A legrosszabb nap

Mit szepitsem, ma foldbe dongoltek. Megkaptam a panel visszajelzeset. Orakon at ultem, es nem ertettem. Nem ertettem, hogy miert rajtam gyakorlatoznak azok az emberek, akik frissen csoppentek ebbe a feladatba. Miert kellett a supervisoraimra hallgatnom, amikor egyik sem tudta, mit akar.

De vissza az alapokhoz. Uj kutatoi koordinator van, akinek az a feladata, hogy megszervezze a bizottsagi tagokat, es a visszajelzesuket az intezet normainak betartasa mellett minosegileg kontrolalja. Na ez a kedves “neni” ugy engedte at a visszajelzest, hogy el sem olvasta – szerintem. Mibol gondolom ezt? Az elso mondat arrol szol, hogy mennyire csalodast okozott a prezim olyan szempontbol, hogy tulszaladtam a megadott 1 oras idokorlaton, es maskor gyakorlast javasolnak, hogy ne tortenjen ilyen.

• Teny 1.: 10 percet kestek a panel tagok, tehat kapasbol 50 percem maradt a prezire.
• Teny 2.: az egyikojuk jelezte, hogy el kell mennie fogorvoshoz, nem tud vegig maradni.
• Teny 3.: 2 egesz napot azzal toltottem, hogy gyakoroltam, es 35-40 percnel sosem volt hosszabb az eloadasom, kivulrol tudom az osszes szoveget, amit elmondtam – a mai napig.
• Teny 4.: 20 perces monologot nyomott le az egyik paneltag a sajat kutatasarol, es annak jelentosegerol, tehat ha ezt is levonom a rendelkezesre allo, a kezdesnel 50 percre zsugorodott idombol, akkor 30 percem maradt, ami nem eppen az elvart es a szabalyzatban leirt idokorlat.

A kovetkezo resz arrol szol, hogy nem fejtettem ki elegge, milyen metodussal fogom vegrehajtani a kutatast.

• Teny 1.: 4 oldalt szenteltem ennek, tovabbi 4 oldalt az elozetesen vegrehajtott interjuk reszletezesenek.
• Teny 2.: Supervisoraim tanacsara kivettem nehany, szerintuk nem fontos reszletet a kutatas korulmenyeirol (mondvan ezt csak a szakdolgozatban kell leirni majd), ezt most szinten hianyoltak.
• Teny 3.: a belso szabalyzat ezt mondja, csurom nagy betuvel: YOU DO NOT HAVE TO DESCRIBE METHOD IN DETAIL (A metodust NEM KELL reszleteiben kifejteni) – orulnek, ha tisztaban lennenek az intezet szabalyaival azok, akik elvallalnak egy bizottsagi tagsagot – penzert, es nem csesztetnek azt, aki betertja azokat.

A visszajelzes vegso resze pedig csak olyan dolgokat hianyol, amiket a korabbi verziokbol a supervisoraim kipucoltak, mint tok felesleges es nem odavalo reszletek.

• Teny 1.: egyszeru lesz kiegesziteni a dokumentumot, mert valahogyan csak visszabanyaszom ezeket az infokat az archivbol.
• Teny 2.: hiaba uj ez a helyzet es a szakma, nem szabad soha tobbet hagynom magam befolyasolni masok altal, es makacsnak kell lennem, a sajat megerzeseimet kell kovetnem.

Az orosz supervisorom (aki epp Sydney-ben van) jelezte, meg kivanja tamadni a visszajelzest formai, tartalmi es minosegbeli hibakra hivatkozva (o volt az, aki korabban felelos volt ezekert, de iden januar 1-jetol mar lemondott errol a tisztjerol). Jelen pillanatban viszont azt erzem, tok felesleges, mert ha meg meg is fogalmazzak maskent, kevesbe letorkollo modon, akkor is bennem marad ez a minosithetetlen dokumentum, ami miatt most ugy erzem, nem vagyok tobb egy rakas sz@rnal.

Miutan ma egy elore egyeztetett idopontban nem tudtam a masik ket supervisorommal talakozni (2.5 orat vartam rajuk), az ausztral bejott hozzam, es kozolte, hogy ezt az egeszet csak pozitivan erdemes nezni, mert sok jo javaslat van benne. Kertem, mutasson ra egyre. Szerintetek sikerult neki?

Amugy annak is kifejezetten orulok, hogy abszolut kepben voltak a panel tagok, hogy ez egy masters by research javaslattetel volt, legalabbis errol arulkodik a leveluk: Please find attached the panel feedback on your PhD proposal (Csatolva kuldjuk a bizottsag visszajelzeset a PhD javaslatteteledrol). Ezek utan – oszinten – van meg kerdes?

Kell-e felni, vagy sem?

Nem vagyok benne biztos, hogy ez mashol is igy megy, ezert jelen bejegyzesemet kizarolag Adelaide azon reszere kell erteni, amerre mi megfordulunk. Szoval nehany pelda, milyen itt a kozbiztonsag:

– a taskamat siman ott merem hagyni a bevasarlokocsiban, meg akkor is, ha egy masik sorban nezelodom epp a boltban

– sokan lehuzott ablakkal parkolnak az utcan

– van, akinel meg az is jarja, hogy kocsikulcs sosem kerul be a lakasba

– ha egy kavezoban, etteremben epp dolgozgatsz, es mondjuk hivnak, de nem hallasz semmit a hivasbol, gond nelkul az asztalon hagyhatod a laptopod, amig kintebb mesz, vagy keresel egy masik helyet, ahol mar hallod a hivot

– ejszaka alapbol vannak biztonsagi orok a tomegkozlekedesi eszkozokon, es a megallokban is (legalabbis a villamoson)

– a szomszed gyereket meg sosem lattam, hogy kulcsra zarta volna a lakas ajtajat, de ugyanigy nyitva van az a haz is allandoan, ahol epp a felujitast csinalgatjuk

– tegnap volt epp a harmadik napja, hogy az also szomszed elutazott, de a zarban benne hagyta kivulrol a kulcsot

Viszont azert, mert Glenelgen es kornyeken ilyen jo a helyzet, nem jelenti azt, hogy ez mindenhol igy van, akar itt, a varos mas keruleteiben. Peldaul rendszeresen lehet hallani a hiradasokban, hogy Salisbury-ben vagy Elisabethben betoresek voltak, vagy hogy lovoldoztek, es nehany drogost eltalaltak. Ezek a reszek a hirhedten rossz kornyekek, tele hulyekkel, agressziv bandakkal, elsosorban ejszakai atrocitasokkal. Mar a legelejen meg kell tanulni, hova nem kell menni, es akkor nyugalomban lehet elni.

