Nem jó érzés egyedül lenni.
Pláne egy mega-giga nagyvárosban.
Eddig tartott a lendületem.
Drágám, hiányzol.
Frissítés: estére feldobta a hangulatom, hogy potenciális ügyfelem lehet az ugró lovacskás piros autóiról híres márka, meg talán a négy karikás is (együtt van a kereskedés)
Szombaton tudtam csak most hazarepülni, mert nem tudtam korábban eljönni pénteken a melóhelyről. Így úgy alakult a hétvége, hogy a reggel 8 órási landolásom után 9-kor már az egyetem felé tartottam felvenni a javítandó dolgozatokat 2 tantárgyból (piackutatás és marketing alapismeretek). Előbbiből összesen 215 darab dolgozatot kellett kijavítanom a hétvégén, pontosabban 215 dolgozatból egyetlen kérdést, mert hogy szekvenciákra lett felosztva a javítás. És hogy ne legyen egyszerű az élet, a felét a dolgozatoknak elvitte a nagyfőnök felesége, hogy egy másik kérdést javítson, így még azt is meg kellett oldanom, hogy a másik fele vasárnap visszakerüljön hozzám tőle, azt is kijavítsam, és visszavigyük az egyetemre mielőtt felszállok a visszafelé jövő járatra (hány éves a kapitány?). A másik tarntágyból “csak” 40 vizsgát kell kijavítanom, az kétharmadával már megvagyok, ennek a határideje csütörtök reggel.
Aztán ma (hétfőn) két prezentáción kellett feszítenem. Az egyik a péntekről áttett digitális prezentáció volt, mikor máskor, mint reggel 9-kor. Ezt teljes egészében nekem kellett előadnom, bár eredtileg azt hittem, hogy csak a stratégiát, de nem, a kreatívokat is. Nem gond, bár jobb lett volna, ha egy kicsit átgondoltabban tudtam volna ezt a részt előadni.
A másik prezi egy new business lehetőség volt, sok-sok nagy fejessel, kivétel nélkül fontos emberekkel. Itt csak egy oldalt készítettem, mert végül is egy bemutatkozó (ezt és ezt csináltuk eddig) típusú meeting volt a mai, de úgy alakult, hogy sokat kellett dumálnom. Nem volt túl szerencsés, hogy mindezt késő délután kellett megejtenem, az agyam uganis simán leállt, és volt egy pont, ahol egyszerűen nem jutottak eszembe a szavak. Nem csak angolul, magyarul sem. De szerencsére a rutin, meg a bullshitelési képességem átsegített a holtponton. Mindenestre nem voltam elégedett magammal 100%-osan.
Ezek után alig vártam, hogy hazaérjek. És ha eddig nem volt világos, hogy kicsi a világ, akkor adok hozzá még egy sztorit. Bambán beszállok a liftbe – utolsóként. Felnézek, erre kit látok? A vietnámi volt kolleganőmet az egyetemről. Egymás nyakába borultunk, számot cseréltünk, és megvitattuk, hogy ő a 31. emeleten lakik, én még 1 éjszakán át a 37. emeleten. Ezt mégis hogy a vérbe’? Egy 4 milliós városban erre mekkora az esély????
Elújságoltam a kicsi a világ történetemet a főbérlőmnek, aki jót röhögött, és meghívott egy búcsú vacsira. Először főzni akart, de mivel a konyha így is atomrobbanás utáninak tűnt, mondtam, hogy inkább együnk valahol máshol. Így bevezetett kínaiként a koreai csirkék világába. Igaz a mondás, hogy ott egyél, ahol a helyiek. Neki az egyik koreai diákja ajánlotta a helyett, mert hogy a Nene Korean Fried Chicken (KFC 🙂 ) valami nagyon nagy szám Koreában, és ha már itt is van belőle, akkor csak itt lehet rántott csirkét enni. A hely a Melbourne Central Station és bevásárlóközpont oldalában van a Swanston Street felé. Kb. egy telefonfülke méretű helyen sütik a fiatalok a csirkét tetszőleges ízesítéssel, így leülni max. egy asztalnál lehet, de legjobb, ha fogja magát az ember, és elviszi a cuccost inkább későbbi fogyasztásra. Mi is így tettünk a jumbo (16 darabos) half-half (fele-fele) csomagunkkal, amit egy rész freaking hot (őrülten csípős) és egy rész lemon (citrommártásos) csirkéből kértünk ki. Na, ki kérte vajon a csípőset? 😉 Beszereztünk még egy-egy adag cidert, illetve sört, és felcaplattunk a központ kajarészlegére. Mivel nem másként, mint kézzel kell enni a csirke szárnyat és combokat, ezért az étkezési szettbe a pálcikán kívül még néhány adag műanyag kesztyű is beletartozik. Először azt hittem, hogy a) hajat festünk, aztán meg azt, hogy b) megműtünk valakit. De nem, csak nekikészültünk a vacsinak. Miután nagyon lelkesen ettem a csípős részeket nejlonkesztyűben, a főbérlőm is ki szerette volna próbálni. Hát, az első falat után majdnem elhalálozott, és nem bírta felfogni, hogy én hogy bírom megenni a számára egetverően eszméletlenül kibírhatatlanul csípős csirkét. Mit ne mondjak, a 6. után már nekem is kevésbé volt őszinte a lelkesedésem, de megküzdöttem az adaggal, és büszkén mondhatom, én nyertem.
