Szavazni voltunk

Hát eljött ez az idő is. Először voltunk szavazni ausztrál állampolgárként ausztrál választáson. Ez most állami, azaz dél-ausztrál választás volt, a szövetségi majd jövőre lesz.

Megkaptuk kb. 1 hónappal a szavazás előtt a tájékozatót arról, hogy mikor lesz a szavazás, és mit kell tennünk, ha nem tudnánk az adott napon elmenni szavazni. Lehetőség lett volna postai szavazásra, vagy akár előszavazásra is. Mi azonban úgy döntöttünk, elmegyünk a rendes napon, nem variálunk az elsőnél. Az ehhez szükséges választási azonosító kártyát 1 héttel a szavazás előtt küldték ki, névre, címre szólóan, egyedi kódszámmal.

Ausztráliában kötelező szavazás van, pénzbírság jár, ha valaki nem tesz eleget ezen kötelezettségének. Megnéztük, hol van a hozzánk legközelebbi szavazóhelység, majd elgurultunk oda. Reggel 8 és este 6 között lehetett leadni a voksokat, mi 11-kor jelentünk meg a pár utcával fentebb lévő középiskola tornatermében.

Természetesen, előre tájékozódtunk online a szavazás menetéről. Regisztráció után – amihez mindössze a választási azonosító lapot kérték el, amit vissza is adtak (ezt azért emésztgessétek: VISSZAADTÁK, minden pecsét, irka-firka nélkül, azaz mehettünk volna másik helyszínre is szavazni) – két papírt kaptunk. Egy zöldet, amin az alsóháziakra, meg egy fehéret, amin a felsőháziakra lehetett szavazni.

A zöldön a mi választó körzetünkben (Lee) 7 jelölt volt, ebből kettőt személyesen is “ismertünk”. Az egyik még a bérleménynél kopogott be, a másik meg a mostani kecónkba való beköltözésünk másnapján. Mindketten azt szerették volna tudni, mit tehetnének értünk, mit kellene javítani, stb. Akkor még nem tudtunk erre mit mondani. Itt sorrendbe kellett tenni a 7 jelöltet, 1-től 7-ig beszámozni a rublikákat. Tehát nem ikszelni kellett, hanem rangsorolni.

A fehéren kétféleképpen lehetett szavazni: 1) vonal felett, 2) vonal alatt. Mi vonal felett szavaztunk, azaz kiválasztottunk minimum egy pártot, akikre leadtuk a voksunkat. Ha vonal alatt szavaztunk volna, akkor az összes jelölt közül minimum 12-t kellett volna rangsorolni. Ehhez még nem volt meg az ismeretünk.

Érdekes volt a kampányokat látni amúgy. Ment a nagy pártpolitikai kampány a helyi miniszterelnök jelöltekkel. Ment a sárdobálás is, de valahogy még mindig kezelhető szinten. Lokális kampány (tehát a zöld laposok) szintjén az ígéretek a kórházak fejlesztése, az infrastruktúra korszerűsítése, az iskolák támogatása, illetve a biztonságosabb közlekedés mentén tömörültek. Végül is a választási tájékoztatóban is arról volt szó, hogy ezekre lehet befolyása a pórnépnek az egyes jelöltek/pártok választásával. Nem volt félelemkeltés, ellenség-állítás, riogatás, stb. Viszont még az utolsó pár méteren is ment a kampány a választás napján.

Egy fotó a szavazóhelység bejárata előttről, meg a kártyánkról:

Eyre-ről visszafelé

Port Lincoln-ból végül is nem kellett hazafelé sietnünk, bármikor hazaérhettünk, így lustán indítottuk az utolsó munkaszüneti napunkat. 9-ig lustiztunk, majd átmentünk az egyik éppen nyitvatartó kávézóba egy reggelire. Ott akartuk megenni, de akkora tömeg volt, hogy inkább elvitelre kértünk egy-egy melegszendvicset meg kávét.

Míg vár tunk a rendelésünkre, addig sétáltunk egyet a kávézó környékén. Így leltünk rá Flinders-re és macskájára, Trim-re, meg persze a városi jetty-re (ami horgászoknak ajánlott kipróbálásra).

Az előző esti horgászatkor egy helyi néni említette, hogy melyek a környékbeli jó horgászhelyek, így amikor már kiértünk a főútra és láttam a Louth Bay falucska tábláját, akkor mondtam páromnak, ide ugorjunk be meglesni a partot.

