Vizes sportok napja

Pénteken reggel fogtuk magunkat, és egy piacozós napot tartottunk. Bementünk a Central-hoz (ami Ausztrália legnagyobb vasútpályaudvara [míg a melbourne-i Flinders ugye a legforgalmasabb], és amit 1906-ban adtak át), majd innen elsétáltunk a Paddy’s Marketre. Itt minden van, tényleg nincs olyan, amit ne tudnának sec-perc alatt az ember elé tenni. Ha kicsit kér valamiből hupililában, tuti, hogy azt is kerítenek. Így ennél jobb hely nem is kellett nekünk, hogy beszerezzünk egy-két szuvenírt 😉 . Ha már a Haymarketen voltunk, akkor megnéztük, milyen is a kínai negyed, meg a barátság kínai kertje, valamint a Darling Harbour másik oldala. Megállapítottam, hogy azért egy év alatt elég sok változás történt itt is, mind a nagyon-nagyon jó kínai étterem a Little Hay Street-en, mind pedig a koreai a Dixon Street-en bezárt. Az előbbi az épület renoválása miatt, az utóbbi meg egyszerűen taiwani étteremmé avanzsált.

Ezek után felültünk a kompra, és elhajókáztunk a Harbour Bridge túloldalán lévő Luna Park-hoz (Milsons Point). A park jellegzetessége a nagy nevető fej, kitátott szájjal, amin keresztül kell belépni a parkba (a jelenlegi a 8. verzió, amit használnak, és egy 1950-es minta alapján készítették el). Ugyanilyen fej látható St Kilda-n, Melbourne-ben az ottani Luna Park-ban, illetve egy amerikai vidámparkban is. Azt tudtam, hogy az eredeti parkot valamikor a 30-as évek elején nyitották meg (1935), de azt nem is sejtettem, hogy nagyon hányattatott sorsa volt. Az egy dolog, hogy a 70-es évek elejéig csak 9 hónapon keresztül üzemelt minden évben, de a nagy szellemvasút tűz miatt több évre is bezárták. Majd alig 10 év után ismét, és így tovább. Elsősorban a játékok felújítását hanyagolták el a tulajok, illetve a Big Dipper zajosságát nem orvosolták, így amikor 2004-ben végre újra megnyitotta a kapuit, szigorú szabályozást vezettek be, és állami oltalom alá is vették a parkot. Egy dologra nem jöttem rá ezek után: hogyan bírják az emberek elviselni a Freak Out nevezetű játékot? Na nem azok, akik rajta ülnek, hanem akik ott laknak… A park játékai közül megnéztük a Rotor névre hallgató centrifugális hánytatót (1951 óta örvend maradandó sikernek), a körhintát (csak indiai és hason szőrű gyerekekkel lehetett fotót készíteni), az óriáskereket, a Big Dipper épületét, és találtunk páromhoz magasságban illő csajokat is 😉 . A napot Anyuék otthoni szabadprogrammal, mi pedig egy 8 km-es gyalogtúrával zártuk, mivel a szervezetünk a napi háromszori kaja után kívánja a mozgást.

Ma (szombaton) eredetileg Manly-n akartunk kezdeni, és tengerpartozni, de párom jogos felvetése után (miért a legnagyobb melegben mennénk ki a partra) inkább úgy döntöttünk, hogy kilátogatunk a Sydney Olympic Park-ba. Odafelé vonattal mentünk, visszafelé pedig Rivercat-es komppal. A Park eléggé kihalt volt, mit ne mondjak, egy kivételével mindenhol vadászták a látogatókat. Azért megnéztük az ANZ Stadium-ot (leánykori nevén Telstra), de bemenni az előző napi meccs miatt még nem tudtunk. Így továbbálltunk, és megnéztük, hol is nyerték meg a magyar vízilabdázók a 7. olimpiai aranyukat, azaz bementünk az Aquatic Centre-be. Itt kipróbáltunk minden mókát, Apu párommal úszott az olimpiai medencében, én csak a tréning medencében “pancsoltam”, aztán a “kimerítő” edzés után csúszdáztunk néhányat. Nem gondoltam volna, hogy Apunak ez jön be majd a legjobban 😀 . Anyuval azért felküldtem őket szurkolni a póló válogatottnak a lelátóra – persze csak egy kép erejéig. A történelmi hely után két komppal eljutottunk Manly-re is. Ahol párom megint rávette Aput, hogy próbáljon ki valami hülyeséget. Ezek ketten (míg mi Anyuval napoztunk) kibéreltek egy-egy belly boardot, és azon hullám “hasaztak” (lovagolnit mégsem írhattam, mert akkor szörföztek volna 😉 ). Egy idő után Apu azért megunta, így én váltottam a boardon. Jó móka ez a belly boardozás, igaz, az ember fürdőruhája kb. 6 kiló homokkal lesz teli egy-egy teljes partra kisiklásnál. Na ezek után, majd meglátjuk, mit hoz a holnap 😉 .

Eső áztatta karácsony

Ausztráliában december 25. az igazi karácsonyi ünnepnap. Ekkor minden zárva van (kivéve egy-két kávézót és 24/7 kis közértet), kihalnak az utcák is, gondolom, vagy otthon, vagy a tengerparton grilleznek egyet a helyiek általában. Azt terveztük, hogy ezen a napon mi kimegyünk a botanikus kertbe, és zavartalanul bóklászunk a növények között. A tervünket csak az húzta át, hogy egész éjszaka szakadt az eső, illetve cseperészett amikor elindultunk. A Martin Place-nél persze már megint ömlött az eső, így inkább úgy döntöttünk, hogy megnézzük a St Mary’s Cathedral-t, és utána hazamegyünk. Ahogy írtam az előző bejegyzésben, a katedrális zárva volt. Így nem tudtunk bemenni. Enyhén elázva hazavonatoztunk, buszoztunk.

Csütörtökön egy magyar piknikre mentünk volna, de a szerdai rossz idő miatt törölték a szervezők. Arra jutottunk, hogy ha reggel nem fog esni, akkor ismét nekivágunk a városnak, és rápróbálunk újra a botanikus kertre és a katedrálisra. Szerencsénkre nem esett, sőt, egész jó idő kerekedett. Először bevettük magunkat a Bondi Junction-ön lévő mega-bevásárlóközpontba, hátha kifogunk valami extra szuper über nagy boxing day-es kedvezményt. Hát nem fogtunk ki 😉 . Szóval nem volt más hátra, mint újra vonatra ülni, és bemenni a Martin Place-hez. A Mátrixban is szereplő szökőkútnál (Neo, ne a vörös ruhás nőt nézd! 😀 ) a 4 éves időintervallumot tartva mindenkiről készült most már kép (rólam: 2005-ben, páromról: 2009-ben [ez sajnos nem ezen a gépen van, így csak később tudom feltenni], Anyuékról: 2013-ban).

Innen elsétáltunk a botanikus kertbe, ahol kb. 1.5 óra alatt mindössze a jobb alsó csücsköt tudtuk végignézni (esőerdő sétány, kaktuszok, pálma ház, brazil fák, daturák, pletyka virágok, 150 éve kihaltnak vélt virág, ami egyszer csak egy mocsaras területről előkerült újra), meg a központi tavacskát a tavi rózsával. 13 órára kiértünk a botanikus kert jobb felső csücskébe (Mrs Macquarie’s Chair), mert titkon reménykedtem benne, hogy láthatjuk a Sydney Harbour – Hobart közötti jacht verseny rajtját. Többekkel vártunk egészen majdnem 14 óráig, de egyetlen vitorlás sem tűnt fel 😦 . Mivel megint csak közel voltunk a katedrálishoz, így ismét rápróbáltunk. Nyitva volt ugyan, de ázsiai biztonsági őrök állták utunkat. Mondván, hogy mise van, nem lehet bemenni. Egy templomba. Kicsit furcsán néztem rá, mert aztán helyesbített, ha imádkozni szeretnénk bemenni, akkor nyugodtan mehetünk. Mi meg mentünk. Aztán leesett, hogy miért nem akart beengedni minket a srác. Nagyjából 1000-1200 indonéz nézett velünk farkasszemet, ahogy leültünk egy padra. Meghallgattuk a mise első 5-10 percét, aztán illedelmesen kisétáltunk. Azt hiszem, ahogy eddig sem, ezután sem fogom látni a legnagyobb ausztrál templomot.