Degeszre tömött gyomorral hazavillamosoztunk, majd pedig leadtam a csomagom a kedves párnak, akiknek a lakására holnaptól vigyázok, és akik voltak olyan cukik, hogy eljöttek a bőröndömért, és így nem kellett hozzájuk kibumliznom a teljes cókmókommal. Holnaptól így egy újabb fejezet kezdődik a melbourne-i életemben.
Azt hiszem, ma olyat tettem az ügynökségen, amit előttem még talán soha senki. Vagy mert nem volt meg hozzá az eszük, bár inkább arra szavazok, hogy talán a bátorságuk lehetett kevés. A lényeg a lényeg, hogy ma reggel visszadobtam az összes kreatív anyagot, amit egy péntek reggeli prezin kell majd előadnunk.
Az okok:
Szóval amikor megláttam a headline és copy javaslatokat, akkor első felindultságból felkiálltottam, hogy a 3/4-e OFF BRIEF. Ezen erőteljesen elmosolyodott a kisfőnököm, mert gondolom, átfutott az agyán, hogy ez biza a főnöktől jött, és vajon ki fogja neki megmondani, hogy nincs rendben, amit kigondolt.
Gondoltam magamban, öreg, ezen ne gondolkodj, majd én lemeccselem vele! Úgyis mentünk egy rövid meetingre, a kocsi pont alkalmasnak tűnt arra, hogy átbeszéljük a dolgokat. Egy ici-pici izmozás után megállapodtunk abban, hogy konkrétan nem szaroztam le azt, amit letett az asztalra, csak lehetőséget kínáltam az újragondolásra 😉 .
Miután a visszafele úton sikerült elmagyaráznom, mi is a gondom a javaslatokkal (a java OFF BRIEF), és miért rohadt nehéz így alátámasztani, mit miért is mondunk, illetve csinálunk; végre közös nevezőre kerültünk. A konklúzió az lett, hogy ilyen szintű kreatív gondolkodásra még senki sem késztette, de erre van szüksége. Rájött a meeting alatt (aminek semmihez nem volt köze, csak annyi, hogy adott neki 20 perc gondolkodási időt), hogy nem akarja többé, hogy egy legyen a sok stúdió közül. Olyan kis ügynökséget akar létrehozni, akire az ügyfelek elsőként gondolnak a nagy ügynökségek után.
Azt nem mondtam neki, hogy mielőtt elindultunk a meetingre, volt egy ötletelésünk a cuki kislánnyal, és megkértem, hogy gondolkozzon már a headline-okon. Nagyon jól ír, és miután megadtam neki az irányvonalakat, volt is egy-két jó, bár akkor még túl hosszú szövegezési ötlete. Elvégre bakker account, és nem szövegíró. Mire visszaértünk, azt láttam, hogy a cuki kislány, meg a kisfőnök fejet összedugva ötletelnek. Kértem, hogy üljünk le négyesben, nagyfőnök, kisfőnök, cuki kislány, meg én, és beszéljük át a javaslatokat, pro és kontra. Aztán toljuk a munkát a design részlegre, mert konkrétan fél napunk van befejezni a kampány prezit. 10 perc alatt ömlöttek belőlük az ötletek, és mind olyan volt, hogy simán fel tudtuk használni a kreatívokhoz. Pár pontosítást megtett a nagyfőnök is, szóval mindenki alaposan kivette a részét a feladatból. A meeting után újabb konklúzióra jutottunk. Soha többet nem megy szöveg a designerekhez account jóváhagyás nélkül.
A meeting után még megkért a nagyfőnök, hogy maradjak, mert beszélni akar velem. Felajánlotta, hogy vezessem a csapatot. Mondtam, hogy nem. Egyelőre nem. Hülye lennék? Nem hinném. Tudom, miben vagyok én jó, illetve látom, hogy miben a többiek. A nagyfőnök zseniális sales-es, a kisfőnök angol úriemberként kiemelkedő az ügyfélkiszolgálásban, a cuki kislány szimplán csak okos, intelligens és zseniális account, és megvan a tehetsége, hogy valaha igazán kiemelkedő legyen. Én abban vagyok jó, hogy olvassak a sorok között, rendszerbe rendezzem és összeillesszem a puzzle darabokat, és mindenkit rávegyek, hogy következetesen tartsa is magát ahhoz, amihez kell. Mindezt mostanra komoly, tudományos alapokon nyugvó marketing ismeretekkel tudom alátámasztani. Nem akarok megint abba a helyzetbe kerülni, hogy egy részleg élére pakolnak csak azért, mert használom a józan paraszti eszemet. Ez még nem tesz jó vezetővé, és visszatekintve a múltba, ezen a téren lenne még mit elsajátítanom. Hát itt tartok egyelőre a 9. napom végén.
