11 és fél óra alvás után reggel 6.30-kor elkezdtük a szombatot. Összerendeztük menetkészre a “hálószobát”, a fürdőt meg a konyhát. Ez utóbbit persze, csak reggeli után. Párom mindeközben mit látott? Őzet. Meg vadászokat, akik jeladós kutyával hajtották a vadat. Felmerült bennünk, hogy vajon ez mennyire szabályos egy olyan részen, ahol turisták vadkempingeznek – legálisan? Pláne, hogy mire befejeztük a reggelit még három lövés is eldördült a távolban.
8 előtt valamivel már úton is voltunk, először az Eildon-Jamieson Scenic Lookout-nál álltunk meg, majd Jamieson városkába tértünk be egy kávéra.
Innen folytattuk az utunkat Mount Buller-hez. Mount Buller-ről azt kell tudni, hogy idejárnak az ausztrálok síelni telente. Az itteni Alpok legfelkapottabb helye, több sípályával, számos felvonóval. A szezon alig 2 hete fejeződött be, de még így is lehetett hóra számítani.
Nagyon kanyargós út visz fel, Goldie GPS-e is alig győzte rajzolni a kanyarokat. Néha, azt hittük, hogy mindjárt csomót köt egy-egy U kanyar végére. Mivel bennem annyira az volt, hogy vége a szezonnak, így meg sem néztem, kell-e ilyenkor belépőt venni. Csak akkor pilláztam, amikor a kamerás rendszám leolvasó előtt elsuhantunk. Gyorsan próbáltam netet csiholni, ami kb. olyan combos volt, mint 20 éve a betárcsázós modemes megoldás. Annyi infót találtam, hogy szezonban $63 a napi díj, de semmi szezonon kívüli infó nem volt. Visszafordultunk, átmentünk a belépőkapukon, de minden zárva volt. Mentek fel mások is kocsival, így úgy voltunk vele, csak ki lenne írva valami, ha fizetni kéne.
Az Alpine Central-nál támasztottuk le a kocsit, hogy majd a Summit Nature Walk-on sétálunk egy hurkot. A hely annyira a síelőkre van ráállva, hogy szezonon kívül a sétálóknak egy rohadt táblát sem raktak ki, hogy mi merre, meg mennyi az annyi. A Mount Buller hivatalos weboldalán található ugyan egy letölthető pdf a sétaútvonalak térképével, de azon kívül, hogy szép színes kb. semmire sem jó. Na, jó, talán saccolónak. De, hogy kilométer-megjelölés nincs rajta, az sicher.
Így elindultunk valamerre, amiről azt gondoltuk, hogy a Summit Walk egy része lehet. Az volt, de egy része le volt zárva (semmi kiírás), így egy másik csapáson kellett felmenni a csúcsra. Volt lehetőségünk 2-3 lanovka alatt átbaktatni, egy víztározó mellett elsétálni, ami a hóágyúknak bizosítja télen a vízellátást. Aztán a csúcs előtti emelkedőn végre havas buckákat is láttunk. Párom nem bírta megállni, hogy huncut gyerek módjára, gatyafékkel ne csússzon le az egyik dombon. Vízben tocsogó fenékkel kellett a túra maradék 4-5 km-ét megtennie, de szerinte így is megérte.
A csúcs alatt én is havaskodtam egy kicsit, de nem annyira vandál módon, mint párom. A tetején aztán megnéztük a jelölőpontot 1805 méteren, napoztuk egy kicsit (értsd párom a hátsóját szárította), majd elindultunk lefelé. A söle-böle térképet követtük, ugyan út volt, de biztos, hogy nem az, amit odarajzoltak. Volt olyan szakasz, ahol bokáig érő hóban kellett átvágni. Vagy épp, egy hófal állta utunkat, egy ároknyi lyukkal, mint átkelési lehetőség.
Végül, persze, visszaértünk a kocsihoz, ahol aztán felcsaptuk a kemping konyhát, és egy jó kis Bud Spencer-es chillis babot dobtunk össze – egy varjú árgus szemei előtt. Telihassal indultunk vissza Lake Eildon felé, de most arra a belső részre, ahol nagyon sok vadkemping van. Egy pillanatig azért elgondolkodtunk, hogy maradjunk-e a Mount Buller lábánál, mert ott is találtunk egy jó vadkempinget, a Carters Mill Campground-ot. Azonban még alig múlt fél 2, így nem akartunk volna még megállni, és semmit tenni.
Haladtunk tehát a Delatite Plantation Arm-hoz, ahol a The Orchard az első szabad kemping. Tele volt, így csorogtunk tovább. Megnéztünk még vagy 5-6 vadkempingező helyet, elsősorban olyat, ahol volt WC is, de mind dugig volt. Végül a Taylor’s-nál álltunk meg. Itt is voltak dögivel, de azért volt még néhány jó méretű placc, bentebb a poros úttól. Az egyik lapos helyen leállítottuk a kocsit, megint kihúztuk a napellenzőt meg kicsaptuk a szőnyeget, kiraktuk a kemping szettet (asztalt, székeket, fürdő sátrat), aztán egy kis iszogatás után elküldtem páromat, nézze meg, lehet-e valamire horgászni a tóban. Először nem nagyon volt kedve hozzá, de aztán csak feszerelt, miután néhány mexikói meg brazil sráccal való beszélgetés meghozta hozzá a hangulatát. 1 óra múlva megint alsógatyáig vizesen, de egy méretes ponttyal a kezében vissza is jött. Abban maradtunk, akkor a hal lesz a vacsora. Ő kipucolta, aztán még visszament horgászni, én meg addig megcsináltam zöldség körettel. Bár jó lett a vacsora, párom duzzogott, hogy ha tudta volna, hogy így a pörkölt elmarad, akkor inkább visszaengedte volna a pontyot.
Vacsi után jött a szokásos rutin, elpakolás, zuhanyzás, megágyazás, alvás. Egy dolog zavarta meg azt, hogy simán nyugovóra térjünk: az, hogy ez a rész kérem szépen suttyófalva alsó. Azaz, vagy egy kemping beállóval tőlünk visszább olyan hangerőn ment a tücc-tücc, hogy a kocsiban, zárt ablakoknál is lehetett “élvezni”. Értem én, hogy hosszú hétvége, meg nyert a Collingwood, de több száz más ember kikapcsolódását azért nem kéne semmibe venni. Máshol azért ilyet még nem tapasztaltunk utazásaink során. Hallgattuk még egy picit Calvin Harris-t, Fat Boy Slim-et teljes hangerőn átszűrődve, aztán Darude Sandstorm-ja után a fáradságtól beájultam. Legközelebb éjfél előtt 10 perccel ébredtem meg, mert úgy húzatták vagy a motort, vagy a jetski-t üveghangon, mintha nem lenne holnap.
A reggel aztán 7.15-kor ért el minket, ami már az óraátállítás utáni idő. Azaz, most is sikerült 10 és fél órát aludnunk – zavartalanul, egyben. Imádom a kempingezést! A természet lágy ölén igazán ki tudom magam aludni, mégha az este azért próbára tették az idegeimet.
Reggeli után hazafelé vettük az irányt. Mivel az utunk átvezetett Mansfield-en, ott kerestünk egy kézi autómosót, hogy letakarítsuk az út vörös porát Goldie-ról. 2.5 óra múlva már a heti bevásárlást intéztük, majd hazaérve kicuccoltunk, elpakoltunk mindent, majd készülődtünk a következő hétre, hetekre. Számomra megint őrültek háza lesz ugyanis az egész október. De erről majd a következő bejegyzésben írok bővebben.
Az Üveghegyen is túl 