Adelaide-ben meg sosem feltem, sem nappal, sem este. Sydney-ben sem. Ilyet eloszor Perthben ereztem szilveszterkor, de valoszinuleg azert, mert tul intenzivek voltak az aborgininalok altal generalt csetepatek. Meg kell azt is emlitenem, hogy a rendorok kulturaltan, pikk-pakk kezeltek minden felmerulo helyzetet.

Tűzijáték AC/DC-re

Január 26-án ünneplik errefelé az itteni augusztus 20-t, azaz az államalapítás napját. Nevezetesen ezen a napon tűzte ki 1788-ban az angol zászlót valahol a sydney-i operaház magasságában (akkor még persze annak hűlt helyén) az elsőként megérkezett fegyenchajó kapitánya. Mára ez az ünnep – ahogy mi érzékeljük – leginkább arról szól, hogy összejönnek az emberek, játszanak, sütögetnek, iszogatnak, és örülnek, hogy egymás társaságában eltölthetnek néhány kellemes órát.

Mi is hasonló módon töltöttük a napunkat. Egy pár órás munka után azért először kimentünk megnézni a Havaianas (flip-flop papucs) világrekord döntési kísérletet. Ugyanis kitalálták ezek a helyi jó emberek, hogy szerte Ausztráliában (4 államban: NSW, VIC, SA és WA) be kellene jó sok felfújható (kb. 1.5 méteres) papucsos jelentkezőt küldeni a vízbe, és egymás mellé állítani őket, hogy így a leghosszabb lebegő papucs-láncot tudják összességében kiadni. QLD-ben az áradások miatt törölték a rendezvényt, a végső létszámokat pedig nem találtam még meg a neten, így nem tudni, sikerült-e a döntési kísérlet. Viszont nagyon szeles volt az idő nálunk is, sokakat vissza is nyomott a víz a partra.

Aztán elkezdődött a party-time. Mindenfelé sült a hús, fogyott az alkohol, apukák kriketteztek a gyerekeikkel. Délután mi is betévedtünk a belvárosba, igaz, kicsit sikerült elkésnünk (olyan 5 órát), de itt ez sem zavart senkit. Pláne, hogy sütit is vittünk, szóval minden el volt nézve nekünk ;). 9.30-ra kivillamosoztunk az Elder Parkba, hogy megnézzük a tűzijátékot. Azonban a látványosság előtt kaptunk egy kis ízelítőt a helyi tinédzserek hisztijéből is. Egy szál bél csajok és fiúk kakaskodtak egymással a villamoson, leginkább szócsatát vívták, és bár a biztonsági őr ott állt mellettük nem igen avatkozott bele a vitába. Az egyik kis hülyével még beszédbe is elegyedtünk, eltekintve attól, hogy egy kisgatyán kívül mást nem nagyon viselt magán (ja, meg egy sombrerot, de azt odaadta az egyik csajszinak), elég normálisan válaszolgatott nekünk. Aztán ők is, mi is leszálltunk a Rundle Mall-nál. Körbe se nézve rohangálták át az úton, az autók, buszok visítva fékeztek. Aztán egymásnak estek megint a járdán a csajok, tépték egymás haját. Röhejes volt, ahogy a kis fruskák sivalkodtak. Azért párom megjegyezte, hogy ha valaha lesz gyerekünk, reméli, nem lesz ilyen.

Mire kiértünk a parkba, addigra már jó nagy tömeg volt. Ami mondjuk, nem csoda, hiszen egész nap koncertek voltak. Mi épp a The Potbelleez névre hallgató ausztrál csapatnál kapcsolódtunk be, akik electro-house stílusban nyomulnak, eléggé hajazva egy-két Prodigy, illetve Duft Punk számra. Nem voltak rosszak, de valahogy nem nagyon akartak lekeveredni a színpadról, így a tűzijáték röpke 25 perces késéssel indult el. Az egy dolog, hogy itt nem csicsázzák túl, és magyaráznak bele mindenféle tematikát a fellövésekbe, de jó ausztrál módjára a lehető leglazábban kezelik az eseményt. Kylie Minouge mellett az AC/DC adta a zenei aláfestést (nem, sajnos nem élőben). Voltak új, érdekes mintázatok, illetve a végén olyan volt, mintha a fődurrantó mester véletlenül rákönyökölt volna a lenyomó gombra, és az összes tűzijáték-bomba egyszerre robbant volna fel :).

A nagy nap

Szerda éjszakáig mást sem csináltam, minthogy a csütörtöki prezentációmon dolgoztam. Kb.1 órás előadást kellett tartanom, és eladnom magam, a tudásom és az elmúlt 6 hónapban felfedezett érdekességeket. Abban biztos voltam, hogy a szemináriumom merőben más lesz az eddig megszokottaktól, hiszen van egy fajta kialakult prezentációs stílusom. Abban már kevésbé voltam ennyire biztos, hogy ez tetszeni is fog annak a 30 embernek, akik majd végig hallgatják. Ezért éltem annak a magyar leányzónak a szíves felajánlásával, hogy meghallgat, akinek tavaly a lakására vigyáztunk érkezésünk környékén. Így legalább volt valaki, aki tudott visszajelzést adni a prezimről.

