7 éve és 2 napja

Ennyi ideje jöttünk el Magyarországról. Leírni is hihetetlen. Többet laktunk már Ausztráliában, mint amennyit utolsó magyar otthonunkban, Dunaharasztiban, de akár pár hónap híján annál is többet, mint amennyit a „Margitligeten” töltöttünk el. Közhely, de tényleg repül az idő.

A pillanatnyi robotban nem mindig jut idő arra, hogy visszanézzünk és lamentáljunk azon, hogyan is telt el ez a 7 év, így most megpróbálom összegezni a főbb pontokat azon hívószavak mentén, amik miatt anno a költözés mellett tettük le a voksunkat.

Életminőség

Bár nem éltünk otthon sem rossz vagy nehéz körülmények között, valami nem volt rendben. Volt a levegőben valami állandó nyomás, negatív az erőtérben, ami leszívott minket, feleslegesen kivette az energiákat. A munka mellett / után már nem volt se erőnk, se kedvünk bármi mást csinálni. Még akkor sem, ha tudtuk, hogy vannak lehetőségeink a kikapcsolódásra Magyarországon is. Nem így szerettünk volna élni.

Itt, azt hiszem, sikerült berendezkedni egy olyan életre, ami a mi mércénk szerint jó minőségű. Munka után még belefér, hogy sportolni járjunk, vagy hogy sétáljunk egyet a parton, netán beüljünk csak úgy egyet kávézni vagy vacsorázni, ha úgy alakul. A hétvégék sem arról szólnak, hogy gubbasztunk otthon, vagy órákig suvickoljuk a kecót (ezt elengedtem, nehezen, de elengedtem), hanem egy kellemes tengerparti reggeli után indítjuk a napot. Az sem akasztja meg a gépezetet, ha változik a program, és egy spontán lehetőség miatt máshogy alakulnak a dolgok. Tény, ehhez nekünk is változnunk kellett, de itt volt értelme megtenni.

Imádunk utazni. Ha van egy kis szabadidőnk, már úton is vagyunk. Elsősorban AU-n belül, hiszen akkora ez az ország, hogy még évekig lesz mit felfedezni benne. Erre az évre már minden hosszú hétvégére megvan, hogy hova megyünk. Repjegyek megvéve, szállások lefoglalva. Ha van egy üres délelőttünk, és az idő is engedi, akkor meg fogjuk magunkat és kimegyünk egyet csónakázni. Mi ez, ha nem szabadság?

Munka és work-life balance

Dolgozni mindenhol kell (kivéve, ha megnyerted a lottó főnyereményt, és neked volt egyedül telitalálatos szelvényed). Otthon ez elég hektikus volt. Sosem tudhattad, hogy meg lesz-e még a cég a következő évben, ahol épp dolgoztál, még akkor sem, ha jónevű, nagy vállalatokról volt alkalomadtán szó. A 8 óra sem 8 óra volt általában, hanem inkább 10 vagy 12, ami alapnak, majdhogynem elvárásnak is számított, természetesen túlóra rendezése nélkül. Azért erre építeni, tervezni a jövőt elég nagy kihívás.

Itt is előfordul, hogy szívás van a melóhelyen, akár egy-egy rossz vezetői döntés, vagy valami ármánykodás, netán néhány teljesen kontrolálhatatlan kolléga miatt (alig több, mint féléve én is centikre voltam attól, hogy felmondjak, és életemben először munkanélküli legyek), de még így is le tudom némítani a telefonomat minden délután 5-től másnap reggel 8.30-ig, illetve az egész hétvégére, anélkül, hogy azon kéne aggódnom, hogy mikor is hív a főnök valami (számára) sürgős dologgal. Tény 2., ehhez nagy tételben, marok számra kellett eleinte szedni a leszarom tablettát, de hosszútávon nagyon megérte. Péntek délutánonként teljesen kikapcsolva várom a hétvégét, és nem igazán stresszelek azon, hogy mi lesz hétfőn.

Előfordul, hogy párom túlórázik. Leggyakrabban szombatonként. De ez a saját választása. Megkérdezik, akar-e bemenni plusz pénzért. Ha akar, bemegy, és kifizetik, ha nem akar, nem megy be, de akkor sincs utólagosan rossz szájíz.

Haladás

Lehet, nem ez a legjobb alcím ennek a bekezdésnek, de egyelőre nem találtam rá jobb szót, vagy másképp nem tudom összefoglalni azt, hogy mit is értünk el ennyi idő alatt.

Otthon is volt egy szép házunk, meg egy saját autónk, némi megtakarítás a számlánkon. Évente (ha épp ki tudtuk venni egyszerre a szabijainkat) el tudtunk menni 2 hétre nyaralni külföldre. Mindketten irodai munkát végeztünk, én felsővezetői pozícióból jöttem el. Bár 15-20 évnyi otthoni munkaviszony után biztos, hogy jobban álltunk, mint az átlag, de ezért meg is dolgoztunk, nem kaptunk semmit készen, nem volt vaskosan kitömött pénztárca indulásként a kezünkbe csúsztatva egyik család oldaláról sem.

Itt, 7 évvel ezelőtt ismét a nulláról kezdtük, sok szerencsével és kitartással, mindketten dolgoztunk az első pillanattól kezdve, és építettük fel azt, ahol most tartunk. Van egy szép házunk (amihez az otthonit el kellett adnunk), alig pár kilométerre a tengerparttól; 2 saját autónk, olyanok, amiket otthon nem engedhettünk volna meg magunknak; egy motorcsónakunk (még ha itt hajónak is hívják); némi megtakarítás a számlánkon; amikor csak tudunk, utazunk (összességében biztos, hogy több, mint 2 hét, amit azzal töltünk, hogy máshol vagyunk, mint otthon egy évben). Emellett párom egy government-es állásban dolgozik, ami nagyjából azt jelenti, hogy ha nem változik semmi (értsd: nem gondolja meg magát, és akar máshol dolgozni), akkor akár innen is mehet majd nyugdíjba. Munkáját megbecsülik, kollégái kedvelik.

Jómagam szereztem egy kutatói mester diplomát egy olyan ausztrál egyetemen, ami a fiatal egyetemek világrangsorában a legjobb 25 között van. Dolgoztam a világ vezető marketing tudományos kutatóintézeténél. Ugyanitt tanítok, illetve vendégelőadó is vagyok. Mint megtudtam, a szakdolgozatom néhány tételét és tanulságát tanítják az egyetemen a kiskereskedelmi marketing tantárgy alatt. Emellett Ausztrália 11. legnagyobb magántulajdonban lévő vállakozásánál dolgozok, akik nem mellesleg 2. helyen állnak bevétel alapján SA-ban.

Szóval mit is mondhatnék még? Még mindig jó döntésnek tűnik, hogy 7 évvel ezelőtt meg mertük lépni a kiköltözést, és új életbe keztünk itt. Reméljük, ez a továbbiakban is így marad. Kopp-kopp.

