Mount Kaputar National Park

Coonabarabranból Narrabri felé vettük az irányt, és sajnos egy tervezési malőr miatt, picit megcsúsztunk. Ha netán valaki szeretné utánunk csinálni a túrát, annak álljon itt a helyes látnivalók sorrendje.

Tehát Narrabri-t elérve a Mount Kaputar National Park felé mutató táblát kell követni (jobbra), majd pedig a főútról a Kaputar Road irányába (balra) lefordulni. Egy darabig (jó hosszú ideig, talán 48 km) taposni kell a pedált, majd egy földutas kereszteződésnél egyenesen kell továbbhasítani a Green Camp felé. Mi a legextrább túrával kezdtük meg ezt a nemzeti park részt, méghozzá a Mount Yulludunida/Yulludunida Crater túrával, ami oda-vissza mindössze 4 km, de 3.5-4.5 órát kell a leírás szerint rá számítani. A besorolás nehéz, ami elsősorban a sziklákon való megerőltető kaptatás miatt pontos leírása a túra nehézségi fokának. Mondhatnám, hogy csak úgy szökelltünk felfelé, de ez nem lenne igaz. Én többször kiköptem a tüdőmet, meg lüktetett a fejem is, és eléggé boldog voltam, amikor megláttam a hegygerincet. Lefelé már nem volt akkora kihívás az ösvény, de azért akkor is koncentrálni kellett a gördülő sziklák miatt. Na, de mit láttunk fent? Hatalmas, majdnem piros sziklákat, amelyek egy hamis vulkanikus kráter szélét képezték. Azért hamis amúgy, mert nem vulkáni kürtő a kráter, hanem egy beszakadt tetejű vulkanikus medence, vagy mi. Pár percnyi pihegés után, próbáltunk felmászni a hegygerincre is, de kijelölt útvonal hiányában egy-két sziklamászós kísérletet követően inkább letettünk róla.

Autóba pattantunk egy szendvics után, és haladtunk a Doug Sky Lookout-hoz, ahonnan rá lehet látni a teljes medencére, és meg lehet tekinteni pl. az Euglah Rock-ot is.

Innen a következő nevezetesség sorrendben a The Governor névre hallgató vulkanikus dugó. A túra elég könnyű, de mégis médium besorolást kapott szintén a sziklákon való, az előzőhöz képest sokkal könnyebb, szökdécselés miatt. Az első 300 méter után van egy kilátó, amit gyerekekkel is fel lehet keresni, utána inkább már csak felnőtteknek való a túra, mivel nincs korlát, a sziklák szélén nagyon óvatosnak kell lenni. A The Governor amúgy 1415 méter magas. Mi meg is hódítottuk 🙂 .

Ha van még valakinek kedve, a park ezen részében a Mount Kaputar Summit is megérhet egy túrát, nekünk már nem fért bele. És itt jön a trükk. Innen ismét Narrabri irányába kell haladni, majd a városból kiérve el kell fordulni a Bingara Road/Sawn Rock irányába. Mi sajnos ide jöttünk először, majd megmásztuk a hegyeket, és akkor derült kb. ki, hogy bizony a szállásunk felé megint csak a Bingara Road-on kell majd mennünk. Tehát veszítettünk kb. 1.5 órát 😦 . De ez már a múlté, szóval tehát vissza a Sawn Rock-hoz. A Sawn Rock-ot hívják még orgona síp sziklának is, mert a vulkanikus kőzet nagyon szép ötszögletű oszlopokat alakított ki. Amikből egy-egy nagyobb darab akkor képes leszakadni, ha a sziklán növő fák gyökérzete túlfeszíti a réseket. Mindenképp látni kell, ha valaki erre jár. A szikla egy könnyen megközelíthető, kb. oda-vissza 2-2.5 km-es túra keretében látható, teljesen kiépített ösvényen lehet végighaladni.

A napi túraadagunk után Glen Innes felé vettük az utat, ott foglaltam ugyanis szállást a Glen Haven Motor Inn-ben. Az odavezető utat finoman szólva is érdekesre tervezte mind Pisti, mind pedig Nancy (GPSek), ugyanis az utolsó 150 km-re beadtak egy kb. 10 km-es, ugyan 10 tonnáig terhelhető, de akkor is földutat. A vadon ilyen szintű átszelését egyikük sem gondolta aggályosnak sötétedéskor. Mi azért előre hajolva koncentráltunk az útra, és figyeltük, hogy az út mentén, és így bőszen mellettünk ugráló wallaby-k és kenguruk, na meg nyuszik, ne előttünk akarjanak öngyilkosságot elkövetni. Szerencsére, épségben, minden gond nélkül megérkeztünk a szállásra. A hely kiszolgálás szempontjából egy motor inn-hez képest nagyon jó volt (ingyen reggeli, palackozott víz, mikró, hajszárító, toaster, stb), viszont a kamionok elhaladása nem tette könnyebbé az alvást.