Egy gyors brassói után lesétáltunk Bondi Beach-re ismét, ahol Anyuval napoztunk egy kicsit, míg Apu a hullámok között ficánkolt. Szerintem mindketten a tengerpartozást élvezik a legjobban 😉 . Mindeközben párom megmutatta, hogy ebben az államban is képes szikláról halat fogni, és 8 darab méretes black fish-sel (talán fekete sügérrel) tért haza. Holnapra már meg is van, mi lesz az ebéd 😉 .

A minimum látnivaló csomag Sydney-ben

Hétfőn azzal indítottunk, hogy elgyalogoltunk 40 perc alatt a 15 percre “hazudott” Rose Bay komp kikötőig. A 10.43-as komppal bementünk a Circular Quay-re (először megálltunk Double Bay-ben, aztán Garden Island-en, amjd úgy kötöttünk ki a Quay-nél). Szokás szerint egy hatalmas nagy tengerjáró parkolt a kikötőben, mellette a kompok, meg a városnéző hajók kb. törpék játékszerének néztek ki, de még a több emeletes házaknak is ki kellett magukat húzniuk, hogy ne tűnjenek kicsinek a hajó mellett.

Először elsétáltunk megnézni a hajót, persze közben az “elektro” didgeridoo-sok performanszát is megtekintettük. Ha már a kikötő bal oldala felé indultunk el, akkor továbbmentünk a Harbour Bridge irányába. Megnéztük oldalról, alulról, meg minden olyan irányból, ami a földről látható. Nagyjából 80 ugyanolyan képet készítettem, mint az elmúlt 8 év alatt itt töltött 3-4 időszak alatt eddig mindig 😉 .

 

Innen sétáltunk egyet a The Rocks városrészben, majd mivel a 32 fok azért eléggé kikészíti a szervezetet, beültünk a Harbour Bridge múzeumba, ahol ismét megnéztük a 2008 óta folyamatosan leadott 2 filmet. Az egyik alatt a My City of Sydney című Tommy Leonetti által szerzett, és eredetileg 1969-től a Channel 7 műsorzáró dala megy, egy híres jódli művész, Mary Schneider előadásában (na, hány éves is a kapitány? 😉 ). A feldolgozásnak semmi köze nincs a jódlihoz, inkább olyan 20-as vagy 30-as éveket idéző a stílus, de akárhányszor hallom, mindig libabőrös leszek tőle. Nem tudom, miért, de valahogy ez a szám nekem azt sugallja, hogy idetartozom. (Sajnos nem találtam meg a Mary Schneider-féle verziót a neten, csak a Tommy Leonetti-set, de az nem ugyanaz az érzés. Videón megvan, mert persze felvettem, de nem akarnék majd fél gigát feltolni ide egyelőre. Szóval, ha valaki felleli, legyen szíves linkelje be kommentben. Előre is köszönöm!) Miután jól lehűltünk, visszamentünk a Quay-re, és megnéztük az Operaházat. Mivel ez is folyamatos felújítás alatt áll, így elég sok rész le volt zárva körülötte. A sok séta után kerestünk egy buszt, ami nem is olyan egyszerű a belvárosban a sok lehetséges jelölt és még több lehetséges buszmegálló miatt, és hazazötyögtünk. Hogy a délután se vesszen kárba, páromék Apuval elmentek horgászni Bondi Beach-re, mi meg Anyuval nekiálltunk kimosni a 1.5 hét utazás alatt felhalmozódott szennyest.

Karácsony viliája (mármint 24.) azzal telt, hogy először bementünk ismét a belvárosba, megnéztük a QVB-t, a hatalmas(,) Swarovski kristályokkal díszített fenyőfát, majd kisétáltunk a Darling Harbour-be, ahol szomorúan vettem tudomásul, hogy egy kis darabot kitéptek az emlékeimből azzal, hogy lebontották a Monorailt. Az időjárás ma amúgy olyan 21-24 fok között volt, kicsit borús volt, meg szeles, de pont alkalmas arra, hogy sétálgassunk. Megnéztük a HMSA Vampire rombolót, meg Captain Cook hajójának (Endavour) a mását, vadásztunk magyar nevekre a 6 millió bevándorlót megörökítő emlékfalon.

Abban reménykedve, hogy a Pyrmont hidat a szokásoknak megfelelően 12-kor szétnyitják, vártunk egy kicsit. Sajnos azonban már ez sem úgy van, mint régen, és csak hétvégéken, valamint ünnepnapokon nyitják ki 10.30-kor, 12-kor és 13 órakor. Innen továbbmentünk a SkyTowerbe, ami szintén nem olyan már, mint régen volt. Legalábbis 3 évvel ezelőtt még nem az 5. emeleten kellett diákigazolvánnyal is teljes árú jegyet venni. A kilátás persze még mindig csodás, a Kings Crosson még mindig ott a Coca-Cola tábla, Captain Cook még mindig úgy tartja a távcsövét, hogy egy bizonyos szögből eléggé félreérthető, és persze a Holmes tetején még mindig ki van feszítve a vitorla, hogy legyen valami árnyék, ha kimennek a diákok kajálni a tetőteraszra.

 

A toronyban kihelyezett infopanelről tudtam meg nagyon sok érdekességet, néhány álljon is itt:

– a Town Hallban van a világ legnagyobb sípos orgonája (amit ezek után el is mentünk megnézni, és mákunkra pont játszottak is rajta)

– a Town Hall alapkövét Albert herceg tette le 1868 áprilisában

– a St Mary’s Cathedral Ausztrália legnagyobb temploma (amit ezek után dec. 25-én el is mentünk megnézni, de ZÁRVA!!!! volt)

–  a War Memorial mellett igazi gallipoli fenyők vannak elültetve az I. Világháború elesettjei emlékére

– a Hyde Park egy ötöde az eredeti londoninak

– ha még eszembe jut valami abból, amit fordítottam a többieknek, akkor ígérem, hogy leírom 😉 .

Ha már a Town Hallnál jártunk, akkor gyorsan fel is pattantunk a vonatra, majd Bondi Junction-ön (Apu szerint Bon Jovi-n 😀 ) átszálltunk a buszra, hogy időben hazaérjünk, és el tudjon mindenki készülni a meglepetés vacsorára. 6.45-re kellett a Kings Street-i 8-as kikötőhöz érnünk, mert onnan indult a Vagabond Spirit névre hallgató hajó, amin is egy rendhagyó karácsonyi vacsorát ejtettünk meg. A katamarán tele volt, minden asztal full létszámmal üzemelt, mi is 12-en ültünk egy hosszú, központi asztalnál. Olyan 8 órakor kezdték a svéd asztalos vacsit beindítani, asztalonként, nem csürhe módjára. Volt minden, ami szem-szájnak ingere: sült marha, füstölt pulyka, sonka, görög saláta, tészta saláta, újkrumpli, sütőtök, lasagne, rák, osztriga, meg, amit én még meg sem kóstoltam, így nem is emlékszem rá, hogy még mi minden. Volt valami desszert is (talán mézes-mazsolás-fahéjas-rumos golyó vanília öntettel), de ott nálam kiakadt a bélés, és nem bírtam belőle már enni. Mindehhez a hátteret az Operaház, a Harbour Bridge, a Luna Park, és 9-kor egy tűzijáték biztosította. A 3 órás hajókázós vacsora után pikk-pakk hazaértünk tömegközlekedve. Aztán pedig csak szuszogtunk, és próbáltunk magunkhoz térni a traktából 😉 .