Hertz mizéria

Utolsó napunk hajnal 4-kor kezdődött Christchurch-ben, ekkor kellett ugyanis kelnünk, majd cuccolnunk, hogy 5-re kiérjünk a reptérre, megtankoljuk az autót a közelben, és leadjuk a Hertz-nél a kulcsot.

Miután volt problémánk a kocsi tankolásával korábban, valamiért ugye a töltőpisztoly kattanása után is lehetett tölteni jócskán a tankot, így alul kifolyt az üzemanyag, ezért igyekeztünk most óvatosan eljárni. Ráadásul olyan is előfordult, hogy ha csak kattanásig töltöttük a Holden-t, akkor meg nem mutatott teletankot. Kvázi, nagyon ügyesnek kellett lennünk, hogy teletankot kapjunk, de ne folyassuk túl a benzint.

Miután megugrottuk ezt a feladatot, beálltunk a Hertz kijelölt helyére a reptéren. Kiszedtük a csomagokat, és körbefotóztuk a kocsit megint, beleértve a belső teret is, és az üzemanyag- és kilométer jelzőt is. Előbbi 8 pöcökből 8 pöckön állt, azaz tuti tele volt. Erre azért volt szükség, mert hajnal 5-kor nincs nyitva a kölcsönző, csak be kell dobni a kocsikulcsot egy postaládaszerűségbe.

Időben jött a gép, felszálltunk rendben a Christchurch – Melbourne járatra. A tervek szerint meg is érkeztünk Ausztráliába. Mivel Melbourne volt az első pont, ahol beléptünk az országba, azért a határátkelés után (ami az AUS útlevelünkkel az önkiszolgáló kapuknál pikk-pakk ment) fel kellett vennünk a bőröndjeinket a vámvizsgálat miatt.

Ahogy NZ-be menet is, most is bevallottuk, hogy van nálunk föld meg kavics (ja, majd fél kiló fekete homokot hoztunk haza magunkkal, meg pár követ és kagylót). Az egyenruhás néni azt mondta, rendben, és ennyivel el is intézett minket, mehettünk az utunkra. A terminálban aztán ránéztünk egy picit a netre, és akkor derült ki, hogy a Hertz ránk terhelt 17 dollárt, mert nem volt tele a tank, amikor leadtuk az autót. Ez közel 8 liternyi üzemanyagnak az ára, ami nagyjából 100 km-re elég. Ezen nem kicsit húztam fel magam.

Azonnal válaszlevelet fogalmaztam az ügyfélszolálatuknak, mellékelve a fotókat, hogy ugyanazon a vég kilométer álláson nálunk telinek mutatkozik az üzemanyagtartály, és így nem érezzük fairnek, hogy extrát vonnak le tőlünk. Ezek után beboardoltunk a Melbourne – Adelaide járatra. Itt is minden rendben ment, egyik barátunk felszedett minket a reptéren.

Na, most ugorjunk úgy egy hetet az időben. Ekkor kaptam ugyanis egy levelet a Hertz ügyfélszolgálatától, amiben elnézést kértek, és biztosítottak arról, hogy pár napon belül visszautalják a pluszban levont összeget. Ez 3 napon belül ténylegesen is megtörtént. Tanulság? Kettő is van. 1) Mindenről legyen fotó, mert sosem lehet tudni, mit kell vele bizonyítani. 2) Ha egy cég hibázik, nem feltétlenül kell ebbe beletörődni, mert úgy tűnik, azért a világ ezen a részén még működik a klasszikus ügyfélszolgálat.

Francia földön jártunk

Alig 75 kilométerre Christchurch-től fekszik Akaroa a Banks félszigeten. Ez a történelmi település az egyetlen, franciák által alapított új-zélandi falucska. Ráadásul egy ősi vulkán kellős közepén. Két útvonalon keresztül közelíthető meg. Az egyik a rendes autóút, a másik pedig a Scenic Tourist Drive. Odafelé az első opciót választottuk.

Az út egyik érdekessége a SiloStay, ami egy silókból kialakított szálláskomplexum. Az ötlet egyedi, érdekes, kreatív, még a reptéren is reklámozták, kár, hogy valamiért eladóvá vált.

Indulás előtt megnéztem, hogy milyen programokat is lehetne beiktatni a helyszínen. Egy igen kecsegtető lehetőség akadt a nagyon ritka Hector delfinekkel való úszkálásra, azonban ottlétünkkor nem igazán ment ki hajó ebből a célból, na meg a víz hőmérséklete sem volt túlzottan hívogató.

Nem volt mit tenni, lassúra vettük a figurát, kényelmesen megreggeliztünk, majd sétálgattunk egy kicsit az öböl mentén. A reggeliző helyen kaptunk egy mini térképet, a pincérnő bejelölte, mit érdemes szerinte megnézni, így jutottunk el a Main Wharf-tól (jetty) az Akaroa Lighthouse-ig, ami meglepetésünkre a szárazföld egy olyan pontján állt, ahova nem várna az ember igazándiból egy világítótornyot. Ki is derült a tájékoztató tábláról, hogy páromnak megint igaza volt (drágám, nézd, írásba adtam), és a tornyot megmentették, majd pedig idehozták kiállítani.

A lighthouse-tól továbbsétáltunk egészen a partmenti ösvény végéig, mert véletlenül elvétettünk egy leágazást a Britomart Monument-hez. A visszafelé úton megtaláltuk a gazzal benőtt sétaútvonalat. Gondolom, nem túl sokan járnak errefelé.

A pincérnő még ajánlott egy temetőt (French Cemetery) meg egy szirmabesenyői Négus-kert-szerű kertet (Garden of Tane) megtekintésre, de ezeket inkább kihagytuk. Helyette inkább felküzdöttük a Holden Sparks-ot a Lighthouse Road-on a vulkán tetejére addig, amíg volt betonnak nevezthető burkolat az úton. Itt azonban jöttek a felhők, így jobbnak láttuk továbbállni inkább.

A bevezető út tetejéről ugyanis látott párom egy vízbe nyúló félszigetet, amit szeretett volna közelebbről is megnézni. Ehhez Duvauchelle felé kellett tartanunk, majd az Onawe Flat Rd-on egészen kimenni az Onawe félszigetre.

Itt letámasztottuk az autót, és nekivágtunk az Onawe track-nek. Viszonylag könnyű a túra, azzal lehet egy kis izgalmat beletenni, hogy ha megpróbálkozunk a hegyoldalon egy átvágással a dzsindzsán keresztül. A jutalom itt sem maradt el, nagyon szép a kilátás innen is Akaroa-ra. Az öbölben található néhány színes bathing box, ami kísértetiesen emlékeztet a híres brighton-i kabinokra Melbourne egyik kiemelt tengerpartján. Persze az itteniek kevésbe látványosak.