Folyt. köv.

Cool-túra

Október 6-án hétfőn munkaszüneti nap lesz SA-ban, előtte való péntekre pedig páromnak ki volt írva a szokásos havi RDO-ja. Mivel nekem is épp suliszünetem van, így gondoltunk egyet, és négy nap szabi kivételével csináltunk összesen 10 nap szabadnapot. Ennyi időt kár elpazarolni, így spontán (amennyire tőlem telik) ötlettől vezérelve belevágtunk egy nemzeti parkokat érintő rohadt hosszú, a kontinenst majdnem teljesen átszelő road trip-be az elmúlt szombaton.

Az első nap nem szólt másról, mint hogy reggel 7 órási indulással belecsavarjunk az autóba röpke 1077 km-t, és kb. 12.5 óra alatt elérjünk Parkes városába. Pisti és Nancy (GPSek) is nagyon okosak voltak, és persze a lehető leghosszabb útvonalon vittek minket. Bevallom akkor egy kalapáccsal szét tudtam volna ütni mindkettőt, amikor megláttam a Welcome to Victoria üdvözlőtáblát, de végül megnyugodtam, hogy csak erre kell menni New South Wales-be is.

Az út marha unalmas volt, viszont olyan apróságok fel tudták dobni, mint az állam kilépő (!) határánál érvényben lévő gyümölcs és zöldség karantén, ami miatt az útra vásárolt teljes paradicsom és kaliforniai paprika mennyiséget egy ültő helyben kellett elfogyasztanunk, mert nem kockáztattunk meg egy 375$-os büntetést. Vagy a másik érdekesség a 147-es kilométernél Milunga felé a cipőfa, amin különböző méretű sportcsukák nőnek. Ja, meg a kedvencem Hay-nél a zászlóval érvényessé tett “a következő 5 km-en jöhetnek a tehenek” tábla, aminél csak úgy, mint idén januárban, most is tényleg ott kolbászoltak a tehenek át az úton.

Szállást a Parkview Motor Inn-ben foglaltam, nagyon cuki volt a néni, mivel látta, hogy eléggé meggyötört minket az út (pedig én nem is vezettem), ezért egy távolabbi szobába rakott minket az eredeti foglalásunkhoz képest, hogy ne zavarjanak minket egy esküvői parti vendégei. Reggel 8-kor ennek megfelelően frissen el is tudtunk indulni első állomásunkhoz, a “The Dish”-hez.

A Dish arról nevezetes, hogy ez volt az a teleszkóp, amelyik segítségével több, mint 600 millióan kísérhették figyelemmel a holdra szállást 1969. július 21-én. Ezen kívül még azt írják a tányérról, hogy bár az Apollo 11 után, még a 12-17 küldetéseit is nyomott követte, a legfontosabb az Apollo 13-as nagyon gyenge rádió jeleinek vétele volt, és ezzel mentette meg a küldetést a katasztrófától. Továbbá, az 1986-ban a Halley üstökös megfigyelésére beállított Giotto rádió jelei vételére kijelölt fő állomás is ez a parkes-i teleszkóp volt. Le is fotóztam jó sok szögből, nem csak magunknak, hanem egy kedves idős bácsinak is, aki egy nagyon elrongyolódott rózsaszín tigrissel pózolt. Ennek oka, hogy a tigris a feleségéé volt, akivel szerettek volna ide ellátogatni, de meghalt a hölgy pár hónappal ezelőtt. Így a bácsi végigjárja a helyeket a tigrissel, és lefotóztatja magát az unokái számára. A Dish-nél el lehet még szórakozni az egymással szemben felállított tányérokkal is, ugyanis az egymástól 50 méterre lévő tányérok egyikének a közepébe suttogva simán lehet hallani a mondottakat a másikban.