 

 

Megérkeztünk Sydney-be

Reggel 10-kor kijelentkeztünk a Best Western Tall Trees-ből, tankoltunk egyet, majd nekivágtunk a kb. 280 km-es útnak Sydney felé. Nancy (GPS) szerint 3 órányira voltunk a várostól. Ez a városhatárig stimmelt is, aztán beálltunk a dugóba. Annyira, de annyira nem hiányzott ez a mérhetetlen nagy tumultus, megint csak jó tudni, hogy megyünk vissza Adelaide-be 2 hét múlva. Egyelőre ezt csak a forgalom okozta stressz miatt írom 😉 .

A szállást könnyen megtaláltuk, a főbérlő nagyon kedvesen fogadott minket, gyorsan be is cuccoltunk, aztán míg Anyuék rendezkedtek, tettek-vettek a lakás körül, addig mi el mentünk bevásárolni. Mivel North Bondi/Rose Bay határán van a bérelt apartmanunk, így a Bondi Junction-ra mentünk el a Coles-ba. Kb. leizzadtunk mire parkolót találtunk, sok a hülye erre felé is, meg egy kicsit türelmetlenebbek az emberek. A parkolás még a bevásárlóközpontban sem ingyenes 😦 . A boltok is zsúfolásig tele voltak emberekkel, a bevásárlókocsik összeértek, szóval a pumpa a magasabbra emelkedett a szokásos zéró szintről. Gyorsan bedobáltunk mindent, ami kellhet 1-2 hétre, aztán fizettünk, és húztunk is ki a közértből.

Visszaérve a szállásra megvacsiztunk (grill csirke, salátával, meg némi ciderrel), aztán lesétáltunk a kb. 15 percnyire lévő Bondi Beach-re. A házakról, a partról, a sziklákról az elmúlt 8 évben csináltam már több tonnányi képet, de azért most is fotóztunk, biztos, ami biztos alapon. Anyuéknak nagyon bejött a tengerpartozás, a puha homokban való lófrálás. Elsétáltunk a Bondi Iceberg (surf life saving club) mellett, majdnem egészen Tamarama-ig. Bár este 8-kor is 30 fok volt, azért a folyamatosan fújó szél segített, hogy elviselhetőbb legyen a száraz párás meleg.

Canberrában jártunk

Pénteken egy laza 7.5 órás utat tudtunk le Melbourne és Canberra között, párom nagyon hősiesen végig vezette a teljes 650 km-t. Néha egy-egy mosdószünetet iktattunk be, mert a 42 fokos hőségben jobb volt a légkondis autóban üldögélni, mintsem a tűző napon bármit is csinálni. Miután megtaláltuk a kiválasztott szállást, gyorsan fel is derítettük, hol lehetne egy jót kajálni. Esetleg úgy tűnhet most a blogból, hogy állandóan csak eszünk meg eszünk, de mivel általában főtt kajához csak este jutunk, és nagyrészt valami olyan helyre megyünk, ahol a) még nem jártunk, b) olyat eszünk Anyuékkal, amit ők még nem nagyon próbáltak, vagy ha próbáltak is nem olyan formában, mint itt. Választásunk az Eldorado Steak (and fresh fish) house-ra esett, ahol akár egy 1 kg-os T-bone-nak is neki lehetett volna veselkedni. Steak ide, vagy oda, mi  a tenger gyümölcsei mellett döntöttünk. A kivételemmel mindenki seafood basket-et rendelt (azaz sörtésztába mártott tintahalat, polipot, rákot és barramundit). Az én választásom a pasta marinara-ra esett, ami nem más, mint kagylóval, rákkal, tengeri hallal alaposan megszórt paradicsomos fokhagymás tészta. Az ételben a tészta volt a legkevesebb, és kb. leizzadtam a végére, amire megettem mindet. Az adagra a többiek sem panaszkodtak.

Szombat reggel 10 órakor nekivágtunk a város nevezetességeinek, azaz elmentünk először az Australian War Memorial múzeumba (ingyenes, 90 perces idegenvezetéssel), aztán pedig megnéztük a Parlamentet. A múzeumban az idegenvezető néni mesélt az I., illetve a II. Világháború áldozatairól (pl. hogy volt egy híres krikett játékos is, aki az I.-ben meghalt, vagy egy orvos, aki azért lett orvos, mert 6 testvére közül ő volt az egyetlen, aki túlélte a 10. életévét, és ki akarta deríteni, hogy ez miért is van így). Azt is mesélte, hogy amikor az egyik nagy terembe beérték pár hónappal ezelőtt, és elkezdett mesélni az egyik mozaikból kirakott képről (nővért ábrázol, háttérben egy haldokló kentaurral), ami azt ábrázolja amúgy, hogy a japánok kilőtték az egyik tengeralattjárójukat, akkor 15 ázsiai elhagyta a csoportot. Először nem értette, hogy ez miért van, mert hogy azt hitte róluk, hogy dél-koreaiak, de aztán kiderült, hogy japánok voltak. Az ok pedig, amiért leléptek: náluk másképp oktatják a történelmet. Mármint, hogy mi is történt a háborúban.

A múzeum legérdekesebb része a repülős rész volt, ahol is meg lehetett tekinteni (na meg kipróbálni) néhány harci járművet. A Discovery Zone-ban (felfedező részlegben) páromék vezettek helikoptert (Vietnamban részt vett gépet), illetve egy tengeralattjáró műszereit is kipróbálták. A kiállítócsarnok amúgy tele van a történelem egy-egy darabjával, és megfér egymás mellett egy német Messerschmitt, egy japán Zero Fighter, meg egy brit Lancaster “G for George” is.

A múzeumban eltöltött röpke 3 óra után átautóztunk a Parlamentbe, amit előző este már felderítettünk azért, és tudtuk, hogy ott 3 órát lehet parkolni ingyenesen (a múzeumnál korlátlan ideig meg lehet állni, és ha nagyon muszáj a 100-as Centenary Loop ingyenes busszal körbe lehet járni a nevezetességeket, értsd: múzeumokat). A szövetségi Parlament működése szempontjából megegyezik az állami Parlamenttel, pl. amit Melbourne-ben is megnéztünk. Ugyanúgy van alsó (zöld, még pontosabban itt eukaliptusz zöld), meg felső (piros) ház, ugyanúgy van Speaker meg Premiere, na meg a jogart (mace) is kötelező bevinni a terembe. Az épület kívülről elég modernnek, már-már absztraktnak néz ki, belülről picit úgy tűnik, mintha nagyon modern valamit akartak volna alkotni egy 80-as évekbeli felsőbögyörűpusztai pártszékház megmaradt lambériái felhasználásával. Állítólag 200 évre tervezték, addig biztos el is fog állni, ugyanis annyi lakkot kentek a parkettákra, hogy ha más nem is, de az össze fogja tartani az épületet 😉 . Hogy elmondhassuk magunkról, hogy ugyanott ettünk, ahol Abbot/Rudd és a többi csirkefogó, ezért megebédeltünk az Országház kantinjában. Messze olcsóbban, mint bármely más étteremben eddig.

