január, 2017 havi archívum

A két ünnep közötti sikertelen autóvásárlás és a jégkáros biztosítós kárigények miatt teljesen eldurvult SA autópiac arra sarkalt minket, hogy államon kívül is nézzünk kocsikat.

Párom talált kb. 2 hete egy 2009-es Toyota Prius-t Canberrában – nagyon jó áron, így neki abszolút favorit volt a kocsi. Nekem 2 problémám volt vele: 1) ha a Fiestát akartuk volna lecserélni, akkor tök boldog lettem volna én is a Prius-szal (bár még mindig azt mondom, hogy az ennyivel magasabb árat az alacsonyabb fogyasztás és a hibrid hajtás egy ilyen korú autónál nem indokolja eléggé), 2) ACT-ben volt a kocsi. Lövésünk sem volt, hogyan kell államközileg kocsit venni, és a biztosítós herce-hurca mellett pont arra volt a legkevesebb energiám, hogy ennek minden egyes államra külön nézzek utána.

Mindegy. Érdeklődtem a kocsiról. A tulaj egy kedves hölgy volt (Fiona), aki mindent elmondott, azaz milyen felszereltségű, hogyan szervízelték, nekik ez a második Prius-uk volt, azóta megvették a harmadikat is. Küldött még extra képeket is. Mi meg tanakodtunk, hogy átrepüljünk-e. Faramuci a helyzet, ugyanis hétközben még csak-csak mennek direkt járatok innen Canberrába, de szombaton már csak Melbourne érintésével, így a 2 órás út akár 6-7 is lehet. Arra jutottunk, hogy lemondunk a lehetőségről. Pontosabban párom azt mondta, hogy én döntsem el, akarom-e a kocsit. Nem szerettem bele, így azt mondtam, hogy nem megyünk.

Ezek után a hétvégén (jan. 14.) elmentünk egy aukcióra itt SA-ban, megnéztük, hogyan is működik a dolog. Lehet fixárú autókat is venni, meg licitálósakat is. Egyik verzió sem fogott meg minket. Viszont sikerült összeszólalkoznunk, mert hogy párom szerint nem kellett volna kihagynunk a canberrai kocsit, mert hogy itt nincs semmi, ami jó lenne. Szóval kéne kocsi, de miattam nincs.

A hazafelé úton felhívtam egy faszit, aki NSW-ben hirdetett egy Mitsubishi Outlandert (2012-es, 2013-as modellév, automata, 100ezer kilométerrel, ami nagyon jó az itteni távolságokhoz mérten), majdnem 25%-kal a többi ára alatt. Voltak ugyan furcsaságok a leírásban, de azok inkább figyelmetlenségnek tűntek. Szóval beszéltem vele, és abban maradtunk, lehet, átmegyünk másnap (vasárnap, jan. 15.) megnézni a kocsit. Aztán arra jutottunk, hogy ha meg is vennénk, vasárnap nincs nyitva bank, meg 1600 km-t visszavezetni úgy, hogy hétfőn dolgozunk, kb. esélytelen. Ennyire hülyék még mi sem vagyunk. Így írtam neki, hogy a következő hétvége sanszosabb, de ha eladná időközben, azért szóljon.

Páromnak pénteken (jan. 20.) szabadnapja volt, így lesmseztem a faszival, hogy akkor mennénk pénteken vagy szombaton, hogy legyen a tali. Írta, hogy családi okok miatt Canberrába kell mennie, a kocsi a Central Coast-on van amúgy (Sydney-től 90 km-re), de ha a reptéren talizunk péntek reggel 10-10.30 körül, az neki jó. Kértem, miket hozzon magával.

Lefoglaltam a repjegyet a péntek reggel 7-es Virgin járatra páromnak. Utazása előtt átnéztük, hogy miket kell megkérdeznie, illetve kinyomtattuk, milyen papírok kellenek a tulajtól, ha NSW-ben vásárolunk kocsit. A lelkére kötöttem, hogy kérje el az alvázszámot, én az alapján le tudom kérni az NSW-s adatbázisból, hogy van-e hitel a kocsin, totálkáros volt-e, vagy netalán ellopták-e valaha.