A túra végén már nem maradt arra időnk, hogy visszafelé a kacskaringós Scentic Tourist Drive-on menjünk vissza Christchurch-be. A 1.5 órás út után ismét a Rockpool-ba tértünk be vacsorázni, majd végre kipróbálhatta párom (meg végül én is) a Lime-ot. A Lime egy közösségi elektromos roller/robogó, amiért egy App letöltését követően a használattal időarányosan kell fizetni. Hasonló, mint itt a GoGet, vagy odahaza a Mol Limo közösségi autókölcsönzés. Miután kijátszottuk magunkat, mentünk is vissza a szállásra, mert össze kellett pakolni a másnap reggeli hazaútra.

Folyt. köv.

A légierők múzeuma

Az aucklandi Air Force Museum ingyenesen látogatható, és ha valaki szeret gyönyörködni a régi és új korok repülőgépeiben, annak mindenképpen ajánlott megtekintésre. Az épület hatalmas, a bejárattól balra, a csarnokban kiállított gépek azonnal betekintést nyújtanak a helyi pilótaképzéshez használt gépekbe, néha matuzsálemekbe.

Szintén itt található az első új-zélandi harcászati repülő, a Britannia replikája, ami inkább hasonlít egy szúnyogra, mint egy valódi harci repülőre. Minden esetre, minden tisztelet azoknak, akik ezzel képesek voltak repülni.

A csarnokban található még 2 érdekesség, az egyik egy Iroquois helikopter, ami a világ legismertebb helikopter márkája, és ami két dologról nevezetes: 1) a Vietnámi Háborúban játszott szerepéről, illetve 2) a jellegzetesen karattyoló rotor hangjáról. A másik érdekesség egy Lego-ból összeállított Concorde repülőgép, ami nagyobb, mint 1 méter, és igen aprólékosan van kidolgozva.

Ha végigjártuk a csarnokot, akkor jöhet maga a múzeum. A bevezető rész bemutatja, hogyan alakult, fejlődött a repülés története Új-Zélandon, a hőskortól egészen napjainkig. Párom figyelmét egyből megragadta egy csillagmotor, nekem viszont egy pilótaképző szimulátor tetszett meg, az I. Világháború előttről.

A következő kiállítórész szintén egy csarnokban foglal helyet, itt olyan gépeket lehet megtekinteni, mint egy Douglas C-47 Dakota, az első helyi teherszállító repülőgép 1943-ból, vagy egy Skyhawk, ami képes volt mind légi, mind tengeri, mind pedig földi csapásra.

Itt is egy motor nyerte el leginkább párom tetszését, méghozzá egy Spitfire személyében. Nekem a legjobban egy Vampire jött be, amibe pilótaként még be is préselhettük magunkat.

A galéria részen $6-ért igazi vadászpilótának érezheti magát bárki. Ennyiért van lehetőség arra, hogy egy Mosquito Mission Flight szimulátort vezessen az ember. Videójátékban jártas jelentkezők előnyben.

Nem sokkal zárás előtt végeztünk, így épp ideje volt elmenni a szállásra és bejelentkezni. Gyors becuccolás után, korgó gyomorral indultunk neki Christchurch városának. A szigorúan vett CBD végig egyirányú utcákkal teli, az építkezések miatt nehéz bármihez is közel megállni. Bár, ha jobban belegondoluk, nagyon sok minden látnivaló nincs is. Sajnálatos módon a földrengés majdnem teljesen legyalulta a várost, így ami megmardat érdekességként az az Avon folyó, a partján végigfutó sétaösvény, a Bridge of Remembrance, és a The Chalice, ami egy fordított tölcsér vagy inkább egy óriás váza a Cathedral Square-en. Bóklászásunk közben sok-sok éttermet láttunk a téren, hiszen olyasmi rész ez itt, mint a Liszt Ferenc tér Budapesten, azonban egyik sem nyerte el igazán a tetszésünket.

Szerencsére aztán betértünk egy kis leágazásba, meg még egybe, és rábukkantunk a Rockpool-ra, ami egy igazi pub, hatalmas adag kajákkal, italválasztékkal, billiárddal, élő zenével, szóval mindennel, ami egy kellemes estéhez elkelhet.

A másnapi útra készülve, beszaladtunk a vacsi után a szállásunkhoz közeli bevásárlóközpontba, ahol a szükséges holmik beszerzését követően még egy kis mókázásra is futotta az erőnkből.

Folyt. köv.

Antarktiszi expedíció

Hanmer Springs-i indulásunkat egy reggeli szivárvány színesítette meg. Elég kellemes látvány, ahogy a zöldben pompázó dombok mellől és a sárgálló aljnövényzetből egyszer csak előbukkan egy szivárvány. A reggeli napfény jót tett a Waiau River-nek is, mivel útfelbontás ide vagy oda, a folyón átívelő híd igencsak jól néz ki a fehéren csillogó folyam felett. Itt is lett volna alkalom jetboat-ozásra, ha éppen nem aranyárban mérték volna a szolgáltatást.

A mai napra mindössze 125 km volt betervezve, illetve érkezés Christchurch-be. Ez a röpke másfél óra elég eseménytelen volt, az egyetlen izgalmat az okozta, hogy útlezárások nehezítették a városon belüli közlekedést. Éppen ezért, volt ahol több kilométeren keresztül 25 km/h-val lehetett menni, és félő volt, hogy Nancy (GPS) indokolatlanul eltérít minket valami random irányba.

Mire fel ez a sok építkezés? 8.5 évvel ezelőtt hatalmas földrengés rázta meg Christchurch városát (7.1-es), majd alig fél évre rá, egy újabb, 6.3-es rengést észleltek. A rázkódás intenzitása a valaha mért legerősebb volt a világon. Minden jelentősebb építmény, katedrális, városháza, irodaépületek sorra omlottak össze. Majdnem a teljes belváros megsemmisült. 185 ember halt meg a romok alatt. Az újjáépítés teljes költségét valahova 20-30 milliárd NZ $ környékére becsülik.

Viszont mielőtt a belvárosba mentünk volna be szétnézni, először az International Antarctic Centre-be néztünk be. Ez a központ közvetlenül a reptér mellett van, eléggé praktikus okokból. Innen ugyanis egyszerűbb az expedíciós felszereléseket átcuccolni a speciálisan kiképzett, Déli Sarkra induló repülőgépekbe.

A bejáratnál egy mókás jármű fogadott minket, a Hagglund, ami svéd gyártmány, és speciálisan havas-jeges körülményekre lett kifejlesztve. De erről majd később. Ugyanis a jegyvásárlás után mi egyből mentünk huskykat ölelgetni. Nagyon cukik voltak. A gazdájuk, egy maori faszi, fajtamentéssel foglalkozik, nagyjából 35 kutyát gondoz, mind mentett husky. A kutyusuk naponta cserélődnek, de szeretnek idejönni. Egész nap pihizhetnek, simogatják őket – ha a gazdájuk megengedi -, teljes ellátást kapnak. Mi gyöntölhettük is őket, mert nagyon hamar megszerettek minket a huskyk.

