Melytengeri horgaszat (kepes beszamolo)

Kedden reggel kifutott parom hajoja, amivel egy olyan jo 40-50 km-re mentek ki West Beachtol. Mivel a hajon ki kell kapcsolni a telefont (amugy terero sem lenne), ezert csak annyit tudtam, hogy kb. delutan fel 5 korul er vissza a csapat. Hatan (plusz a kapitany) mentek horgaszni, egy nagyon furcsa nemzeti osszetetelu 4 fos csalad, egy csaj meg a parom. A furcsa csaladban volt egy idosebb bacsi, aki olaszul es angolul beszelt. Neki volt ott a lanya, aki azt allitotta magarol, hogy horvat, de ennek ellenre olaszul es angolul beszelt. Az egyik veluk levo srac, szinten horvatnak vallotta magat, de o is olaszul es angolul beszelt. A masik hozzajuk tartozo srac viszont olasznak mondta magat kizarolag, es ennek megfeleloen csak olaszul beszelt ;). Az egyedulallo csajszi csak angolul beszelt, de ertett egy kicsit olaszul. Mivel a kapitany is olasz volt, igazi aussie angollal, paromnak nem okozott nehezseget ebben a nyelvi katyvaszban angolul es magyarul kommunikalnia :).

A korulbelulre megadott erkezesi idopont elott, tapasztalt horgaszfeleseg modjara (aki ismeri ferje kepessegeit), kibanyasztam a nagy muanyag ladat a tarolohelysegbol, megkuzdottem a pokhalokkal, es elindultam a kikotobe.

Mar messzirol latszott a hajojuk, ahogy a vattacukor eg alatt szaguldanak a sziklagat fele:

Amikor befutottak, akkor meg nem lehetett sejteni, mennyire volt sikeres a “kikuldetes”:

Itt azert mar tudtam, barmennyire is at akar verni azzal, hogy nem ment neki a mai napon a horgaszat, a halak magukert beszeltek. Na meg a csapat tobbi tagja is elmondta, mennyire is volt parom ugyes:

Ime a horgasz a kedvenc legnagyobb (megmaradt) snapperevel:

A szabalyzat szerint fejenkent 5, de hajonkent max. 15 darab 60 cm-nel nagyobb snapper tarthato meg. Es mivel mindenki fogott (kisebbet, nagyobbat) az utolso fel oraban egy majd’ 9 kg-os oriast kellett visszaengednie embernek, mert mar megvolt a hajolimit 😦

Mivel a horgaszathoz nem csak az elvezetes fogas tartozik, hanem a pucolas is, igy a filezes – amibol osszesen 10 kg szinhus jott ki, 1.5 ora alatt – mar otthon tortent meg. Az elso szereplo:

Na akkor vagjunk bele 😉 :

Anatomiai demonstracio egy kisebb snapper testveren:

Pont egy évvel ezelőtt jöttünk el otthonról

Nem nehéz megjegyezni a dátumot, ugyanis párom születésnapján hagytuk magunk mögött addigi életünket, szeretteinket (beleértve a huncut kis Tepsi nyuszit is), barátainkat, mindenünket, amiért addig dolgoztunk. A miértekről már korábban írtam, de nem érdemes visszakeresni. Miért?

Más a motiváció

Mindenkit más motivál arra, hogy eljöjjön otthonról. A legtisztább az, ha az ember leül, és egy saját listát készít, hogy ő miért szeretne elköltözni Magyarországról. Ez a lista segíteni fog abban, hogy a helyére kerüljenek az elvárásaink, hogy lelkileg kondicionáljuk magunkat.

Sok magyarral találkoztunk Ausztráliában, akik nem akartak, de mégis menniük kellett otthonról (pl. forradalom, háború). Ők valamilyen romantikával átszőtt nosztalgia-hálón át látják Magyarországot, és nem értik, miért jönnek el a fiatalok a „paradicsomból”. Nem kell hangosan felhördülni, számukra ez mindig is megmagyarázhatatlan lesz, hiszen az ő múltbéli őshaza képükhöz képest szabadságban, jólétben, és lehetőségek sokasága között élnek a mai magyarok. Hát, ha máshol nem, a Duna TV-ben minden bizonnyal.

Aztán vannak azok, akik szintén nem akartak otthonról eljönni, megvolt mindenük, csak az a fránya szerelem közbe szólt. Nekik is nehéz, hiszen a teljes, alapjában jó és kényelmes mederben folyó életüket cserélték el egy új országbeli életre, ahol párjukon kívül gyakran senkit sem ismernek. Mindent újra kell tanulniuk.