Korábbi tréningeken megtanultam, hogy érdemes valamilyen személyes élménnyel kezdeni az egészet, mert ez emberibbé teszi a hivatalos előadásokat. Illetve, hogy ha tudunk, akkor tegyünk bele valami interaktív feladatokat. Én tehát ennek rendje és módja szerint építettem fel a mondandómat. Az eredmény egész jó lett, kétszer megtapsoltak a végén, a prezi közben pedig aktívan részt vettek a kitalált teendőkben, jól szórakoztak a poénokon, amiket beraktam. A bizottsági tagok közül az egyik azért megizzasztott rendesen, a legkérdőjelesebb pontokra jó érzékkel rávilágított, úgy hogy biztos fognak változtatásokat kérni (ez szokás, eddig csak az ausztrál csodagyereknek sikerült változtatás nélkül megúsznia). A másik bizottsági tag elég paraszt volt, miután 10 perces késéssel érkezett, volt oly’ kedves, hogy a prezim vége felé megjegyezte, hogy jó lenne, ha felpörgetném, mert neki mindjárt mennie kell. Mindezt úgy, hogy ütemezve gyakoroltam az előadásomat, tudtam, mennyi időt hagytam a kérdésekre, de mivel rohadt sokat beszéltek ők is, így persze, hogy nem tudtam a 10 perces csúszásukat behozni. Mindegy. A harmadik egy idős bácsi volt, ő eléggé kedvesnek és támogatónak tűnt, a végén odajött gratulálni, és azt mondta, nyugodtan lazíthatok, meglesz ez.

Mi múlt ezen a prezentáción, illetve majd az ő döntésükön (2 héten belül várható)? 1. folytathatom-e a tanulmányaimat. 2. kaphatok-e a továbbiakban is ösztöndíjat. 3. részt vehetek-e egyéb kutatásokban. Szóval eléggé sok. Azonban most úgy érzem, minden rendben lesz.

A clare-i allomas

Regen jartunk mar a videki Del-Ausztraliaban, igy most teszunk egy rovid kiterot eszak fele. Az apropot az adja, hogy parom ismet elkezdte az utazgatast az installacios csapattal, es a heten Clare-be latogattak el.

Hetfo reggel 7-kor volt talalkozo a ceg itteni telephelyen, telepakoltak az utanfutot, es elindultak a kb. 2 oras utra, Barossa Valley-n tulra. Parom jo elore megkerdezte, hogy vihet-e horgaszbotot magaval, mire a kisfonok valasza az volt, hogy a szabadidot most kivetelesen pub-okban fogjak tolteni. Na, gondoltam, megint szenvedni fognak ;).

Hetfo delutan mar jott is az SMS, hogy kepzeljem mar el, az ottani allomason meghivtak oket a mentosok nehany uveg sorre, estere meg tenyleg mennek valami helyi vendeglato egysegbe degeszre enni magukat jofajta, meretes steakekkel. Ekkor azert mar sajnaltam oket kicsit.

Ugye, ma meg csak kedd van, tehat a masodik nap, amit ott toltenek. Erre delben jon az ujabb szoveges uzenet, hogy kepzeljem mar el, most meg barbie-znek az allomason, mindjart kesz is a kaja. Ja, es, hogy kitoltsek az unalmas perceket a munka, meg a barbie kozott, pokokkal ijesztgetik az egyik kollegajukat. Delutanra a mentosok megint meghivtak oket iszogatni, estere meg golfozni mentek (a szallas a Lake Inchiquin meg egy golfpalya partjan van). A kezdo jatekosok kezikonyvet kovetve nehany labdat be is szortak a kornyezo szolotokek koze, no meg a folyoba is. Szerencsere ez utobbi ki volt szaradva, igy nem kellett buvarkent alamerulnie senkinek sem az utojevel :P. Celzoviz nelkul a masodik lyukig birta a csapat, aztan persze megtaltosodtak, es volt, hogy 14 utesbol mar sikerult is a kovetkezo lyuk kozelebe erniuk. Most mar nagyon sajnalom a csapatot, sinylodnek, szenvednek, meg miegymas :D. Egy biztos, a clare-i allomas sanszos, hogy elnyerje a leglazabb allomas cimet 2013-ban.

Long live Samantha Fox

Valamilyen furcsa oknal fokva Ausztraliaban megallt az ido. Pontosabban jo par dologra elmondhato ez. Ilyen peldaul a divat is – szerintem. Mondom ezt annak ellenere, hogy egyre kevesebb itt az erzekem az oltozkodeshez (bar neha azert sikerul ;)), es ebbol adodoan nem is nagyon kovetem mar az eppen aktualis trendeket. Azonban arra meg en is felfigyelek, ha a Popcorn magazinbol elolepett fiatalok setalnak folyamatosan velem szemben. Ha mar a magazin neve dereng, akkor meg Samatha Fox neve is mond valamit. Segitseg gyanant ime egy-egy videoja itt meg itt, illetve egy kep (ez utobbit mindenkepp erdemes megnezni, hogy legyen egy elkepzeles, mirol is irok majd alabb).

Kattintas a kepre megvolt? Na akkor: nem, nem neznek ki igy az ausztral tinik, szoval csak ezert vizum kerelmet nem eri meg beadni a pasiknak :P. Viszont a szerkojuk detto ilyen: tepett szelu rovid sort, szigoruan magasan, derekban gombolva, hozza bo alju, rovid, alaktalan polo. Mindezt meg tudjak meg azzal fejelni, hogy a hajukat a fejteton fogjak ossze. Parom meg is kerdezte, hogy melyik megallonal szalltunk be az idogepbe, hogy megint a 80-as eveket eljuk.

Ezen kivul megy meg a patacipo, a csoruci es a csonaci, valamint tetko minden mennyisegben. A minap betertem egy ruhazati kiskereskedelmi egysegbe, ahol is ugynevezett pencil skirt (ceruza szoknya) is kaphato. Valamiert ez a gyengem. Latom, egy alig 40 kilos csajszi viszi magaval az elasztikus ceruza szoknyat a probafulkebe. Gondoltam magamban, hat neki biztos pont nem erre van szuksege. Es mekkorat tevedtem! Lelkesen probalta fel, es forgott benne a tukor elott. A furcsa csak az volt, hogy o csoruhakent vette fel, bar mivel latszolag nem zavarta, igy akar meg szandekosnak is velhetnem a bakit.

Persze a patacipo mellett a masik allando ruhazati elem a havaianas (ertsd: thong, vagyis flip-flop, meg nepiesebb neven vietnami papucs). Telen (!) – nyaron, farmerhez, kosztumhoz vagy epp oltonynadraghoz, szereleshez, esti bulihoz, mindig ezt hordjak. Nem is tudom mar, hogy ki mondta, de minden bizonnyal szigoru megfigyeleseken alapul, es ezert igaz ez a megallapitas: az ausztral gyerekek labbal elore szuletnek havaianas-szal a talpukon 😉

Leadva

A mai bejegyzest az ausztral fiatalokon eluralkodo legujabb (?) oltozkodesi trendrol terveztem irni, de mivel szamomra ennel sokkal fontosabb dolog tortent kb. 20 perccel ezelott, igy holnapig varnotok kell eme erdekfeszito tema boncolgatasara ;).