Innen 250 km-t vezettünk a Warrumbungle National Park-ba, méghozzá a Pincham Car Park-hoz. Útközben megálltunk egy kis emusimogatásra is, majd pedig az említett autóparkolót felkeresve indultunk is a Breadknife és a Grand High Tops Hike-on. Ez egy 12-13 km-es össztúra, ami csodálatos formációk között vezet végig. Igaz, kell hozzá egy kis kitartás, pláne a középső szakasz húzós, de mind a “kenyér vágó kés” formáció, mind pedig a többi látványosság (pl. Bluff Mountain) megéri az izzadságot. Kb. 4 óra alatt tettük meg ezt a túrát, volt mit fotózni, meg mire figyelni a sziklákon szökellve.

A nemzeti parkból az aznapi szállásunk, Coonabarabran (Matthew Flinders Motor Inn) felé vettük az irányt, de előtte felmentünk még a Whitegum Lookoutba, illetve betértünk még a Siding Spring névre hallgató obszervatóriumba is. Sajnos csak kívülről tekinthettük ezt meg, mivel vasárnap 4-kor zár, mi meg naplementére értünk oda.

Folyt. köv.

A kereszt meg az alma

Párszor már hangot adtam annak, hogy mennyire nem sikerül rátalálnom az álommelóra itt, Adelaide-ben. Még mindig van bőven időm, hiszen igazából jövő év elejétől szeretnék valahol munkába állni, de azért csak nézegetem a hirdetéseket, mert izgatja a fantáziámat a közeljövő, meg a hogy-s-mint-lesz. 2.5 évvel ezelőtt elhatároztam, hogy én többet nem szeretnék ügynökségi oldalon dolgozni, szeretnék átevezni az ügyfél oldalra. Úgy tűnik azonban ez kb. lehetetlen (tudom, ezt már írtam). Ezen kívül azt is elhatároztam, hogy bár nem olyan menő város ez az Adelaide, mint Melbourne vagy Sydney, de azért csak jó itt élni. Kicsit nyugdíjas ugyan, de pörögtem én már eleget. Meg, ha nagyon (de nagyon) muszáj lenne valamelyik odaáti városra bökni, akkor az Sydney lenne.

Múlt kedden azonban két vagy három lepattintó levelet is kaptam, és azért ez eléggé elszomorított. Nagy elkeseredettségemben ráleltem egy olyan szakmai állásportálra, amit eddig nem is értem, miért nem találtam meg… Ja, mert hogy ügynökségi melókat hirdetnek! 😉 Végigböngésztem az állásokat, és három nagyon fontos dolgot állapítottam meg: 1) az ország keleti felén rohadt sok ügynökségi állás van, 2) a hirdetéseken látszik, hogy tudják, miről szól a szakma (nem keresnek marketing koordinátort min. 4 év tapasztalattal, InDesign ismeretekkel gyakorlott szövegírói háttérrel évi 40,000-ért), 3) létezik freelance (szabadúszó) ügyfélkapcsolatos is…

Mivel ezek mind azonnali pozíciók, így gondoltam, beregisztrálom magam az egyik fejvadásznál, aki a legtöbb hirdetésért felelt. Aztán majd decemberben felveszem velük a kapcsolatot. Csocsi-ragyi CV-t raktam össze, és azon sebtiben (értsd: 3 órás önéletrajz-írás, illetve módosítás után) fel is töltöttem az anyagomat az oldalukra. Gondoltam én. Kb. 2 óra múlva jött egy mail az ügynöktől, hogy nem sikerült az önéletrajzom feltöltése, küldjem már el neki a mailre válaszolva. Elküldtem. Másnap reggel már ott volt a válasz email, hogy szeretne többet tudni a hátteremről, milyen kampányokat csináltam, össze tudnék-e neki állítani valami kis “portfólió” szerűséget. Egész délután dolgoztam azon, hogy ha még meg is írok valami kampányt case study formában (kihívás, eredmények, mik voltak a feladataim), akkor honnan szerzem be könnyen elérhető módon a vonatkozó filmeket például (anélkül, hogy most nekem valahol egy csatornát kéne nyitnom ilyen célra). Szerencsére azért sikerült sok mindent megtalálni, mert voltak annyira jó anyagaink, hogy vagy fesztivál oldalak archívumában, vagy alvállalkozók saját oldalain még fellelhetőek. Csütörtök reggel már vissza is “postáztam” a kész anyagot neki, amire azonnal Skype-olni vagy személyesen találkozni akart volna velem az ügynök hölgyemény. A személyes dologban maradtunk elsőre, meg abban, hogy akkor én szerdán (ma) átugrom Melbourne-be egy beszélgetésre. Pénteken írt, hogy lenne egy ügyfele, aki BTL ügynökség, de elájulnának az anyagomtól az tuti. Érdekel-e? Persze. Tudnék-e 1 héten belül kezdeni, ha kellene? Nem, csak januárban. Nem baj, beszéljünk hétfőn.