Egy-két embernél többet a környéken sem láttunk, ahogy a következő kis parti településen, Port Neill-ben sem nagyon. Mindegy, azért megnéztük itt is a jetty-t.

Ezek után következett Arno Bay, ami egy fokkal nagyobb volt az eddigieknél. Itt már volt egy-két háborús maradvány is kiállítva az part mentén. Illetve itt láttunk egy idősebb horgászokból álló csapatot, akik homokpumpával próbáltak minirákokat kiszivattyúzni a  tengerparti homokból.

Innen a következő állomás már Whyalla volt, ami elég nagy város (harmadik legnagyobb SA-ban), ahogy írtam korábban, ez Dél-Ausztrália Diósgyőrje. Itt nagyban megy az acéltermelés, 1903. óta exportálnak innen vasat. Bár valaha szebb napokat is megélt a város és az ipara, azért még az egyik legjelentősebb acélváros Ausztráliában. Van olyan whyalla-i cég, aki kizárólagos gyártója az ausztrál vasúti síneknek és szegecseknek.

A város egyik hotelében megebédeltünk, majd egyhuzamban levezettük a hátralévő kb. féltávot.

 

 

Cápás merülés

A hosszú utat nem azért tettük meg, hogy mindössze egy osztriga farmos túrán vegyünk részt. A fő attrakció a cápás merülés volt. Bizony, rendes, búvárruhás, csutorás merülés, ketrecben, fehér cápa jelenlétében. Legalábbis ez volt a terv.

Választásunk arra a csapatra esett, akik egyedüliként kaptak engedélyt arra, hogy a Neptune Island környékén cápát etethessenek, és így erre programot szervezzenek. Róluk olvastam már korábban is, illetve a barátaink is velük voltak korábban. Vasárnap reggel 6.15-re jött értünk a szállásunkhoz a transzfer. Szerencsére nem voltunk túl sokan, a fél 7-es gyülekezőnél összesen 15 főt számoltunk meg. Két pár volt (velünk együtt), egy fiatal srác, egy fiatal csaj, egy olyan negyvenes faszi, meg 8 fős fiúcsapat, akik ről később kiderült, hogy Melbourne-ből jöttek.

A levegő elég friss volt, kellett a hosszú ujjú, meg a naci, annak ellenére, hogy nem mondtak a nap további részére hideget. Annál inkább szeleset, pláne odakint a vízen. Az utasításoknak megfelelően bevettük a Travacalm-ot (tengeri betegség elleni bogyó), amitől én mondjuk olyan bágyadt lettem, mint akit fejbe csaptak egy lapáttal. 1.5 órát simán aludtam, így is csak arra keltem fel, hogy adtak kaját, meg hogy a kapitány lerongyolt a fülkéjéből, és összehívott mindenkit. Nagyjából Memory Cove magasságában.

Ekkor már azért sejteni lehetett, hogy valami változás lesz. Azt ugye alapból leírták, hogy nincs arra garancia, hogy cápát látsz. Erre van egy visszatérítési rendszerük, 100 dollárt visszaadnak, illetve 200 dollárról vouchert kap az ember, amit aztán 1 éven belül beválthat. Kvázi a hajó, a kaja meg a személyzet díját fizeted ki a fennmaradó összegből. Na, de vissza a kapitány bejelentéséhez.

Röviden: visszafordulunk. Az ok, pedig a vártnál nagyobb szél (45 csomó). Azt mondta, hogy ő ugyan senki életét nem fogja kockáztatni, így arra jutott, hogy visszamegyünk Port Lincoln-ba. A melbourne-i srácok hőzöngten egy csöppet, amit a kapitány azon nyomban leoltott. A hajó kibírja ezt a szelet, a ketrecet azonban ilyen időben nem fogja leengedni senki kedvéért sem, és rohadtul nem fogja azt nézni, hogy a csapat javarésze a hullámokhoz való hozzá-hozzácsapódástól rosszul lesz. Ha tetszik, ha nem, megyünk. Ha bárkinek gondja van ezzel, sajnálja, de a természet miatt, hadd ne kelljen már azért szabadkoznia. A pénzt teljes egészében visszatérítik.