Szoval az van, hogy LEADTAM a javaslattetelemet ma (helyi ido szerint) 5 ora 30 perckor. 33 oldal lett, es a supervisoraim szerint igen elvezetes olvasmany. Mondja ezt ugy az egyik, hogy epp Svedorszagbol repked at Angliaba (tehat a repulon biztos tenyleg volt mit olvasnia), a masik epp hazafele tart valami vitorlazos nyaralasarol (remelem, az osszes lapot vegigolvasta, es nem fujt ki a szel a kezebel egy fejezetet sem), mig a harmadik meg Sydney-ben okosodik. Lenyeg a lenyeg, ott van a bizottsagi tagoknal, akikrol egyelore nem tudom, hogy kicsodak, de hamarosan ki fog derulni. Visszanezve, azert volt eleg dolog, amivel kuzdenem kellett, kiemelven itt azt a netto 2.5 honapot a rendelkezesre allo 6 honapbol, amig a kisfonokeim visszajelzesere vartam. De most mar spongyat ra, nincs mas hatra, mint elore. Miert? Mert hat egy spontan jott otlet alapjan jovo csutortokon mar prezentalnom is kell az egeszet. 30 fo elott, angolul (hogyan maskent, jogos lehetne a kerdes), kozvetlenul az intezetvezeto ujevi beszedet kovetoen. Meresz, mi? 😛

Kétkerekűnek áll a világ

Reggelente a villamoshoz sétálva bicajosok tucatjával találkozom. Ahogy beköszöntött a nyár, a számuk látványosan megsokszorozódott, pedig korábban sem voltak kevesen. Egy részük biztosan azért teker, hogy karban tartsa magát és az erőnlétét, viszont egy másik részük tuti, hogy csak a reggeli csacsogásért csinálja. A villamos végállomásnál mindennap tömve van az Europa at the Bay, szerte szét hevernek az egy autónyit is érő bringák – mert hát minek csinálni, ha nem profi a felszerelés -, miközben a tulajaik lelkesen tereferélnek egy-egy kávé felett. Általában férfiak, a kor viszont lényegtelen (18+). Amikor először láttunk nagyon komolyan tekerő embereket, párom meg is jegyezte, hogy nem gyenge a gépsárkány, ami alattuk forog. Nekem mindegyik szép fehér meg piros volt, de ahogy jobban utánanéztem a márkáiknak, bizony-bizony 10-18 ezer dollár közöttiek voltak (a magasabb árból az autónk 2.5-szer jönne ki, pedig nem egy régi darab). Hangsúlyozom, lelkes amatőrökről beszélek.

Most az összejöveteleknek külön értelmük is van, hiszen vasárnaptól, 1 héten keresztül itt kerül majd megrendezésre a Tour Downunder. Mivel nem ismerem a biciklis sportot (errefelé szigorúan push bike és nem bicycle), ezért számomra ebből az egészből annyi ragadt meg, hogy rohadt sokat fognak tekerni át a városon és a hegyekbe fel, na meg, hogy lesznek útlezárások, és a Skoda az egyik szponzor. Ami viszont szimpatikus, hogy a villamos megállónál lévő kávéházban üldögélő amatőr cangásoknak is van lehetőségük elindulni, és megmérettetni magukat. Jövő pénteken ugyanis bárki elindulhat a 127 km-es távon, aki képesnek érzi magát arra, hogy a 3 órával a profik előtt történő rajtjával is képes legyen a profik előtt célba érni.

Azt hiszem, minket a rajtnál földelnének el – végkimerülésben 🙂

Hírességgel egy Coles-ban

Ma reggel a szokásos hétvégi bevásárlásunkon voltunk, amikor is egyszer csak magyar szó ütötte meg a fülem a fűszeres polc mellett. Tisztán hallottam, hogy egy női hang azt mondja: “És még fűszert is kell vennünk.” Odakaptam a fejem, és látom, hogy egy szőke, hosszú hajú csajszi, meg egy izmos magas pasi tologatja a bevásárlókocsit felénk. Jeleztem páromnak, hogy figyeljen már, mert szerintem földiek vannak mellettünk, holott nagyjából ismerjük már a környéken lakókat. Ő fogta is magát, és odalépett a “jövevényekhez”, köszöntötte őket magyarul, meg kérdezte, mióta vannak itt. A csaj kicsit meglepődött, a srác meg csak annyit mondott párom kérdésére, hogy tegnap éjszaka érkeztek, eléggé fáradtak, alig aludtak.

Bemutatkoztunk egymásnak, elmondta a csajszi, hogy itt laknak ők is Glenelgen, pár utcával lentebb béreltek egy apartmant. Ennek oka, hogy minden évben 3 hónapot itt dolgoznak. Biztosan összefutunk még majd itt a boltban.

Az ejtőernyős tantusz kb. 1.5 perccel később esett le, amikor is visszaidéztem a bemutatkozó pár nevét: Alma és Ákos. Megvan, hogy kik ők? Világbajnok rúdtáncosunk és kedves férje, akik évek óta a Crazy Horse nevezetű helyen lépnek fel. Mármint a hölgy a revüben (diplomatikusan nevezve) lép színpadra Ginger Jonesként heti 12-14 alkalommal, míg a srác a lányokat oktatja akrobatikus mutatványokra. Legalábbis egy tavalyi Blikk interjú alapján. Ezek után már értem, miért akart olyan gyorsan “szabadulni” tőlünk. Azt hitte, felismertük, pedig elsőre nem, csak tényleg azért kezdeményeztünk beszélgetést, mert örültünk, hogy magyarokat hallunk.

