Haverok, suli, Jolika

A kétnapos fejtágító után elmentem még szerdán egy másik oktatásra is, ismételten a mawson lakes-i campusra. Autóval mentem, mivel tőlünk egész messze van ez a kerület, meg elvégre előző napokban láttam igen sok parkolóhelyet a suli területén. Igen ám, csak azt nem figyeltem meg, hogy az itteni parkolók nagy része fenntartott – adott rendszám számára. Szóval keringtem vagy 8-10 percet az épület környékén, mire feladtam a helyvadászatot, és elmentem egy kicsit távolabbra letámasztani az autót. Azért a parkolási díj láttán tátva maradt a szám.  Óránként 15 centért tudhattam biztonságban a járgányt (a városban 2 dollár alatt nem lehet fizetős helyen megállni), így egy 50 centessel reggel 9.30-tól 13 óráig dőzsöltem.

A csütörtök és a vasárnap vendégeskedéssel telt, előbbi esetben sikerült hajnal fél 2-ig kimaradnunk, az utóbbi miatt meg lekésni a családdal rendszeresített heti Skype-talit. Ha nem kapunk észbe, lehet, itt is hajnalig maradtunk volna a vendéglátók nyakán ;).

Pénteken fogtam magam, és beslattyogtam a Research Graduate Centerbe, konkrétan azokhoz az emberekhez, akik a legelején összekeverték a státuszomat (helyi vs. nemzetközi diák), és akik úgy tájékoztattak arról, hogy felvettek, hogy egy hibás e-mail címre küldözgették nekem a leveleket (ha a supervisorom nincs rajta ezeken a leveleken, a mai napig nem tudom meg, hogy mi az eredmény, ugyanis hiába kérdeztem rá 3, azaz három levélben náluk, hogy what’s up, csesztek válaszolni a jó e-mail címemre). De miért is kellett bemennem hozzájuk? A jelentkezés legelején be kellett küldenem az összes leckekönyvem hitelesített másolatát e-mailen, ez alapján kiszámolták, hogy jogosult vagyok-e a képzésben részt venni. Majd ezután a hivatalos jelentkezéshez is mellékelnem kellett ugyanezeket egy online portálon keresztül. Miután az egyik elkallódott levél megérkezett hozzám, látom, hogy mit kérnek tőlem ezek az okostojások? Legyek szíves, és mutassam be az összes leckekönyvem hitelesített másolatát. Bemutattam az eredeti példányokat és ezeknek az Ausztrál Nagykövetség által hitelesített verzióit is, erre mit csinál Jolika? Lefénymásolja, és minden oldalra rányom egy bélyegzőt, hogy hitelesítve. Mondom neki, hogy tetszik tudni az, amit odaadtam, az már hitelesítve volt, szóval nem kellene olyan nagy lendülettel bélyegezni. Ja, azt ő nem látta. Még jó, hogy nem kell semmit kétszer mondani, nem kell semmit kétszer mondani :).

Szombaton kikapcsolódásképp – és azért, mert nem bírtam magam rávenni, hogy a most csütörtöki óráimra készüljek – megsütöttem életem legszebb Charlotte (aka borhab) tortáját. Ilyen könnyű, puha piskótát még soha nem sikerült hozzá készítenem. Az élményhez hozzátett az is, hogy házi sárgabarack lekvárral csavartam fel a piskótatekercseket, ugyanis kunyiztam egy adaggal egy itteni kedvős ismerőstől. Azt hiszem a vasárnapi vendégeskedés alatt nagy része el is “párolgott” a tortának. Mivel mondom, hogy nem volt sok kedvem készülni az óráimra, ezért még egy tepsinyi joghurtos meggyes pitét is sütöttem szombaton. Ennek azért az az előzménye, hogy páromat szerettem volna valami finomsággal megjutalmazni, ugyanis teljesen újjáépítette az egy hónapja elhalálozott iPhone-omat, ami így főnix madárként hamvaiból újjáéledt, illetve a másik telefon képernyőjét is sikerült kicserélnie (ez az, amit az első bokaficam-szerűségem beszerzésekor sikerült pókhálósítanom – azóta, most csütörtökön, sikerült még egyszer kificamítanom ugyanazt a lábam). Azt hiszem, nem okozok meglepetést, ha azt mondom, a tepsi 3/4-e még melegen elfogyott. Azért a maradékból 2 kisebb szelet nekem is jutott :).