Útközben még azt leszervezte párom, hogy az innen odaköltözött barátaink közül várja valaki a reptéren, és segítsen egy kicsit a fordításban, ha szükség lenne rá.

Odáig rendben is volt, hogy mindenki a megbeszélt helyen volt. A kocsi párom elmondása szerint kívülről nagyon jól néz ki (az eleje javítva lett – biztosítóval, mert nekikoccant valaminek/kinek a faszi), az ülések szépek, egyedüli szépséghiba a csomagtartó részben van. Úgy tűnt neki, hogy kisteherként használták, ledöntött hátsó ülésekkel. Az árból sikerült még alkudni, így nagyon-nagyon kedvező lett volna az üzlet. Párom miután felhívott, elmondta, mire jutottak a faszival, hogy néz ki a kocsi, és végül úgy döntött, hogy elhozza a Mitsu-t. Amúgy az alku miatt alig kellett kipótolni a biztosítótól kapott összeget.

Azonban, hogy ne menjen simán az adásvétel, a faszi otthonhagyta a regisztrációs papírt, azaz vissza kellett menni a Central Coastra érte. Plusz, kiderült, hogy hitel van a kocsin. Ezt ugye az időközben általam lekért bizonyítványból is tudtuk. Ez elég nagy szívás, ugyanis nem a tulajon van a tartozás, hanem a kocsin. Értsd: ha megvesszük a kocsit, hiába fizetünk X összeget a tulajnak, a korábbi tulaj által felvett tartozás átszáll ránk. Akár a tudtunk nélkül is. Legrosszabb esetben ott állhatnánk egy halom adóssággal, vagy elvihetné a bank a kocsit.

Szerencsére a faszi szólt a hitelről, és a hitelt is attól a banktól vette fel, akinél mi is vagyunk, így amikor már náluk volt a rego papír, akkor be tudtak párommal menni a Westpac-be, ahol is a tartozás részt párom a banknak utalta át, a maradékot meg a tulajnak.

Péntek délután 3 körül végül el is tudott indulni párom Central Coast-ról. Szombatra haza is ért. Kicsinosítottuk a kocsit,  porszívózás, ülések kiöblítése, extra mosás, olajcsere, légszűrőcsere, féklámpák rendberakása. Ezek után már csak az itteni műszaki vizsgát kellett megejteni, mivel ha nem a mi nevünkön volt a másik államban regisztrálva a kocsi, akkor ez a procedúra. A műszaki után lehetett regisztrálni és új rendszámokat kérni az autóra.

Pár fotó alább még az NSW-s rendszámmal (a képminőség azért rossz, mert csak képernyőmentés a hirdetésből, nem saját kép).

Reklámok

Mindeközben a biztosító is alkotott. Miután elvitték a kocsit, küldtek egy úgy nevezett total loss letter-t (TLL, aka gazdasági totálkárt igazoló levél), amiben leírták, hogy kifizették a kocsit, és ha ezzel a papírral befáradunk a Service SA egyik hivatalába, akkor visszaigényelhetjük a regisztrációból fennmaradó részt (ez 10 hónap a mi esetünkben, $506).

Ennek rendje és módja szerint felkerestem az egyik Service SA-t, kitöltött regisztráció törlési kérelmes formanyomtatvánnyal és a TLL-lel. Már a recepción megakadtam, de 2 perc magyarázodás után kaptam sorszámot. Kivártam a sorom, majd megtudtam, hogy a TLL hibás, a biztosítónak bele kell azt írnia, hogy megsemmisítette a rendszámtáblákat. Jelenleg egy táblázatban azt írták csak le, hogy majd meg fogják semmisíteni, ha eladták a kocsit (aukción). Kvázi, nem tudom addig visszaigényelni a rego-t, amíg az Allianz ki nem javítja a levelet. OK, nem gond, csak 1 órát csesztem el munkaidőben a hivatalban. Levelet megírtam a biztosítónak, elküldtem.