Nem volt mit tenni, elkönyveltük, hogy ez ma nem fog megtörténni, én meg visszafeküdtem megint vagy egy órára aludni. Alig volt 10 óra, amire visszaértünk a kikötőbe. Taxival eldobtak minket a szállásra, ahol tanakodni kezdtünk, mihez kezdjünk. Nem készültünk B-tervvel. Gyalogolni meg túrázni éppen semmi kedvünk nem volt, de azért csak arra jutottunk, hogy az egyetlen értelmes dolog, ha elmegyünk és megnézzük a Lincoln National Park azon részeit, ahova a mi kocsinkkal be lehet még menni.

A Donington Lighthouse-t néztük ki végpontnak, ez van a park északi részén, és majdnem végig betonút van, az utolsó 11 km földút csak. Mondjuk, az a 11 km viszont kirázza az ember tüdejét meg a vesekövét, ha van neki.

Egy-egy kisebb partnál is megálltunk, majd visszafelé bementünk Stamford Hill irányába. Itt párom már annyira fáradt volt – rajta akkorra jött ki a Travacalm-os bágyadtság -, hogy át kellett vennem a kormányt.

A parkból hazaérve átmentünk egyet ebédelni a szomszédos “késdobálóba”, ahol előző nap is voltunk, majd röpke 4 órányit aludtunk a nap kellős közepén. Estére ismét horgászás volt a program, a kikötő egy másik pontján.

Irány az Eyre!

Az Eyre Peninsula kb. azóta van a bakancslistánkon, amióta az Uluru. Csodaszép kirándulóhely, igazi természeti szépségekkel. Ahhoz, hogy az ember igazán élvezni tudja ezt a félszigetet, azonban 2 dolog mindenképp kell: 1) idő, 2) igazi terepjáró. Hát nekünk egyik sincs. Viszont épp volt egy 3 napos hétvége, amire feldobtam páromnak, mi lenne, ha valami őrültséget csinálnánk. Ő már az ilyen kérdéseken alapból fenn sem akad, csak rezignáltan visszakérdez: mire gondoltál most épp, drágám? Gondoltam, felvezetem neki, milyen jó is lenne végre elmenni Port Lincolnba, meg a környékére. És már meg is néztem, van repülő is a hosszú hétvégén, a szállás sem übergáz, de hát a kocsi bérlés, na azzal már rohadt sokra jönnénk ki. Na meg a tervezett program, szóval kész csőd. Mire rávágja, hogy szerinte lemehetnénk kocsival is, és akkor az összes költség mondjuk 3/4-ét meg is spórolnánk. Nekem kerekedett a szemem arra, hogy kocsival, de ha ő azt mondja, én nem ellenkezem. Mutatom miért tágultak a pupilláim:

Igen, tehát 7 óra oda, meg 7 óra vissza. Osztottam, szoroztam, és arra jutottam, hogy miért is ne?!

Szombaton indultunk, reggel 6.15-kor, merthogy az aznapi programunk pontban délután 4-kor kezdődött, és nem is Port Lincoln-ban, hanem Coffin Bay-ben, 45 km-rel még messzebb. Így mindenképp korán kellett a lovak közé csapni, hogy ha bármi fennakadás is van, legyen bőven időnk odaérni.

Port Augusta-ig a szokásos volt az út, ott bementünk a kutunkra rátankolni a kocsira, aztán jött az a rész, amerre én még nem jártam. Például a cipőfát errefelé még nem láttam (máshol már igen, de itt nem).

Whyalla volt az első város, ami nagyobb volt pár utcánál, és nem csak azért kellett lelassítani 60-ra, hogy a teheneket átengedjük az úton. Whyalla-t párom úgy jellemezte, hogy ez Dél-Ausztrália Diósgyőrje, hiszen nagyban zajlik a Steel city-ben az acélgyártás (de erről majd két poszttal odébb bővebben írok majd).

Az út mentén amúgy van a HMAS Whyalla, ami hadi hajó volt valaha, aztán kereskedelmi hajóvá avanzsált, majd pedig végső helyére került, a főút mellé. Állítólag anno a helyi önkormányzat $5000-ért vette meg a hajót, és majdnem tízszereséért szállíttatta el a város határáig.