Hétfőn megint úgy alakult, hogy rohadt sokára értem haza. Egyrészről sok volt a meló is az “öribarim” távozása miatt, másrészt meg kimentem megnézni az albit, amire jövő hét keddtől fogok “felügyelni”.
Este aztán megint szórakoztott a gyanúm szerint meglehetősen nagy mértékben unatkozó főbérlőm. Mondjuk megint elég vicces témákról beszélgettünk, úgy mint csillagjegyek, horoszkóp, és a kínai zodiákusok. Felsorolásszerűen íme, amit megtudtam:
Kedden végre el tudtam menni egy picit vásárolni. A Bourke Street-i központot vettem célba, bejártam pl. a H&M teljes területét. Persze vettem magamnak 2 ruhát (pontosabban egy ruhát és egy elegáns overallt), darabját $10-ért (pedig eredetileg 69-be került darabjuk), kabátot, amiért amúgy mentem nem sikerült találnom. Szemeztem egy csizmával is, de amíg a szürke félpárat kell hordanom, addig esélytelen valami csodát beszereznem 😦 . Ma majd próbálok még egy kört tenni kabát ügyben… Hátha sikerült valamit fellelnem, mert nem akarok szétfagyni. Merthogy egy tűzsárkány is képes vacogni az ausztrál télben 😉 .
Péntek délután melóból egyenesen a reptérre mentem, és egyetlen egy szál kis laptop táskámmal felpattantam az Adelaide-be tartó 5.20-as járatra (igen, eljöttem egy kicsit korábban az irodából). 6.15-kor már landoltam is, és pár perccel később, már össze is futhattam végre a párommal.
A hétvége alvással (végre egyben tudtam aludni 9 órát), ügyintézéssel, baráti látogatásokkal, és egy gyors fordulóval telt. Mármint vasárnap már úton is voltam visszafelé Melbourne-be. Este aztán hullafáradtan dőltem be az ágyba, és meglepetten hallgattam, ahogy odakint süvít az orkánnak hangzó szél.
Hétfőn majdnem halálra fagytam. Na, jó, persze, hogy túlzok, de annyira rohadt hideg volt, hogy ennyire fagyos-hűvös időjárást még soha nem tapasztaltam meg itt Ausztráliában. Mondom ezt úgy, hogy 10 évvel ezelőtt, mikor augusztusban először betettem a lábam az országba, akkor valamiért az a kényszerképzet élt bennem, hogy augusztus = meleg, vagy legalábbis langyos idő, így ennek megfelelően laza kis ruhácskák, pólók, topok tömkelegével érkeztem. Kvázi nagyon csúnyán benéztem. De még akkor sem hatolt ennyire csontig a hideg, amikor miniszoknyában harcoltam az augusztusi elemekkel Sydney-ben.
Az időjárás viszontagságai a melóhelyre is begyűrűztek, ugyanis hármat nem tudtam pislogni a lift-szék-asztal útvonalon, és már nem is volt mellettem az öribarim. Viharos gyorsasággal távoznia kellett a cégtől. Bejött, letette a táskáját, behívták egy újabb csacsogásra, majd 2 perc múlva ismét kezében a cuccaival már a liftben állt. Köszönés nélkül távozott. Ezek után minket, maradék accountokat (kettőnket) is összehívtak, és közölték, amire magunktól is rájöttünk. Azaz, hogy eggyel kevesebben vagyunk a fedélzeten. Így hirtelenjében kaptam 3 újabb projektet, váratlanul részt kell vennem megbeszéléseken (ma pl. meetingre indulás előtt 1 perccel derült ki, hogy ott kéne lennem), de egyelőre még működik a dolog. Mármint az én részemről tudom hozni a határidőket. Remélem, ez így is marad.
Nem kell izgulni, nem egy régi családi titokról lebbentem fel a fátylat. Ahelyett arról fogok ma írni, hogyan is váltam a hét végére teljes jogú ügynökségi taggá.
Van ugyanis a főnök, akiknek van egy kutyája. Egy komótos, de igazán édes nézésű tacskó hölgy. Az az igazi kolbász kutya, akit csak itt hívhatok annak, mert különben tuti sértődés lenne belőle. Szóval Lulu, mert hogy így hívják, kedden még bőszen megugatott, nem igazán tetszettem neki, gondolom, ellenszenvét még a ‘robotlábam’ is fokozta.
Kapcsolatunk a következő találkozásunkkor, csütörtökön már egy fokkal előrébb haladt, ugyanis ekkor már odamerészkedett hozzám egy-egy szaglás mintát venni a kezemről, netán a lábamról.
Szerelmünk igazán harmadik látásra bontakozott ki, pénteken ugyanis úgy döntött, hogy innentől kezdve a székhelyét a kutyaágyából az ölembe helyezi át. Ezt úgy kb. a nap közepénn adta tudtomra, mégpedig azzal, hogy két első mancsocskáját a combomra helyezve ágaskodott, és az igazi mélyre ható, ‘na, vegyél fel az öledbe, lszi, lszi, lszi’ nézéssel kezdett el szugerálni. Ennek én meg ugye nem tudtam ellenállni, így hát Lulu az ölemben kötött ki.