1 hét múlva jön a módosított levél, egy fokkal jobb, de még mindig nem pontosan az, amit kért a Service SA. Nem baj, úgy döntöttem, hogy ismét rápróbálok, hátha ezzel sikerrel járok. Azonos hivatal, más ügyintéző, azonos eredmény. Nincs benne, hogy mi lett a rendszámtáblákkal, és az sem, mikor vitték el a kocsit – mert ugye azt bírták az okosok írni a módosított TLL-ben, hogy hagyták nekünk továbbvezetni a kocsit azok után is, hogy kifizettek minket. De meddig, azt már nem említették. Azonban felajánlották, hogy valamelyik központi számukon hívja fel őket a Service SA akkor, amikor épp náluk vagyok. Ezen jót kacagott a regisztrációs néni. Végül is én is, mert ez az a szám, amire novemberben 40 percet vártunk, hogy felvegyék. Enélkül is ismét 1 óra odalett a munkaidőmből. Újabb levél Allianznak, hogy mik hiányoznak a TLL-ből.

Megint 1 hét múlva érkezett válasz tőlük, amiben kb. kioktattak, hogy ha lennék szíves elolvasni azt a részt, amit most ők nekem sárgával kiemeltek (hogy meg fogják semmisíteni a rendszámtáblákat), akkor nem írnék hülyeségeket nekik, hanem intézném a Service SA-val a dolgot. Na itt elgurult a gyógyszerem, és megköszöntem nekik, hogy időt töltöttek azzal, hogy elővettek egy sárga filctollat, de nem az én szövegértésemmel van baj, hanem az övékkel. Majd ismét leírtam nekik, hogy minek kéne benne lennie a TLL-ben.

1 nap múlva jött a válasz, hogy ne haragudjak a kellemetlenségért, de egyeztettek az SA Transport-tal (????) és minden jó a levélben. Igaz, számos panaszt kaptak, ezért konzultációt kértek az SA Transport-tól, így szíves türelmemet kérik. Ekkor mindenem volt, csak türelmem nem. Fogtam magam, és ismét munkaidőben elmentem egy újabb Service SA-be, hátha szerencsével járok.

Ne reménykedjetek, a harmadik látogatásom is ugyanazzal a kimenetellel zárult. Viszont itt belém rakta az ügyintéző az ideget, ugyanis kiderült, amíg nincsenek megsemmisítve a rendszámtáblák, addig bármilyen balesetet is okoznak a kocsival (pl. aukciós cég alkalmazottai, stb), a felelősség még mindig minket terhet. Ekkor a kétségbeeséstől már majdnem elsírtam magam, így megsajnált a hölgy, és egyeztetett a manager-ével. Azzal álltak elő, ha tudom, hol van a kocsi, akkor menjek el oda, és mivel még a mi nevünk alatt van a kocsi regisztrálva, kérjem el a rendszámokat az aukciós háztól, vagy szereljem le magam. Továbbá, menjek el egy békebíróhoz, és tegyek előtte egy nyilatkozatot, hogy mikor vitte el a kocsit a biztosító. Ekkortól fizetik majd ki visszamenőlegesen a fennmaradó regisztrációt.

Mérgemben írtam egy elég kemény hangvételű levelet az Allianznak, amiben kitértem arra, hogy még mindig nem voltak képesek azt írni a TLL-be, amit kellett volna, illetve mint megtudtunk, regisztrált tulajként még mindig miénk a felelősség, így ha bármiféle kárunk származna az ő balfaszoskodásukból, akkor jogi lépéseket fogunk tenni. Továbbá tájékoztattam őket arról is, hogy más útvonalat keresünk a rendszámtáblák megszerzésére.

