunk annak rendje és módja szerint, kiderül, hogy a két csávó a filmes cégtől van, egyikük Andrew valaki, a másikuk meg Cameron valaki. Már annak is örültem, hogy ezt a két nevet ki bírtam silabizálni. Ahogy haladt előre a meeting, egyre biztosabb lettem benne, hogy az egyik a producer (ő jegyzetelt), a másikuk meg a rendező lehet. Voltak pillanatok a meetingen, amikor a négy faszi (ügyfél, főnök, talán-producer, talán-rendező) egyszerre beszélt és vágott egymás szavába, én meg csak pislogtam, mint béka a nokedliben (így van a mondás, vagy keverem a kajákat, és a galuska meg a kocsonya játszik?!), mert hogy nekem kellett lejegyzetelni, miben is maradtak ezek a tövig elharapott szavak tengerében.

Kedvenc pillanatom azért az volt, amikor az ügyfél közölte, hogy kéne egy felirat, ami röviden nagyjából azt fejezi ki, hogy a betévedt vásárlóval mindig lassan, érthetően kell beszélni. Na, ezek négyen elkezdtek tanakodni, hogy mi is legyen a felirat… 2 perc után kérdezem őket, hogy az nem jó, hogy “Use plain English” (kb. használj egyszerű angol szavakat)… Ja, de 🙂 .

Oks, lement a meeting, megállapodtunk, hogy hamarosan jönnek a módosítások, illetve forgatunk még 5-7 tréning videót majd valamikor októberben, ezek után mindenki visszatért oda, ahonnan jött. Egészen mostanáig el is feledkeztem a megbeszélésről, lévén nekem sok teendőm nem volt eddig a projekttel. Aztán kaptam egy mailt a főnöktől, benne egy linkkel a videókhoz. Az anyagot az iCandy Productions küldte. Mondom, ezek aztán a vicces csávók (egy kis magyarázat: a cégük nevét úgy kell kiejteni, mint az eye-candy-t, ami egy olyan kifejezés, amit általában a cicababákra és/vagy a vizuálisan attraktív dolgokra/személyekre használnak). Gyorsan rájuk kerestem a keresztnevük meg a cégnév alapján, és akkor jött az ejtőernyős tantusz érzés. Ugyanis nekem lövésem sem volt, hogy ezek ketten az ausztrál zenei, illetve tévés kultúra ikonjai. A producer (Andrew) őstagja volt, illetve 2010-től talán újra tagja a helyi Szomszédok (Neighbours) sorozatnak, amiben pl. Kylie Minogue is szerepelt anno, és mellesleg valami ‘csodagatyát’ a nevébe foglaló együttes oszlopos tagja. A rendező (Cameron) szintén zenész, mármint tényleg zenész is (énekes), meg átvitt értelemben is ‘szintén zenész’, azaz színész, egy másik helyi sorozatban. Igaz csak 3 éve rendez (beceneve ‘Cam’ majdnem tökéletesen passzol is az új szakmájához, már csak akkor lehetne jobb, ha operatőr lenne 🙂 ), de már csinált három rövidfilmet, meg néhány reklámot, és ezek közül az egyikkel már megjárta Cannes-t is (amit viszont nem tud helyesen leírni a weboldalán). Most épp az USA-ba tart, hogy az Andrew-val csinált kisfilmjükért átvegyenek valami díjat Las Vegasban.

Hát így.

Amiről nem illik írni

Ez a blog anno arra jött létre, hogy egyfajta kapcsolattartási mód legyen köztünk és a család, barátok között, akikkel mondjuk az időeltolódás, meg a távolság miatt nem igazán tudunk rendszeres kapcsolatot fenntartani. Kvázi, itt tájékoztatok mindenkit arról, hogy mi van velünk, mik zajlanak körülöttünk. Mivel én vagyok a krónikás, így a legtöbb esetben vagy rólam szólnak a bejegyzések (az elmúlt időszakban a költözésnek köszönhetően még inkább), vagy kettőnkről. A blogok többségével ellentétben, talán a személyiségemből adódóan is, nem csak a csudálatos rózsaszín vattacukor felhőről szoktam írni, hanem arról is, hogy bizony vannak embert próbáló időszakok is az életünkben.