A kutyák után végig látogattuk a különböző kiállító részeket, a jelentősebb megállókról ejtek most csak pár szót. Az első a storm room (viharszoba), ahova érdemes legalább egy kabátot felvenni (kölcsönözhető), mert hogy mínusz 18 fok körüli a hőmérséklet. A viharszobában van iglu is, néhány hójáró. Megvártunk egy igazi vihart is, amikor erős szélfúvást generáltak és havat fújtak be. Sortban azért nem volt annyira mókás túlvészelni a vihart, így hát bemenekültünk az igluba. Ez másoknak nem jutott eszébe.

A belső kiállítótermek után, mentünk a Hagglund menetre. Ezt időre kell befoglalni, de szerencsére nem voltak sokan. Sőt! Az első kabinba kerültünk egy idősebb párral együtt. Először hátra ültettek mindannyiunkat a kabinon belül, de a sofőr néni később páromat kiválasztotta, és előre hívta az anyós ülésre. Még a fülesekbe is bemondta, hogy ki a másodpilótája. A Hagglund túra nagyon érdekes volt, végig mentünk ugyanis egy tesztpályán. Másztunk dombot, mentünk át gumirakáson, át küzdöttük magunkat egy méternél is nagyobb “szakadék” felett. Mindez azt demonstrálta, hogy milyen körülmények között kell helyt állnia a járműveknek, mire kell őket felkészíteni.

A Hagglund-ozás után visszamentünk a központi épületbe, és beültünk egy 4D-s mozira. Eredetileg valami jéghegyes filmet mutattak volna be, de az első pár másodperc után a teremben lévő gyerekek sírni kezdtek, hogy nem a táncoló talpacskákat vetítik. Erre leállították a filmet, és berakták nekik a pingvines filmet. Szóval a 15 perces rajzfilm végén megkérdeztük a mozis nénit, hogy nem maradhatnánk-e a másikra is, mert minket a jéghegyes film érdekelt volna inkább. Persze, maradhattunk.

Zárásként visszamentünk még huskykat dögönyözni, meg beszélgetni a gazdijukkal.

Folyt. köv.

Palacsinta sziklák

A gleccserek utáni napra bármit is terveztem volna be, unalmas lett volna. Így az eredeti itiner szerint nem is csináltunk volna mást, mint 410 km-t utaztunk volna Hanmer Springs-ig. Viszont nem mi lennénk mi, ha nem csavartunk volna egyet a programon. Mert nehogy már annyiból álljon egy nap, hogy csak megyünk. Még akkor se, ha később rátalálunk az ottani mini GOR-ra.

Szóval arra jutottam, hogy egy nagyobb kitérővel el is ugrohatnánk Punakaiki-ba. Nem hülyültem meg teljesen, a vicces neve ellenére ez egy létező hely Új-Zéland déli szigetén, ami a Pancake Rocks-ról (palacsinta sziklákról) nevezetes. A mészkő sziklákban a hatalmas nyomás miatt sávok alakultak ki, a váltakozó puha és kemény rétegek között. Ezek a rétegek tengeri lények (kagylók, csillagok, csikók, stb) maradványaival vannak tele.

Mondjuk, nem csak a sziklák érdekesek, hanem a blowhole-ok is. Minden egyes nagyobb hullámnál, dagály esetén, a lyukakból víz lövell ki, nem kicsit, hanem nagyon. A kiépített sétaútvonalon több pont is van, ahol meg lehet ezeket csodálni. A legnagyobb, rögtön balra, még a fenti képeken bemutatott palacsinták előtt található.

A második legjelentősebb blowhole a sziklák előtti medencében alakult ki, itt is volt szerencsénk megnézni, ahogy hatalmas magasságokba csap fel a hullám.

Ha az ösvényen továbbhaladunk, akkor jönnek a különböző formációk, a kedvencem az oroszlánfejes. Ez látható a legalsó képen, a következő blokkban.

Miután körbejártuk a Pancake Rocks-ot muszáj volt is indulnunk Hanmer Springs-be. A Déli Alpokon három helyen lehet mindössze átkelni: Haast Pass-nál, Arthur’s Pass-nál, és a Lewis Pass-nál, nekünk az utóbbin kellett átmennünk. Amúgy azért volt ez a nap ennyire húzós vezetés ügyileg (távolság szempontjából), mert csorognunk kellett visszafelé Christchurch irányába, és így lehetett a lehető legrövidebb idő alatt megoldani, egy éjszakai megállással. Persze, így is volt még érdekesség az úton, például lefotóztuk életünk első pingvines KRESZ tábláját. Azt hiszem, ilyen nem sok mindenkinek van a gyűjteményében.

De maradjunk inkább Hanmer Springs-nél. Ez a falucska nem más, mint a helyi Hévíz. Termálfürdőjéről nevezetes. Mivel a medencék este 9-ig voltak nyitva, így bőven maradt  időnk még a “palacsintás” kitérővel is arra, hogy pár órán keresztül élvezzük a 35-38 fokos vizet, kipróbáljunk több medencét is, sőt! még beszálljunk egy kis spirálos úszkálásba is. Ja, meg hogy a végén el menjünk vacsorázni.

Folyt. köv.

Ferenc Jóska és a tükröződő tó

A Heli Hike túráról visszaérve leadtuk a kölcsön cuccokat, bepattantunk a kocsiba, és kb. fél kilométert gurultunk a szállásunkig. A recepción senki nem volt, csak egy üzenet fogadott minket, hogy ha be akarunk jelentkezni, akkor menjünk el, és keressük meg a recist valahol a motel területén, mert épp valami mást csinál (ágyneműt húz, kertészkedik, stb.). Így is tettem, elindultam felkutatni az embert, akit az egyik kiadó szoba előtt meg is találtam.

Nagyon jókedélyű srác volt, aki kedvesen elcsacsogott mindenféléről. Kérdezte, merre jártunk ma (OK, ez a szokásos kérdés), mire mondtam, hogy helikopteres túrán voltunk. Kérdezte, ki volt a vezetőnk. Mondtam, hogy valamilyen Jake. Jaj, tényleg? Itt minden a Jake-ééké, mert hogy a motel, ahol épp vagyunk, az a nagynénjéé, a szemben lévő másik szállás a nagybácsikájáé, az utcán fentebb van a srác családjának a háza is, és persze nem mellesleg az ő dédnagyapja volt a falu egyik alapítója. Azaz itt minden a Sullivan-eké, vagy a Williams-eké. Hallgattam így kezdésnek a recepciós srácot, és esküszöm azon gondolkodtam, hogyha előkerül egy üveg whisky, akkor tuti a Dallas új-zélandi változatába csöppentem. Szerencsére azonban ez nem történt meg. Viszont megkértem, ajánljon már egy jó kajáldát, mert eléggé éhesek voltunk így a nagy izgalmakra.

Valamiért elsőnek vegánnak nézett, de miután tisztáztuk, hogy húsra vágyunk minden mennyiségben, akkor mondott két-három opciót. Ami azért valljuk be, egész jó kínálat, miután ez a falu max. 3 utcából áll, amiből 1 az autóút, illetve a szomszédos falucska sem sokkal nagyobb.