Miközben ő lelkesen szunnyadt (és néha esküszöm, hogy horkolt), odajött hozzám a főnök, és közölte, hogy nagyon örül annak, hogy ő tacsisága elfogadott engem, ez sokat jelent számára. A többiek meg mondták, hogy a 2.5-3 nap elfogadási idő a kutyánál rekord, ilyen gyorsan még senkit nem fogadott a kegyeibe.
Erre ma mit csinál? Csak hogy egy gyors időugrást is végrehajtsak… Hát persze, hogy 8.45-kor betelepszik az ölembe, még a meetingekre is követ, és hozzámbújik, majd méltatlanul ugatgat, ha addig leteszem a földre, amíg elmegyek mosdóba. 6.15-kor egyenesen morcos volt, hogy belehelyeztem a kutyaágyába. Mindegy, legalább egész nap melegítette a lábaimat ebben a zimankós őrült időben. Erről jut eszembe, holnap megyek, és veszek egy télikabátot.
Tegnap este a hosszú meló után úgy mentem haza, hogy reméltem, nincs otthon a főbérlőm. Mert tök cuki, meg kedves a srác, de annyit bír beszélni, hogy az csak na. Nekem, meg arra nem volt most időm, javítanom kellett az uccsó adag tartárgyat.
Persze, otthon volt. És rögtön láttam rajta, hogy valami nem frankó. Pár szót váltottunk apró semmiségekről, adott valami kínai csodabogyót a lábamra, mert hogy az egész családja csak erre a szerre az esküszik. Ha nem mondtam volna még ennyire direkten, a főbérlőm egy ázsiai srác, bár azzal, hogy én vagyok az egyetlen fehér a lakótömbben azért sejtettem már ezt az állapotot egy korábbi bejegyzésben. Bár a címben szereplő szín a rasszra is utalhatna, de nem, ez a nevének a fordítása.
Egy kisebb abszurd jelenet alakult ki a konyhában, ugyanis ő épp a rántott húsát sütötte, én meg a tegnapról maradt seafood noodle soup-omat melegítettem. Gyengébbek kedvéért: ő európai kaját evett, én meg kínait. Jól meg is jegyezte, hogy miért eszek ilyen undorító szart. Mire közöltem vele, hogy tényleg sok időt tölthetett az államokban, ha már ennyire elszokott a ‘hazai’ ízektől.
Mindegy, ez csak mellék szál volt. A lényeg most jön. Egyszer csak, minden előzetes nélkül, kiszakadt belőle, hogy képzeljem már el, ő most szakított pár napja a pasijával. És csak mondta, mondta, mondta, mondta, meg mondta. Mert minden férfi szemét, ő is hogy járt, minek kellett neki egy 23 éves kis nyikhajba beleszeretnie, aki persze, most, hogy megkapta élete munkáját egy másik országban csak úgy lelép. Egyszerűen kilép a kapcsolatból, és hogy ez mennyire könnyen ment a másik srácnak. Mert az persze nem gond, hogy ha ‘felfedezni’ akar, ez így pasik között normális, nincs belőle harag. De hogy csak ilyen könnyen továbblép, az feldolgozhatatlan.
Én meg ültem ott kezemben a pálcikákkal, miközben ő késsel villával szeletelte a rántott húst, és azon gondolkodtam, baszki, mekkora tábla van a homlokomon???? Na, nem baj, ha már eljutottunk idáig, akkor hozzuk ki belőle a legtöbbet. Kérdeztem, hogy mennyi idő alatt tudja lezárni az ilyen szakításokat. A drámából kiindulva azt hittem, hogy még jövő hétre is készülnöm kell valami lelki fröccsös estére. Ehelyett a korrekt válasz az, hogy ja, pár nap, és túl lesz rajta. Pár nap? Ja. Csak pár nap? Ja. Mi vagy te, egy lelki terminátor?!
Gondoltam, emelem a tétet, és megkérdem, miért pont a pasik mellett döntött. Kiderült, hogy járt csajokkal is korábban, de nem volt meg a klikk, és klikk nélkül meg nem jó az élet. Bezzeg a pasikkal, na ott megvan a klikk. És akkor innen ismét visszatértünk a minden férfi szemét mantrához. Mára hoz bort is. Lehet, lassan számlázok neki $200-t egy terápiás ülésért 🙂 .
Egyszerűen úgy tűnik, nem tudok elkésni. Ma 7.55-kor indultam el, de a tetű lassú tempómban is bent voltam 8.27-re. Ismét első accountként. Na mindegy is, mert volt elég dolgom.
Kezdjük azzal, hogy csinálnom kell a bevásárló központos prezit, aminek a határideje múlt héten volt valamikor, de ha péntekig megvagyok vele, akkor fasza. Nekem jó, így én erre készültem.
Aztán fogadott egy nem túl kedves levél is a mailboxoman, mondanom sem kell, hogy az ‘öribarimtól’ jött. Nagyon buta kislány módjára bedurcizott, hogy ha én jobban tudom a dolgokat, mint ő, akkor tartsam én meg a prezit, ő kiszáll ebből az egészből. Persze CC nagyfőnök meg kisfőnök is. Gondoltam magamban, te tudod, én megtartom, ha akarod, nem gond. Mikor reggel bejött nem is köszönt nekem vissza. Ha te úgy, akkor én is. Nagyon jól tudok átnézni embereken, ha kell. Egy ideje nem gyakoroltam már ezt a képességemet, de ha kell, simán belejövök újra.
