300. bejegyzés
Pénteken összeszedelőcködtünk, bepakoltunk újra a bőröndökbe (a következő 3 hétre), és mire párom hazaért a munkából már be is raktunk mindent a kocsiba. A 4 bőrönd, a 2 hátizsák, a laptop, meg néhány horgász cucc befért a csomagtartóba. Egyedül a hűtőtáskának kellett a hátsó ülésen, ötödik utasként utaznia. Nagyon szimpatikus, hogy az Outlander ennyire pakolható – elsősorban a majdnem teljesen kocka csomagtér kiképzésnek köszönhetően.
4.30-kor indultunk, így esélyünk se volt arra, hogy a 440 km-re lévő Mount Gambier-ba érjünk este 7-re. Eddig volt ugyanis nyitva a motel recepciója egy karácsonyi parti miatt. Mivel előre jeleztem nekik, hogy későn fogunk odaérni (kb. 9.30), ezért megírták, hogy majd a lábtörlő alá rakják a kulcsunkat. Indulás előtt még fel is hívtak, hogy megerősítsék, melyik lesz a mi szobánk, és hogy nem felejtik el kitenni a megbeszélt helyre.
Az út viszonylag eseménytelen volt, 5 óra alatt két megállóval simán le tudta vezetni párom, igaz a végére már megint sötétben érkeztünk, ami az útszéli emuk és kenguruk miatt annyira nem túl biztonságos. Szerencsére, nem voltak öngyilkos jelölt állatkák. A szállásra érkezvén, egyből a szobánkhoz hajtottunk, de a kulcs nem volt a lábtörlő alatt. Besétáltunk a recepcióra, ahol senki nem volt, de végül egy pincér segített nekünk, így bejutottunk a szobánkba.
A csomagok behordása után fogtunk egy nagy banánt, és elindultunk a Sinkhole-hoz, hogy possumokat etessünk. 10 óra magasságában azért már elég sötét volt, de készültünk nagy elemlámpával. Az állatkák nagyon lelkesek voltak, alig érezték meg, hogy van nálunk gyümölcs, már ott is teremtek. Volt, hogy párom egyszerre 3 jószágot lakatott jól. Némelyik annyira szemtelen volt, hogy rendesen fel akart mászni a hátunkra, vagy épp a lábunkba, vagy a kezünkbe kapaszkodott, hogy adjunk még neki kaját. Míg mi a nyünyükkel voltunk elfoglalva, addig Anyu a hatalmas hortenzia bokroktól volt elájulva. Mivel este csak a lámpánk fényénél lehetett őket látni, ezért szombat reggel mindenképp vissza kellett ide mennünk.
Reggeli után így újra a Sinkhole-nál kezdtünk. Az állatkák közül most csak egy volt éber, a többi valahol a mélyedések sokaságában durmolhatott. A virágok nappal még szebbek voltak, burjánzó bokrok között sétálhattunk le a tetőtől a gödör aljáig (ami valaha csónakázó tóként is működött).
Innen továbbmentünk a Blue Lake-hez, amit most láttunk először igazán kéknek. A mai napig nem tudják, hogy ez a vulkanikus tó, mitől változtatja a színét, és mitől lesz a nyári hónapokban ragyogóan kék színű, míg a szomszédos, hasonló múltú tavak maradnak zöldesszürkék.
A tó körbeautózása után lementünk a Lake Valley-be, és megnéztük a fekete hattyúkat, a Márton ludakat, ja, és persze az itteni mini vadasparkot, ahol megint láttunk heverésző kengurukat, és végre egy koalát is.
Ha még nem volt elég a sétából, akkor következő állomásként felbaktattunk a Centenary Tower-hez, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra és a tavakra. A toronyőr bácsi mesélt a tavak keletkezéséről, hogyan alakult ki a hamu, illetve bazalt réteg, milyen ásványok találhatók a vulkanikus bombákban (a kirepülő kőzeteket hívják így).
Innen már rá is láttunk a következő megállónkra, a Mount Schank vulkánra. Jártunk mi már itt is korábban, de mindig érdemes felmászni Ausztrália legfiatalabb vulkanikus képződményére (4400 éves kb.). Miután épségben megérkeztünk, ismét hihetetlen látvány tárult elénk: zöldellő kráter, a még mindig zöld táj előtt.
A vulkán után a pokolba szerettünk volna eljutni, pontosabban a Hells Hole-hoz, amit a net szerint megadott címen próbáltunk megtalálni. A navigálás Nancy-nek (GPS) nehezére esett (konkrétan lövése sem volt, hogy merre kéne mennie), ezért párom leintett egy helyi autóst. Ő sem tudta, hogy merre van az, amit mi keresünk, ezért elirányított minket egy másik nevezetességhez. Konkrétan a Little Blue Lake-hez. Mindegy, legalább azt is láttuk.
A mini kék tó után Port MacDonnell-be mentünk, hogy megnézzük, milyen is a Déli Óceán. Lehet, az én földrajz ismereteim gyengék, de úgy rémlik, hogy 3 óceánról tanultunk csak: Csendes, Atlanti és Indiai. Na, nem úgy van az kérem szépen. Ez bizony itt a Déli Óceán, annak minden szeles fuvallatával, és fehéren tajtékzó hullámaival. A partján elfogyasztottunk egy tradicionális angolszász ebédet, azaz betoltunk egy nagy adag fish & chipset.
A Camel, a Rhino és a Frog Rock valami feledhetetlen látványt nyújtottak. 1.5 éve, amikor mi jártunk erre, akkor az esős időszak miatt alig láttunk ezekből valamit, de most bepótoltunk mindent. A sziklák, öblök, és hullámok mellett még néhány bátor szörföst is láttunk.
Hazafelé azért csak beüzemeltük Pistit (GPS-t), és csodák csodájára egy kisebb megingást követően ő oda tudott minket vinni a Hells Hole közelébe. Az már más tészta, hogy autóztunk egy olyan extra 10 km, mert a hely felé mutató táblát el felejtették kitenni. Így volt alkalmunk az erdőből kisétáló emukat látni, illetve visszafelé megpillantani a tábla hiányát orvosolandó, kék felfújást egy sziklán, hogy itt van a Hells Hole.
Egy rövid séta után (páfrányokon és erdőn keresztül) eljutottunk a helyhez, ami arról nevezetes, hogy az ónos esőszerű csapadék a mészkövet annyira kivájta, hogy nem csak egy vízgyűjtő alakult ki, hanem egy kisebb, búvárok által is merülhető barlangrendszer.
Az estét a Cave Gardens éjszakai kivilágításával zártuk. Vasárnap pedig irány a Great Ocean Road eleje.
Az Üveghegyen is túl 