Whyalla után nem álltunk már meg sehol odafelé, pontosabban csak egy sofőrcsere erejéig. A korai kelés ugyanis eléggé kifárasztotta páromat is, így az utolsó, befutó 99 km-re átvettem a stafétát. Valamivel 2 előtt értünk be a városba, a szállást azonban csak 2-től lehetett elfoglalni. Így kerestünk egy kajáldát, ahol megebédelhetnénk. A motelünk mellett volt egy vendéglátóegység, aminek elsőre a bár részébe sikerült bemennünk. Én ki is fordultam, de párom sem maradt bent fél percnél tovább. Az egy négyzetméterre jutó fogak száma a helyiségben nem haladta meg a felet, viszont a fogak száma, nem volt egyenes arányban a két kézben tartott sörösüvegek számával. Én már ott adtam fel, hogy normális kaját fogok enni a hétvégén, mire párom benyitott egy másik ajtón, és lőn csoda, ott volt egy normális étterem. Az árak nagyon olcsók voltak, a kaja elég kiadós, szóval végül is nem volt gond.

Ebbed után bejelentkeztünk a motelba, kiraktuk a cuccainkat, aztán el is indultunk Coffin Bay-be. Viszonylag korán érkeztünk, így volt még időnk kicsit cruise-olni a falucskában. Láttunk az út mentén andalgó emucsapatot. Aztán lementünk a csónak lerakóhoz, meg az egyik parthoz, ahol épp vége lett egy esküvőnek. Sétáltunk egy kicsit az oyster walk-on (kb. osztriga sétány), majd visszagurultunk a Beachcomber Cafe-hoz (inkább vegyesboltnak mondanám, ahol van némi főtt kaja és kávé is), ahonnan az aznapi programunk indult.

És hogy mi volt a program? Osztriga farm és -kóstoló túra. Ehhez szépen kaptunk védőfelszerelést, úgynevezett wader-ek formájában (gumicsizmával egybe öntött kantáros overál), majd egy kis történelmi leckét is (hogyan fedezte fel Flinders a környéket, hogy Port Lincoln Flinders szülőhelyéről, Lincolnshire-ről kapta a nevét, meg az összes környező öböl és falucska is, hiszen Flinders mindet angliai emlékei nyomán vagy épp frissen megtörtént események alapján nevezte el, pl. Denial Bay, Anxcious Bay). Ezek után végigslattyogtunk a főúton full-waderben (csöppet sem izzadtunk, ah, dehogy), majd besétáltunk a tengeren lebegő osztriga bárba 🙂 .

Itt a két túravezető (Ben és Kim) elmesélte, hogy ők hogyan kezdték az osztriga farmerkodást, hogy 22 kg mini osztrigából 1.5-2 év alatt több száz tonnányi piacképes osztriga lesz. Meséltek a tárolókról, hogy hogyan csökken az egy rekeszbe tett osztrigák száma a rekeszek rácsméretének növekedésével. Beszéltek arról is, hogy alapvetően két féle termesztési módszer létezik: 1) fix rekeszekben vannak az osztrigák, amik így dagálykor kapnak csak táplálékot, viszont nem súrlódnak egymáson túlságosan. Ekkor nagy lesz a héja az osztrigának, de kisebb a húsa. 2) szintén rekeszekben vannak az osztrigák, azonban egy zsinőrrendszerre vannak felfűzögetve, ami azt eredményezi, hogy a víz mozgásával folyamatosan sodródnak. Ebben ez esetben a héjuk töredezettebb lesz, viszont mivel folyamatosan tudnak planktonokkal táplálkozni, így jelentősebben nagyobb tud lenni a húsuk.

Aztán mutattak különböző fajtákat is, a kisebb bisztró osztrigáktól kezdve az angasi nagyobb osztrigákig. Gyakorolhattuk, hogyan kell az osztrigát kinyitni, majd pedig hogyan kell megfordítani, hogy szebben mutasson felszolgáláskor. Párom persze ebben is jeleskedett, nem véletlenül, hiszen pár éve több kilónyit kellett megpucolnia.

Természetesen közben toltuk be a kóstolókat, illetve az extrában kért tucat osztrigát is. Nagyon finomak voltak, picit másabb ízvilággal, mint a piacon vettek. Ennek okát is megtudtuk: itt ugye egyből a tengerből vettük ki az osztrigákat, így adott volt, hogy sósabb az ízük. A piacokon lemossák friss vízzel a külső héjukat, ami azonban a belsejükbe is bemegy, így kimosva a sósságot. Azt is megtanultuk, hogy a Coffin Bay-ből érkező osztrigákat Adelaide-ben a legérdemesebb megvenni, hiszen ide 12-16 órán belül érnek a frissen kiszedett osztrigák (hétfői szüret után, kedden már a polcokon vannak). Melbourne-be szerdára jutnak át, míg Sydney-ben csütörtökön vehetik meg legelőször a piacon őket.