Kérdeztem még a helyi látnivalókról is, mivel még gyerek volt az idő, így szerettünk volna egy picit körülnézni. Ebben is nagyon segítőkész volt, és hozzácsaptam egy érdekességet az aznapi listánkhoz az ajánlása alapján.

Becuccoltunk a szobába, aztán újra kocsiba ugrottunk, és átmentünk Franz Josef-be. Mármint nem császárként viselkedtünk, hanem a Franz Josef nevű faluba gurultunk át, hogy megnézzük a Franz Josef Glacier-t, azaz a másik látványos gleccsert.

Ehhez a gleccserhez nem lehet annyira sem közel menni, mint a másikhoz. Közel hétszáz méterre van visszahúzódva az utolsó kilátóponttól. Hasonlóan a Fox Glacierhez, ez is ciklikusan változó gleccser, bár sokkal hamarabb abbahagyta a növekedést, mint a másik. Korábban 70 centit dagadt egy nap, ami rekord gyorsnak mondható. 12 km hosszú jelenleg, és egy 20 km2-es hómező táplálja.

A kilátópontig egy egyszerű, jól követhető sétaösvényen lehet bemenni, ahol lehet vízeséseket, meg sziklák között kifüggesztett hidakat is látni. A névválasztás sem véletlen, Haast, aki egy német felfedező volt, tisztelete jeléül nevezte el a gleccsert Ferenc József, az Osztrák-Magyar Monarchia császára után. Még itt, ilyen messze is ott vagyunk 🙂 .

A Jóskával való találkozás után elmentünk naplementét nézni a Lake Matheson-hoz. Ezt ajánlotta mind Jake, a túravezető, mind pedig a recepciós srác. Bár utóbbi napfelkeltét mondott, de a fenének sem volt kedve felkelni hajnal 5-kor. Szóval a tóhoz is egy laza sétával lehet bejutni, és bárki bármit mond, akkor is nagyon szép, ha a naplemente a túlzottan felhős égbolt miatt nem is látszik annyira. De miről is híres ez a tó? Arról, hogy itt megvalósul a tökéletes reflekció. Tényleg mesés. A szépségének csodálatát egyedül a rohadt sok szúnyog bírja megzavarni.

Közel félóra nézelődés után fel is adtuk a dolgot, és inkább elmentünk a recis srác által ajánlott vacsorázóhelyre falatozni.

Folyt. köv.

Fox Glacier

Pár percbe azért beletelt, mire mindenki magára, pontosabban a bakancsára applikálta a hágóvasat (nekem továbbra is csak kapaszkadó fogakat), és el tudtunk indulni. Mondjuk, az sem segítette a gyors haladást, hogy az egyik csapattársunk, egy német srác, konkrétan annyira be volt állva, hogy komolyan nem értettük, honnan tudja egyáltalán, hogy hol van.

Kellemes volt az idő, de a leégés megelőzésére azért hosszú nadrágot és hosszú ujjú felsőt vettünk, na meg sapkát, napszemcsit, és egy tonnányi naptejet is kentünk az összes kilógó bőrfelületünkre.

 

Azért tájékoztatásként csak álljon itt, hogy az ilyen Heli Hike túrák nagyjából felét törlik az aktuális időjárás miatt (teljes visszatérítés jár ilyenkor), 25%-ban meg kell szakítani a repülést, és visszatérni a bázisra (felét visszatérítik az árnak), 15%-ban meg kell szakítani magát a túrát, és visszatérni a bázisra (nincs visszatérítés) a változékony idő miatt. Tehát mindössze 10%-ban zajlik le minden rendben. Megint csak mákunkra, mi ebbe az utolsó pár %-ba estünk bele.

Túravezetőnk az éppen csak húszon éves Jake volt, aki alig 3 hónapja kezdett itt dolgozni, de egyszer már belefutott abba, hogy a gleccseren kellett éjszakáznia a csoporttal, mert annyira hirtelen változott az időjárás, hogy a köd / felhő miatt nem tudtak felszállni a helikopterek. Hasonlóan a kis sportrepülőgépekhez, ők sem repülhetnek bele a felhőbe.

De mit is tanultunk vagy hallottunk a túravezetőtől. Először is, megmutatta, hogyan kell pár óránként újravágni csákánnyal az ösvényt. Vannak segédek, akik a reggeli indulás előtt fel szoktak jönni, és előkészítik az útvonalat, de mivel az elmúlt napokban nem volt annyira jó idő, ezért más jellegű feladataik is akadtak a nap során. Kvázi, nem értek rá itt elővagdosni, így menet közben formálódott az ösvény.

Bár elég hihetetlennek hangzik, közel 5 000 gleccser található Új-Zélandon. A Fox Glacier egy úgynevezett mérsékelt tengeri gleccser, pontosabban több gleccser összeolvadása. Több, mint két és fél ezer méter magasról indul a Déli Alpokból, és ereszkedik le majd’ 13 km-en keresztül 300 méteres tengerszintre egy esőerdő mellé. Tíz évvel ezelőttig heti 1 métert hízott a gleccser, de azóta sajnos megállt a növekedése, sőt! csökkent. A ciklikusság jellemző az ilyen típusú glecsserekre, de a csökkenése most már aggasztó méreteket öltött.

A gleccser “koszosságát” az adja, hogy a környező hegyekből folyamatosan kopik le a réteg, a szél meg az eső, így bepiszkítja a fehér-kék jeget. A gyűrődéseket pedig a mozgás alakítja ki. Ahogy hízik a gleccser, neki nyomul a hegyvonulatnak, megroppan, és felgyűrődik.

Hogy feldobja a sétát, Jake, a túravezető átvitt minket egy gleccser szem (tó) mellett, kapaszkodni kellett az általa felrakott, kifeszített kötélzetbe. Kis híján majdnem sikerült beledőlnöm a vízbe, de a kötél meg az utolsó pillanatban bekapcsolt egyensúly-vesztés érzékelő belső rendszeremmel megoldottuk a dolgot minden gond nélkül. Ezután jött az első jégbarlang felkeresése, ami érdekes volt, hiszen nem mindennap mászik be boldogan mosolyogva az ember több tonnányi jég alá, miközben csepeg a jeges víz a nyakába.

A Victoria Falls felé tartva, ami a rejtett Victoria gleccser vízéből táplálkozik, még bemásztunk egy másik járatba is. Ehhez már érdemes volt elővenni az eligazításnál kapott esőkabátot, mert bizony jégen csúszni-mászni eléggé nedves tevékenység. Szokás szerint, én majdnem bent ragadtam, mert a jég ugye nem csak vizes, hanem csúszós is, így elég nehéz rajta hason csúszva egy szűk lyukban előre haladni. Mondjuk, ezzel nem voltam egyedül, az összes csaj ugyanígy járt. A csapat tagjai hitetlenkedve nézték, hogy párom, aki a legmagasabb volt mindenki közül, egyáltalán rápróbál az alagútra. Persze tök simán, minden erőfeszítés nélkül sikerült neki átbújnia.

A kúszás-mászás után megcsodáltuk a vízesést, amit ugye fentről, repülés közben is láttunk. Itt volt az első alkalom, hogy kezünkbe vehettük a csákányt, és egy kicsit mókázhattunk vele.