Ma megint korán mentem, ez a reggel 8 órási előadás kezdet kicsit megüli a gyomromat, meg az is, amikor félkómában, álmosan, még kicsit dideregve a villamossofőr nem meleget, hanem hideget fújat a jóemberekre 25 percen keresztül (nem, nem a villamossofőr didereg, meg nem ő álmos, hanem én). Az előadás után felkúsztam az irodámba a negyedik emeletre, és most már muszájból belevetettem magam a csütörtöki óráimnak a tananyagának előkészítésébe. Raktam bele vicces példákat is, remélem, nem csak nekem lesznek viccesek.

Ígérem, előbb vagy utóbb majd írok arról is, hogy párommal mik történnek, de most egyelőre az elmegy besegíteni vagy elmegy suliba vagy elmegy horgászni “útvonal” mentén éli életét, a nagy történések majd augusztus 6-tól lesznek esedékesek nála.

501-es

El kell keserítsem a divatrajongókat, nem a legendás Levi’s farmerről lesz szó, sokkal profánabb apropó miatt választottam ezt a címet a mai posztnak.

Hétfőn arra a merész elhatározásra jutottam, hogy a reggel 8 órakor kezdődő előadás után tömegközlekedve fogok nekivágni Mawson Lakes-nek. A két egyetemi campus kocsival kb. 25 percre van egymástól, busszal viszont majdnem egy órányira. Nyilvánvaló választásnak tűnt, hogy a villamoshoz szokott szervezetemet egy direkt járatra kényszerítem fel, azaz nem bajlódok átszállással, vagy éppen járműváltással (vonat-busz kombó). Ezért a voksomat az 501-es buszjárat mellé tettem, kiderült, igen jól döntöttem. Nem csak azért, mert alig voltak a buszon, vagy mert majdnem az intézet elől indult és a célépület előtt rakott le, hanem mert olyanban volt részem, amiben még sehol a világon. A busz egy darabig rendes buszként viselkedett, ment az út bal oldalán, megállt a megállókban, felvette az utasokat, vagy épp kiengedte őket. Aztán jött a csoda. Rákanyarodott egy olyan külön útvonalra, amire egy mini alagúton vezetett az út, és ami nem állt másból, mint két, talpfákra ráfektetett beton sávból (úgy kell elképzelni, mint egy vasúti sínpályát, csak a sínek helyett kb. 30-30 centi széles sávok vannak). Elég félelmetes volt, pláne úgy, hogy ezen az “izén” a busz képes volt 80 km/h-val száguldani (mások elmondása szerint van, ahol 110 km/h-val is mehetnek). És volt, hogy néha a szembe sávban is száguldott egy “tesó”. Nagyjából 5 percenkénti irdatlan tempó után volt egy-egy állomás, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy amíg mi kiálltunk a megállóba, addig még vagy 5-6 busz mellőzött ki minket (értsd: ezen a beton sávon ennyien száguldottak mögöttünk 1-2 percen belül).

Ezen kívül mi is történt még velünk? Voltunk még Lee-vel meg 16 másik kínaival horgászni. Sikerült nekünk 19 pontyot fogni, köztük az egyik legnagyobbat is, ami kb. 1.5 kilós lehetett. Ők sem voltak ügyetlenek, megfogták a 15-16 halat ők is egy délután. A folyón hihetetlen forgalom volt amúgy, motorcsónakosok cikáztak fel-le, no meg néhány nagyobbacska hajó is (képmániásoknak alant csatolva néhány ;).) A hétvége másik híre, hogy hivatalosan is felvettek az egyetemre, augusztus 6-tól indul az ösztöndíjam.