Péntek reggel 6-ra kivittem páromat a reptérre (következő posztban írok róla, hogy miért), én meg mentem 8.30-ra Pooraka-ba. Ez az a rész, ahova kb. feszítővassal az ülés mellett vezet fel az ember. OK, most azért túloztam egy csöppet – a lényeg, hogy ez a vadnyugat, akarom mondani vadészak. Honnan tudtam, hol a kocsi? Onnan, hogy órákat böngésztük a két nagy aukciós ház weboldalát és online katalógusát már 1-2 hete. Így leltünk rá a mi kis autónkra. Szóval nyitásra ott voltam a telepen, a semmi közepén. Ameddig a szem ellátott csak kocsik álltak. Odamentem a bódés bácsihoz, előadtam, mi járatban vagyok, mosolyogtam, majd a bácsi kiordított az ablakon, amire előbújt egy igazi tajparaszt, 6 méterre csulázó (bocs, tájszó, jelentése köpő) srác valahonnan az egyik kocsiból. Viszont azonnal ment, és szedte le a rendszámot. Míg a srác dolgozott, addig dumáltam a bódés bácsival. Elmondta, hogy a jégeső miatt 10,000 kárigényt adtak be az államban, ebből több, mint 3000 autót vettek meg a biztosítók. Mindenki kocsit keres most SA-ban. Ezt tapasztaltuk is, nagyon kiürült a piac, a maradékok meg túl vannak árazva.

5 perc elteltével, kezemben a rendszámokkal boldogan gurultam az irodába. Délben kimentem egy közelben lévő békebíróhoz, aki előtt kb. a következő nyilatkozatot tettem: az Allianz totálkárra vette a kocsinkat, amit december 16-án el is vontatott. Kaptunk TLL-t, többet is, de egyik sem felelt meg a Service SA elvárásainak a korrekciós kéréseket követően sem. Ezért a Service SA tanácsára mentem el a Pickles-hez (aukciós ház), és mint regisztrált tulaj szereztem vissza a rendszámokat.

Ennek a másolatát elküldtem az Allianznak is, majd fogtam magam, és elmentem egy harmadik Service SA irodába a következőkkel: kitöltött formanyomtatvány, békebíró előtt tett nyilatkozat, rendszámtáblák, TLL-ek. És láss csodát! Sikerrel jártam. Kaptam papírt, hogy a rendszámokat leadtam megsemmisítésre, és hogy csekken kiküldik az 506 dollárt. Visszaérve a munkahelyemre, ezeket a papírokat is beszkeneltem, és elküldtem a biztosítónak.

A jégkáros felméréstől számítva (november 29.) majdnem 2 egész hónapba telt, mire pontot tudtunk tenni ennek a biztosítós szarakodásnak a végére. Vagy legalábbis remélem, nem varrnak valamit a nyakunkba azért, mert helyettük intéztük el a dolgokat.

Folyt. köv.

December 16-án elvontatták ugye az autónkat. Előtte héten a biztosító át is utalta a kialkudott összeget, amivel elégedettek voltunk végül is. Aztán elkezdtük az utód keresését. Először is meg kellett egyeznünk, milyen járművek jöhetnek is szóba. Már itt akadtak nehézségeink, mivel én nem nagyon bírtam feldolgozni, hogy elvitték a hőn szeretett SUV-unkat. Én őt akartam vissza, vagy újabb ikertestvérét. Kvázi egy Mitsubishi Outlandert. Párom viszont egy környezetbarát autót – nagyon alacsony fogyasztással – szeretett volna. Az ő választása tehát egy Toyota Prius lett volna. Összehasonlításképp, egy előbbiből 5 éves verziót lehet ugyanannyiért venni, mint utóbbiból egy 8-9 éveset.

Az örök dilemma, hogy mikor is vegyen az ember autót: december végén, amikor is vannak a karácsonyi akciók, vagy januárban, amikor jönnek az előző évi készlettakarítások. Pár autót megnéztünk a két ünnep között, de egyik sem fogott meg minket annyira, hogy azonnal ott akarjuk érte hagyni a pénzt. Aztán ráleltünk egy 2012-es, de 2013-as modellévű, fehér Outlanderre az egyik kereskedésben. A fotókon csodásan nézett ki, így el is mentünk az első nap, amikor kinyitott a bolt karácsony után, hogy szemrevételezzük a kocsit. Abban a kereskedésben volt, ahova kiérkezésünkkor is betévedtünk, majd gyorsan ki is fordultunk, mert annyira túl voltak árazva az autóik.