Cim mizeria ausztral modra

Az elso perctol kezdve nem tudtunk azzal mit kezdeni, amikor egy cimet ugy adnak meg, hogy XY uzlet mellett. Jobb esetben meg a keruletet melle teszik. Ez lathato a reklamokban is, meg az emberek a mindennapokban is igy kozlekednek. Fel sem merul bennuk az, hogy vannak korulottuk nem helyiek, akiknek – mint peldaul nekunk – nem mond semmit a Gladstone street-i rozsaszin epulet, mert kerulet nelkul meg Pisti (GPS) sem tudja megmondani, merre is kene menni, es igen csak jol jonne egy hazszam is ;). Joval karacsony elott szerettunk volna egy Isuzu kisteherautohoz izzot venni. Parom bement az egyik netrol levadaszott uzletbe, ahol atiranyitottak a Port Wakefield roadra, mert az ottani Isuzu boltban tuti van. Jon a telefon, “Dragam, nezz mar utana a neten, hol van ez a szerviz a Port Wakefield Roadon?”. Ez az ut 87.7 km hosszu, majdhogynem a varos kozpontjatol indul, es ki gondolta volna, Port Wakefieldig tart (beszedes nev, csak ugy, mint pl. Miskolcon a “peteri kapu”). Kulonbozo kulcsszavakkal keresve (mert az itt a neten sem eleg, hogy Isuzu electrical store Port Wakefield Rd) nagy nehezen megtalaltam az uzletet, a 112-es szam alatt, az ilyen es ilyen utca keresztezodesenel.

Bepattantunk a kocsiba, utnem be Pistinek (GPS) a cimet, aki kozli, ilyen cim marpedig kerem szepen nincs. Jo, jo, akkor kezdjuk a keresztutcaval. Pisti (GPS) szerint nem talalkozik a ket utca….Mindegy, menjunk. Odaertunk az megadott utcaba (4 savos, khm), de csak nem talaljuk a 112-t. Parom, akit mar majd’ szetcseszett az ideg, behajtott egy Thirsty Camel-be (autos kiszolgalos alkoholt arusito kiskereskedelmi egyseg, aka bottle shop), felkialtvan, kerdezzem meg, mi a hazszamuk – viszonyitaskeppen. Beszelgetes: en: “Excuse me, can you tell me the street number of the store?” (Elnezest, meg tudnad mondani az uzlet hazszamat?) Aussie legeny: “er…err…I dunno” (Hat ize, aztat en nem tudom) En: “Who knows it?” (Ki tudja?) Aussie legeny: “Store manager, maybe…Hey, Geoff, what’s our number?” (Boltvezeto, talan… Hej, Geoff, mi a hazszamunk?) Geoff, boltvezeto: “I dunno” (Aztat en nem tudom).

Mivel itt nem mentunk semmire, kiszurtunk magunknak egy kamionos ceget, hatha tudjak, mi merre. Bementem a recepciora, es mondom, mit is szeretnek, mit keresunk. Mondja a holgy, hogy igen, tudja, hogy ez a bolt itt van az utcaban, de a masik iranyba kene menni olyan jo 15 percet. Vissza az autoba, irany a masik irany, meg a 15 perc. Megyunk, megyunk, mar hazak sincsenek a kornyekben, puszta minden fele, amikor is parom azt mondja, most mar elege van, nem megy tovabb, mert lassacskan a jetik fogjak tiporni a hamvassagunkat. Igy hat visszafordultunk, es hazamentunk. Azert meg feccoltunk bele nemi idot, otthon google maps-szel vegigsetaltuk azt a reszt, ameddig nem mentunk mar el. Es latszott, hogy ott lett volna, bizony, csak nem a 112-es szam alatt, hanem a 1122-es alatt. A ceg sajat weboldalan es a google maps-en is 112-vel futnak, csak utobbin meg lehet nezni az ket cimet is, ami kozott helyet foglal az epulet.

Ezen a reszen (SA, WA) tobbszor jartunk igy. Peldaul volt, hogy egy kompkikoto 1 parhuzamos utcaval bentebbre volt megadva a tengertol a ceg altal, vagy hogy egy betonutrol gyonyoruen ra tudtunk hajtani egy homokutra, mert kovettuk a cimet. Tanulsag? Az nincs, mert hat ugy tunik, az se jo, ha adnak cimet, meg az se, ha nem :P.

Új nap, új év

Az elmúlt években nagyon kevés alkalommal töltöttük otthon a szilvesztert, ilyenkor jártuk meg Párizst, Lutrakit, Sydneyt, vagy épp Ausztriát lábat törni az első igazi síelési alkalommal. Ilyen előzmények után, meg hogy egy új országban élünk, azt vártunk magunktól, hogy majd idén, az év utolsó napját jól itthon (Adelaide-ben) töltjük, és tengerpartozunk, meg tűzijátékot nézünk, szépet, nagyot, látványosat.

Mivel karácsonykor elutaztunk 1 hétre Perthbe, még gyenge matekkal is ki lehet kalkulálni, hogy bizony az óév vége ott ért minket :). Kellő mértékű lusta indítás után ismételten felkerekedtünk, és visszamentünk Pengiun Island-hez, egy kis vízalatti világ megtekintésre. Gyűjtöttünk szép kagylókat, láttunk vonuló halrajokat, sétáló rákokat, gazdagabbak lettünk néhány ügyetlen horgász által beszakított jig fejjel (tintahalazni jó), és megszemléltünk egy kúpcsigát is. Páromat hosszasan kellett győzködnöm, hogy ne akarja hazavinni a jószágot, mert mégis furcsa lenne odaállítani a hotel recepciójára, hogy tessék már nekünk egy jó nagy fazékban kifőzni ezt, mert hát szeretnénk hazaszállítmányozni a csigaházat Dél-Ausztráliába, mint újévi ajándék.

A kora délutánig tartó pancsizás után elővettük a szép ruhánkat, na nem a puccosat, csak a kevésbé turistásat, és elgyalogoltunk Northbridge-be, a James és Lake Street sarkára, azaz a Piazza-ra. Ugyanis itt zajlott egy óév búcsúztató – újév köszöntő utcabál, 3 színpaddal, táncosokkal, zenészekkel, hajnalig nyitva tartó éttermekkel. Felkészülten érkeztünk, a délelőtt beszerzett alkohol mennyiségből 4 üveg cider-t és 1 üveg Moscato-t csomagoltunk be a kis női válltáskámba. A szórakozásban ismételten akadt társaságunk, hihetetlen, de nem kellett kényszerítenünk senkit, hogy velünk iszogasson, sétálgasson, és álmélkodjon, mennyi hülye is tud ilyenkor kiszabadulni az utcákra. Ugye, Dyoory? 😛 Hiába volt jó sok rendőr, minden sarkon állt legalább három-négy, több balhét is láttunk: pláza cica bunyót, abo kakaskodást, mata részeg tizenéveseket, akiket épp a gumifalú rendőrkocsiba gyömöszkölnek befelé. Az éjfél a Point Heathcote Reserve tetején ért minket Applecrossban, ahol – gondoltátok volna-e, hogy – újabb magyarokkal találkoztunk. Vagy nagyon nagyon kicsi a világ, vagy Miskolcról és környékéről az átlagnál több ember kerekedett fel, és választotta új hazájául Ausztráliát :).