A túra végére már elég jól feljött a dagály, bár nem volt annyira gond kisétálni, azért párom így is waderemnél ragadott meg, és mint egy lebegő úszómatracot tolt ki maga előtt. Ezt az akciót nem rögzítettem, csak az előttem óvatoskodó néni hátsóját 🙂

Miután leadtuk a felszerelést, indultunk is vissza Port Lincoln-ba, hiszen estére még feladatunk volt: horgászni kellett menni a kikötőbe. Véletlenül pont oda foglaltam szállást, ahol az egyik legjobb horgászhely van. Én nagyon jól szórakoztam, 19 méreten aluli trevally-t, illetve lazacot fogtam, kb. 2 percenként volt kapásom. Párom persze a nagy halra ment, ő fogott egy elég szép lazacot.

A világ legöregebb bébije

A másnap délelőtt még rendelkezésünkre állt, ugyanis csak délután 3-kor ment hazafelé a gépünk. Tanakodtunk, mit is csináljunk, mert tengerpartozáshoz nem volt olyan jó idő, meg a csomagokkal (mégha csak kézipoggyászaink is voltak mindössze) amúgy sem lett volna túl kényelmes a homokban. Páromnak támadt az ötlete, hogy nézzük meg a mammut kiállítást az Australian Museum-ban. Honnan tudta, hogy van ilyen? Mert este ott mentünk el mellette a felvonulásról a szállás felé.

Vettem gyorsan online 2 jegyet, megreggeliztünk, majd a szállodással megdumáltuk, hogy otthagyhatjuk a csomagjainkat a kicsekkolás után is.

Ebben a múzeumban még nem jártunk, pedig elég sokszor jöttünk-mentünk már előtte. Pont szemben van a St Mary’s Cathedral-lal, illetve a Hyde Park sarkán áll a Williams Street-nél. Alig voltak nyitáskor, így gyorsan, sorban állás nélkül bejutottunk. A jegyesek azért átváltották az online jegyeinket papíralapúra, de ez is megvolt fél perc alatt.

Rögtön a mammutos részhez mentünk, ahol a helyi múzeumi szokásoknak megfelelően a „kérem, nyugodtan fogj meg!” táblák sokasága biztatott minket arra, hogy tapogassunk meg mindent, amit csak lehet. Agyart, ormányt, bundát, bőrt. Bemutatták, hogy mennyire hasonlóak, illetve különbözőek az elefántok és a mammutok, ki honnan származott, melyik öröklődési ágról fejlődtek ki a ma is ismert afrikai és indiai (ázsiai) elefántok.

A kiállítás sztárja azonban Ljuba, a 42 ezer éves mammut bébi volt. Mit lehet róla tudni? Szibériában találták, valamikor a 2000-es évek vége felé. Ő a legjobb állapotban (értsd: egyben) megmaradt mammut, akit a szibériai hideg tartósított. A tudósok meg tudták állapítani, hogy nagyjából ugyanúgy 22 hónapig volt vemhes az anyukája vele, mint ahogy az az elefántoknál is történik. A bébi 35 napos lehetett, amikor is konzerválódott. Találtak a gyomrában anyatejet, meg kakidarabokat is. Ez utóbbi nem ritka az elefántoknál sem, ezzel erősítik a kicsik immunrendszerét. Halálának oka valószínűleg fulladás lehetett, mert el volt tömődve a kicsi ormánya.

A történet szerint, egy orosz rénszarvas vadász találta meg, de nem merte megérinteni a leletet, mert hite szerint mammutot érinteni balszerencsét hoz. Arra azért rájött, hogy mekkora nagy dologra lelt. Elment a kb. 200 km-re lakó haverjához, konzultátak, majd felhívták a helyi múzeum igazgatóját, és segítséget kértek. Igen ám, de napokkal később mire visszaértek, hűlt helye volt a bébi mammutnak. Kiderült, hogy a vadász egyik unokatesója kiszagolta, hogy ebben lehet egy kis pénz is, így kimarkolózta a fagyott testet a földből és eladta a helyi boltosnak 2 motoros szánért. Szerencsére, itt találtak rá a leletre a múzeum embereivel együtt. Két kisebb sérülést azonban így is elszenvedett a mammutka: a kutyák leharapták az egyik fülét meg a farka végéből egy kicsit. Hosszas civakodás után sikerült visszaszerezni a tetemet a boltostól – rendőri segítséggel. A Ljuba nevet (szeretet) az orosz vadász tiszteletére kapta a mammut, így hívták a feleségét.