Innen már haladnunk kellett visszafelé a felvevő ponthoz. A hurok ezen oldala is szép volt, jégből kialakult kis teraszokkal, előtetőkkel, kristálytiszta, iható vízzel (megkóstoltuk).

A protokoll ugyanaz volt, mint idefelé. Ha jött a helikopter, le kellett guggolni, szemet eltakarni. Két járat között, leszedtük magunkról a hágóvasat, szakszerűen elpakoltuk, majd ismét csoportba rendeződtünk. Pecsétesként most is az első sorba kerültem, és onnan élvezhettem a kilátást.

Folyt. köv.

Gleccserek napja

Ezt a napot nagyon vártam, és szerencsére a lábam is kipihente magát 1 éjszaka alatt, mert egy igen különleges programot szerveztem magunknak. Időnk annyi volt, mint a tenger odaérni a Fox Glacier nevű falucskába, így lassan indítottuk a napot.

Minden érdekes helynél, ami megtetszett, megálltunk. Például a Knights Point Lookout-nál is, ami a Tasmán tengerre, illetve az Arnott Point-ra néz. Érdekessége, hogy a kilátó a földmérő kutyája után kapta a nevét, illetve, hogy a közelben van két jelentősebb fóka kolónia. Nem mellesleg, itt fotóztunk egy eddig nem annyira ismert tiltó táblát, amit azonban Új Zélandon már majdnem az összes látványosság környékén lehet látni. Ha nem érthető a fotó alapján: kitiltották a drónokat a területről.

A következő érdekességet Porangirangi-nál láttuk, ahol is igen nagy mennyiségben halmoztak fel üzenetekkel teli fehér kavicsokat. Sokan az Instagram nevüket vésték a kőre néhány követő reményében.

A célállomás előtt pár kilométerrel van egy lehajtó az itteni első gleccserhez. Tiszta időben csodás a parkolóig vezető út a hegyekkel és a gleccser vízzel. Az mondjuk, kicsit furcsa volt, hogy néha elő-előbukkant egy dömper, és hatalmas köves rakományát átpakolta A pontból B pontba. A gleccserhez teljesen nem lehetett gyalog odamenni, ugyanis nyáron nagyon le van fogyva a jég. Mondjuk, a klímaváltozás sem tesz túl jót neki, a sétaútvonal mentén jelölő táblák hívták fel a figyelmet, hogy korábban meddig is ért ki a gleccser.

Fox Glacier-be érve, leraktuk a kocsit, és bejelentkeztünk a programra. Ez nem volt más, mint a Flying Fox Heli Hike, azaz egy olyan gleccser túra, ahova helikopterrel röptetnek el minket, landolunk a gleccseren, majd pedig minden szükséges felszereléssel felvértezve neki indulunk egy közel 3 órás sétának, aminek a végén ismét helikopterre szállunk, és visszatérünk a bázisra. Az egyetlen izgalmat az okozta a bejelentkezésnél, hogy van megadott súlykorlát, amit teljes felszereléssel mérnek, mert a helikopter adott max. súllyal szállhat fel. Csukott szemmel átengedtek minket, köszönhetően, hogy aznap az összegyűlt csapat közel fele alacsony, vékony csontú, ázsiai fiúkból és lányokból állt.

Bejelentkezés után volt egy eligazítás, ahol a biztonsági dolgokat mondták el, illetve adtak kölcsönbakancsot. Páromé maradhatott, az enyém (a többi látogató 95%-hoz hasonlóan) hiába volt bakancs, nem felelt meg a kampózhatósági elvárásnak. A felszerelés felvétele után feltereltek minket egy buszra, majd pár perc zötykölődés után már mehettünk is be az eligazítóba. Itt csoportokra osztottak minket, és a csoportjaink számának megfelelő sorrendbe mehettünk a helikopterekhez. Kettő volt forgalomban aznap.

A csoportba osztásnál ismét lemázsáltak minket, de immár csoportként, aztán minden csoportból ketten pecsétet kaptak. Ekkor még nem mondták el, hogy miért. A beszállásnál azonban világos lett, hogy a pecsétesek ülhettek előre. Mákomra, én is kaptam egyet 🙂 .

A felszállás sima volt, a pilóta még a kezemből is kivette a telómat és nyomott egy selfie-t, mindeközben párom a hátsó sorból fotózta vagy épp videózta a tájat. Nagyon csodálatos volt látni felülről, ahogy a hegyek közötti völgyben (amit ugye lent megnéztünk) egy darabig folyó folyik, felette meg egy éles vágással egy hatalmas jeges-havas gleccser tornyosul. Ahogy lenéztünk, hangyabokányi méretű embereket láttunk, alig észrevehetően a nagy fehérségben. Ők a sima vezetett gyalogtúrán voltak.

Mielőtt letette volna a gépet a pilóta, elrepültünk a vízesés mellett. Tudtuk, hogy ezt majd közelebbről is meg fogjuk még nézni. A leszállás is rendben ment, behúzott nyakkal kellett az elkerített részre sietni, ahol a visszafelé tartó turisták guggoltak szemeiket eltakarva a propeller által felkavart jégdaraboktól védve. Miután elment a helikopter, megkaptuk a felszerelést: a kölcsönbakancsra felszerelhető kapaszkodó fogakat, meg a sétabotot. A fejsze csak a túravezetőnek járt.

Folyt. köv.

A kék 50 árnyalata

A boltos kitérő után elindultunk aznapi végállomásunk, Haast felé. A főút úgy vezetett, hogy egyik oldalon a Lake Wanaka, a másikon meg a Lake Hawea mellett haladtunk. Az előbbit ugye láttuk a Roys Peak túránk során, az utóbbiról pedig a következőket érdemes tudni. 141 km2-nyi a területe, és a legmélyebb pontján majdnem 400 méter mély. Hossza közel 35 km. Hasonlóan a Lake Wanaka-hoz, ez is a jégkorban, egy gleccser vájta völgyben alakult ki, amit aztán a Hunter folyó táplál(t).

Az út mentén több fotópont van, mi 2-3-nál álltunk meg, beleértve a Lake Hawea Lookout-ot is, mert még a frissen beszerzett térdvédővel sem tudtam csak úgy ki- meg bepattanni a kocsiból/-ba.

Menet közben megtetszett a Boundary Creek Campsite, ahova egy éles kanyarral lehajtottunk. Itt található a) a Boundary Creek (micsoda meglepetés a kemping neve után), b) a Wanaka viewpoint (kilátó), illetve c) egy érdekes kavicsos part, ami páromat annyira lenyűgözte, hogy a földön fekve találtam rá, kavicsokat baszkurálva, miután visszaértem a sántikálós mikrosétámról.