Végül vannak azok, akik viszont ilyen (tanulni), vagy olyan (dolgozni, letelepedni) céllal, de tudatosan jöttek Ausztráliába. Ebből két típust tudnék megkülönböztetni: aki Ausztráliát akarja, és akit Ausztrália akar. Az előbbi csoportba tartoznak azok, akik mindent feláldoznak azért, hogy itt lehessenek, kijutnak, de valahogy döcögősen haladnak a dolgaik idekint. Ők azok, akik előbb vagy utóbb, de visszamennek Magyarországra. Az utóbbiak viszonylag simán veszik az akadályokat, rátalálnak a megfelelő emberekre, vagy épp azok őrájuk. Az ő helyzetük sem egyszerű, hiszen általában nulláról kell újrakezdeniük az életet. Azt tapasztalom, azok vannak könnyebb helyzetben, akiknek valamilyen két kézzel végezhető, vagy termelő, alkotó, fejlesztő munkájuk van, mivel a helyi szabályozások elsajátítása után gyorsabban tudnak munkát találni. Menedzseri pozícióból menedzseri pozícióba kerülni csak a kiváltságosoknak adatik meg, éppen ezért leginkább itt kell felkészülni a lelki küzdelmekre. Mivel nincs helyi piaci ismeret, ezért a korábbi szinten folytatni szinte lehetetlen, ha meg alacsonyabb, beugró pozícióra jelentkezik valaki, azt meg nem fogják megérteni, miért akarna lentről újra végigmászni a karrier létrán. 22-es csapdája. Előre persze nem lehet megmondani, ki melyik típusba fog tartozni.

És persze van még egy csoport, a misztikus bagázs, akiről senki nem tudja, hogyan jutott ki, de ugyanazt csinálja, mint otthon. Kiskapuzik, hőbörög, kihasznál másokat. Eddig ebbe a csoportba nem futottunk bele, de ezt gyorsan le is kopogom.

Nosztalgia roham, kultúr-sokk

Az elmúlt 12 hónapban nem éreztem azt, hogy vágynék Magyarországra. Jó itt, lassacskán, de alakulnak a dolgaink. Viszont azt vettem észre magamon, hogy valahogy egy nagy „magyar” roham söpör rajtam épp végig. Nem kell aggódni, a turulhímzéses dolmányt még mindig nem kell postázni ;). Sok, otthon megesett történetet mesélek a kollégáimnak, egyre több tipikus magyar kaját főzök (pl. szilvás gombóc, hortobágyi húsos palacsinta). Az aboriginal csoporttársammal beszélgettünk erről, hogy nagy valószínűséggel mostanra telt el annyi idő, hogy két világ közt rekedtnek érzem magam. Oda már nem tartozom, hiszen már nem tudom, épp mi folyik Magyarországon, mik az aktuális menő műsorok, milyen zenekarok döngetik a hazai zeneipar kapuit, kik a pillanatsztárok, miről humorizálnak a dumaszínházasok, és legfőbb persze, mi megy épp a Barátok közt-ben ;). De ide sem tartozom még, hiszen nem beszélem úgy a nyelvet, ahogy a helyiek, nem értem az aktuálpolitikát, lehet, hogy tudok bankszámlát nyitni, de gőzöm sincs, hogyan lehet, mondjuk házat venni. A helyi sztárok közül továbbra is csak azokat ismerem meg az újságok címlapján, akikről korábban is volt fogalmam – na jó, meg egy-két helyi főzős celebet. Még mindig el tudok bizonytalanodni, hogy melyik tök ismeretlen márkát vegyem le a polcról, ha ugyanazt az ízhatást szeretném elérni, mint korábban. Viszont mostanra megtanultam, hogy itt a Cillit a Bam, az Oxi-action a Napi-san, és a Sheba a Dome, még ha nincs is macskánk ;).

Páran nem tudják hova tenni, hogy egy csomó, értelmetlennek tűnő szabályozás van Ausztráliában. Nem csak magyarok, amerikaiak, vagy akár más európai népek fiai is emlegetik, hogy bezzeg 10 évvel ezelőtt milyen jó világ volt. Most rendőrállam van, mindenre van egy szabály, és még arra a szabályra is van egy szabályozó szabály. Tény, hogy, elég erőteljesen túlszabályozott az ország (elég csak a bevándorlási procedúrába belegondolni), de úgy vélem, ha valaki élvezni akarja az itteni életet (javadalmakkal, vagy természeti kincsekkel együtt), akkor legyen már annyira belátó, hogy ő az, aki ebbe az országba érkezett, így neki kellene alkalmazkodnia (különben meg minek jött el otthonról).