A múzeumban megnéztük még az ásványkiállítást…

…meg a dinoszauruszokat is…

…és a madarakat meg a lepkéket is, meg az aboriginal kiállítást is.

Mardi Gras Sydney-ben

Van egy olyan halvány sejtésem, hogy ezzel a bejegyzéssel el fogok veszíteni pár olvasót. Abból gondolom mindezt, hogy a saját Facebook oldalamon megosztott képekre is a szokásos háromszámjegyű kedvelés helyett mindössze alig kétszámjegyű like jött össze 😉 . De ha ezen múlik, akkor inkább tényleg olvassanak kevesebben.

A hétvégén ugyanis Sydney-ben jártunk, de csak egy gyors látogatásra repültünk át. Az ok pedig az volt, hogy szerettük volna megnézni a 40. Mardi Gras-t. Mielőtt részletezném, mi is ez a rendezvény, hadd ugorjak az időben egy kicsit.

Pár éve, ugyanígy március elején éppen valamelyik nemzeti parkban töltöttük a hétvégét, amikor is a hosszú túrázásból a szállásunkhoz érve bekapcsoltuk a vacsi mellé a TV-t. Sehol nem volt semmi nézhető, így egy utcai parádéról szóló közvetítésnél ragadtunk le. Hihetetlen jelmezekben, mesés sminkekben, csillogó-villogó platós autókon vonultak az emberek, önfeledten mulattak, nagyon jó zene mellett. Az egész közvetítésből az jött át, hogy ez egy hatalmas nagy buli, amit nem csak a felvonulók, hanem maguk a nézők is élveztek. Annyi világos volt, hogy Sydney-ből van a közvetítés, de mivel nagyjából a végére kapcsoltunk már oda, így nem igazán tudtuk, mi is ez az egész, amit nézünk. Abban viszont biztos voltam, hogy egy ekkora bulinak egyszer az életben a részese szeretnék lenni. Hát ez volt a Mardi Gras, azaz a LGBTQI-felvonulás. Ennek talán az otthoni megfelelője a meleg büszkeség napi menet lehetne, de így nagyon megtévesztő lenne. Mert az itteni teljesen más keretek között és légkörben zajlik/zajlott.

Mondom, miért. Idén ünnepelte a 40. (!!!) évfordulóját a rendezvény. A kezdetek mondjuk, itt sem voltak valami fényesek, hiszen 1978-ban akkora balhé kerekedett a rendőrségi beavatkozás hatására, hogy azt még ma is emlegetik. A történet szerint, 1978 telén 500 melegjogi aktivista jelentette be, hogy utcai fesztivált szeretnének tartani Sydney belvárosában, az Oxford Street-en (ez mai napig a meleg közösségek „utcája”). A rendőrség meg is adta az engedélyt, igen ám, de az esemény napján több, mint kétezer ember jelent meg. Köszönhetően annak, hogy az oxford street-i melegbárok reklámozták a fesztivált, így aki épp a környéken volt, az mind kiment a bárokból az utcára. Ekkor jött a rendőrség, és elkezdte szétzavarni a csapatot, nem válogatva a módszerek között. Tudni kell, hogy NSW-ben 1984-ig (tehát az események után még 6 évig) bűnténynek számított melegnek lenni, így erre hivatkozva be is gyűjtöttek 50 fesztiválozót a Kings Cross-on, méghozzá a Stonewall nevű szórakozóhely előtt. Mit kaptak azok, akiket letartóztattak. Semmit, azon kívül, hogy a helyi napilap lehozta a nevüket mind egy szálig. Ez egyenlő volt egy karriergyilkossággal. A többségüket azonnal kirúgták a munkahelyükről, és kiközösítette őket a közvetlen környezetük. Ennek ellenére, ők rendületlenül, minden évben felvonultak. Mára a Mardi Gras Sydney második legnagyobb forgalmat generáló éves turisztikai eseményévé nőtte ki magát, ami nagyjából $30 milliót termel a városnak. Igen, a szám nem elírás. Csak gondoljunk bele, 12 000 felvonuló volt idén, és kb. 300 000 néző. Ha mindenki csak 100 dollárt költ (ami mondjuk egy olcsóbb szállás egy éjszakára egy főnek), akkor már meg is vagyunk.