Aztán egyszer csak behív a főnök, hogy beszélni akar velem. Persze, sure thing. Szabadkozott, hogy ne haragudjak már azért, amit a közvetlen szomszédom művel, ez abszolút elfogadhatatlan az ügynökségen belül. Mert az igenis probléma, ha valaki nem érzi egy belépő pozícióban, hogy az az ember, aki idejön 18 évnyi tapasztalattal, az nem fog vele versenyezni. És ez inkább számára lenne egy lehetőség arra, hogy tanuljon. Reméli, hogy azért jól megvagyok, és kérdezi, tényleg tudnám-e vállalni a prezit ezek után. Mondom, persze, nem gond, de ahhoz át kell strukturálnom a prezit. OK, csináljam. 1.5 óra alatt megvoltam egy számomra ismeretlen brand, kategória stratégiai prezentációjával. Elmondtam a főnöknek, miket változtattam, mondta, rendben, egy szót sem ért belőle, de designoltassam meg a stúdióval, reggel 8.30-tól 9.45-ig futtatunk egy tréning/gyakorló prezit, amin beleverem a fejébe a tudást, aztán 10.30-tól hadd szóljon.
Ja, és mellesleg megdicsért, hogy milyen gyorsan össze tudtam tolni a prezit. Mindeközben az ‘öribarimmal’ az ügyvezető beszélgetett el, ami után még a hölgy is elnézést kért, és biztosított, hogy ez így nem mehet tovább. A kiscsaj persze tovabbra is látványosan utál. Most mondjam azt, hogy mindenki más meg úgy áll hozzám, hogy király, legalább van valaki akitől lehet kérdezni, és tuti nem fog hülyeséget mondani. A kisfőnököm ma bevallotta, hogy ő egy hónap múlva kezdi meg a marketing tanulmányait, mert a velem folytatott felvételi interjú után kevésnek érezte magát. Viszont ő egy más stratégiát választott, úgy döntött, inkább képzi magát.
Szóval ma megvolt az első túlórázásom is, de nem bántam olyan nagyon, miután az ‘öribarim’ lelépett, mi hárman, a maradék accountok marha jót dumáltunk. Tehát akkor hogyan is néz ki a maradék hetem meg a jövő hét? Holnap délig így vagy úgy, de stratégiai prezit tolok a főnöknek/főnökkel. Délután befejezem a bevásárló központos prezit. Pénteken nekikezdek a tréningmoduloknak, azokkal elleszek vagy 3-4 napot. Plusz mennem kell egy harmadik ügyfélhez is, az ominózus nem egyszerűhöz.
És akkor még nem is említettem, hogy az egyik kedves (otthoni) volt szövegíróm munkáját hozta fel inspiráló példának a cuki account kislány. Igen, itt Ausztráliában. Nem, nem tudta, hogy van magyar vonatkozása. És én büszkén mondhattam, hogy az a lány bizony, aki kitalálta, ő az én csapatomban volt valaha. Jó érzés volt, na.
Nem tudom, mi van velem, de ma hajnalban is pontosan kétóránként felkeltem lecsekkolni, mennyi is az idő. Lehet, mégis csak le kéne húznom a sötétítőket?
Megint nem voltam sem fiatalos, sem pedig üde reggel 7.00 7.15 7.20-kor, amikor kimásztam az ágyból, sőt még nagyon lazára is vettem a figurát, és jó pár perccel később is indultam útnak, mint tegnap. De minő meglepetés, így is 3 perccel korábban értem be, és megint én voltam az első account. Úgy látszik, a kreatívok itt fel bírnak korán kelni, mert megint csak ők voltak bent rajtam kívül. Sürgősen le kell erről a korai bejárásról szoknom.
Na, de mivel is ment el a mai napom? A feladat az volt, hogy ismerkedjek az ügyfelekkel. Jó, ennek jegyében elcsesztem egy órát a szerveren böngészve. Nézegettem kreatív anyagokat, meg preziket, oszt csókolom. Ezek után lementem egy kávéért, elvégre azzal is telik az idő. Utána megismerkedhettem a mellettem ülő account lánnyal (tegnap nem volt), akivel nem hinném, hogy öribarik lennénk. Az látszik, hogy dolgos, meg pörgeti, amit kell, de az arcából lehet egy kicsit visszább kellene vennie.