Hétfőn szépen kibéreltem egy üvegkalitkát az egyetemi könyvtárban, 2 órás időtartamra, bevonultam, hogy majd készülök szépen az interjúra. Persze csináltam én minden mást, csak arra nem koncentráltam, amire kellett volna. Totál laza voltam, amikor is eljött az idő, csörgettem a csajt. Elkezdtünk beszélni, megszakadt a vonal. Majd megint, majd megint. Jó pár perces szenvedés után abban maradtunk, hogy ez a BTL ügynökség amúgy is kapufa lenne a korai kezdés miatt, találkozzunk továbbra is szerdán (ma), 11-kor.

Eljött tehát a mai nap, továbbra is totál lelazult állapotban szálltam fel a 7.25-ös melbourne-i járatra, és ottani idő szerint landoltam is 9.15-kor a Tullamarine reptéren. Itt felszálltam a SkyBus airport express névre hallgató járatra (előre megvettem online a jegyet, oda-vissza $30), amivel a Southern Cross Station-ig lehet direkt vonalon bejutni. Szintén előző nap feltöltöttem a 2.5 éve vett myki kártyámat (melbourne-i bérlet), és a vasútállomástól a 12-es villamossal eldöcögtem South Melbourne (Albert Road) irányába, ahol is az ügynök irodája (CSP Apple) van.

10.55-kor kopogtattam is az ajtón, mire egy jó 60-as hirtelen szőke flip-flopos, farmernacis, csőtopos, hálós pulcsis néni nyit ajtót. Meg a kutyája, Bunny. Ő az ügynök, meg a cég vezetője (nem a kutya! 🙂 ), akinek a kezén évente 400 álláshirdetés pörög keresztül. Én fekete Mango ruhában, krém magassarkúban, hozzá passzoló táskával, sötét szürke blézerben feszítettem. Oh, honey, my darling, honey bunny (ó édesem, kedvesem, cuki nyuszim) – ez mind az én megszólításom volt a beszélgetés során. Az alatt a beszélgetés alatt, amiben egyetlen egy alkalommal sem kérdezett a melómról, és ami alatt a kutya (Bunny) megállás nélkül nyalta a lábamat, vagy ha épp abbahagyta, akkor a fejét az ölembe tette. A diskurzus arról ment 45 percen keresztül, hogy a kutyát egy másik kutya megtámadta tegnap (szegény), ezért fel fogja jelenteni a másik gazdát (oh, jaj). Néha szó esett a tanításról, meg hogy ha januárban kezdek dolgozni (??? – én? hol? nem értettem meg valamit????), akkor mely kerületekben érdemes lakás keresni. És ott előttem kinyitotta a Google térképet, és 5 kerültről kb,. elmondta, hogy itt vagy ott érdemes majd bérelni. Ezt követően, végignéztünk pár ügynökséget (meg az adatbázisát), és arra jutott, hogy mindenképp beszél a Clemenger BBDO-val meg a Leo Burnettel, mert szerinte ezek valamelyikébe bepasszolnék. Melbourne-ben. Majd miután megnézte újra az anyagomat, kibökte, hogy én nem vagyok egy typical account chick (tipikus ügyfélkapcsolatos luvnya), nem akarnék-e esetleg TV producer lenni. Mert most oda el tudna sütni a látottak alapján (???? – hol a kandi kamera? miről maradtam le? mi van????). Mondtam neki, hogy pár évvel ezelőtt még nyitott kapukat döngetett volna ezzel, de már annyira kiestem abból a szakmából (nem mintha valaha is túl mélyen benne lettem volna, de azért csak volt fogalmam arról, hogy mi az a tekercs film 😉 ), hogy kicsit stresszben telne el néhány hónapom, azt meg sem ő, sem én nem akarjuk, ugye? Végül megcsacsogtuk, hogy ő kanadai, én meg dán (?), öööö….magyar, és német gyökerei vannak, nekem meg német nyelvvizsgám, de egyikünk sem tud már egy szót se kb. Megkérdeztem tőle, hogy mit lát az önéletrajzomban, ami jó, illetve mi a baj vele, hogy Adealaide-ben viszont csak visszautasítanak. Válasz: semmi gond vele, nagyon piac képes a tudásom, csak Account Director-i vagy afeletti pozíciókat fog nekem keresni. És ne értékeljem le a tudásom, mert érek xx,xxx és yyy,yyy dollár közötti összeget. És itt mondott két olyan számot, hogy a kutya (Bunny) fülét majdnem kettéhajtottam. Mondtam neki még azt is, hogy ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem. Válasz: annál jobb, ő tud engem piacra dobni, és pénz keresni magának, meg nekem is. Abban maradtunk, hogy akkor ő körbetelefonálja az ismerőseit, és ha akad valami, akkor januárban újra találkozunk. Ha meg addig találok valami mást, az sem baj, csak szóljak neki.