A következő betervezett megállónk a Blue Pools Track volt Makarora-nál (mármint a városnál, ha valaki erre jár, a GPS trükközhet, vigyázat!), ami egy viszonylag könnyed séta, két függőhídon át, oda-vissza max. 1.5 óra. A séta érdekessége, hogy kristálytiszta türkíz gleccser vízben lehet csobbani a Makarora River-ben, amit a helyi fiatalok szó szerint is vettek. Többen ugráltak lefelé a második hídról bele a hideg vízbe. Az egyik ugró megjegyezte arra a kérdésre, hogy mennyire hideg a víz, hogy rosszabb, mint maga az ugrás.

A Mt Aspiring National Park legnagyobb vízesése a Thunder Creek Falls a maga 96 méteres nagyságával. A kilátó platforming a parkolóból könnyen el lehet jutni, viszont ha száraz az idő, azaz nincs a Haast folyó árterében víz, akkor érdemes közelebb is merészkedni. Nem csak a szépen kirakott kövek miatt, hanem azért is, hogy jobban szemügyre vehessük a kavicsokat. A felületüket megkapargatva láthatóvá vált a grafit tartalmuk.

A Thunder Creek Falls után jött még néhány kisebb vízesés, vagy érdekesség, sajnos nem jegyeztem meg a nevüket, pláne, hogy némelyik vízesés az út mentén “csak úgy” esett, egy-egy háló mögött. Vagy épp csak megálltunk, hogy megnézzünk egy híd alatt hömpölygő folyócskát, mindenféle kiírás nélkül.

Viszont, ami biztosan megmaradt, az a Roaring Billy Waterfalls. Ide ismét csak a már megszokott szőrös fák között vezetett az út. Jó, át kellett vágni egy folyón is, amit a vízből fel-felbukkanó köveken átlépdelve könnyedén teljesítettünk, még fájós térddel is. Bár határozottan jobb volt ekkorra a lábhelyzet, azért még aggódtam, hogy a másnapi programja biztosan elmúljon a fájdalom.

Haast-hoz érve belefutottunk egy balesetbe, pont a szállásunkkal szemben borult az árokba egy ittas sofőr. A kutyája elszaladt a baleset után, így az egész falu őt kereste, majdnem nem is tudtunk bejelentkezni a szállásunkra emiatt. Az izgalmakra meg a fájdalomra cidert írtam fel magunknak, amit szigorúan étkezéssel kellett bevenni  🙂 .

Folyt. köv.

 

Roys Peak Track

Wanaka nagyon hangulatos kisváros, az egyik kedvencünk lett az út során. Mondjuk, hozzátesz a szépségéhez, hogy hegyek ölelik körbe, és egy hatalmas tó mentén fekszik. A tó este így nézett ki, és nem lehetett abbahagyni a fotózását. Röpke 45 ugyanolyan képet csináltam vacsora után, álljon ebből 9 itt 🙂 .

Reggelre végre kisütött a nap, így neki vághattunk az elfeledett túrának. Nem a neve az, hogy “elfeledett”, hanem én feledkeztem meg totálisan róla, mármint, hogy beterveztem az útitervünkbe.

A Roys Peak Track egy oda-vissza 16 km-es ösvény, amiből 8 km (tehát a csúcsig felmenő féltáv) semmi mást nem csinál, mint emelkedik. Nem is akármeddig, hanem 1578 m-ig.

Már a parkoló is tele volt, amikor megérkeztünk. Mondjuk kicsit csúsztunk, a szálláson későbbre hozták ki a reggelit, mint ahogy kellett volna. Szegény csajszi, egyedül volt szolgálatban. Na, de vissza a túrához. Tehát rohadt sokan voltak a lebetonozott parkolóban, így egy külön kijelölt oldalsó füves részen álltunk meg. Többen is így tettek, de voltak olyanok is, akik simán az út mentén hagyták a kocsijukat. Őket a túra végére (5-6 órával később) meg is büntették.

Az eleje még könnyen telt az útnak, bár tűzött a nap, egész jól bírtuk a menetet. Volt, ahol  levágtunk egy-egy kanyart, egy kicsit meredekebb átvágást választva. Sokan voltak, mondjuk jó hogy, hiszen most volt az első esőmentes nap. A látvány meg pazar volt, még a táv negyedénél is.

Ahogy haladtunk felfelé, egyre szebb lett a kilátás, minél magasabbról náztünk vissza, annál többet láttunk a Lake Wanaka-ból, illetve a környező hegyekből. Beleértve a Mount Aspiring havas csúcsait is.

Kb. 1.5 km-rel a csúcs előtt már azt gondoltuk, hogy megérkeztünk a tetőre, de tévedtünk. Bár volt innen is kilátópont, a java még csak ezután jött. A kijelölt útvonal itt átkanyarodott a hegy túloldalára, és a városka másik oldalára kínált rálátást, meg természetesen a hegy mögötti hegyekre.

A csúcspontot egy oszlop jelölte, ahol egy csokis táska elmajszolása mellett megpihentünk egy kicsit.

A lefelé vezető útnak sima libának kellett volna lennie, hiszen 8 km volt ugyanúgy, mint felfelé. Meg hát ugye köztudott, hogy lefelé egyszerűbb is menni. Kivéve, ha nem makkan meg az ember lányának a bal térde. Az enyém a csúcshódítással egyidőben feladta a szolgálatot, és úgy döntött, hogy ő a mai napra nem kíván többet hajlani. Mit is mondhatnék, csodálatosan felemelő érzés volt úgy kb. 2 órát gyalogolni, hogy legszívesebben sírtam volna a fájdalomtól. Viszont az nem volt opció, hogy ott maradjunk, mert valahogy mindenképp le kellett jönni.

Mire leértünk, és elbaktattunk a kocsiig, konkrétan nem tudtam beülni az első ülésre. Képtelen voltam behajlítani a lábam. Miután befeküdtem a kocsiba, és kiküzdöttük a kocsit a szorosan mellénk parkoló idióta mellől, mem volt más választásunk, mint visszakanyarodni a városközpont felé, mert a) megittuk a nagy hőségben az összes vizünket, és kellett utánpótlás, b) reménykedtem, hogy a helyi ABC-ben lehet valami térdvédőt venni. Mákunk volt, volt felcsatolható térdvédő, ami a járásban sokat segített, de a kocsiba való beszállásban és ülésben alig valamit. Annyira boldog voltam, hogy a nap hátralévő részére még néhány rövidebb sétát terveztem eredetileg be, illetve másnapra egy olyan programot, amit a világ pénzéért sem szerettem volna kihagyni.

Folyt. köv.

Játszóház nagy gyerekeknek

A National Transport and Toy Museum szavakkal nagyon nehezen írható le. A gyanútlan látogató a 6-os úton haladva Wanaka előtt annyit lát csak, hogy van egy tank meg egy helikopter a parkoló mellett, meg néhány hangár a háttérben. Amikor beléptünk a főépületbe akkor sem sejtettük még, hova is tévedtünk be zárás előtt kb. 2.5 órával. Ma már tudjuk, hogy a déli földteke legnagyobb magángyűjteményét tekintettük meg.

Az első hangárban a játékok vannak. Eleinte még tematikusan rendezve, úgy mint hintalovak, legók, fémből készült összeszerelhető játékok (a legók elődei), kisautók, plüss macik, mindenféle gyűjthető mütyürök.