Mondom a szitut. Csinálnak egy workshopot az egyik ügyfélnek. Holnap. Rebranding féle maszatolás. Megkéri a kisfőnök a csajt, hogy szánjon már rám néhány órát, és vezessen be a projektbe. Válasz: ő ugyan nem! Mi van? Mindegy, jön egy levél a nagyfőnöktől, hogy küldje át nekem a csaj a prezit megtekintésre és véleményezésre. Megtette. Én meg úgy voltam vele, hogy akkor lássuk, mit is tudsz ténylegesen. Konkrétan, látott már marketing anyagot, de nem nézte meg túl alaposan. Amit lehetett, az összekevert. Mármint marketing alapismeretek terén. Én meg teleszórtam kommentekkel a prezit. Ezzel elbaszkuráltam majd egy órát. Mikor visszaküldtem minden érintett félnek, csak annyit hallok, hogy mellettem csapkod a kiscsaj. Finoman, de azért észrevehetően. Kb. 1 óra múlva kijön a főnök, felkiálltván, hogy ő biza ezeket a kommenteket bírja, csak így tovább, nagyon jó, hogy van valaki, aki ehhez ért. Kiscsaj újabb csapkodásba kezd. Gondoltam magamban, jobb lenne, ha megbarátkoznál velem, mert nem ellened vagyok itt, hanem érted.
A másik kislány ezzel szemben, konkrétan tapsikol örömében, és nincs olyan szabad percem, amikor ne valami marketinges témáról faggatna. Ma például a Pepsiről és a Red Bullról beszélgettünk. Ezen felbuzdulva arra jutottam, hogy összerakok nekik egy tréningsorozatot. 17 témát gyűjtöttem össze, amit meg is osztottam a kisfőnökkel. Ő ettől kb. lehasalt. Erre gyorsan kaptam is egy ügyfelet. Egy bevásárlóközpontot. Deja vum van.
Alig bírtam elaludni. Majdnem negyed 1 volt, amikor végre azt éreztem, hogy ha egy kicsit is, de legalább már félálomban vagyok. Persze azért kétóránként felébredtem, hogy lecsekkoljam, mennyi is az idő. Nem tudom, miért tettem mindezt, mert konkrétan, semmi, de semmi izgulós érzésem nem volt. Talán az lehetett az ok, hogy lassan 20 éve nem aludtam egyedül egy dupla ágyon.
Szándékosan nem is húztam le a sötétítőket sem, mert nagyon jó látni a lábam előtt heverő város fényeit. Gyerekként volt kb. ilyen fílingem, amikor is először nyaraltam Szolnokon, Manci néninél. Kicsit szokni kell ugyan az éjszakai hangokat az adelaide-i csendes éjek után, de hát ez egy nagyváros, nincs mit tenni.
Reggel 7-kor csörgött az óra, messze nem voltam friss és fiatalos, és az sem segített, hogy majdnem vaksötét volt odakint. Aztán mire összekaptam magam, addigra azért kivilágosodott, meg még kaptam reggeli légballon showt is az ablakom elé.
Munkába menet ma a 12-es villamosra esett a választásom, ami kb. lassú tempóban 9 perc sétát jelent a lakástól liftre várással, és liftezéssel együtt. Aztán az Albert Roadon mondjuk kell egy kb. 15 percet sétálnom, lassan, de ennél közelebb nincs tömegközlekedés. Egészséges lábbal ez kb. 5-6 perc lenne, mondjuk 500 méter.
8.25-re értem az ügynökséghez, ezzel én voltam az első account az épületben. 4 kreatív már bent figyelt, egyikük épp a gépemet állítgatta be. Nagyon vicces volt, mert néztem a jelszavamat, ami tartalmazta az egyik standard számkombinációmat. Mondom, ezek aztán ismernek. De nem, kiderült, hogy az a főnök kedvenc száma, és tényleg mindenhol fellelhető a szám az irodában, még egy festmény formájában is. Szóval, ha benyögöm a főnöknek, hogy én bizony akkor születtem, amikor (kedvenc szám), akkor tuti rüsztön fossa magát (bocs, de ezt a frázist egy volt kolléganőmtől tanultam el, és a lehetetlensége gyönyörködtet) a helyben csodálkozástól.
A melóhelyen mindenki tündérbogár, igazán kedvesek, nagyon igyekeznek megérteni. Ma azért rájuk hoztam a frászt. Mondják, hogy ez és ez lesz az egyik ügyfelem (a leghektikusabb ügyfél, nincs brief, nincs szerződés, de 4 éve csak megvannak, viszont most változás lesz, szóval ne parázzak, ha bukjuk a melót), nézzem át a tudnivalókat. OK. Nekiültem, fel a szerverre, első folder, brand guidelines (kb. arculati kézikönyv). Helvetica, piros háttér, OK, menni fog. Aztán megmutatják a mostani elfogadott gyártás előtt álló anyagokat. Kérdezem, hogy mikor változtatták meg a szlogenben a szavak sorrendjét? Mert a guideline szerint másképp kéne hogy legyen. Jön a pánik, basszus, tényleg. Ki volt itt akkor, amikor ezt csinálták. 5 perc para után mondja a kreatív gyerek, hogy ja, ez már másfél éve így van, csak nem frissítették az arculati kézikönyvet. Na, akkor ha ez lesz az én ügyfelem, meg is van az első feladat, mit kell csinálnunk. Második kérdésem: miért van az egyik plakáton csupa nagybetűvel a headline, a másikon meg nem? Uh, tényleg, azt is javítsuk. Majd ezek után szöveget írtam. Én. Angolul. Mondtam, hogy ez azért vicces lesz, ha ez a gyakorlat, mert jó-jó, csak van fogalmam a nyelvről (ma még helyesírást is javítottam amúgy Én. Angolt. Csak ausztrálok között. Érted????!!!), de azért nem vagyok ekkora spíler. Ha ez még nem lenne elég, akkor megkaptam, hogy super efficient vagyok, azaz überhatékony, mert a délelőttre kiadott formanyomtatvány kitöltős feladatot konkrétan 3, azaz három perc alatt oldottam meg. Úgy, hogy párhuzamosan letöltöttem a VEVO-ból a rezidensi státuszomat igazoló bizonyítványt is. Erről úgy vélték (ismétlésként álljon itt), hogy ezzel elleszek egy DÉLELŐTT!