De vissza a mi utunkhoz. Szombat reggel a 11 órási járattal átrepültünk Sydney-be, felpattantunk a vonatra, és bementünk egészen a James Station-ig, az volt ugyanis ezen a vonalon a legközelebb a szállásunkhoz (mellesleg, az összes belvárosi megálló szivárványba volt öltöztetve). Ahhoz a woolloomooloo-i hotelhez, ahol 2 évvel ezelőtt is megszálltunk az Ausztrália napos hosszú hétvégén. Kb. 15 perces séta után már ott is álltunk a hotelnél. Becsekkoltunk, leraktuk a kézipoggyászainkat, gyorsan átöltöztünk, és már indultunk is vissza a Hyde Park-hoz. Nagyon vacilláltam, hogy mit is vegyek fel, de egy kollégám bölcs kommentje nyomán – mely szerint „drágám, hidd el nekem, ezen az egy napon biztos nem téged fognak megbámulni” – egy farmersortra, egy dögös fekete felsőre meg egy, mégiscsak a nap szellemiségéhez passzoló, minden színű blézerre esett a választásom, tömbsarkú magassarkúval, merthogy ebben tudok sokat sétálni (LOL…).

Miután már jócskán benne voltunk a délutánban, így kajáltunk is egyet az egyik foodcourt-on. Akkor tűnt fel, hogy a Myer (kb. a helyi prémium Skála) logója szivárvány színű az épület minden oldalán. Ez azért újdonság volt, mert Magyarországon nem igazán tudnám ezt elképzelni. Mármint azt, hogy az egyik legnagyobb márka nyíltan támogatja a meleg felvonulást. Na, de ez még csak az első pozitív sokk volt.

Innen elsétáltunk egy Woolies-ba, és vettünk vizet meg kekszet a nap hátralévő részére, illetve a szomszédos bottle shop-ból egy kis piát is. Elvégre hosszú nap állt előttünk. A szatyorral a kezünkben mentünk is most már a Hyde Park azon része felé, ahol a fellépők gyülekeztek. Az első csapat, akibe belefutottunk a University of Sydney-t képviselte. Ők például pillangóknak öltöztek. De itt készülődtek a szamba táncosok is, akiket egy dobos csapat kísért. Volt itt minden, fekete szmokingba öltöztetett pudlitól kezdve a rokkantkocsis felvonulóig.

Pár perc után tovább mentünk, a Hyde Park másik sarkába, ahol még több csapat készülődött. Itt futottunk bele az ijesztő vörös szemű rózsaszín Barbie-ba, vagy a sárkányfiúkba, meg a neonszínű tapiruhás srácokba. Sok időnk nem volt bámészkodni, mert egyre csak gyűlt a tömeg, mi meg jó helyről szerettük volna nézni a felvonulást.

5 után valamivel értünk oda a kordonok mentén az Oxford Street elejéhez, ahol már elég nagy volt a nézők száma. Picit fentebb mentünk, és megálltunk egy hotel (értsd: kocsma) előtt, ahol két sorban, székeken ültek idősebb és testesebb (200+ kg) hölgyek. Gondoltuk, ők bizony nem fognak felugrálni a felvonulás alatt, így ideálisnak tűnt mögöttük a megállás – pláne, hogy a kezdés még 2 órányira volt. (A feltevés jónak bizonyult, nem sokat ugráltak fel, viszont 15 percenként jártak ki vagy piáért, vagy mosdóba, és lökdösték a tömeget maguk körül. Viszont így is jól láttunk tőlük végig, és mégiscsak a leges legelején voltunk az egésznek.)

7 órakor elindult a parádé, az útvonal túloldaláról jöttek a Dykes on Bikes, azaz a motorosok. Minden évben ők nyitják meg az eseményt. Volt nagy hangzavar, meg úgy hirtelen megemelkedett az egy négyzetméterre eső bőrszerkók száma a helyszínen. A második pozitív sokk az volt, hogy a motorosokat felvezető rendőrmotorosok is kitűzték a szivárványos zászlót a mocijukra.