Aztán kezdenek bedurvulni a dolgok, jönnek a Star Wars-os részek. Itt aztán minden van. Ember nagyságú Jarjar-tól kezdve fél asztalnyi Millenium Falcon-on át a sötét oldal fegyverzetéig minden megtalálható.

Hasonló kitüntető figyelmet kaptak a Barbie babák is. Mindenféle verziót meg lehet itt találni. Bár tudtam, hogy vannak különböző Barbie-k (sportos, kiöltözős, hercegnős, stb), azért megdöbbentő volt látni, hogy mennyi mindenről maradtunk le Magyarországon.

A Barbie kollekciós rész után kicsit elveszíti a hely a fókuszt, és minden egyes talpalatnyi helyen egy újabb és újabb autóritkaság vagy totálisan irreleváns dolog (pl. repülőgép lépcső) látható. Na meg plüssel borított sárga autó, és egy Jensen, ami után (legalábbis az egyik legenda szerint) Jenson Button kapta a nevét (és igen, direkt változtatott meg egy “e” betűt “o”-ra).

A második hangár javarészt az oldtimerekre (régi autókra) koncentrál, bár a polcokon olyasmikre is lehet bukkanni, mint régi filmfelvevők vagy épp lejátszók, varrógépek, kiskanál-gyűjtemény.

Ebben a hangárban a legmegdöbbentőbb az volt, hogy egy-egy olyan számítógép vagy épp mobiltelefon is ki volt állítva múzeumi darabként, amit mi még használtunk, amikor elkezdtünk dolgozni.

A harmadik hangárt szintén az idős és/vagy különleges autók uralják, van, ami a már korábban is említett A világ leggyorsabb Indiánja című filmből maradt meg, Anthony Hopkins, illetve a rendező dedikálásával.

Itt azonban már fel-feltűnt néhány repülőgép is, mondjuk a számunkra egyik legismertebb AN-2-es is itt volt kiállítva egy Skoda mellett.

A negyedik hangár volt a szívünknek legkedvesebb. Nem csak a sok érdekes autó (pl. szolárpaneles versenyautó), vagy épp az olyan repülőgép miatt, amibe fel lehetett menni, és olyan érzésünk volt, hogy ha filmet forgatnánk, tuti ezt választanánk a dzsungelben lezuhant gép főszerepére.

Hanem mert találtunk egy Lada Niva-t, meg egy narancssárga Polski Fiat-ot. Ez utóbbi pont úgy nézett ki, mint párom első autója, amit akkor vett, amikor megismerkedtünk.

A hangárból kijövet egy tigris mintás MIG-21 fogadott minket. Ezt is körbe néztük, majd egy átalakított T-modellel körbekocsikáztunk a hadi részleghez. Éppen hogy csak megnéztük ezt a részt, már mennünk is kellett, mert mindjárt zártak. Arra nem volt időnk, hogy a telek hátsó traktusában lévő traktor és farmer részleget is megtekintsük.

Wanaka-ban bejelentkeztünk a szállásra, bedobtunk egy adag mosást miután megszereltük a hely mosógépét, majd el mentünk vacsorázni. A városközpont szélén lévő étterembe a motel vendégeként 10%-os kedvezményt kaptunk. Míg vártunk a vacsira, addig párom elsétált a pár méterrel odébb csörgedező patakhoz. Majdnem infarktust kapott, mert akkora pisztráng úszott benne, mint az alkarja. Mondom, mint az alkarja, nem mint a tenyere.

Folyt. köv.

Az extrém sportok fővárosa

… nem más, mint Queenstown. Sajnos ebből mi, semmit nem láttunk, illetve nem próbáltunk ki. Ahogy elindultunk Te Anau-ból reggel ömleni kezdett az eső. Mondjuk az út, nem volt vészesen hosszú, alig 2.5 óra, viszont biztos szép lett volna a Queenstown-ig vezető út, ha nem csak a felhőbe burkolózott sziklákat, hanem némi vizet és napfényt is láttunk volna.

Miket lehetett volna kipróbálni a városban? Először is ott volt a Shark jet aka Hydro Attack (infó itt). Ez egy olyan speed boat, ami nem csak a víz felszínén megy, hanem alá is merül, illetve a víz alól kiugrik. Pilóta, illetve egy utas ülhet benne, és van mind magassági, mind pedig súly korlátozás.

Ugyanitt lehetett volna kipróbálni a shotover jet-et (Shotover a helyi folyó neve, a jet meg a gyors hajó), de nem tolongtak túl sokan az esőben.

Terítéken volt még a Skyline is, ami egy felvonó, és aminek a tetejéről indul néhány sétaútvonal. Esőben ez sem volt annyira vonzó.

Beltéri programnak ott volt az iFly, azaz a zéró gravitációs fülke, ami igencsak felcsigázott minket, viszont a hosszú várakozás és az élmény rövidsége miatt mégis passzoltuk.

Lehetett volna még Ice Bar-ba is menni, ami tök buli, ha épp arra vágytunk volna, hogy -5 fokban fagyasszanak meg minket, vagy akár beltéri sípályán is lehetett volna csúszni.

Ha valakinek ínyére van, hogy a világ egyik legnagyobb kilengésű bungee hídjáról vesse alá magát a mélybe, annak a Kawarau Bridge-et mindenképp meg kell látogatnia. Bemelegítésként le lehet siklani a canopy-n, majd pedig felcsatolni a bőrszíjakat a bokára, és huss, ugrani is. Csak mellékesen jegyzem meg, nem volt olyan ugró, akinek ne merült volna meg a feje, vagy akár a mellkasa is folyóban. A legenda szerint az egész bungy / bungee őrület Vanuatu-ról származik, ott ugráltak a HMCS-k (helyi menő csajok!) le a fák tetejéről liánt a lábukra kötözve egy termékenységi szertartás keretében. Aztán jöttek a keresztény hittérítők, akiket felzaklatott a meztelen női ugrók sokasága, és az ugrást csak is férfiakra korlátozták a későbbiekben. Na, de Új-Zéland felvilágosult ország, így a “folyékony bátorság” nevű bár felkeresése és pár vaskos bankó otthagyása után, ma már bárki ugorhat.

A várostól kicsit odébb river boardingolni is lehetett volna, bár elsőre azt hittük, hogy ez csak valamilyen spontán faszagyerek akció. Később kiderült, hogy tévedtünk, ez is bizony egy olyan program, amire sok pénzt lehet elkölteni.

Miután sok mindent nem lehetett a nagy zuhéban kezdeni a városban, ezért tovább álltunk. Szerencsét szerettünk volna próbálni aranymosóként a Goldfields Mining Centre-ben. Azonban aznapi egyetlen látogatóként inkább a tulajék kutyáját gyömöszöltük meg, majd az ajánlásukra elindultunk, hogy Wanaka előtt felkeressük a Toys and Transport Museum-ot (Játék és Jármű Múzeum).

Folyt. köv.