Amire otthon is szükség lehetne

Ez az egy év bár édes kevés megismerni egy új társadalmat, arra elég volt, hogy pár szembetűnő különbséget észrevegyünk az ausztrál és a magyar mindennapok között. A legfontosabb különbség a bizalom (megléte). Alapból úgy állnak hozzád, hogy te becsületes vagy, igazat mondasz, és senkinek sem szeretnél ártani. Lehet naivságnak is hinni, de jól eső érzés, és nem szeretnénk ezt eljátszani.

A másik, hogy mindenki ahhoz ért, amihez értenie kell. Szerintem ezért szokták lebutázni az ausztrálokat, mert nem mozog széles spektrumon a tudásuk. Viszont amit csinálnak, abban az egy (vagy épp rész-) feladatban igen is jók. Lehet azt is mondani, hogy de hát erre meg erre elég lenne egy ember, ha tudná a teljes folyamatot, és akkor olcsóbb is lenne a munkavégzés. Ez igaz, de nekem úgy tűnik, az itteniek hisznek abban, hogy mindenkinek meg kell élnie, nem fúrják ki a másikat pár dollárral többért, és hajlandóak fizetni is a szolgáltatásért.

Utolsó előttiként a nyugodtságot említeném. Na, nem kifejezetten a „straya” (tunya, suttyó ausztrál) nyugodtságra gondolok, hanem arra, hogy nem dől össze a világ, ha valami 5 perccel később történik meg.  De még akkor sem, ha mondjuk fél órával. Végül pedig a mobilitás. Otthon akkor vagy valaki, ha van lakásod/házad, kocsid. Mind a neveden van, és ha mákod van, nem a bankén. Azt hiszem, az esetek egyre kevesebb részében jellemző ez.  Ha bérelsz, akkor sikertelen vagy, mert még egy lakásod/házad sincs. Itt is sokaknak van saját ingatlanuk, viszont nagyobb arányban bérelnek az emberek. Kérdeztem több kollégámat is, miért van ez (minden héten látom a státusz mailekben, hogy valamelyikük épp költözik egy új helyre). Egyszerű: először is megismernek több kerületet, kitalálják, hol akarnának hosszabb távon élni. Másodsorban, meg 3-4 évente úgyis munkát váltanak, tehát lehet, egy másik városba költöznek. Ekkor meg nem éri meg saját házat fenntartani, mert hiába tudná kiadni, és a bérlet fedezné a hitelt, de a másik városban is kellene bérleti díjat fizetnie, amivel meg ugye semmivel sincs előrébb.

Milyen volt az elmúlt 365 napunk?

Összességében kifejezetten jól éreztünk magunkat az elindulásunk óta eltelt időben. Persze vannak időszakok, amikor fent vagyunk, de van olyan is, amikor lent. De szerencsére nem csak a munka teszi ki az életünket, mint otthon, hanem jut idő magunkra is. Például a születésnapos végre eljutott ma az egész napos mélytengeri horgászatra is. A munkahelyén pedig szó nélkül elengedték erre a napra, úgy, hogy még a tegnapi esős nap után egyáltalán nem volt biztos, hogy a mai napon kifut a hajója.

A habos Ischler mennybe megy

Párom nagy rajongója az ischlernek. Szolnokiként azonban nem a hagyományos, lekváros belsejűt szereti, hanem a habos töltésűt. A kb. 4-5 cm magas süti szakszerű fogyasztása nem merül ki a harapdálásban, hanem a Pilóta kekszhez hasonlóan először ketté választódik, majd külön félként fogyasztódik el (tudom, a macska meg felmászódott a fára, elnézést :)).

Kb. két évvel ezelőtt azt találtam ki, hogy születésnapjára ezt próbálom megsütni. Nem egyszerű elkészíteni, leginkább a habbal vannak macerák, de az eredmény egész hasonlatos lesz a cukrászdaihoz (bár sosem lesz olyan, mint a Bástya/Zagyva cukiban ;)). Ismét itt a születésnapjának környéke, így megint arra gondoltam, sütök neki itt is ischlert. Mivel az alapanyagok mások (pl. nem Rama a Rama ;)) csináltam egy próbasütést. 2 tepsinyi (le sem merem írni, hány darab pontosan) fogyott el 1 nap alatt (amiből én 3 darabot ettem összesen). Aztán mivel nem csak nekünk van errefelé kötődésünk Szolnokhoz, készült még egy adag. A fele el is jutott a célcsaládnak, a másik fele pedig a suliban landolt. Végül is, meg kell, hogy ismerkedjenek a magyar konyhával is valahogy :). Nagyjából 10 perc telt el, mire a teljes mennyiséget (20 db) felporszívózták. A planning day-en is többen odajöttek, és “istenítették” a sütit. Jól esett, na!