A hét elején megint mélyponton voltam. Ennek persze több oka is van, de talán le tudom két, igen fontos pontra szűkíteni. Az egyik, hogy már nagyon nehezen viselem az egyedüllétet. Hiába utazom minden hétvégén vissza Adelaide-be, vagy épp párom ül autóba, és vezeti le azt a kétszer 796 km-t, nem elég az együtt töltött idő. Nem bírok egyszerűen feltöltődni, és lassan minden reggel küzdök azzal, hogy egyáltalán kimásszak az ágyból. Jogos a kérdés, miért nem barátkozom? Visszakérdés: hol tegyem ezt? A munkahelyen, akivel akartam már összebarátkoztam. A cuki kislánnyal rendszeresen eljárunk kajálni, legyen szó ebédről vagy akár vacsoráról is. Abban meg nem hiszek, hogy mondjuk a villamoson döcögve mondjuk örök barátságot kötök egy kedves utassal. Nem erre van szükségem.

A másik, hogy az elmúlt 3 évben megtapasztalt egyetemi “szabadság” után elég nehéz visszarázódni a reggel 8:30 – este 5:30-as (+1-2 óra) mókuskerékbe. Persze, ha van meló, akkor nincs gond. Csak az a helyzet, hogy egyre több a munka, mert mindenféle olyan feladatot is rám tolnak, amit normál esetben nem nekem kellene csinálni, mert ha én csinálom, akkor tuti meglesz. Ez egyfelől hízelgő, másfelől meg ahhoz vezet, hogy túlterhelve érzem magam. Tegnap előtt volt egy kisebb fajta összezörrenésem a studio manager/print production manager/designer/creative director/account manager leányzóval. Igen, ő ilyen multitalentum, mindenhez ért, és persze mindenben szuper, hiszen 7-8 éve itt van, az első munkahelyén. Egy gyártási árajánlatot kell adnunk egy frissen nyert ügyfélnek. Gondoltam én, hogy a gyártás (lévén ő a print production manager) hozzátartozik. Szépen kibriefeltem, amire “berendelt”, hogy akkor én most azt szeretném, hogy ő kérjen be az adott dologra árat?! Igen, miért? Mert ez az account dolga. Itt azért elgurult a gyógyszerem, és kicsit talán erélyesebben fejeztem ki azon véleményemet, hogy kifejezetten örülök, hogy akkor még ezt is hozzáadhatom a nem igazán up-to-date job description-ömhöz (friss munkaköri leírásomhoz). Persze ahogy illik, szépen befújt a főnöknek, aki tegnap reggel elmagyarázta, hogy mivel mi kis ügynökség vagyunk, nem terhelhetjük túl a studio manager/print production manager/designer/creative director/account manager leányzót, egymást kell segítenünk, és bizony, ha ez azt jelenti, hogy gyártási ajánlatot kell bekérni, akkor azt nekem kell bekérni.

Összegezném tehát, hogy a ki nem mondott elvárás szerint a következőképpen működik az ügynökség (nem egyedi jelenség, beszélgettem erről másokkal is, más ügynökségeknél):

1) a designerek terveznek és nyomdai előkészítenek (ez az ő feladatuk, meg a studio manager/print production manager/designer/creative director/account manager leányzóé)

2) a digitális csapat csak kódokkal dolgozik, és programoz (ez az ő feladatuk, gyanítom azért, mert senki nem érti, mit is csinálnak pontosan)

3) az accountok, lévén nem csinálnak semmit, csak ügyfelet menedzselnek, ami 5 perc, így a mi feladatunk semmi mást nem tartalmaz, mint csak ezeket a lényegtelen, apró nüansznyi kis dolgokat (tudom, hogy mindhárom jelző ugyanazt takarja):

• felvenni a telefont
• találkozni az ügyféllel
• átvenni a briefet
• megírni a kreatív briefet
• megírni a média briefet
• menedzselni a belső review-kat
• egyeztetni a média tervet
• előkészíteni a leadásokat a technikai specifikációknak megfelelően
• megírni az ügyfél prezentációt
• kitalálni a mechanizmust (mondjuk egy promóció esetén)
• szöveget és headline-t írni
• ellenőrizni, hogy az elkészült javaslat megfelel-e a briefnek
• ha nem, akkor új anyagot kérni
• eladni az ötletet
• a módosítási köröket koordinálni
• árajánlatot készíteni
• adminisztrálni a munkát a belső CRM rendszerben és külön a szerveren
• számlát előkészíteni és annak kiállítását biztosítani
• beszállítókkal dealelni (pl. kreatív visszajelzést adni filmre, animációra, fotóra, retusra, mert ez nem tartozik a designer-i munkakörbe, ahogy a casting és a diszpózás sem)
• leadni a végső anyagot
• növelni a meglévő ügyfeleken a projektek számát és nagyságát (sales)
• new business lehetőségeket behozni az ügynökségre
• stratégiai tervezés (éves szinten)
• ügyfél tervezés (éves szinten)
• az ügynökség blogjának frissítése (saját tartalom generálásán keresztül – értsd: megírni a posztokat)

Azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha tényleg csinálnánk is valamit…