2013 is kapásból jól indult, hiszen egy jól eső délelőtti medencés fürdőzés, majd pedig egy kellemes ázsiai ebéd után párom csak gazdagabb lett vagy 2 kilónyi horgász csecse-becsével. Ezúton is köszönet érte, egy-kettő már kipróbálásra is került ;).

Ígérem, jövőre jelentek majd arról is, hogy milyen az adelaide-i szilveszter…vagy a sydney-i :D.

 

Történelmi nedü szörnnyel

Megszoktam, hogy ha ausztrál kirándulásról van szó, no meg a keleti partról, akkor az azokról leírt netes információk 98%-ában meg lehet bízni, és érdemes ezek alapján úti célt választani. Ez már kevésbé mondható el (szigorúan személyes véleményem alapján) Nyugat-Ausztráliáról. Ugyanis vasárnapra történelmi városkák felkeresését iktattuk a programba, amire még bunbury-i ismerőseinket is elcitáltuk. Beszámolók alapján Guildford és York minden pénzt megér, muszáj látni azokat. Tény, hogy vasárnap nem a legfelkapottabb városnéző nap, na de az, hogy néhány múzeum a turista szezon kellős közepén 11-től 3-ig van nyitva (utólag kiderült, hogy mindig), vagy hogy csak szombat reggel 9.30-tól délig nekem elég érdekes. Azonban nem tartom magunkat elveszett embernek, így amit nem láttunk belülről, azt megnéztük kívülről ;).

Guildfordot 1829-ben alapították, és a régió központja volt Perth megalapításáig. Elég jó adottságokkal rendelkezett, hiszen a Swan folyó partján fekszik, édesvízi ellátmányt biztosítva a letelepedett kolóniának. Számos megmaradt épületet rejt a városka, például: posta, hotel, szakik intézete, bíróság, börtön és papnevelde, ahol úgy tűnik, sűrűn cserélik a szobrokat.

A város amúgy Swan Valley-ben fekszik, ami egy kisebb borvidék Perth környékén, gondolom azért, hogy az idő szűkében lévő turistáknak ne kelljen 3 órát autócskázniuk Margaret Riverig, de mégis megkóstolhassák a régió borait. Szintén netes kutakodás alapján 3 borászatot választottam ki, amiből az egyik vasárnap zárva van, így kettő maradt a menünkön. Az első a Sandalford Wines volt, ami a régió egyik legrégebbi, családi alapítású és jelenleg is magán kézben lévő borászata. Maga a hely és környezete gyönyörű, rendezett szőlőtőkék ameddig csak a szem ellát, pazar zöld gyep, látványos belső tér, de egy picit  megcsinált, nagy és túl profi. 3 bort kóstoltunk meg, nem voltak rosszak, de egy tízes skálán 6 pontot adtam volna nekik (én, aki abszolút semmit nem értek a borokhoz ;)). Innen továbbálltunk egy kisebb borászathoz, a Jane Brook-hoz, amiről csak jót lehetett olvasni a neten. Szőlőlugasok mindenhol, picikének tűnő házikó, a befuttatott udvar alatt szabadtéri étterem. Nagyon megfogott a hely hangulata. Eldöntöttük, hogy maradunk ebédre, ezért itt már bátrabban kóstoltunk. Lecsúszott egy-egy ízelítő 2 fehér, 1 rozé és 3 vörös borból (az előző helyen 3 bor kóstolása ingyenes volt, ha többet szerettünk volna, az 3$ lett volna per fő, itt ingyenes volt akár a teljes kóstolási kínálat “végig ivása”). Elég vidámak voltunk már ebédre, de azért kirendeltünk még egy üveg hűsítő Sauvignon Blanc Semillon-t a tenger, illetve völgy “gyümölcsei” tálak mellé. Egyszerű, de isteni étkeket szervíroztak, sajttal, gyümölccsel, krémekkel, és olívás-balzsamecetes mártogatós kenyérrel. 3.5 órát töltöttünk ott, a végén még lecsúszott egy jégkrémmel készült macaron válogatás, illetve egy fehér csokis pannacotta páronként.

Az élvezetek után nagy várakozással vettük az irányt York városa felé, amiről annyit tudtunk, hogy 1831-ben alapították, elsősorban agrár vonalon volt erős, sokan utazták át rajta az aranyláz idején, az első európaiak által alapított, a kontinens belsejében lévő település volt, ami ráadásul valaha a XIX. század legnagyobb ausztrál emigrációs központjaként működött (bár most ezt az infót nem találom a neten azóta). A hely tényleg karban tartott, de egy darab Home&Garden, illetev IGA bolt mellett sok más nem volt nyitva. Titkon reméltem, hogy átgördül egy ördögszekér előttünk ;).

Órákat nem lehetett eltölteni barangolással a városkában, így hazafelé (hotel) vettük az irányt. Az összességében kellemes nap után elbúcsúztunk kísérőinktől, reméljük, összejön, amiért ők is belevágtak a nagy útba. Számunkra a nap azonban még koránt sem ért véget, hiszen párom előtt állt egy horgász meghívás (Hillary’s fölött) olyan este 7-től. Márpedig, ha horgászatról van szó, akkor menni kell, nincs mese ;). A minicápa és a rák után az est fénypontját az utolsó dobással (22.40-kor) megakasztott és 1 órán keresztül fárasztott szörny adta. És mi volt az? Párom kollégái szerint Steve Irwin “barátja”, azaz egy 20 kg-os tüskés rája. De majd Dyoory kijavít, ha ez mégsem így van 😛 (folyt. köv.)