Bár kevés itteni sütit ettünk (OK, a mud cake megvolt, meg a lamington [kb. a kókusz kocka szofisztikáltan] is), az azért feltűnt, hogy más típusú desszerteket fogyasztanak itt, mint mi közép-kelet európaiak általában. Viszont nagyon nyitottak, és élvezik is az újdonságokat. Eddig minden ízlett nekik, amit sütöttem, így kitalálták, hogy csinálhatnánk egy nemzetek napját, amikor is mindenki hozhatna valami kaját a saját kultúrköréből. Mondanom se kell, azért az eperszedés után leadták a rendelést: tudnék-e valami epreset is csinálni nekik? Még nem döntöttem, hogy parfé tortát vagy joghurtosat kapjanak ;).

Szedd magad!

Míg párom Jamestown-ban sanyarog, és túl van már a mai napi golfon, addig mi keményen dolgoztunk az intézeti “planning day”-en (tervezzük meg, mit lehet idén jobban csinálni, mint tavaly) :). A nap azzal kezdődött, hogy elautóztam Mt Barkerbe, méghozzá a Hahndorf Golf Club-ba. Khm ;). Míg a többiek nagy része az egyetemtől céges busszal érkezett, én úgy gondoltam, egyszerűbb és kényelmesebb kocsival mennem, mert így az egyetemre meg a hazafelé vezető tömegközlekedést megúszom, illetve időben is jobban járok.

Jó ausztrál szokáshoz mérten a golf klubnak nincs pontos címe, tehát hiába is kerestem a neten, csak az utcát tudtam. Az utca persze az egyik fő út, és az autópályáról kb. a közepéhez lehet lehajtani. Elsőre persze rossz irányba mentem az utca közepe felé, nem arra volt a klub, majd egy gyors forduló meg egy tekerő térképes intermezzo után pontban a céges busz mögött futottam be a helyre.

A nap első felében (4 órán keresztül) az aboriginalok történelméről, oktatásáról, illetve munkahelyi körülményeikről hallgattunk előadást. Hazudnék, ha azt mondanám, mindenre emlékszem, de több érdekes adat közül egyet megjegyeztem. Tudtátok, hogy míg bármely vegyes bőrű (kaukázusi, ázsiai, stb) házasság esetén akár 2-3 generáció múlva is felbukkanhat egy barnább bőrű gyermek a családban (genetika eddig OK), viszont valamiért ez soha nem fordulhat elő az aboriginalokkal? Azaz, ha egy aboriginalnak gyermeke születik fehér(es) párjától, akkor a gyermek világos bőrű lesz. Az ő leszármazottja még világosabb bőrű lesz, így mondjuk egy 3. vagy 4. generációs aboriginal gyermek simán tűnhet kaukázusinak. Az előadó hölgyemény mutatott fotókat a nagymamájáról (nagyon sötét bőrű volt), az apukájáról (nagyon sötét bőrű volt), az anyukájáról (fehér bőrű ír volt), majd magáról gyermekkorából (mokka színű volt), és láttuk most (teljesen fehér bőrű). Tehát az egy dolog, hogy az ő gyerekei fehér bőrűek a genetika miatt, de ő maga is folyamatosan fehéredik.

Némi csoportfoglalkozás után a Beerenberg Farm felé vette az irányt az intézet. Mivel lövésem sem volt, hogy hol van a farm (megint csak az utcanevet tudtam [Hahndorf, Mt Barker Road]), így azt a taktikát választottam, hogy követem a buszt. Az első piros lámpáig ez jól is ment, aztán sutty, már el is tűntek a szemem elől. Ekkor jött “Pisti” (GPS), hogy legalább az utcát meg tudjam találni. Nem tudom, hogy csinálták, de a busz pont előttem kanyarodott be a farm parkolójába úgy, hogy esküszöm, nem láttam őket az úton magam előtt. Szerintem, felvettek valami láthatatlanná tevő köpenyt magukra ;). Ez az eperlelőhely szedd magad rendszerben működik. 3$-ért be lehet menni, majd 9.5$/kg áron lehet epret hazavinni. Először nem esett le, hogy miért kell beugrót fizetni, ha úgyis veszel gyümölcsöt. Aztán rájöttem, ugyanis majdnem több került a szánkba, mint a műanyag kosárkáinkba :P.