Mivel délután 3.30-ra járt már az idő, ezért egy kisebb ejtőzés után párommal elmentünk a helyi aquatic center-be, ami marketing szempontból nagyon jól működő elnevezés, azonban ez senkit ne tévesszen meg. A valóság (amire az 5.50-es beugróból is lehetett volna következtetni) közelebb áll a miskolci Augusztus 20. strandhoz, azaz volt egy nagy úszómedence, meg 3 gyerekáztató. Végül is elvoltunk, az úszómedence 3 funkcióját vettük igénybe: 1) úszkáltunk a hobbi úszók számára fenntartott sávban (merthogy van 3 kategória: ráérős úszók sávja [miénk], közepesen gyorsan úszók sávja, gyorsan úszók sávja); 2) pancsoltunk a sávoktól elzárt nagy területen; 3) meseszép bombákat és talpasokat ugrottunk. Miután kiázott mindenünk, visszajöttünk a szállásra, és grilleztünk ismét egy adag steaket lazaccal, hogy meglegyen a napi Omega-3 bevitelünk is 😉 . Vasárnap viszont már Sydney-ben mártózunk meg a tengerben.

Egy pihenősebb melbourne-i nap

Az előző, egész napos sétálás és bóklászás után arra jutottam, hogy erre a napra lazítok a programon, és kevesebb menős, inkább pihenős teendőt iktatok be. Így esett meg, hogy mégis csak elmentünk az ingyenes, 9.30-as, vezetett Parlament túrára. Átnézték a táskánkat, kaptunk szép zöld T betűs ragacsot, amit magunkon kellett a teljes látogatás ideje alatt hordani.

Az idegenvezető bácsi végigvitt minket mind az alsó (zöld), mind pedig a felső (piros) házon. Mesélt arról, hogy hogyan működik a törvényhozás (helyi, állami, illetve szövetségi szinten), az egyes házakban kinek mi a feladata (mit csinál a Premier, aka Governor, vagy épp a Speaker), mi a szerepe a jogarnak és annak a Harry Potteres  pálcikának, valamint miért zöld az alsó, és miért piros a felső ház. Sztorizgatott arról is, hogy az eredeti jogart, aminek minden egyes alkalommal ott kell lennie az alsó házban, amikor üléseznek, az egyik megbízott magával vitte egy kuplerájba, és az este hevében ott is hagyta. Azóta is érvényben van egy megtalálói jutalom, ami sokkal, de sokkal kevesebb, mint amennyit a tömör színarany jogar ér. Így valószínűsítik, hogy az eredetit soha nem fogják viszont látni. Érdekes volt az is, hogy mindkét házban 24 karátos arannyal vannak futtatva a római korinthoszi oszlopok, nagyjából 4-5 millió dollár értéket képviselnek. A csillárok egyenként kerültek valami 320 000 dollárba.

A kb. 30 percesnek ígért túra majdnem 50 perc volt, a bácsi rendkívül kedves volt, mindenkihez volt néhány jó szava. Még elnézést is kért, hogy nincs magyar nyelvű prospektusuk Anyuéknak 😉 . Megint felszálltunk a City Circle villamosra, és elmentünk az Elizabeth Street-ig, ahonnan felsétáltunk a Terry Street kereszteződésig, és bementünk a Queen Victoria Marketre (ahol persze összefutottunk 3 magyarral, egy közülük szintén miskolci volt 😉 ). A piacon mindent lehet kapni (hétfő és szerda kivételével, mert akkor zárva van) már 1878 óta. Van külön hús és hal részleg, helyi, illetve különleges herkentyűkkel. Persze van a szokásos zsibvásár is kenguru szőr táskákkal, műanyag bizbaszokkal, no meg persze kínai telefonos cuccokkal. Tavaly március óta azonban eltűntek az iPhone kikódoló feliratok, talán mert elkaptak egy bandát, és már nem reszkíroznak a többiek.

Rövid pihenő után megejtettünk egy nagyobb élelmiszer bevásárlást, amiből a következőt szűrtük le: az IGA rohadt drága, nagyjából 20-25%-kal drágább, mint az adelaide-i Coles. És minő meglepő, a sajátmárkás termékek kivételével (mert azok országos szinten szabottak) még az itteni Coles is drágább, mint a mi otthonink.

Egy gyors sushi roll ebéd után pedig indultunk is a helyi „közstrandra”, azaz St Kilda Beach-re. A parkolás elég húzós, percre pontosan 2 órára 11.70-et fizettünk. Adelaide-ben ennyiért a Hindley Streeten (belváros, kajálda negyed) egy parkolóházban akár 8 órát tudok bent állni. Legalábbis péntekenként 13$-t fizettem, amikor kocsival mentem 8.30-as érkezéssel és 16.30-as távozással. Na, mindegy, ez van, felkapott hely. A parton ezren meg egyen voltak, de persze találtunk 4 törölközőnyi helyet, ahova le tudtunk telepedni. A szüleim ismét átestek valami elsőn: életükben először mártóztak meg a tengerben. Mivel St Kildán van egy belső úszómedence is a Broadwalk mellett, így oda is belátogattunk. Úsztunk, jacuzziztunk, és még szaunáztunk is. Nem mintha odakint épp nem 40 fok lett volna.

Mai utolsó állomásunk Brighton Beach volt, ahol megnéztük a világ legdrágább fabódéit. A színes kis építményeket előszeretettel fotózzák a turisták. Nem csodálom, mert igencsak jól néznek ki.

Melbourne-i nevezetességek

Egy lustára sikeredett reggel után felvettük a gyalog bakancsot, és elindultunk a közelünkben lévő St Patrick’s Cathedral-hoz. Tegnap este már zárva volt, viszont ma reggel simán be tudtunk menni. A katedrális valami hatalmas, nem csak kívül csipkés, hanem belül is pazarul díszített. Az ólomüvegek meseszépek voltak, érdemes volt eltölteni odabent felfelé bámészkodással egy jó fél órát.

A katedrális után a Parlamentbe szerettünk volna bejutni, mert azt gondoltuk, hogy simán bemehetünk, mint legutóbb. Sajnos most nem jártunk szerencsével, csak vezetett (ugyan ingyenes) túra keretében lehetett látogatni az épületet, amire várnunk kellett volna egy bő 20 percet. Így inkább magunkhoz vettünk egy-egy adag take away kávét (Apunak már nagyon megy az ausztrál stílus 😉 ), és elsétáltunk a következő nevezetességig, a St Paul’s Cathedral-hoz. Bár ez a templom is csodálatos, azért kevésbé tetszett, mint a korábban megtekintett másik. A hely előtt amúgy csoportosan fotózkodtak a frissen végzett diplomások talárban.

Az út túloldalán a Flinders Station található, ami arról nevezetes, hogy a) a déli félteke legforgalmasabb vasútállomása, a napi 110 000 ingázóval és 1500 vonattal; b) nagyon sok filmben szerepel az épület (persze most egyet sem tudok mondani); c) csak úgy, mint a Nyugati Pályaudvar esetében, itt is megy, hogy “találkozzunk az óra alatt”. Innen villamosra pattantunk (City Circle-35 ingyenes járat), és elzötyögtünk a Yarra River egyik megállójához, hogy megnézzük a Crown Casino-t, sétáljunk egyet a Southbank-en, illetve felszáguldjunk az Eureka Skydeck 88. emeletére, hogy körbe tekintsünk a város felett.

 

Miután 38 másodperc alatt megtettük a 297 méter magasról levezető liftutat, ismét villamosra pattantunk, és kisebb technikai malőr után (lerobbant a vili) megérkeztünk a Victoria Harbour-be. Itt sétáltunk egyet a jachtok, illetve luxus apartmanok előtt. Majd egy kis pihenés erejéig hazazötykölődtünk megint csak a villamossal, hogy rá tudjunk pihenni az egyik magyar étteremre, mégpedig a The Hungarian-ra (362 Bridge Road, Richmond). Este 6-ra volt asztalfoglalásunk, és mivel csak 2.3 km-re volt az étterem a szállástól, ezért elgyalogoltunk oda is, meg vissza is. Az étlapról kipróbáltuk a májgombóc levest, a gulyáslevest, a marhapörköltet nokedlivel, a tepsiben sült csülköt, a csalamádét, az almapaprikát, a gesztenyepürét, a rumos túrós palacsintát, a somlói galuskát, és a szilva pálinkát is. A séta hazafelé jobban esett megint, mint odafelé 😉 .