Ma meghívtak egy kávéra, kaptam csokit is, és mivel minden jól ment, 5.35-kor távoztam az épületből, elsétáltam a villamosig, ahol belefutottam az első helyi ellenőrcsapatba. Gyorsan ment. De szerencsére nem blicceltem (mert jól nevelt adelaide-i vagyok), szóval nem volt gond. Aztán gyalogoltam vagy 4 km-t, mert el akartam menni wonton levest enni a kedvenc kínai helyemre, de féltávon meggondoltam magam, mert rohadtul elkezdett fájni a lábam, ezért inkább vettem egy adag sushit meg chicken noodle soup-ot, és hazasétáltam.
Vacsora után megjött a főbérlőm is, Alvin, aki az első nap izgalmára megkínált egy pohár vörösborral. Aztán dumáltunk vagy 1.5 órát, amiből az sült ki, hogy kitaláltuk, kéne az itteni egyetemen egy marketing kurzust indítani a zenészeknek. Ha minden összejön, jövőre már benne is lehetne a tantervben. Ennyit a véletlenekről.
Reggel 8-kor csörgött az óra, amit azzal a lendülettel szépen ki is nyomtam, majd gyorsan mindketten a másik oldalunkra fordultunk. 9-kor már éreztük, hogy kellni kellene, és végül 9.15-kor azért sikerült kikászálódni az ágyból, mert el kellett indulnunk a piacra.
Miután feltankoltunk páromnak jövőhétre több kilónyi mandarinnal meg banánnal, már mentünk is tovább, hogy a vasárnapi tradícióink szerint elfogyasszuk a habos jégkérmes mokka csodát és a cappuccinót. Lehet tipppelni, hogy melyik kié is volt. Aztán letudtunk még néhány apró-cseprő bevásárlást, mielőtt átmentünk a grange road-i fish and chipseshez a vasárnapi ebédért.
Ebéd után én még megfőztem egy újabb adag kaját, nehogy éhen haljon párom péntekig, majd gyorsan kihúztunk olyanokat az inspekciós listáról, mint ablakpucolás, mosogatás, fürdőkád takarítás, kert rendbe rakása, kocsibeálló letakarítása. Befejeztem a csomagolást, a cipőknél azért elgondolkoztam, hogy egész vagy félpárokat rakjak-e be… Végül beraktam az egészeket. Elvégre a remény hal meg utoljára, nem?
4.35-kor elindultunk otthonról a reptérre, míg párom parkolt, addig én becsekkoltam és leadtam a 22 kg-os bőröndömet (23 a határ) a Virginnél. Taliztunk a biztonsági kapu előtt, aztán irány a kapu. Rendesek voltak az őrök, nem vetették le velem a holdjárót, bezzeg a magassarkút… Mindegy, jót szórakoztunk, hogy milyen viccesen is sétálok így. Mivel picit késett a gép, így hosszabb volt a búcsúzás. Hát, nem volt jó érzés, de csak pár nap, és újra talizunk.