Tömegközlekedés Adelaide-ben

Pár héttel ezelőttig kizárólag villamossal jártam az egyetemre. Ennek 3 oka volt: 1) arra tanítottak, hogy nagy városban először mindig a kötött pályás eszközökkel közlekedjek, mert valószínűleg azt nem fogják elterelni; 2)nem tudtam, hogy a busz, ami itt megy a sarkon, merre és hova megy; 3) nem egyszerű megfejteni az itteni busz menetrendeket.

Ha az ember arra szánja el magát, hogy buszra ül, akkor a következő dolgokra kell felkészülnie:

– ha nem néz utána a neten, soha sem fogja megtudni, hogy a busz, hova is, és legfőképp, merre is megy. Pár hete lekéstem a villamost hazafelé, és arra gondoltam, ideje lesz kipróbálni a buszozást. Pont jött is egy busz, az elején felirat: Glenelg. Ez pont jó nekem, gondoltam én balgán. 1 óra zötykölődés után értem el a busz- és nem mellesleg villamosvégállomásra (azaz simán megvárhattam volna a következő vilit is akár). Miért volt ilyen hosszú az amúgy kocsival 20 perces út? Mert a busz a következő útvonalon haladt: City – Airport – West lakes – Glenelg, azaz ment egy szép cikket meg cakkot is.

– A megállóban kihelyezett menetrend nem az aktuális megállóba történő érkezést mutatja, hanem egy összesített táblázatot.

– Ebből adódik, hogy azt sem feltétlenül fogjuk látni, hogy a mi megállónkba mikor is ér oda a busz. Ez függ attól, hogy csomóponti megállóban vagyunk-e vagy sem. Tőlünk, azt hiszem, 2 köztes megállóra van egy főmegálló Glenelgen, illetve 3 köztes megállóra a másik irányban, Marion felé. Így a menetrend ezt a két csomóponti időpontot tünteti fel, azaz ki kell fundálni, hogy a saját, nem főmegállónkba mikor is ér oda a busz.

– Nem árt az előző főcsomóponti időpontra kimenni a saját, köztes megállónkba, mert a buszmenetrendből csak annyi igaz, hogy pontosan indul el az elején.

A hét elején hétfőn és kedden is kimaradt egy-egy járat, később rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert a sofőr (vagy akarattal, vagy akaratlanul) levághatta a mi környékünket, és másik útvonalon mehetett a főcsomópontra (2 járat van, az egyik erre, a másik arra megy). De akkor ezt még nem tudtam, és nem mertem elindulni a villamosmegálló felé (15 perc gyalog), nehogy elmenjen a busz, és ne érjek be.

Viszont ami mindenképp jó, hogy ha loholsz a busz felé, vagy után (mert épp egy köztes megállóban akarnál felszállni, és a busz korábban ért oda), akkor a sofőr tuti meg fog állni, és megvár :).

 

Crabman hazatért

Párom újabb munkahelyi névvel lett gazdagabb a héten. Volt ő már Bob, meg Speedy Gonzales is. Mostantól Crabman a hivatalos megnevezése, amit szigorúan a kőkorból származó “I’m the Scatman” című alkotásra énekelve lehet kiejteni. Persze nem azért, mert kedveli a My name is Earl sorozatot, és abban is van egy “Rákos” becenévre hallgató büfés, vagy mert dadogva rapelne, hanem mert senki nem tud annyi tarisznyarákot fogni közel s távolban, mint ő ;).

Ezen a héten Port Pirie-ben volt a csapat, és mivel a többiek a saját elmondásuk szerint is csak egy irdatlan rossz pubot meg egy kb. elmegy kategóriás kínai kajáldát bírtak felfedezni a környékükön, így úgy döntött, munka után zavartalanul hódol inkább a hobbijának. A fogást két részre lehetett osztani: lefelé, illetve felfelé fárasztottak. Az elsőbe az a kb. 20 tarisznyarák tartozik, amivel megint tele lett a hűtő (nem csak a miénk), és aminek egy része alá holnap ismét lángot lobbantunk. Ja, hogy a kérdés az, hogy hogyan lehet horgászás közben felfelé fárasztani? Hát a következőképpen: a horgász szépen felcsalizza a szereléket kishallal, rángatja a víz tetején, majd amikor picit nem figyel oda, akkor máris elkapja a csalit egy sirály. Igen, pont olyan, mintha az ember sárkányt eregetne, a különbség annyi, hogy ugyanúgy kell fárasztani, mint a bármely más halat ;). Ezt a mutatványt kétszer is be tudta mutatni, a kollégája könnyesre röhögte magát mellette. A “catch and release” (megfog majd visszaenged) jegyében persze mindkét szárnyas zsákmányt szabadon engedte. Az egyik azonban nem volt rest, visszatotyogott a halért, hátha megkaphatja. Az átélt stressz persze jó ok volt arra, hogy párom oda is adja neki.