Ezek után felültem a villamosra, majd a SkyBus-ra a reptér felé, és 3.20-kor fel is szálltam Adelaide irányába. Nagyon jó érzés volt találkozni egy olyan emberrel, aki látott bennem fantáziát, még ha nem is lesz belőle esetleg semmi, de legalább felmértem, nem vagyok hülye, és van mit keresnem újra a szakmában. Ja, meg jó tapasztalat volt, hogy az interjú meg maga az ügynök is egészen “cseppet” más volt, mint bármely magyarországi interjú(n). Kivéve talán egyet, amikor interjúztattuk “Appát” (ha olvassa, ő és “Annnya” tudja, kiről van szó). Na, az volt még ennyire szürreális a naranccsal 🙂 .

Ej, be jól élünk!

Úgy alakult, hogy ahol most lakunk, az ugyanaz a kerület, ahol párom egyik volt kollégája is lakik. Mi a jobbik felén az útnak, ő meg a kevésbé jobb felén a kerületnek. Ennek a srácnak van amerikai felesége, és bár úgy volt, hogy idén átköltöznek az USA-ba, mégis csak maradtak.

Egyik nap gondolt egyet párom, és mivel én épp későn jöttem haza a tanításból, munka után fogta magát, és elkanyarodott a srácék felé. Akik még mindig ugyanott laktak, ahol mondjuk 2 éve. Beszélgettek, beszélgettek, és kiderült, hogy a srác most osztriga válogató- és bontógépeket fejleszt, illetve tart karban.

Most héten párom megint arra járt, hogy megbeszéljék, mikor is mennek majd együtt inni egyet, és jól megbeszélni a munkahelyi dolgokat. Búcsúzásul a srác egy marha nagy szatyor friss osztrigát nyomott párom kezébe. Nem volt mit tenni, mivel ezek csak 1-2 napig állnak el a hűtőben, azon frissiben neki is állt párom felbontani őket. A pucoláshoz bevetett mindent, vizet (ahogy a piacon láttuk korábban), kést és csavarhúzót is. Egy részét azon frissiben, rögtön bontás után behabzsoltuk, egy másik részét különféle ízesítéssel bedobtam a sütőbe (pl. volt fokhagymás, bazsalikomos pestós, csípős, brie sajtos, meg natúr), a maradékot meg elraktuk másnapra (jelentem, azóta az is elfogyott sec-perc alatt). Nagyon finom volt, kaphatunk máskor is 🙂 .

Kajakos hétvége

Pár hete párom beruházott egy egyszemélyes kajakba a gumtree-n keresztül. Kicsi átalakítás után komoly horgászkajakká alakult a szerzemény. Igen ám, de milyen jó lenne, ha együtt is tudnánk menni evezgetni. Mielőtt vennénk egy másikat is nekem, azelőtt ki szerettük volna próbálni, mennyire megy az evezgetés. Jó, biztos menne, mert jó párszor eveztem már én is önállóan. Lényeg a lényeg, az egyik kedves ismerősünktől el szerettük volna kérni a kétszemélyes, de egyszemélyessé alakítható kajakjukat, hogy akkor két egyszemélyes hajóval (a miénkkel meg az övékével) nekivágjunk a haboknak. Sajnos azonban a költözésüknél eltűntek a lapátok, így mégis a teljes hajót hoztuk el, és a mi egy lapátunkkal oldottuk meg a problémát (így a mi kajakunk a garázsban pihent a hétvégén, és kettőnk közül csak párom evezett a kétszemélyes hajóban. Szóval hány éves is a kapitány?).

Első nap (szombaton) a Garden Island-re mentünk ki. Itt ugye már voltunk pár hónapja, akkor befizettünk egy túrára. Most ugyanazt az útvonalat jártuk be, mint akkor, csak persze most a saját magunk ütemében. Most tovább szerettünk volna menni a második hajóroncson túlra, azonban “papucsos” hajóverseny volt, és a távolabbi roncsokhoz megint nem tudtunk elmenni.