A hajóroncs part és a világítótorony

A lorne-i szállásunk annyira jó volt (közvetlen óceánparti apartman, rálátással a jetty-re, ahol előző éjszaka párom sikeresen fogott 2 barracuda-t – helyi horgászok szerint legalábbis), hogy nehéz szívvel váltunk el tőle. Az eredeti program az lett volna, hogy indulunk Melbourne-be, és ott töltjük a délutánt. Ezzel szemben úgy döntöttünk, hogy haladunk megint egy kicsit visszafelé a GOR-on (Great Ocean Road), és megnézzük a Moonlight Head nevezetű partot.

Röpke 1.5 óra alatt meg is tettük a kb. 60 km-t, amennyire Wattle Hill volt a szállásunktól. Az út végig kacskaringózott, megint epedve gondoltam egy Travelcalm tablettára, amit persze ismét el felejtettem bevenni. Az út egy része le is volt zárva, mert épp felújítanak egy kb. 3 km-es szakaszt, amin váltakozva engedték át a forgalmat egy igazi safety car-ral az elején.

Követtük az útmutatást (benzinkutastól szerzett infó alapján), és oda is találtunk a helyre, ahol a Moonlight Head-nek kellene lennie. Lakókocsik és buszok számára nem ajánlják a terepet, a mi 4WD-s autónk azért megküzdött szépen, ügyesen a buckákkal, hiába is volt telepakolva a csomagtartója 4+ bőrönddel. A kialakított parkoló nagyon kicsi, talán, ha 4-5 autó tud megállni benne. A parthoz 366 fokból álló lépcső vezet le, és az egyik irányba 20 percre található az első vasmacska. A második talán 30 percre, de odáig már nem sétáltunk el, hiszen gondolnunk kellett a visszafelé vezető útra is. A lépcsőn amúgy találkoztunk egy idősebb párral, akkor elmondták, hogy tulajdonképpen ez nem is a Moonlight Head, hanem a Wrech Beach, viszont igazi roncs, a part neve ellenére nem sok van, csak a vasmacskák. Nekünk annyi is elég volt, hiszen majdnem 2 órát bóklásztunk a csodálatos tengerparton. Kavicsok, kövek, simára csiszolt kagylók, tengerszemek és hullámok meg kék ég, amíg a szem ellát. Az itt készült képek jók lettek ugyan, de nem adják vissza azt a hangulatot, kékséget, sziklásságot, különlegességet, amit ott tapasztaltunk.

Ezek után irányba álltunk Melbourne felé, de az odavezető úton betértünk az előző nap kihagyott Cape Otway világítótoronyhoz. A bekötő úton (kb. 3 km-re a főúttól) már láttunk is egy nagy csomó koalát. Mondjuk, nem volt nehéz észrevenni őket, mert mindegyik fa alatt állt vagy 2 autónyi ázsiai fényképész, egyenként 2 teleobjektíves nagy géppel. Persze voltak olyan kevésbe “felkapott” fák, amin csak mi láttuk meg a macikat. A világítótorony nem csúnya, szép onnan a kilátás, de őszintén úgy gondolom, hogy eléggé túlárazott a hely a 18 dolláros fejenkénti beugrójával (na jó, kaptunk kedvezményes jegyeket megint, de akkor is), még akkor is, ha meg lehet tekinteni egy II. világháborús radar bunkert (kőkocka 3 ablakkal) meg néhány kiállítást.

Innen most már tényleg Melbourne-be tartottunk, ahol belecsöppentünk a rég elfeledett nagyvárosi közlekedésbe. Szerencsére a szállást könnyen megtaláltuk, bár nem vagyok azért annyira elájulva a helytől. Eddig az itteni apartman jött be a legkevésbé (hát ez van, vagy lehet, hogy a lorne-i szállás után minden egy lerottyant valaminek tűnt volna?). Mivel volt már este 8 óra is mire ideértünk, ezért gyorsan elindultunk a CBD (belváros) felé gyalog, hátha találunk valami jó kajáldát. A Parlamenttől jobbra ráleltünk a kínai negyedre, így nem is volt értelme máshova tovább menni. Betértünk egy Empress of China névre hallgató helyre (120 Little Bourke Street), amiről ott tudtam meg, hogy 1971 óta üzemel. Mondjuk a berendezés szerintem azóta nem változott, viszont a kaja az nagyon finom volt. Apu egy szecsuáni chillis csirke falatokat rendelt, Anyu lemon chicken-t, párom a nála szokásos mézes bundás csirkét, én meg nagy adag tengeri herkentyűs csípős noodle soup-ot. Bírom (és szeretem is) a csípőset, ebben Apura ütöttem, de ettől a levestől azért könnyeztem és fejvörösödést kaptam. Lehet, holnap ebédre is ezt választom akkor 😉 .

A Great Ocean Road vége, illetve séta a fák tetején

9.30-kor hagytuk el a Portside Motelt, ahol egy éjszakára béreltünk egy apartmant. Az előző napi fényképezőgép lemerülés miatt visszatértünk 3 korábbi látnivalóhoz. A Grottónál kezdtünk, szerencsére még ilyenkor nagyon kevesen voltak. Innen továbbmentünk a London Bridge-hez, ami valójában már nem is híd (amióta leszakadt az összekötő hídív). Végül megnéztük a The Arch névre hallgató képződményt is.

Miután ezeken a helyeken végeztünk, irányba álltunk Lorne felé. Ekkor még nem is sejtettük, hogy az úton várnak ránk kalandok dögivel. Először is elkeveredtünk a Loch Ard Gorge-hoz, ami a személyes kedvencem a GOR-on. A cseppkő barlang részei is szépek, de nekem a hasadék tetszett nagyon. Már megint ejtőernyős tantusz volt nálam, mert bizony ez a hely arról a Loch Ard hajóról kapta a nevét, amelyiknek a történetét bemutatták a Flagstaff Hill Maritime Village-ben. A következő állomás a 12 apostol volt, ami gyönyörű persze, csak mivel ez a legkiépítettebb látványosság, ezért nagyon sokan is voltak ott. Pár száz méterre felkerestük a Gibbson Steps-t is, ahol le lehet menni a partra és közelről megcsodálni 2 apostolt.

Miután még csak dél felé járt az idő, így választhattunk, hogy a Cape Otway Lighthouse-hoz megyünk, vagy pedig az Otway Fly Treetop Walk-ra nevezünk be. Utóbbira esett a választásom, mivel világítótornyot meg óceánt az elmúlt napokban már láttunk, viszont esőerdőben még nem sétáltunk. Kb. 1 órás autócskázás után értünk el a Treetop Walk-hoz (360 Phillips Track, Beech Forest). A helyről azt kell tudni, hogy egy esőerdő kellős közepén alakítottak ki egy olyan sétaösvényt, ami Myrtil Beech és Mountain Ash fák 30 méteres koronái között vezet. Igen, a fák koronájának magasságában. A fémvázas szerkezetet 6 hónap alatt építették fel, négyzetmétere 400 kg-os terhelést bír el, és 280 km/h-ás szélnek is ellen tud állni. A kasszánál megint extrém kedvesek voltak, annak ellenére, hogy külön ki volt írva, hogy csak ausztrál nyugdíjas kártyával lehet kedvezményes jegyet venni, simán adtak Anyuéknak még úgy is, hogy mondtam, hogy nem ide valósiak.