Miután felszedtem bőröndöstől fagyasztóládástól hazafelé beugrottunk a Kefi-be 2, emberes adag rántott tintahalért és fokhagymás rákért (csak hogy legyen minta, hogyan készítsem el a fogások egy részét :D). Bár fél 6-kor érkeztünk, az étterem még zárva volt. Bekopogtunk, hátha… alapon. Jött is a néni a kulccsal, kérdezte, mit akarunk. Mondtam rendelnénk, elvitelre. Persze, menjünk csak, igaz, még nem nyitottak ki (!). Gyorsan felvették a rendelést, izzították a sütőt, és 10 perc múlva már ott sem voltunk. Valentin nap alkalmából kiültünk a tengerpartra, belakmároztunk a hatalmas adag isteni finom étekből, majd jól elnyúltunk, és megnéztük a naplementét. Nem voltunk egyedül. Párok, családok iszogattak és eszegettek körülöttünk kipakolva mindent a helyes kis piknik kosaraikból. A legcukibb egy olyan 75-80 éves bácsika és nénike volt. Ők kihozták az összecsukhatós fotelkéiket, és egymás kezét fogva gyönyörködtek a naplementében.

Egy het Wallaroo-ban

A mobil installacios csapat a szerzodesuk lejartaig most mar folyamatosan csak videken lesz. Mult heten a soron kovetkezo varoska Wallaroo volt. Hetfo reggel elfuvaroztam paromat a mentoallomasra. Egy “marados” kollegaja mar a kapu elott cigizett, es latvanyosan mosolygott a nem letezo bajsza alatt, ahogy pakoltunk ki a kocsibol. Kerdeztem tole, hogy min somolyog. Hat azon, hogy ezek a fiuk tuti nem is dolgozni mennek, hanem udulni. Parom kezeben ugyanis a borond mellett volt meg egy horgaszbot, egy horgasz encsem-bencsemes lada, egy rakhalo meg egy vodor. De ennel meg jobb, hogy a masik installacios srac, aki korabban erkezett, o meg egy golf felszerelest dobott be a szerszamos trailerbe ;).

Arrol nem nagyon tudok irni, hogy hogyan is telik a munka Wallaroo-ban (biztos gyorsan es rutinszeruen). Viszont arrol boven van infom, hogy a szabad idot mire forditjak a sracok. Van, aki a klasszikus verziot koveti: TV-t nez. Van, aki mindezt megfejeli egy kis alkohollal is: az egyik kollegajuk hetfon beszerzett egy 4×6-os karton sort, es szerda estere kivegezte. Parom a termeszetben torteno sportolasra szavaz: horgaszni megy altalaban. Mivel most csak egy utca valasztotta el oket a tengertol, igy meg sokat cipelnie se kellett. Naplementeig kint ult, es az eredmeny 3 este alatt: 18, meretes tarisznya rak (plusz 10 db mereten aluli, amit vissza kellett dobni) es 10 db tintahal. A haverja persze meg mit fogott? Egy ujszeru rakhalot ;).

Mivel tarisznyarakot meg nem ettunk sajat fogasbol, ezert gyorsan ki is probalta. Eloszor – altatasi cellal – berakta a rakokat a fagyasztoba. Aztan fogta a nagy fazekat, es atsetalt a parthoz. Barki, aki latta az uton, egybol kerdezte tole, hogy csak nem rakot fog csinalni? Szoval az utasitas, mely szerint meriteni kell egy nagy fazek tengervizet, megalapozott volt. Ahogy forrt a tengerviz, parom beledobott 2 rakot. Azonnal pirosra valtozott a szinuk. 8-10 perces fozes utan kesznek nyilvanitotta oket. A fogyasztas elott azert meg van mit tenni: eloszor is a hasa ala benyulo “potroh” szeruseget le kell huzni, ezzel a felso pancelja is leszedhetove valik. Ki kell mosni, kiszedni a kopoltyu lemezeket, majd a pancelt visszahelyezni. Az eredmeny valami ilyesmi lesz (a fotok mar az itthoni fogyasztas korulmenyeit tukrozik :)):

    

Tudomany a kivandorlas mogott

2011 elejen, amikor meg szent meggyozodesem volt, hogy a 4. diplomam a pszichologusi (pontosabban viselkedes elemzo) lesz, es nem egy ausztral kutatoi mester vagy doktori, akkor irtam egy dolgozatot demografia tantargybol a migraciorol. Jo, jo, persze, hogy evidens volt a temavalasztasom, mert akkor mar epp zajlott a vizum procedurank, de azert ugy gondolom, vannak benne erdekes informaciok a kivandorlas (terbeli migracio) tudomanyos hattererol.