Még ki sem szálltunk a kocsinkból, egyből fogadott minket a placcon Roy, aki épp második hetét kezdte a cégnél, mint értékesítő, amúgy 4 hónapja érkezett Indiából az országba, korábban call centeres volt. Belekezdtünk a nézelődésbe, és hát derültek ki érdekességek: itt-ott rondán lefestett felverődések (kb. korrektorral történő javítás), egy-két karcolás kívül, belül össze-vissza csikargatott műanyag, kavicsnyom a szélvédőn. Ez utóbbit kérdezte párom az értékesítőtől, hogy micsoda? Jött a manager (tehát már nem Roy), mutatja páromnak, hogy így kell megkopogtatni, és mivel náluk 115 pontos átvizsgálás van, ezért ez tuti nem okoz problémát. Kipp-kopp, kipp-kopp, és hopp, csak nem berepedt a szélvédő? Oh, hát ezt természetesen cserélik mielőtt átvennénk a kocsit, ha megvesszük. Elvittük próbakörre is a járgányt, nem volt semmi gond, viszont feszt hangoztattuk, hogy a kerékösszetartás nem jó, kopott a kerék, surrog az aszfalton, stb.

Ezek után leültünk velük alkudozni. Nagyon keményen toltuk, olyan büszke voltam magamra, hogy szenvtelenül, nagyon aljas módon minden apróságba belekötve nyomtam a dumát. Párom meg tette hozzá még a kiegészítéseket. A kocsit mondjuk 17.5 babra tartották illetékbélyeggel együtt. Mi mondtuk, hogy max. 14.5 babot fizetnénk érte, de azt is csak akkor, ha megvan a szélvédő csere, korrekt dukkó javítás (lefújni azért nem kell, de mégis csak vmi korrektebb javítás kéne, mint a jelenlegi), és a tetején lévő horpadást is ki kéne húzatni. Nem, nem, annyiért nem. Mert hát ők adnak 3 év garanciát (ha náluk szervízelteted a kocsid 6 havonta rohadt sokért), meg 3 év road side assistance-t. Ez mind nagyon szép, de mondta párom, hogy a szervízt ő intézi, kvázi nem kell semmi a csomagból, vegyük azokat ki. Azt nem lehet, mert ez a céges csomag, ez az ő megkülönböztetőjük a piacon. Értjük, de olyanért nem akarunk fizetni, amit nem veszünk igénybe.

Többször hivatkoztak arra amúgy, hogy a kocsi a TV reklámjukban is szerepel, biztos arra mozdultunk rá. Mondtam nekik, hogy a) a kocsi már a reklám adásba kerülése előtt fent volt az online adatbázisban, b) simán idetaláltunk (hogy lehet, ha nem írták bele a hirdetésbe a címet – tilos -, és nem is kontaktáltuk őket a címért?…. hallottatok már olyan ördögi találmányról, mint Google?????). 2 órát voltunk ott, mi 14.75 babra mentünk fel, ők 16.88 babra le. Itt elköszöntünk egymástól.

Másnap hívták páromat, hogy ha 15.5 babot ajánlunk, akkor miénk lehet a kocsi. Megfontoltuk, visszahívtam őket, mondtam, hogy 15.5 bab, de csak akkor, ha cserélik a szélvédőt, javítják a festés és hupli hibákat ILLETVE rádobnak még egy négyes friss gumiszettet. Tanakodnak, majd visszahívnak. Jött is a hívás, 16.88 bab alá nem mennek. Mert a TV reklám…. Hahaha, minek izmozunk itt, felesleges.

Harmadnap jött egy sms Roytól, hogy ha 16.5 babot ajánlunk, akkor miénk a kocsi, vihetjük. Ekkor megírtam neki, hogy ennyiért még akkor sem kellene, ha minden rendben lenne a kocsival. A többi államot is megnézve, a kocsi nagyon túlárazott. Ebben maradtunk.

Ott álltunk még mindig kocsi nélkül. Pont szilveszter előtt, amikor is jöttek hozzánk tömegével ismerősök, és jó lett volna nem a Fiestában szorongani egy-egy kirándulás alkalmával.

Folyt. köv.

Lakásbérleti szerződésünk szerint nem tarthatunk állatot a házban. Igen ám, de kiderült, hogy a szomszéd egyik ismerőse mentett állatokkal foglalkozik, így néha elő-előfordul a kapun túl egy-egy állat. Állítólag a múltkor volt nála egy kis kenguru, de mi nem láttuk. Annál inkább a galah papagájt (szürke rózsaszín), ami annyit csipog, hogy néha a szomszéd az üvegen keresztül szól ki neki, hogy viselkedjen.