Már megint bevettem

Csütörtökön a suliban részt vettem az előző posztban már említett Qualtrics program oktatásán. Kiderült, hogy ez egy online kérdőív készítő felület, ami kb. mindazt tudja, sőt, még annál is többet, mint az a program, amivel mi anno az ügynökségen szívtunk. Lehet ebben mindent csinálni, kérdéstípusokat kombinálni, képeket, videókat beszúrni, stb. Ehhez képest az otthoni verzió tényleg csak babapiskóta volt.

Az oktatás után kávézni mentem az egyik indonéz tanársegéddel, aki nem csak, hogy tudja, hol van Budapest, hanem már járt is ott, és ezen kívül pedig ugyanazt a tantárgyat fogja oktatni, mint én. Ledíleltem vele, hogy minden órájára bemegyek, és meghallgatom, ő hogyan csinálja a tanulók “kiképzését”. Adott pár hasznos tanácsot is, például, hogy van egy olyan terem, ahol lehetetlen tanítani, mert 30 méter hosszú, és középen kell rohangálni; vagy hogy a nemzetközi diákokra oda kell figyelni, mert ők hajlandók puskázni, hazudni, csalni, de a helyiek nem, és ez utóbbiak nagyon aktívak és kérdezősködők. Erre mi derült ki? Hogy lesz órám a rossz teremben és csak helyi diákjaim lesznek…No comment.

Pénteken elmentem az író képzésre is. De úgy tűnik, már megint bevettem a marketing dumát. Azt hittem ugyanis, hogy majd jó kis mondatokat tanulunk, amikkel fel lehet javítani az anyagunk angolosságát, vagy éppen veszünk néhány hasznos tippet, amivel profibbnak hathat az irományunk. Ehhez képest egy valaha Németországból menekült családból származó néni beszélt órákon át a lingvisztikai PhD-jéről, aki arra akart minket rávenni, hogy mielőtt neki állunk írni, mást sem kell tennünk, mint jó nagy belégzéseket csinálni, rágondolni a témánkra, majd arra, hogy mit látunk, mit érzünk, milyen szín jelenik meg előttünk, és milyen ízt ízlelünk. Majd azonnal belekezdeni a 15 perces írásba, és fel sem emelni a tollat. Na ezzel nekem csak 2 bajom volt: 1. másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mi a francot fogok írni 15 percig a kutatásomról úgy, hogy nem emelem fel a tollam – tehát csak szavak és gondolatok kóvályogtak a fejemben; 2. általában gépelni szoktam, mert időpocsékolásnak tartom, hogy valamit leírok papírra, majd újra begépelem – tehát hogyan nem fogom otthon felemelni a tollam, ha nem is tollal írok :). És hétfőn ennek még van folytatása is.

Páromnak is elkezdődött újra a suli, de mivel az előző osztályát szétszedték, így már nem olyan jó a társaság. Új tanárt is kapott, most egy tanárbácsit, akit nagyon nehezen tudnak megérteni. Azt mondja, sok logika sincs abban, amit vesznek, nem kapnak annyi anyagot sem, mint korábban, és már az első 2 napon 3 darab tesztet íratott velük a jóember. Ha jövő hét végén nem váltana esti sulira a munka miatt, akkor is biztos lennék benne, hogy megérné neki átkérnie magát egy másik osztályba. Minden nyelvtanulási lelkesedése lelankadt ugyanis.

Tűzkeresztség

Hétfő délután, pont mielőtt indultam már volna haza az egyetemről, dobott egy e-mailt a fogyasztói magatartás tantárgy előadója (aki mellesleg az egyik supervisorom is), hogy itt egy link, a másnap reggel 10 órási találkozó előtt legyünk szívesek elolvasni az ott található anyagokat. Fel is mentem még gyorsan az oldalra, 5 anyag volt fenn, egy 108 oldalas, meg a többi 15-20 oldalas. Szóval estére megint volt mit olvasgatnom – pedig még a tankönyvön sem verekedtem túl magam. Szégyen, nem szégyen, én bizony a 12. oldalon mindig elalszom. Kár, hogy kétszáz valahány oldalas a könyv kb. :(.