Tehat 2011-ben ezt irtam:

“Elsőként a TÁRKI adatbankjában keresgéltem, és ott találtam rá Sik Endre „Menjünk világgá?” című 2008-as publikációjára. A szerző azt boncolgatja, hogy a 90-es évekhez képest mennyire változott meg a magyar lakosság migrációs potenciálja, illetve hogyan alakult a célországok választása. Míg korábban Németország és Ausztria mögött az Egyesült Államok, illetve Olaszország volt a legvonzóbb „új haza”, addigra 2008-ra Nagy-Britannia felzárkózott a harmadik helyre. Ennek elsődleges oka vélhetően az EU-csatlakozás kapcsán megnyíló munkaerő piac, és a viszonylag közeli távolság. A publikáció egyik érdekessége számomra, hogy rávilágít arra, nem azok szeretnék Magyarországot leginkább elhagyni, akik rossz anyagi körülmények között élnek – és így akár érthető is lenne, hogy a jobb megélhetés reményében máshol próbálkoznak. Elsősorban azokban a háztartásokban magasabb ugyanis ez a szándék, ahol a nettó személyes jövedelem átlag feletti, rendelkeznek személygépkocsival és a háztartás egy főre jutó havi átlag jövedelme is átlagosnak mondható.”

“A másik érdekesség, hogy 3 évvel ezelőtt a tanulók 56%-a tervezte, hogy a migráció valamely formáját megvalósítja: vagy rövid, vagy hosszú távon, de munkát vállal külföldön, vagy akár állandó időtartamra kivándorol. A szám igen ijesztő abban a kontextusban, hogy valamennyi gazdaságilag aktív csoportban (alkalmazottak, vállalkozók) is átlag feletti ez a szándék. Számomra mindez azt vetíti elő, hogy ha hamarosan nem sikerül a munkaerő-piacon, a bérezésekben rendet tenni, akkor a gazdasági fellendülést befolyásolni képes rétegek képviselői növekvő százalékban fogják elhagyni szülőhazájukat, és azon kívül próbálnak boldogulni. Ez pedig az amúgy is folyamatosan csökkenő magyar népességi létszámot és az előnytelenül alakuló korösszetételt is még negatívabban fogja befolyásolni. Vélem ezt annak ellenére, hogy a magyar lakosság mobilitása igen alacsonynak mondható.” Itt jegyeznem meg extra informaciokent azt a demografiai tenyt, hogy a magyar tenyleg az egyik leginmobilisabb nemzet, meg az orszag egyik vegebol sem akar atkolotzni a masikba. Illetve szinten demografiai teny, hogy az uj hazaba koltozven szinten a magyar az a nemzet, amely legkevesbe kepes magat reprodukalni, ertsd: uj orszagba koltozve a magyaroknak szuletik a legkevesebb gyerekuk!

“A migrációt sok féle motiváció indíthatja el. A menekülés és a migráció megindulásának alapja általában az a tény, hogy a világ több régiójában az emberek növekvő mértékben gyökértelenné válnak. Nagyon fontos katalizátor ebben a régiók gazdasági eltartó képességének csökkenése, extrém esetben megszűnése. Az életfeltételek ilyen módú változása 15 évvel ezelőtt 1 milliárd embert érintett, és ebből milliók kényszerültek új otthont és megélhetést teremteni maguknak valahol máshol. Belső vándorlás esetén ez vezethet a fejlődő országokban gyors városiasodáshoz például. Az ebben a folyamatban résztvevő migránsokat „szegénység”-menekülteknek nevezik. Azonban az éremnek van egy másik oldala is: új gazdasági növekedési pólusok alakulnak ki a világ több részén, amelyek egyre több és több, kvalifikált munkaerőt szívnak fel. Ez a „brain drain” rendszerint a kibocsátó ország fejlődési folyamatait, gazdasági növekedési potenciálját gyengíti. Emellett azonban fontos azt is figyelembe venni, hogy globálisan azokba az országokba vágynak inkább a hazájukat elhagyók, amelyek klasszikus befogadó országok. Azaz oda, ahol a nemzettudatban pozitívan rögzült az olvasztótégely (USA) vagy a multikulturalizmus (Ausztrália) eszmeisége.” 