Na, de miért is érdekes, hogy mi nem tarthatunk állatot? Mert párom nagyon szeretne egy kakadut vagy valami madárfélét. Szerencsére a szomszéd papagájával kiélheti madarékozhatnékját. Pláne, hogy most a szomszéd elutazott 4 napra, így párom bevállalta, hogy Birdie-re (madárkára) vigyáz.

Miből is áll a madárfelvigyázás?

  • először is a madarat el kell kényesztetni, ami azt jelenti, hogy amikor csak lehet, ki kell venni a kalitkából (ha nem akar kijönni, akkor is)
  • aztán meg kell tanítani füvet legelni – megmutatva, hogyan is kell azt csinálni
  • majd össze kell neki állítani egy papagájmászókát, amihez a gallyakat egy mezőről kell összevadászni
  • ezt követően fel kell tenni a vállunkra, és bárhova megyünk a lakásban, magunkkal kell vinni
  • ha netán az előző lépés kimaradna, és Birdie (néha Eddie, a sas) a papagájmászókán üldögélve hangos rikácsolásba kezdene, akkor azonnal fel kell venni Birdie-t
  • továbbá TV nézés közben a madár nyakát és fejét kell csuklózsibbadásig simogatni
  • ha ez megint csak valami miatt abba maradna, akkor előtör Birdie-ből a hisztikirály(lány – nem tudjuk, fiú-e avagy lány, de én fiúra tippelek, mert mindent szétdobál, követeli a kaját, meg a piát 🙂 ), és muszáj vele foglalkozni – különben visszavágott szárnyaival is sasmadarat próbál utánozni

Sanyarú sorsát az alábbi fotók bizonyítják:

 

Úgy csinálok most, mintha valami nagyon fontos ember lennék, és kíváncsi lennétek arra, hogyan is láttuk mi a tavalyi évet, értsd: írok most egy évértékelő összefoglalót.

Január:

Azt mondják, ahogy az első napod telik, úgy telik majd a többi is az évben. Mi tavaly január 1-jén Adelaide-ben voltunk, barátokkal, mert első felindultságból pár nappal korábban ideutaztunk. Nem csak ezzel a túrával telt ám az első hónap, voltunk mi még Sydney-ben is, mert nem tudtunk a fenekünkön maradni.

Február:

Javában élveztük a Melbourne körüli nemzeti parkok és kiránduló helyek adta lehetőségeket. Még olyan tömegrendezvényeken is részt vettünk, mint a White Night, annak ellenére, hogy alapból nem rajongunk a tumultusért. Megmérettettük magunkat egy fák fölötti akadálypályán is, amivel egy újabb újdonságot próbáltunk ki.

Március:

Folytattuk a kalandos túrázásokat, ezúttal Philip Island-en és Queenslandben, ahol olyan csodákkal találkoztunk, mint rákok az erdőben, na meg piócák. Jártunk az üveghegyen is túl, aztán megnéztük Alonso-t, ahogy elszáll a Forma-1-es futamon. A hó végén pedig beadtuk az ausztrál állampolgársági kérelmünket.

Április:

Akkori munkámnak köszönhetően életemben először ekkor mehettem footy meccsre. Voltunk Tasmániában, többek közt megmásztuk a Cradle Mountain-t, nem kicsit volt durva a Summit-ra való feljutás. Harcoltam a Budget autókölcsönzővel egy jogtalan levonás miatt. Ja, és ekkor csatlakoztunk egy edzőteremhez.

Május:

Elfogadták publikációra a szakdogám alapján írt cikkemet. Kicsit kezdtem kiábrándulni a munkahelyemből. De a legfontosabb mégis csak az volt ebben a hónapban, hogy a sokszori telefonálás eredményeképp behívtak minket az állampolgársági tesztünkre, amit mindketten 100%-kal abszolváltunk.