A kirándulás amúgy egy sima ösvénnyel indul, hatalmas fák és 2-3 méteres páfrányok között. Van egy kurfli, amire ha betéved az ember, akkor megismerkedhet a dinoszauruszokkal is. Valamelyik barátságos, fű evő volt, míg voltak olyanok is, amelyek inkább a húst preferálták. Egy ilyen Aput is elkapta 😉 . Innen pár száz méterre kezdődik a fémösvényes séta. Van rajta egy kilátó és egy nyúlvány is. Közös bennük, hogy nagyon mozognak, gyengébb gyomrúak akár tengeri betegek is lehetnek. Én konkrétan pár percig matrózmozgású lettem 😉 . A nyúlvány érdekessége, hogy nincs alulról megtámasztva, így olyan érzés rajta végigmenni, de különösen a legvégén megállni, mintha az ember egy libikókán egyensúlyozna. Hogy a végén ne kelljen sokat gyalogolni Anyuéknak (mert azért beletettünk néhány kilométert a lábunkba ma is), lestoppoltunk egy buggy-t. A sofőr nagyon vicces volt, meg persze jó ausztrál módjára ezerrel robogott felfelé a mini golfkocsival.

4.30-kor végeztünk a parkban, innen most már tényleg csak Lorne-ba szerettünk volna eljutni. Az előkészített itinerünk szerint 1.5 órás út állt előttünk, valami erdőn keresztül. Persze Nancy (GPS) valami zergeb@szta üzemmódra váltott, és olyan szerpentinen vitt le minket, hogy ha tudom, mire készül, beveszek 2 TravelCalm-ot. Volt egy pillanat, amikor valami megszakadt bennem, és szakítani akartam Nancy-vel (GPS). Felraktam Pistit (GPS-t) is, hogy legyen egy kontroll a rendszerben. És mi történt? A két GPS tök mást mutatott. Nancy vissza akart minket fordítani, míg Pisti bőszen vitt volna minket egyenesen. Pistire bíztuk az életünket, és kiderült, jól döntöttünk, nem bántuk meg. Nem csak azért, mert időben leszállított minket a Grand Pacific Hotel-hez, hanem mert elintézte azt is, hogy egy igazi, vadon élő echidna is átcsoszogjon a kocsink előtt.

Mivel ma volt a tesóm születésnapja, így egy gyors “ünnepi” vacsorát is összedobtunk: grilleztünk lazacot, steaket, hamburger húst, és mindehhez zöldséget, mexikói rizst és garlic breadet készítettünk köretnek. És hogy legyen mivel koccintani is, egy-egy üveg (vagy több 😉 ) Coopers is lecsúszott.

Skanzen, óriás hamburger és a Great Ocean Road eleje

Mount Gambier-ból reggel 8.30-kor indultunk, mert erre a vasárnapra is ezer meg egy látnivaló akadt. Hiába csak 240 km az össztáv, amit meg kellett tenni, a Great Ocean Road is várt minket, amire ugye bőven kell hagyni időt. Tehát a kijelentkezés után Warrnambool felé vettük az irányt. Az első megállónk egy Tower Hill névre hallgató hely volt, amiről sok mindent nem tudtunk, a látogatása nem is volt betervezve, de mivel az útról szép tavak látszottak, így lehajtottunk az autós ösvényen. Kiderült, hogy ahova véletlenül tévedtünk az egy nemzeti park, és eredetileg egy inaktív vulkán belsejében kialakult tavakat láttunk az útról. A park otthont ad a koaláknak (egyet láttunk is a fán), kenguruknak és emuknak is. Ez utóbbiak nem csak, hogy szabadon legelésznek a tóparton, hanem képesek odamenni az emberhez és kaját kunyerálni. Ebben persze párom mindig partner, tuti ugyanis, hogy Noé leszármazottja 😉 .

Dél körül értünk be Warrnambool városkába, ami a maga 32 000 lakosával egy elég nagy település. Itt van egy Flagstaff Hill Maritime Village névre hallgató skanzen szerű “múzeum” vagy ismeretterjesztő park (nem tudom sajnos bekategorizálni), ahol végig lehet látogatni az egyes házakat, üzleteket, és megtapasztalni, milyen is lehetett az élet egy tengerparti faluban. Megnéztük, mivel és hogyan védték az I. Világháborúban a települést, milyen hajókon szállították ide az árukat, hol vásárolhattak be, hol ihattak, bankolhattak vagy épp kovácsoltathattak valamit a tengerészek, netán a hajók utasai.

Úgy elszaladt az idő, hogy az ebédre olyan 3 óra körül tudtunk csak időt szakítani. Eredetileg máshol szerettünk volna egy igazi dirty burgert enni (talán Paninis Cafe, a Koroit Streeten), de mivel az zárva volt, ezért a Kermond’s hamburgeresnél (151 Lava Street) kötöttünk ki. A hely arról nevezetes, hogy egy kis mozgókocsiban kezdték az ipart 1949-ben, majd 1957-ben költöztek be a jelenlegi helyükre a tulajék. Az 5. generáció süti már itt a hamburgert, kizárólag helyi hentestől vásárolt helyi marhából. Victoria állam legnépszerűbb látnivalói listáján a 46. helyet foglalja el az üzlet, illetve egy nemzetközi versenyben megválasztották a világ 9. legjobb sajtburgerének az itt előállított hambit. Mi egy úgy nevezett The Lot (A sok) névre hallgató verziót kóstoltunk meg, amiben a marhahús pogácsa mellett még tojás, szalonna, paradicsom, és külön kérésre sajt szerepelt. Nem volt rossz, na 😉 .

Ebéd után Port Campbell felé indultunk, ahova is az éjszakai szállásunkat foglaltam. Az úton azonban még megálltunk 3 nevezetességnél: Bay of Islands, Bay of Martyrs és a The Grotto névre hallgató sziklaformációknál. Holnap reggel még visszamegyünk, és megnézzük a London Bridge és The Arch képződményeket is. Most sajna lemerült az összes fényképezőgép, de nem gond, mindössze 5 km-re lakunk ezektől.

  

Mount Gambier és környéke

300. bejegyzés

Pénteken összeszedelőcködtünk, bepakoltunk újra a bőröndökbe (a következő 3 hétre), és mire párom hazaért a munkából már be is raktunk mindent a kocsiba. A 4 bőrönd, a 2 hátizsák, a laptop, meg néhány horgász cucc befért a csomagtartóba. Egyedül a hűtőtáskának kellett a hátsó ülésen, ötödik utasként utaznia. Nagyon szimpatikus, hogy az Outlander ennyire pakolható – elsősorban a majdnem teljesen kocka csomagtér kiképzésnek köszönhetően.

4.30-kor indultunk, így esélyünk se volt arra, hogy a 440 km-re lévő Mount Gambier-ba érjünk este 7-re. Eddig volt ugyanis nyitva a motel recepciója egy karácsonyi parti miatt. Mivel előre jeleztem nekik, hogy későn fogunk odaérni (kb. 9.30), ezért megírták, hogy majd a lábtörlő alá rakják a kulcsunkat. Indulás előtt még fel is hívtak, hogy megerősítsék, melyik lesz a mi szobánk, és hogy nem felejtik el kitenni a megbeszélt helyre.

Az út viszonylag eseménytelen volt, 5 óra alatt két megállóval simán le tudta vezetni párom, igaz a végére már megint sötétben érkeztünk, ami az útszéli emuk és kenguruk miatt annyira nem túl biztonságos. Szerencsére, nem voltak öngyilkos jelölt állatkák. A szállásra érkezvén, egyből a szobánkhoz hajtottunk, de a kulcs nem volt a lábtörlő alatt. Besétáltunk a recepcióra, ahol senki nem volt, de végül egy pincér segített nekünk, így bejutottunk a szobánkba.