A motorosok után aztán beindult a gépezet, jöttek a színesebbnél színesebb ruhába öltözött felvonulók, dübörgött a zene. És ez így ment egészen este 11-ig, amikor is az utolsó „kamion” elhaladt előttünk. A résztvevők több államból (NSW, VIC, QLD) érkeztek, voltak nagy márkák, akik kiálltak az egyenlőség mellett (Qantas, Myer, Vodafone, ANZ, SBS, Holden) és saját csapatuk vonult. A harmadik pozitív sokk a fegyveres és rendfenntartó erők jelenléte volt. Mármint nem a rendezvény biztosítása miatt, hanem mert ők is bizony felvonultak. Először a honvédség, aztán a tengerészet, majd a helyi rendőrség, utánuk a szövetségi rendőrség, majd jöttek a mentősök és a tűzoltók. Ezek mind állami szervek. És ott voltak. Hatalmas tapsot is kaptak amúgy. Ennyit arról, hogyan változott a kezdetek óta a hozzáállás.

Voltak olyan jól megcsinált formációk is, hogy úgy éreztük, mintha valami show-ban lennénk, pl. most dolgozták fel musical-ként a Priscilla, a sivatag királynője című ausztrál filmet. Ehhez kapcsolódóan volt vagy két ilyen témájú kamion, a hatalmas üvegmagassarkúval, sárkányos ruhával – ezek mind kellékek a filmben. Aztán a Gay Xmas (meleg karácsony) formációban kidolgozott testű, arannyal lefújt rénszarvasfiúk húzták a szánt (ennyi kidolgozott kockás hasat még életemben nem láttam egy helyen), meg a hógömbben üldögélő havat dobáló lady boy Santa-t. Voltak a grey nomádok mintájára gay nomádok is, tetszett a sátras installációjuk.

A fétisesek kicsit kilógtak a sorból, de ha nekik így volt jó, minket aztán nem zavartak. Közben majd’ minden kocsiról szórták a csillámot, a konfettit, a szerpentint. Nagyjából 9-re le is merült a telefonom, annyit fotóztam, videóztam.

Pedig ezután jöttek még a sportolók, pl. a Sydney Swan arra az estére Rainbow Swan lett (helyi footy csapat), de voltak úszók meg rugby-sek is. Nem csak ausztrálok vonultak amúgy, volt több itt élő, de indiai csapat is. Ők hozták az elvárt bollywood-i hangulatot. Aztán persze voltak a politikai pártok is, akik nem kampányoltak ugyan, de jelen voltak. Meg enyhe fricskaként a meleg katolikusok. Meg korán elhajló unikornisok is.

Valamikor az este folyamán amúgy megjelent az after party sztárja, Cher is a tömegben, de sajnos nem a mi közelünkben.

Este 11-re annyira kikészültek a lábaim, hogy menni nem bírtam. Pedig a terv az volt, hogy még elmegyünk valahova bulizni. Hát, sajna ez nem így lett. Annyira nem, hogy a szálláshoz visszavezető úton, a St Mary’s Cathedral-től a párom hősiesen a hátán cipelt el egészen a hotelig. Ez 1 km a térkép szerint, de ha őt kérdezitek, minimum 3 km-nek mondja 🙂 .

És mi az este tanulsága?

1. a Mardi Gras (aminek eredeti jelentése húshagyó kedd amúgy) egy hatalmas buli, amit kár lett volna kihagyni.
2. a „melegség” nem ragályos, attól nem lettünk „mások”, hogy egy fesztiválon részt vettünk és együtt szórakoztunk másik 312 000 emberrel.
3. talán egyszerűbb úgy megérteni, miért éreztük jól magunkat, ha azt mondom, nem a „melegséget” támogatjuk, hanem az egyenlőséget.
4. a rendezvény célja nem a provokáció volt, és a Velveten bármennyire is azt mutatták be a kis színesekben, hogy 18+-os volt az esemény, az ott lehozott képek nem az átlagot, hanem pont, hogy egy-egy extrémitást mutattak be.
5. az este tanúsította, hogy ennyi ember egy általában megosztó témában is meg tudja találni a közös jót, és ezzel egy szinttel feljebb tud lépni.