Az utolsó teljes új-zéland-i együtt töltött napunkra párom kedvenc elfoglaltságát sikerült megszerveznem: horgászni mentünk. Két évvel ezelőtt, amikor az első itteni céges konferenciánkat tartottuk az egyik boltos említette, hogy nagy horgász, és hogy szívesen kivisz minket, ha arra járunk. Persze nem jártunk arra. Aztán idén az autóversenyen ismét összefutottam ezzel a boltossal, aki megint felajánlotta, hogy elvisz horgászni, ha ott vagyunk. Mondom, jó, hogy mondod, mert április végén jövünk. Ő (meg párom) persze benne volt, én kevésbé. Ugyanis mindenképp meg kellett kérdeznem a főnöktől, hogy egyáltalán elfogadhatom-e a felajánlást. Nagyon vaciláltam, de mivel a főnök rábólintott, így belementem.
Reggel 10-re kellett megjelennünk Hamilton-ban, ami kb. 1.5 órányi vezetésre volt Auckland-től. A boltos már várt minket, a csónak elő volt készítve, jött a haverja is. Raglan Beach-nél tettük vízre a hajót, ami elég nagy kihívásnak tűnt elsőre, hiszen erős, lapos hullámok voltak. Azonban profik voltak mindketten, még a szörfösök sem zavarták meg őket. Raglan ugyanis a világ szörföseinek Mecca-ja, itt van a legnagyobb esély a leghosszabb balos hullámra (fogalmam sincs a szörfös szaknyelvről, de a left-hand break-re utalok), egy jó időzítéssel akár 2 km-t is el lehet csípni. Ennek megfelelően emberek voltak mindenhol a vízben.
Kb. 40 percet robogtunk a nyílt vízen az első pontig, ahol megálltunk snapper-ezni. Az első leengedésre fogtam is egyet. A többiek meg néztek, hogy ezt meg hogy?! Aztán párom fogott egy cápát, ami azt jelezte, innen mennünk kell tovább, mert elmenekültek a halak. És ekkor beütött a tengeri betegség. Olyan rosszul lettem, mint még soha. Viszont nem akartam a többiek napját elrontani, így csukott szemmel figyeltem a botomat. Persze, annyi kapás volt rajta, mint még soha. Mindenki kapkodta a snappereket ezerrel. Én is, de minden egyes fogás után meg is “etettem” a körülöttünk lévő halakat. Lehet, ez volt a siker titka?
5 körül indultunk vissza a hajólerakóhoz, a naplemente kezdetekor. Persze, a visszaúton már semmi bajom nem volt, szürkés-zöldről is pirosasra váltott a színem. Pláne akkor, amikor belenéztem a hűtődobozba. Nem semmi mennyiséget sikerült kifogni. Miközben a boltos éppen egyensúlyozta a csónakot a trailer-re, addig mellénk úszott egy szörfös a fogásról érdeklődve. Beszéltek pár szót, addig-addig, amíg ki nem derült, hogy a srác és barátai Németországból vannak. Végül a csacsogás vége az lett, hogy kaptak halat vacsorára.
Kb. 40 perc volt míg visszaértünk a boltosékhoz, ahol a kocsit is hagytuk. Párom segített megpucolni, meg kifilézni a halakat, így hárman pasik közel egy óra alatt végeztek a munkával. Vacsora nélkül nem engedtek el minket, visszautasítani nem nagyon lehetett, így este 8-kor tudtunk visszaindulni Auckland-be. A másfél-órás út két órás lett az esti útfelbontásoknak, útzáraknak és úttereléseknek köszönhetően. Alig valamivel este 10 előtt futottunk be a szállásra. Aztán jött a pakolászás, mert másnap párom már repült is haza.
Folyt. köv.
Az Üveghegyen is túl 