Különleges természet

Bunbury-ből visszafelé arra jutottunk, hogy szombaton északra megyünk, megnézzük, mit kínál Perth környéke arrafelé. A netes információgyűjtést követően még helyi erőktől is kaptunk útmutatást, mit érdemes megtekinteni, így 4+1 programot szuszakoltunk bele a napunkba.

Mivel ekkor kúszott fel a hőmérséklet 40 fokra először, illetve ronggyá voltunk égve (elsősorban persze én), kézenfekvő volt, hogy kültéri látnivalókat keresünk fel ;). A napot a Yanchep National Parkban kezdtük (autós belépő ára 11$) , ahol az online források szerint a legtöbb szabadon élő koala leledzik, illetve itt van a Loch McNess (khm) tó, páratlan élővilággal, meg egy-két barlang is (pl. Chrystal Cave). Mivel jó ausztrál szokás szerint WA-ban sem adnak meg pontos címeket (erről majd a perth-i bejegyzések után írok egy külön posztot), így éberen, tágra nyitott szemekkel kell figyelni a táblákat, hogy odatévedj, ahova eredetileg szeretnél menni. Miután megtaláltuk a parkba vezető utat és árnyékba állítottuk a kocsit, séta üzemmódban elgyalogoltunk a Loch McNess (aka Yanchep Lake) tóig. Pontosabban annak hűlt helyéig, mert ilyen rohadt hőségben még ez is kiszáradt. Normál körülmények között lehet rajta csónakázni, illetve ez látja el a környező barlangokat vízzel. Most viszont még a kacsáknak is leért a lábuk a megmaradt vízfoltokon. Koalát láttunk, ha a fotókat nézzük vissza, akkor még úgyis tűnhet, hogy a vadonban vannak tényleg, de ez azért így nem fedi a valóságot. Sajnos barlangtúrára nem jutottunk be, mert az egyik rendezvény miatt zárva volt, a másikba pedig előre kellett volna foglalni a túrát.

Második állomásunk egy érdekes vízi élmény volt, amit Guildertonban tapasztaltunk meg (érdemes itt az Edwards street végéig elmenni). A Moore folyó teljes vállszélességgel jön el a városka mentén, majd egyszer csak – mintha nem akarna továbbmenni – megáll egy lapos homokpad előtt és nem torkollik bele az Indiai Óceánba. Ezt ki is használják a kajakosok, jetskisek, csónakázók, úszók és pancsolók is. A part mentén igen komoly táborok vannak felverve, BBQ szettekkel, kényelmes fotelekkel. A felszerelésekből úgy tűnik, többen tudják, mitől döglik a légy, és sokadjára járnak ide vissza.

Az előző napi homokbucka után úgy gondoltuk, megnézünk egy másikat is, igaz itt nem csak egy volt, hanem rengeteg. Lancelin (Via Kendall Road felől érdemes közelíteni a Sand Dunes-höz) semmi másról nem nevezetes, csak a homokjáról. Olyan fehér, jó minőségű, hogy üveg- és betongyártáshoz exportálja a városka. Legjobb, ha az ember 4×4-es autóval közelíti meg a helyet, vagy ha nem, akkor rendelkezik önkontrollal és még a homokos rész előtt megáll a kocsijával. Mi így tettünk, de előttünk két kombi nem. Tologatták is egymást pár percig. Mivel a homok vakítóan fehér, mindenképp szükséges a napszemüveg (én kb. az első nap tönkre vágtam a sajátom, így hunyorogva másztam a buckákat, nem volt vicces)! Érdemes egy belly boardot beszerezni (Kmart-ban 8$-ért már kapható nem túl macsós csipkerózsikás kivitelben, a helyi kölcsönzőben 15$ 2 órára), és kipróbálni a homokcsúszást.

Bár ez a hely is fantasztikus volt, a természeti szépségek közül a Pinnacles tette fel az i-re a pontot. Cervantes városa előtt 17 km-rel kell letérni a Nambung National Park felé. Pisti (GPS) ezen a részen picit bizonytalankodott – mit szépítsem, folyékonyan hazudott. Balra mutató táblánál, amire rá volt írva, hogy Cervantes 81 km, közölte, hogy menjünk jobbra 165 km-t Cervantesbe. Letudtuk azzal, hogy a) nagyon gyorsan építkeznek erre felé, és nem ismerhette az új utat, b) felfőtt Pisti (GPS) agya is a nagy melegben. 1 óra alatt ott is voltunk a park bejáratánál (újabb 11$ az autós belépő, kedvezmény csak senior, illetve rokkant kártyával van), és kocsival végig jártuk a 4 km-es autós ösvényt. Persze majdnem az összes kialakított parkoló öbölben megálltunk fényképezni (akkor még csak azt hittük, hogy a kijelzője hibásodott meg a gépnek, és csak ott látszanak a csíkok :(). Egyszerűen felfoghatatlanul gyönyörűek voltak ezek a képződmények. Állítólag a földből kiálló csúcsok mészkő csúcsok, amelyek kísérteties látványt nyújtanak alkonyatkor (a sárga homok átváltozik vérvörössé, és ez visszaverődik a csúcsokon is).

A Perthig tartó 200 km-es visszaút után újabb blogtörténeti esemény következett be: adelaide-i blogger család együtt vacsorázott perthi kommentelő családdal Mindarie Marina-n, a The Boat (Ale, fish and tea) House-ban 🙂 (folyt. köv.)

Délvidék

Péntek reggel Bunbury déli környékének felfedezésére indultunk el közösen. Először Busselton-t néztük meg, ahol hihetetlenül kék volt a tenger, a fehér homok és a móló korlátai vakítottak a ragyogó napsütésben. A 39 fokkal hősiesen próbáltunk küzdeni, és annyi vizet ittunk, amennyi csak belénk fért. Mondanom sem kell, hogy a közel 4 liter folyadék elfogyasztása ellenére sem kellett felkeresnünk a mosdót, színtisztán kiizzadtunk ennyit magunkból.