Mirol szolnak a 2013-as hiradasok:

Otthon azt becsulik nagykovetsegi adatok alapjan, hogy nagyjabol felmillio magyar vandorolt ki az elmult evekben (nem pontositottak, hogy ez alatt hany evet is kell erteni). Ebbol 300 ezer Nagy-Britanniaban, 100 ezer Nemetorszagban, 50-50 ezer Ausztriaban es tovabbi unios allamokban regisztralta magat. A szam onmagaban is ijeszto, plane abban a kontextusban, amit a fenti reszekben az inmobilitasrol, es a celorszagokrol irtam. Illetve, hogy tovabbi ket dolog nincs tisztazva a szamok interpretalasakor:

1. Europan kivul letezik meg nehany kontinens, es mivel a par evvel ezelotti publikaciok alapjan az is velheto, hogy ezen kontinensek tovabbra is vonzoak a magyarok szamara, kivancsi lennek, mashol mennyi magyar van.

2. Szinten nem tertek ki arra, hogy ezt a felmillios tomeget onallo munkavallalokent kell-e ertelmezni, vagy extrakent hozza kell-e adni a szinten kivandorlo csaladtagokat is (pl. gyerekek), ezzel novelve meg a tenyleges kivandorlok szamat.

Itt is jelent meg egy erdekes tanulmany az Ausztraliaban elo magyarokrol. Igaz, a 2006-os census alapjan szuletett az elemzes, de harom erdekes informaciot talaltam benne:

1. az 1890-es es 1900-as evekben tobb, mint 1.5 millio magyar kivandorlasarol irnak (no nem Ausztraliaba, hanem el Magyarorszagrol), ami igencsak ellent mond annak, hogy az ’56-os kivandorlasi hullam, amikor is 176 ezer magyar hagyta el az orszagot, volt a legnagyobb.

2. 2006-ban mindossze 20 160 ember vallotta magat magyar szuletesunek (az o atlag eletkoruk 65.4 ev volt, szemben a teljes ausztral lakossag 37.1 evevel), holott 2009-ben 68 000 fos magyar kozossegrol cikkeztek. Mivel tudjuk, hogy a magyar nem egy szapora nep az ohazatol tavol, jogos lehet a kerdes, hol van akkor a kutya elasva? Szerintem ott, hogy az Ausztraliaban magyarul beszelok igen nagy szazaleka nem Magyarorszagon szuletett, hanem a kornyezo orszagokban (pl. Romania, ex-Jugoszlavia), ezaltal nem mondhatja magat magyar szuletesunek, meg akkor sem, ha az otthon hasznalt kozossegi nyelv a magyar.

3. A magyar szuletesuek 96.7 %-ban ausztral allampolgarokka valtak, szemben a 75.6 %-kal, ami mas tengerentulrol erkezett nemzetek osszatlaga. Mit jelenthez ez? Egyreszrol jelentheti azt is, hogy sokan olyan vizumtipussal tartozkodtak az orszagban a nepszamlalaskor, amely csak ideiglenes belepesre jogosit. Masreszrol pedig mutathatja azt is, hogy az itt elo magyarok tudatosan ausztralokka akartak/akarnak valni. Ha ez az utobbi a tenyleges ok, akkor nagyon gyorsan el kene azon gondolkodni, vajon miert szeretne majd’ minden itt levo magyar jogilag is idetartozni, nagyobb aranyban, mint mas nemzet kepviseloi. 2011-ben – meg vizum nelkul – en igy lattam:

“A publikációk tanulsága nekem az, hogy a migrációt kiváltó ok az aktuális életminőségtől (vélt vagy valós), illetve a belső indíttatás erősségétől függ…. Elsősorban a jövő kép és a megbecsülés érzetének hiánya sarkalna mégis arra, hogy akár a világ más táján keressek magamnak, és családomnak új otthont. Bár annyiban eltérne a helyzetem az első publikációban vázoltakétól, hogy célállomásként nem a „szokványos” német – osztrák – angol háromszögben gondolkodnék, hanem messzebbre merészkednék, és Ausztráliát céloznám meg. Tenném mindezt azért, mert Ausztráliában a multikulturalizmus rendezőelvként szolgál, nemcsak a lakosság összetételében, hanem a közpolitikai folyamatokban, a döntéshozatalban és a magánszférában is. 1973 óta olyan társadalmi környezetet próbáltak kialakítani, amelyben az etnikai-kulturális közösségek szociális és kulturális helyzetét megfelelő módon tudják rendezni az ország gazdasági és külpolitikai céljaival összhangban – és ez szimpatikusnak tűnik. Szimpatikusnak, mert fontos, hogy egy önálló döntés alapján választott új otthon ne szegregációra vagy asszimilációra kényszerítsen, hanem a személyes fejlődést ösztönözze és ez által a befogadó ország fejlődését is.”