Aztán eljött a kedd reggel is, amikor felvilágosítottak, hogy milyen is lesz tanítani az adott tantárgyat. A hallgatók az előző szemeszterben megismerkedhettek Kotler bácsi marketing elméleteivel (de jó lenne emlékezni a SWOT analízisen kívül bármire is angolul ;)), és mi ebben a tantárgyban jól leromboljuk azokat. Mert ugye mindaz, amit a suli kutat, az szöges ellentétben van az eddig rögzült gyakorlattal. Mondhatnám röviden: csodás. Ha ez nem elég, akkor az is kiderült, hogy javarészt ázsiai diákokat kell szóra bírni az órán, sőt csoportfoglalkozásokat tartani velük, órai aktivitásra rávenni őket, 3-szor véletlenszerűen beszedni és leosztályozni a házi feladataikat, kétszer dolgozatot íratni velük az órán, és egyszer vizsgáztatni őket írásban. Továbbá, ügyeletet kell tartani egy fórumon, amikor is ezek a kedves hallgatók kérdéseikkel fordulhatnak hozzánk. Ugye, milyen jól hangzik? Úgy érzem, 12 héten keresztül rajtam lesz a tábla, hogy ide lőjetek. Nekem nem ilyen emlékek élnek az eszemben a mi szemináriumainkról…

Az első sokk után azért összeszedtem magam, és a harmadik supervisorom tanácsára írtam az egyik kollégámnak, aki a Foodland nevezetű helyi szupermarket lánchoz készült interjúkra. Mivel szerettem volna becsatlakozni, és találkozni a kapcsolataival, ezért nagyon szépen megkértem, hagy legyek az árnyéka. Belement, úgy hogy ma reggel Pasadena-ban kezdtünk, 10 órakor (ez azt jelenti, hogy 8.30-ig aludhattam). Autócskával, meg persze Pistivel (GPS) szépen elgurultunk az adott helyre, a találkozó előtt körbenéztem a boltban is, nehogy valami irdatlan nagy hülyeséget kérdezzek. Kiderült, hogy a kapcsolat (hívjuk mondjuk Tony-nak) nem ér rá mégse, és így telefonon keresztül megkért minket, hogy jöjjünk vissza 11.30-ra. Az pont nem volt jó, mert akkor már egy másik meeting kezdődött, szóval abban maradtunk vele, hogy délután jövünk vissza. 11.30-ra átgurultam Frewville-be, ami a belvárosban van kb., de ennek ellenére teljesen más a bolt kinézete, mint a másiké. Míg az előző egy kirakat boltnak tűnt, addig ez utóbbi egy otthoni Coop vagy Reál boltnak. Az itteni interjú alany nagyon cuki volt, több, mint egy órát beszélgettünk vele, én is feltehettem a kérdéseimet, még válaszokat is kaptam rájuk. A csávó a következő módon csomagolta be egy kérdésbe azt, hogy honnan jöttem: valahonnan innen származol Adelaide-ből? Jót röhögtem magamban, és arra gondoltam, aha, itt nevelkedtem a prérin a bokrok alatt, azért van ilyen ólajtónyi akcentusom :). Mondtam neki, hogy honnan vagyok, de szegényemen látszott, hogy azt se tudja, hova tegye az országot. Innen visszamentünk a Pasadena-ba, ahol a kapcsolat (Tony) továbbra sem ért rá, de leakasztott egy “rendkívül jól motivált” embert, hogy majd ő fog a kérdéseinkre válaszolni. 30 perc alatt háromszor hangzott el, hogy ő 10 éve van a kereskedelemben, nagyon sok szupermarketnél dolgozott már, és hogy ő aztán mindent tud. A kollégámmal egymásra néztünk, és mindketten arra jutottunk, nem nagyon erőltetjük itt tovább a beszélgetést, mert a csávó egó-harcol, így nem megyünk vele semmire.

Holnap kapok oktatást egy Qualitics névre hallgató szoftverről. Első hallásra valamilyen “izgalmas” statisztikai programnak tűnik, de majd meglátjuk, hogy mi ez ténylegesen. Aztán ha sikerül bekönyörögnöm magam, akkor pénteken és hétfőn egy “Hogyan írjunk jó javaslattételt angol nyelven, ha az nem az anyanyelvünk?” című egész napos workshopra kell mennem. Ami csak azért érdekes, mert hétfőn az első fogyasztói magatartás előadáson is ott kéne lennem reggel 8-tól (!), hogy bemutassanak, mint leendő kiképzőt :). Kéne nekem valami időnyerő gép, azt hiszem.