Második nap (vasárnap) csak a szomszéd kerületbe, West Lakes-re mentünk le evezni, hasonló felállásban, én napoztam és fotóztam, párom pedig evezett. Körbe lapátoltuk a Delfin Island-et, hááát, mit ne mondjak, vannak arrafelé is “rozzant viskók”. De inkább beszéljenek a képek helyettem.

Citrom

Úgy adódott, hogy amióta leadtam a szakdolgozatomat (és ezt végre a GRC – graduate research centre/kb. tanulmányi osztály is elismerte: ez megint egy feleslegesen körülményes hosszú story) azóta kb. beleszakadok a melóba. Miért is? Ugye idén nem szerettem volna már a fogyasztói magatartás tantárgyat tanítani, mert mégis csak ez lett volna az 5. félév, hogy ezt nyűvöm, és a fejlődés szellemében itt az járja, hogy 3-nál többször ne csinálj meg semmit. Ez viszont ellenkezik az én alap motivációmmal, ami a karrier tesztek alapján a biztonságra való törekvés. Értsd: legyen valami fix először, aztán majd a határokat belülről feszegetem 😉 .

Na, de, megkért a kurzus koordinátora, hogy maradjak, csak 1 órára (de ezt már írtam), aztán kaptam még egy osztályt (ezt is írtam már). Végül most ott tartok, hogy majd’ minden héten helyettesítek is valakit, 1, 2, netán 3 extra órán. Múlt héten letoltam egy nap alatt, egymás után 5 órát. Az volt a mélypont. Nagyon megerőltető időre rohanni az épületek között, emlékezni a diákok nevére, hogyan állnak épp a tantárgyból, mit rontottak el a dolgozatokban, stb. 5 perc van egyik helyről a másikra átérni, de közben válaszolj az óra utáni kérdésekre is, és ne késs el. A tananyag a legkevesebb, azt kb. álmomból felkelve is fújom.

Aztán ott a másik tantárgyam a marketing alapismeretek, amit először tanítok. Nem rossz, mondhatni könnyű, de nagyon kreatívnak kell lennem, hogy részvételre bírjam a diákokat. Eddig még egész jól ment, remélem, ők is élvezik az órát.

Ezen kívül ugye még helyettesítem a brand menedzsment kurzuson a lengyel kolléganőmet. Ez egy távoktatós tantárgy, ezért minden héten be kell adniuk a diákoknak a házi feladatukat. Pontosabban 5 héten a 13-ból, és ők választhatják meg, hogy mely heteken akarják leadni. A lényeg, hogy itt is van 50 diák, akikből olyan 20 tuti leadja a háziját, és azt javítani kell. Továbbá 9-5 között rendelkezésre kell állni, hogy ha van kérdésük, akkor azt azonnal meg tudjam válaszolni. Nem a legjobban összeszedett anyagokat hagyta rám a csajszi, így elmegy jó néhány 10-20-30 perc azzal is, mire kibogarászom vagy épp kitalálom a pontos választ egy-egy kérdésre.

Persze vannak minden tantárgyból nagy beadandók is. 1 hét alatt kijavítottam eddig az én összesen 80 diákom beadandóját (mert mindennek egyszerre van a leadása persze), meg bevállaltam még 100 extra beadandót is, plusz pénzért. Azt hiszem, elhaltak az agysejtjeim megint…

Ja, és miért ‘citrom’ a címe a posztnak? Fogyasztói magatartásból tanítom a klasszikus és operáns kondícionálást (Pavlov, illetve Skinner), illetve ezen modellek marketingben történő alkalmazását. A Pavlovos verzió után ki szoktam vetíteni egy citromot, és megkérdezem, hogy éreznek-e valamit a szájukban (lehet, hogy már erről is írtam amúgy). A kínaiakon és a néhány európain kívül senki nem szokott savanyú ízt érezni a szájában (értsd: pl. ausztrálok). Viszont lehet, rájöttem, miért. A farmerek, és a hobbi nagyobb állattartók (pl. lovak) citromot, illetve lime-ot nyalatnak az állatokkal a melegebb időkben, szóval szerintem simán hozzászoktak a látványhoz, stb-hez, és bennük nem alakult ki ez az inger. Mire nem jó a marketing könyv, nem? 🙂