A csomagok behordása után fogtunk egy nagy banánt, és elindultunk a Sinkhole-hoz, hogy possumokat etessünk. 10 óra magasságában azért már elég sötét volt, de készültünk nagy elemlámpával. Az állatkák nagyon lelkesek voltak, alig érezték meg, hogy van nálunk gyümölcs, már ott is teremtek. Volt, hogy párom egyszerre 3 jószágot lakatott jól. Némelyik annyira szemtelen volt, hogy rendesen fel akart mászni a hátunkra, vagy épp a lábunkba, vagy a kezünkbe kapaszkodott, hogy adjunk még neki kaját. Míg mi a nyünyükkel voltunk elfoglalva, addig Anyu a hatalmas hortenzia bokroktól volt elájulva. Mivel este csak a lámpánk fényénél lehetett őket látni, ezért szombat reggel mindenképp vissza kellett ide mennünk.

Reggeli után így újra a Sinkhole-nál kezdtünk. Az állatkák közül most csak egy volt éber, a többi valahol a mélyedések sokaságában durmolhatott. A virágok nappal még szebbek voltak, burjánzó bokrok között sétálhattunk le a tetőtől a gödör aljáig (ami valaha csónakázó tóként is működött).

Innen továbbmentünk a Blue Lake-hez, amit most láttunk először igazán kéknek. A mai napig nem tudják, hogy ez a vulkanikus tó, mitől változtatja a színét, és mitől lesz a nyári hónapokban ragyogóan kék színű, míg a szomszédos, hasonló múltú tavak maradnak zöldesszürkék.

A tó körbeautózása után lementünk a Lake Valley-be, és megnéztük a fekete hattyúkat, a Márton ludakat, ja, és persze az itteni mini vadasparkot, ahol megint láttunk heverésző kengurukat, és végre egy koalát is.

Ha még nem volt elég a sétából, akkor következő állomásként felbaktattunk a Centenary Tower-hez, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra és a tavakra. A toronyőr bácsi mesélt a tavak keletkezéséről, hogyan alakult ki a hamu, illetve bazalt réteg, milyen ásványok találhatók a vulkanikus bombákban (a kirepülő kőzeteket hívják így).

Innen már rá is láttunk a következő megállónkra, a Mount Schank vulkánra. Jártunk mi már itt is korábban, de mindig érdemes felmászni Ausztrália legfiatalabb vulkanikus képződményére (4400 éves kb.). Miután épségben megérkeztünk, ismét hihetetlen látvány tárult elénk: zöldellő kráter, a még mindig zöld táj előtt.

A vulkán után a pokolba szerettünk volna eljutni, pontosabban a Hells Hole-hoz, amit a net szerint megadott címen próbáltunk megtalálni. A navigálás Nancy-nek (GPS) nehezére esett (konkrétan lövése sem volt, hogy merre kéne mennie), ezért párom leintett egy helyi autóst. Ő sem tudta, hogy merre van az, amit mi keresünk, ezért elirányított minket egy másik nevezetességhez. Konkrétan a Little Blue Lake-hez. Mindegy, legalább azt is láttuk.

A mini kék tó után Port MacDonnell-be mentünk, hogy megnézzük, milyen is a Déli Óceán. Lehet, az én földrajz ismereteim gyengék, de úgy rémlik, hogy 3 óceánról tanultunk csak: Csendes, Atlanti és Indiai. Na, nem úgy van az kérem szépen. Ez bizony itt a Déli Óceán, annak minden szeles fuvallatával, és fehéren tajtékzó hullámaival. A partján elfogyasztottunk egy tradicionális angolszász ebédet, azaz betoltunk egy nagy adag fish & chipset.

A Camel, a Rhino és a Frog Rock valami feledhetetlen látványt nyújtottak. 1.5 éve, amikor mi jártunk erre, akkor az esős időszak miatt alig láttunk ezekből valamit, de most bepótoltunk mindent. A sziklák, öblök, és hullámok mellett még néhány bátor szörföst is láttunk.

Hazafelé azért csak beüzemeltük Pistit (GPS-t), és csodák csodájára egy kisebb megingást követően ő oda tudott minket vinni a Hells Hole közelébe. Az már más tészta, hogy autóztunk egy olyan extra 10 km, mert a hely felé mutató táblát el felejtették kitenni. Így volt alkalmunk az erdőből kisétáló emukat látni, illetve visszafelé megpillantani a tábla hiányát orvosolandó, kék felfújást egy sziklán, hogy itt van a Hells Hole.

Egy rövid séta után (páfrányokon és erdőn keresztül) eljutottunk a helyhez, ami arról nevezetes, hogy az ónos esőszerű csapadék a mészkövet annyira kivájta, hogy nem csak egy vízgyűjtő alakult ki, hanem egy kisebb, búvárok által is merülhető barlangrendszer.

Az estét a Cave Gardens éjszakai kivilágításával zártuk. Vasárnap pedig irány a Great Ocean Road eleje.

A cukorsüvegnél

Szerdára az eddiginél lazább program sikeredett. Egy délelőtti bevásárló túra után csak sikerült bevezetnem Anyuékat a japán konyha rejtelmeibe, még ha nem is a tervezett nigiri formájában, hanem sushi rollban, de első lépésnek úgy gondoltam, ez is megteszi. Az ítélet: “tuti ez a sushi izé, lányom!” 😀 .

Innen végigkrúzoltunk Hallett Cove-on, megnéztük a parti házakat, rácsodálkoztunk, hogy milyen jól karban vannak tartva a házak, meg a kertek, meg hogy sehol egy kerítés, vagy ha van, az is csak jelzésértékű. Meg hogy mindenhol pálmafák vannak, meg óriási növények, mindegyik virágzik, vagy ha még nem, akkor fog, és igen, van még citromfa is a kertekben, meg lila virág, meg még olyan is, amiről azt sem tudjuk, micsoda 😉 .

A parthoz leérve, először csak a tenger ismételt látványa (és mássága) nyűgözte le őket, aztán már a Sugarloaf sokszínűsége is. Ami persze megint más volt, mint amikor mi legutóbb ott voltunk.

Azért az is nyilvánvaló (a képeket látva), hogy lehet akárhány éves is az ember, ha a huncutság benne van, akkor az benne van 😉 .

A napot a Kefi nevű görög étteremben koronáztuk meg. Jártunk itt már többször is, legutóbb múlt pénteken, párom céges karácsonyi vacsoráján. A hely ugye arról nevezetes, hogy nem mérik szűkmarkúan az adagokat. A kétszemélyes húsos tálból általában négyen jól laknak, és még tudnak is hazavinni pár falatot. Mi a tintahal és rák kombóra szavaztunk (az én kivételemmel, mert én sült cukkini golyókat ettem), és majd 40 percbe telt, mire minden eltűnt az asztalról.

Hogy senkinek ne legyen rémálma a sok kaja utáni teli gyomor miatt, elmentünk egy kicsit sétálni Henley Beachre is. Altatni senkit nem kellett az este 😉 .

Találkozás a természettel

Keddre ismét kicsit esős napot jelzett az online Aigner Szilárd/Gaál Noémi, de nem volt mit tenni, szabadtéri program volt most soron. Szerencsénkre tudta az időjárás, hogy csak akkor kell esni, amikor az autóban ülünk, és akkor elállni, amikor épp kint vagyunk a kocsiból. A reggeli készülődés után elsőként a Gorge Wildlife Parkba mentünk fel. Ez a vadas park kb. 1 órányira van tőlünk, át a városon, fel a hegyen. A felfelé vezető Gorge Road nagyon hangulatos, tele fákkal, dombokkal, kanyarokkal. Mivel ez volt még csak a 3. napjuk az országban, még nem szokták meg, hogy a másik oldalon zajlik a közlekedés. Így amikor a szerpentinen, az otthoni közlekedési iránynak megfelelően egy hatalmas teherautó jött “szembe”, azért ki-kicsusszant egy halk felszisszenés.