Június:

Megjött a levél, hogy majd egyszer csak behívnak minket az állampolgárrá avatásunkra. Aztán pár nappal később az is kiderült, hogy nagyon rendesek hozzánk mind a bevándorlásiak, mind pedig a mennyekben lévők, mert sikerült nagyon gyorsan kiutalniuk nekünk egy avatási időpontot. Ekkor történt az is, hogy kidumáltam magam egy nyilvánvaló gyorshajtásból, és a büntetés (pénz és pont) helyett mindössze megrovásban részesültem.

Július:

Az év híre, hogy állampolgárok lettünk. Meg meg is kaptuk extra gyorsan az ausztrál útlevelünket. Ezen kívül még annyi esemény volt, hogy az edzőteremben elkezdett 12 hetes kihívás véget ért, és a számok szerint izmosodtam. A hónap utolsó napján Magyarországra érkeztünk.

Augusztus:

3 hetünk ment el az éves szabadságunkból arra, hogy rendbe tegyük a magyarországi házunkat (teljeskörű szépészeti beavatkozással), illetve a hozzá kapcsolódó papírmunkát, majd meghirdessük az ingatlant és el is adjuk. Csodával határos módon sikerült ezt ennyi idő alatt lezongorázni. Míg otthon voltunk, betöltöttem egy szép kerek szülinapot, aminek alkalmából profi fotózást kaptam ajándékba páromtól.

Szeptember:

Ekkor kezdtünk el azon dilemmázni, mi is legyen velünk. Maradjunk-e Melbourne-ben, vagy mozduljunk valamerre másfelé. Ha igen, akkor merre. Pályázgatni is kezdtem ügyféloldali pozíciókra, majdnem mindenhova be is hívtak interjúra. Továbbra is túrázgattunk, ekkor néztük meg Lorne környékét, illetve a Mornington Peninsulán Cape Schank-et.

Október:

Sok mindent befolyásolt ez a hónap, hiszen ekkor hagytam magam végkielégíteni az ügynökség által. Párom munkahelye becsődölt pont miután felmondott. Én megkaptam a jelenlegi állásom ajánlatát, miután 2-szer voltam Adelaide-ben 1 hónap alatt interjúkon. Felmondtuk az albéreltünket Melbourne-ben, kicsit harcolnom kellett az ingatlanossal, hogy visszakapjuk az összes kauciót. Ennél sokkal simábban ment az adelaide-i ügynökkel a dolog, aminek köszönhetően ugyanabba az ikerházba (townhouse-ba) költözhettünk be, mint amiből Melbourne-be mentünk.

November:

Ez a hónap leginkább arról szólt, hogy próbáltunk kikapcsolódni miután átcuccoltunk barátaink garázsába Melbourne-ből. Így elutaztunk Queensland-be, ahol egy majdnem 3 hetes road trip-et csináltunk. Megnéztünk minden olyasmit, amit egy korábbi túránk során nem tudtunk, vagy másképp tapasztaltunk. Ahogy visszaértünk, beköltöztünk a régi új kecóba. A nagy autónkat elverte a jég, amíg mi QLD-ben kirándultunk. Nem volt olyan nap, hétvége, hogy ne futottunk volna össze a régi haverokkal. 1 héttel a munkakezdésünk előtt apukám infarktust kapott.

December:

Tréningek, tréningek és tréningek. Így teltek az első heteim. Párom simán visszarázódott a hétköznapokba, mintha el se ment volna, minden olyan volt neki. A nagy autónkat totálkárosnak nyilvánították a biztosítónál, és a hó közepén elvontatták. Azóta sem találtunk másik kocsit, amibe mindketten beleszerettünk volna. Apumnak gyűjtöttünk vért, ami kellett ahhoz, hogy sikeresen megműthessék. Szerencsére gyorsan felépült, a karácsonyt már otthon is tölthette. Én kórházba kerültem egy nagyon durva gyomorfertőzés miatt pont szenteste előtt. Az év utolsó napjaiban több nem adelaide-i barátunk is eljött hozzánk, feltérképezni, milyen is ez a kisváros.