A repülés rendben ment, a késés ellenére is 5 perccel korábban landolt a gép. A csomag is simán meglett, és a Skybus (amivel a legegyszerűbb bejönni a belvárosba) is épp bent volt. Szóval 8.37-kor már vígan álltam a Spencer Streeten a Southern Cross állomáson. Ide fut be a reptéri busz. Nem is én lennék, ha nem lett volna meg az első 5 percben a találkozásom egy bolonddal. Konkrétan az történt, hogy álltam a zebránál, és kirántottam a visszajegyemet. Erre egy elég furcsa kinézetű srác lehajolt érte, és felvette nekem. Illedelmesen megköszöntem neki, mire egyből leesett neki, hogy én nem idevalósi vagyok. Honnan jöttem, kérdezte. Mondtam, hogy magyar vagyok, mert gondoltam, az nem segít neki, hogy Adelaide-ből. És akkor csak elkezdte mondani, meg mondani, meg mondani… kedves volt, meg semmi rossz szándék nem volt benne, csak hát szegényem, kicsit bolond volt… Sok sikert kívántam a terveihez, szépen mosolyogtam rá kettőt, azt’ otthagytam a zebrán. Ő meg boldogan integetett utánam. Mellesleg ő volt a második, aki segített nekem. A buszon volt egy kiscsaj, aki segített a bőröndömet berakni a tárolóba (ő volt az első, de ő Adelaide-ből repült szintén, szóval szerintem nem melbourne-i volt), de rajtuk kívül senki. Még a buszellenőr sem bírta megerőltetni magát, hogy segítsen megemelni a bőröndömet, de még egyetlen férfi utas sem. Szóval éljenek az adelaide-iek, meg a bolondok 🙂
A zebra túl oldalán már más feladatom volt, üzentem Alvinnek, hogy jöjjön le értem. Ugyanis az első két hétre nála béreltem egy flatshare-ben saját szobát, saját fürdővel, saját erkéllyel panorámával a városra. Egy mindössze 1.5 éves épületben (hang- és hőszigetelt!!!!), közel a Southern Crosshoz (45 méterre), és a melóhelyhez is. Villamossal, háztól házig konkétan 28 percbe fog telni a bejárás, ami ekkora városban, féllábon igazán mesésnek mondható. Ez volt amúgy a fő döntési pont, amiért rá esett a választásom. Alvin amúgy csellót tanít az egyik helyi egyetemen, és bár kínai származású, amerikai, ott is nőtt fel, ott is tanult. Pl. a Yale-en, és persze azon már senki nem lepődik meg ugye, hogy Indianaban magyar volt a mestere, méghozzá Starker János (2 éve hunyt el). Alvin szerint amúgy tuti nem magyar az akcentusom, mert hogy a bácsinak az volt, és hogy az enyém tuti nem olyan. Végül is nem tudhatom, neki van füle hozzá 😉 .
Úgy elrepült az idő, hogy megint csak kapkodom a fejem. Itt állok a lakásban, nézek jobbra, nézek balra, mit is kéne még csinálni, abból a sokmindenből, ami még előttem van a vasárnapi indulás előtt. De mielőtt eljutok a holnaphoz, lássuk inkább, hogyan is telt az elmúlt 2 hét.
Először is kijavítottam 50 marketing alapismeretek beadandót, majd 15 csoportos prezentációt és 15 riportot ugyanebből a tantárgyból. Darabja 20 perc.
Aztán kijavítottam 56 fogyasztói magatartás tesztet és 56 darab kisbeadandót, darabjuk 10 perc.
Ezek után nekiültem 62 darab piackutatási nagybeadandónak, 35 perc/doga, amitől konkrétan lefagyott az agyam.
Ha ez még nem lenne elég, ezek után belecsaptam a közepébe, és kijavítottam közel 75 darab brand management nagybeadandót is, 20 perc/doga.
Akkor számoljunk csak, ez így 6390 perc, azaz 106 óra és 30 perc. Ez azt jelenti, hogy ha napi 12 órában is javítottam, akkor is 9 napot szórakoztam el ezzel az egésszel. Ja, hogy azt nem mondtam, hogy mindezek mellett még megtartottam a heti 10 órámat, amire ugye készülnöm is kellett, plusz 3 órában helyettesítettem a lengyel kolléganőmet? Meg persze adminisztráltam, összerántottam az irodai cuccaimat dobozba, cuki feleség módja friss ebédet készítettem minden másnap (két napra per főzés), tettem-vettem, mostam, teregettem. A napi alvási átlagom jobb esetben is elérte a 4 órát.
Most épp ott tartok, hogy a lakást rakom rendbe, mert hát hétfőn (mikor máskor) jönnek az éppen esedékes lakásinspekcióra ellenőrizni, főzök páromnak pár napra előre, próbálom kitalálni, hogy mit is csomagoljak a melbourne-i első hetemre, mert “nincs egy göncöm se”. Ami ebben a formában nem teljesen igaz, mert tök szuper überszexi irodai rucikáim vannak, csak hát két dologgal nem kalkuláltam:
1) nem minden rucika mutat királyul szürke moon boottal, ami még vagy 3 hétig kötelező kiegészítője a ruhatáramnak;
2) nem minden rucika alkalmas téli viseletnek. Jelenleg volt, hogy 3 fok volt reggel, és a kocsi teteje le volt fagyva. Na, és Melbourne-ben ettől csak hidegebb és esősebb lesz az idő.
Mi következik ebből? Az, hogy még eszembe sem jutott Melbourne-re gondolni. Pontosabban, de. A héten kétszer is. Először, amikor lefoglaltam az első két hétre szóló szállásomat Alvinnél. Ez majd egy következő story lesz. Másodszor, meg amikor rám írt a leendő főnököm, hogy “már nincs sok hátra”.
Hát, én is pont ezt érzem most, csak egy kicsit más kontextusban. Belenézek a tükörbe, és egy náthás, féllábú, karikás szemű valakit látok, szürkébe hajló bőrszínnel, akit nem tudom, hogy hogyan fogok hétfőre olyan állapotba összekapni, hogy emberek közé mehessen.
Ja, és még azt sem mondtam, hogy jövő péntekre ki kell javítanom 56 fogyasztói magatartás nagybeadandót. Igen, esténként fogom csinálni, meló után. Ahogy az elmúlt dogákat is hajnal 1-2-ig javítottam. Végül is mi mást csinálhatnék egy nagyvárosban, egyedül, nem igaz?
Az Üveghegyen is túl 