A park parkolója majdnem üres volt, alig voltak bent látogatók. A pénztáros néni nagyon rendes volt, ugyanis annak ellenére nyugdíjas jegyet vehettem a szüleimnek (mindenféle igazolvány nélkül), hogy mondtam neki, hogy ők nem ausztrál nyugdíjasok. Vettünk egy adag Milk Coffee sütit is, mert hogy ez az, ami a múltkor is bevált az állatok odacsalogatására. Egy dologgal nem számoltam, hogy mivel még alig voltak előttünk a parkban, ezért valószínűleg éhesebbek a lakók, mint szoktak lenni. Így eshetett meg, hogy még be sem léptünk kb. az első kapun, máris 5-6 kenguru jött kórincsálni. Apu nagyon élvezte, hogy ott serte-pertéltek körülötte az ugri-bugrik, Anyunak kevésbé tetszett, mivel az egyik kicsit belekapott az ujjába a nagy mohóságában.

A kenguruk után megnéztük a struccokat, az emukat, a wallabykat. Etettünk kacsát, fekete hattyút, meg még több kengurut és wallabyt. Mivel a pávák, a denevérek és kivételesen a wombatok is aktívak voltak, így volt min álmélkodni. Bementünk a kisállat simogatóba is, én nyusziztam egy kicsit, Aput a kecskék fogadták örökbe 😉 . 11.20-ra már ott is voltunk, hogy besorakozzunk a koala simogatásra. Apu volt az első, aztán jött Anyu is. Mindketten nagyon ügyesek voltak Ozzie-val, a 2 éves fiú macival.

1.5 órányi bóklászás után újra autóba ültünk, és elmentünk Williamstown-ba, hogy megnézzük az 1899-1903 között épült Barossa víztározót, aminek a fala a suttogó fal néven elhíresült ív. Ideális volt az időzítés, ugyanis annyit suttoghattunk, amennyit akartunk, senki nem volt a helyen. Csak akkor jöttek újabb látogatók, amikor mi már végeztünk.

Ha már elmentünk Williamstown-ig, onnan már egy kicsit nagyobb kőhajításra lévő Nuriootpa-ba is ellátogattunk, méghozzá megnéztük a Maggie Beer farmot. Végigkóstoltunk mindent, édeses, sósat, krémeset, folyékonyat, majd körbe sétáltuk a tavat. Elvégre kell az a kis mozgás mindennap. Hazafelé még megálltunk, és megnéztük az Elder Parkban frissen megnyílt új stadiont is, meg a Torrens folyó partját is.

Miután az egyetlen dolgozó (párom) is hazaért a munkából, fogtuk magunkat, és be akartunk menni a városba egy jó kis sushit enni. Sajnos a hely zárva volt, így B opcióként kimentünk Largs Bay-be, a Largs Pier Hotelbe enni egy steaket. Nekünk nagyon ízlett, a szüleimnek azonban nem ez lesz a kedvenc eledelük. Pedig nem is volt “rare” (véres) a hús 😉 .

Belvárosi andalgás

Hétfőre szakadó esőt mondtak, ezért félig-meddig beltéri programmal készültem a napra. Kocsival bementünk az Entertainment Centre-ig, ahol a 3 órás ingyenesben támasztottam le a járgányt. Felpattantunk az ingyenes villamosra (mert ugye ettől a végállomástól egészen a város széléig, a South Terrace-ig nem kell fizetni az utazásért), ami szintén élményszámba ment. Tiszta, jól karban tartott villamoson suhantunk. A peronon nem kellett nagyot lépni, szintben van a villamos és a megálló. A sínek sem púposkodnak ki az útból, és hiába a 40-45 fokos nyár, nem is hajlanak el.

A Rundle Mall-nál szálltunk le, hiszen ha már 1 hónapja átadták, akkor érdemes megnézni Adelaide Váci utcáját. A hely már karácsonyi díszítésben pompázik, óriás télapóval, hóember dísszel, meg persze pálmafákra kötözött díszgömbökkel. Miután a malacok is visszakerültek eredeti helyükre, egy lottó ötös reményében meghúzgáltuk egyikük farkát, másikuk fülét is 😉 .

A csöpögő eső elől a South Australian Museum-ba húzódtunk be, de előtte sétáltunk egyet a konkurens egyetem (University of Adelaide) kertjében, hogy megnézzük a majdnem orgonának látszó lila fát (jakaranda). A múzeum ingyenes, ezért 4 szinten látogatható kiállítást kaptunk. Kezdve a tenger élővilágával, a különböző kontinensek állatainak bemutatásával, az egyes törzsi életek ábrázolásán (pl. Pápua Új-Guinea, Fiji, Vanuatu, stb) át, az aboriginal kultúra egyes elemeinek felsorakoztatásáig.

És hogy a napot egy újabb újdonsággal zárjuk, kipróbáltuk, milyen is a filmekből olyan jól ismert kínai kaját dobozból pálcikával enni 😉 . A későbbiekben azt hiszem, ezt nem kell erőltetni.

Az első igazi ausztrál élmények

Mostanában nagyon szeszélyes az időjárás, papíron már nyár van, de valójában inkább még csak a tavasz tombol. Anyuék még melegben érkeztek, és szerencsére a másnap (vasárnap) is még 29-30 fokos volt. Ha már úgy sem tudtak aludni, fogtuk magunkat, és kimentünk a gyümölcspiacra. Először megnéztük a halpiacot, mert hogy merényletre készültem ellenük (szerintem egész jól felkészülhettek előre, hogy valószínűleg kígyót-békát kell megenniük, mert azon, hogy friss osztriga lesz a reggeli már meg sem lepődtek 🙂 ). A gyümölcs piac kapuján még be sem léptünk, máris ismerősbe botlottunk (a barátaink szüleibe, köztük abba is, akivel Anyuék együtt utaztak Magyarországról). Megnéztünk mindent, megállapítottuk, hogy itt is (egy-két kivételtől eltekintve) ugyanolyannak néznek ki a zöldségek és a gyümölcsök. Későbbi kóstolás után azért rájöttek, hogy itt más zamata van pl. a mangónak, vagy akár a banánnak és a baracknak is. De még az almának is más az illata.

A piac végeztével elkanyarodtunk a Garden Island felé, abban a reményben, hogy látunk néhány delfint. Sajnos azok nem voltak, viszont kajakosok annál inkább. Mivel sok volt még a tervezett program, ezért hazaindultunk, bontottunk egy kis Christmas Crackert, majd túrázósba öltöztünk, és nekivágtunk a Morialta Falls-nak. Már a park bejáratánál kiszúrtunk egy vadon leledző, a fán kedvenc tevékenységének hódoló (alvó) koalát. Az egyes vízeséséhez vezető úton aztán láttunk még vagy 3-4 testvérét is, egyik sem volt aktívabb az elsőnél.

 

Megmásztunk sok lépcsőt is, hogy feljussunk az óriás barlanghoz, majd pedig még onnan is tovább másztunk felfelé. A második vízesést is szerettük volna megnézni egy kilátóból, de kb. csak a helyét meg egy kis csöpögő vizet láttunk – mivel a téli, esős időszak múlásával eléggé ki tud szikkadni.

A túra végeztével egy kis otthoni pihenést iktattunk be, és hogy a szüleim se maradjanak ki az igazi hétvégi jóból, kimentünk a partra, hogy dobjunk néhány rákot a barbie-ra :).