Összességében csak azt tudom mondani, nagyon pörgős év volt az előző, sok fontos, sorsfordító dolog esett meg velünk, amik elég sok esetben a szerencsének köszönhetően történhettek meg úgy, ahogy megtörténtek. Megint belecsavartunk pár ezer kilométert a lábunkba, hiszen keresztül kasul jártunk a világban. Lehet, jó lenne, ha a mostani év kicsit csendesebb lenne. No, nem a kirándulások és utazások számát tekintve azért 🙂 .

Mivel január 1-je (ami ugye munkaszüneti nap alapból) vasárnapra esett, ezért kiadták cserébe másodikát. Melbourne-i barátainknak ezért volt időnk kicsit megmutatni, milyen is a vidék Dél-Ausztráliában. Az idő sajna továbbra sem volt kegyes hozzánk, eléggé hűvösen fújt a szél. Minket azonban ez sem tudott megállítani, elsőként Victor Harbour-be mentünk.

A körülből 1-1.5 órás autóút után reggeliztünk egy kellemeset a városka sétálóutcáján, majd komótosan besétáltunk Granite Island-re. Itt kicsit küzdenünk kellett az elemekkel, leginkább a sziget túloldalán, ahol semmi nem állta útját a szélnek. Így is megnéztük azért a főbb látnivalókat, a “vasorrú banya” (nem így hívják, de pont így néz ki) sziklát, az esernyő formációt, meg az alvó óriást is.

A körtúra után visszaindultunk a város felé, méghozzá Belair felé. Meg szerettük volna mutatni barátainknak a Windy Point-ot (elvégre, ha szeles az idő, hova máshova is mehetnénk, nem?). Innen nagyon szép kilátás nyílik a városra (ez az egy kép nem saját fotó, hanem netről letöltött):

screen-shot-2017-01-11-at-9-53-26-pm

Belair után átvágtunk a hegyeken (nem is tudtam, de mindössze 14 km-re van ettől a helytől a Mount Lofty Summit), és felmentünk a másik kilátóba, ahonnan szintén rá lehet látni a városra, igaz annak egy másik szegletére. Ha több időnk lett volna, biztos le sétáltunk volna a Waterfall Gully ösvényen.

img_5070

És ha ez még mindig nem lenne elég, innen átruccantunk Hahndorfba, hogy egy kicsike séta után megismertessük barátainkat is a sült csülök és egyéb nyalánkságok sokaságával.

Nem volt lelkiismeret furdalásunk amiatt, hogy viszonylag sokáig lustiztunk 1-jén. Bár azért 11 körül már így is ott álltam a tűzhely mellett és készítettem a sok pénzt hozó lencsés dolgokat. Abban maradtunk ugyanis, hogy nálunk lesz a lencseparty, nagyjából 1 körül. Csináltam levest meg egy kis főzeléket is, biztos, ami biztos alapon, legyen választék 🙂 .

1-re meg is érkeztek Szandráék is, így a teljes csapat nekiállt belapátolni a szerencsemenüt. Elvégre, nem kockáztathatunk, nem? Az előző estéről megmaradt italokat is elpusztították a többiek, mivel most én vállaltam fel a szállító szerepét.

Tele pocakkal indultunk be a belvárosba sétálni egy nagyot. Kezdtünk a Rundle Mall-on, ahol az első kávézónál magunkba döntöttünk egy jó nagy adag túlélő nedűt, aztán mentünk is tovább a botanikus kert felé.

Onnan a University of Adelaide-en keresztül elsétáltunk az Elder Parkba, megnéztük az üveghidat, meg kószáltunk egyet a North Terrace-on is.

Új élményként kipróbáltuk a lávakövön sült húst. Párom szokott ebbe az étterembe járni az adelaide-i fiúkkal, viszont én meg értelemszerűen a melbourne-i barátaink se voltak még itt. A lényege az, hogy a kiválasztott húst (marha vagy egzotikus mix, úgy mint kenguru, krokodil, tengeri herkentyű) egy felforrósított kövön hozzák ki, és te sütöd át magadnak olyanra, amilyenre szereted. Ha kicsit véresebben szereted, akkor gyorsnak kell lenned a szeleteléssel és forgatással, mert nagyon gyorsan átsül a hús (remélem, a képeken látszik, hogy mennyire gőzölög a forró kövön a hús).