A városka nagyon rendezett, a 2 km hosszú jetty-ről pedig van mit nézni. A korábban hajókikötőként szolgáló mólón valaha lovaskocsik vontatták a rakományt, amit később vonatra cseréltek. A mai napig megőrizték ezt, így akinek kedve van, válthat jegyet a vonatra (csak a jetty-re szóló jegy ára [vonat nélkül] 2.5$/fő). A végén elvileg van egy vízalatti megfigyelő “állomás” (observation deck), aminek a fejenkénti 29$-os árát személy szerint elég borsosnak találtam, így ezt a látványosságot most kihagytuk. A fiatalok előszeretettel vetik bele magukat innen a vízbe, no nem öngyilkos szándékkal, hanem a móka kedvéért. Gyönyörű szaltókat meg trükkösebbnél trükkösebb mutatványokat lehet bemutatni, persze azért láttunk hasasokat is (az egyik próbálkozó annyira bendzsa volt, hogy egyszer hasast, egyszer meg arcost ugrott).

Innen a helyi borvidék központjába, Margaret Riverbe mentünk tovább, ahol egy könnyed séta és mennyei fagyizás (Moo Ice Cream) után beültünk egy igazi aussie pub-ba ebédelni (délután 4.30-kor). A főúton lévő Settlers Tavern (ugye, milyen echte ausztrál neve van? ;)) hatalmas adagokat kínált, jómagam egy seafood platter-re (rántott makréla, tintahal, királyrák), míg párom egy tasmániai lazac filére  nevezett be – persze csak azért, hogy majd jól megkóstolhassuk a másikét is. Útitársaink új keletű bárány rajongóként (mert itt sokkal, de sokkal jobb a hús minősége, mint otthon), kétféle húsétel mellé tették le a voksukat. Ugyan a borkóstolás és a csoki- meg sajtgyár látogatás most kimaradt (korán zárnak), azon voltunk, hogy valahogy ezt majd kárpótoljuk.

A nap zárásaként felkerestünk egy helyi homokbuckát is, ami siklóernyős körökben a vágyak netovábbja. Mivel ezt a sportot itt kevesen űzik, ezért a helyi erők egyszerűbben hasznosítják a domboldalt: sand boardoznak, azaz egy belly boardon (kb. fél szörfdeszka) csúsznak le a homokon. Ha elég nagy lendületet vesznek a tetején, gond nélkül csusszanhatnak bele az óceánba is. (folyt. köv.)

A nagy találkozás

Csütörtökön korán csaptunk a lovak közé, mivel hosszú út állt előttünk. Szerettük volna elérni a shoalwater-i 9 órási kompot, kicsit élvezni Pengiun Island adottságait, majd ellátogatni Bunbury-be, ami Perthtől olyan 190 km-re van.

Minden menetrend szerint is ment, sikerült 8 órakor elindulnunk a szállásról, és a Kwinana Freewayen 45 perc alatt elérni a kompos részhez. Az úton igen vicces megfogalmazású rendőrségi üzeneteket plakátoltak ki, többek közt arról, hogy a karácsonyi időszakban dupla pontok “válthatók be” a gyorshajtásért. Mintha éppen a Flybuys legújabb akcióját hallottuk volna ;). Kerestünk a kocsinak egy viszonylag árnyékos helyet, majd gyorsan megvettük a komp jegyet, ami mellé kértük a pingvin etetés megtekintése című extrát (összesen a felnőtt jegy: 19.5$, diák: 18.5$). Az út a szigetig max. 5 perc, ennek ellenére a komp csak óránként jár – kivéve, ha nagy a tömeg, akkor fordul mondjuk 20 percenként. Az átjutásra van egy másik opció is: séta a vízben. Van ugyanis egy homokpad, ami állítólag labilis ugyan, de úszók simán átkelhetnek rajta – kivéve, ha épp nem egy életmentő cikázik ott jetskin, és próbálja távol tartani az embereket, no meg jó pénzt biztosítani a komp üzemeltetőjének.

Miután a neten utánaolvastam, hogy itt bizony lehet csodákat látni a víz alatt, ezért készültünk snorkellingezésre búvárszemüveggel és -pipával, illetve párom búvár overalljával. Tényleg gyönyörű volt a vízalatti világ, nagy tenyérnyi sügérektől kezdve rákokon át mini halrajokat is lehetett látni. Volt olyan puffancs hal (nem tudom, mi a neve, de ez illet rá), aki a két ujjam között tartott kenyérke darabért odajött és kivette onnan. Párom tenyerébe be is úszott egy halacska, ő meg jó horgász módjára meg is fogta ;). De nem kellett végig a víz alá bámulni, hogy szépet lássunk, ugyanis pár tíz méterre delfinek is úszkáltak tőlünk. A víz amúgy nagyon kellemes volt, pláne a sziget déli oldalán, ahol a sekély részben simán el lehetett volna üldögélni egész nap.

A sziget amúgy a pingvinek által igen kedvelt hely (innen a neve is), kb. 1000 példány éldegél itt, illetve váltja a “bundáját” a nyári legnagyobb hőségben. Van 10 mentett példány is a szigeten, akiket naponta háromszor közönség előtt megetetnek (többször kapnak enni, csak ez a sziget látványossága 10.30, 12.30 és 14.30-kor ;)). Nagyon cuki bogarak, érdeklődök, okosak. A legkisebb kék pingvin 14 hetes volt, de halért bármit hajlandó volt megtenni. Azt mondták róla, hogy ha egy kosár halat visznek előtte akárkit képes követni ;).

A szigetnek volt valaha egy “királya” is, egy új-zélandi pasas, aki hosszú évekre ott felejtette magát (barlangokban lakott, illetve alakított ki könyvtárat), majd 45 év távollétet követően egyszer csak hazatért a feleségéhez meg a 6 gyerekéhez – ekkor kezdtek el hiányozni neki :).

Miután kinézelődtük magunkat, meg sajnos a 30+ faktoros krém ellenére is főtt rák színűre kozmáltunk, elindultunk aznapi utolsó állomásunk felé, Bunbury-be. Meglátogattunk ugyanis még egy otthon megismert kedves párt, akik 2 hónapja érkeztek Ausztráliába, regionális vízummal. Gyönyörű helyen laknak a tengerparton, így adott volt a program, hogy megnézzük a partról a naplementét. Az igazán kellemes vacsora és néhány üveg bor mellett nagyon gyorsan szaladt az idő, de volt is miről beszélni, 10 hónapja nem láttuk egymást. Náluk maradtuk aznap estére, hiszen másnapra közös programunk volt. (folyt. köv.)