Az a bálna álma, hogy mindent megzabálna?

Mivel régen volt már kirándulós beszámoló, ezért most nagy meglepetés nem lesz, hogy az következik. Tegnap párom felnyalábolta az összes horgászcuccát, no meg Lee-t és kis családját, és elvitte őket a Murray folyóra, ha már kínai barátja annyit rinyált, hogy ő bizony nagy halat akar fogni. Kezükbe nyomta a botot, és mondta nekik, tessék horgászni. Ezek meg úgy kapkodták ki a pontyokat a folyóból, mintha az életük múlna rajta. A fogás az igazán kicsitől a 1.5-2 kilós halakig terjedt, darabra kb. 15-t bírtak kitekerni. Drágám hiába akarta őket rávenni, hogy a kicsiket dobálják vissza, mert nincs értelme azokat megpucolni, de mivel itt ugye ez tilos, Lee-ék pedig jó állandó lakosok módjára nem akartak törvényt sérteni, ezért még a kicsiket is hazavitték magukkal.

Ma meg a bevásárlást követően gondoltunk egy váratlant, és elautócskáztunk Victor Harbour-be. Tettük ezt azzal az alantas céllal, hogy jól megnézzünk magunknak egy-két bálnát. Az SA Whale Center honlapján lehet követni, hogy melyik helyen, mikor láttak bálnát, így mi konkrét lelőhelyre mentünk, nagyjából az Ocean és a Coral Street kereszteződésénél kezdődő mólóhoz. Ezen keresztül lehet bemenni a Granite Island-ra. Van itt is minden, ami kell: pingvin centrum, ló vontatta villamos, sétaösvény, no meg persze jó nagy szél, eső, szivárvány, és vidáman játszadozó bálna. Volt egy-két pillanat, amikor azért átsuhant az agyamon egy összeesküvés elmélet arról, hogy a bálna műanyag, és azt is csak akkor küldik a felszínre, amikor már mindenki elrakta a fényképezőgépét. Ugyanis még akkor is alig bírtuk szegényemet lefotózni, amikor sorozatfelvételre állítottuk a gépet.

A lényeg a lényeg végül is, bálna volt, láttuk is a “szárnyacskáját”, a fehér hasikáját, illetve a jó sok kagylóval megpakolt fejecskéjét. Állítólag ő még csak kisebb bálna bébi volt – mondjuk így is akkora volt, mint egy 20 személyes hajó.

  

Tudományos kitekintés

Lehet, most el fogom veszíteni az olvasótáborunk egy részét, de egy kedves kommentelő kérésének eleget téve pár “romantikus” mondatban leírom, mit is kutatok (nem, nem a ruhásszekrényt ;)), illetve miről is írom majd életem, saját magam számára készített, 4. szakdolgozatát. Kicsit messziről fogok indítani, de hát ugye mindig a kályhától kell kezdeni a történet mesélését ;).

Ugye, amikor kijöttünk, épp halasztottam az első sikeres pszichológia szakos évem után. Egyrészről nem bánom, hogy belevágtam abba az egyetembe, mert nagyon sok érdekes információval lettem gazdagabb. Arra is rájöttem, hogy továbbra is érdekel a pszichológia, de semmiképp nem szeretnék lélekgyógyászati szakbubus lenni. Beszélgetni szeretek, pontosabban ez sem igaz így 100%-ban. Szeretek aktívan hallgatni, majd olyan kérdéseket hangosan feltenni, amit a másik is feltesz magának, odabent, csak nem mer kimondani, vagy épp megválaszolni. Másrészről viszont kicsit kezdtem besokallni a mérhetetlenül sok tanulnivalótól. Az rendben, hogy az ember úgy fejlődik, ha tanul, de munka mellett mondjuk biológiát (anatómiát) vagy éppen általános lélektant elsajátítani nem éppen leányálom, mondhatnám számomra (mindenféle affinitás nélkül) kb. a mission impossible kategóriába esett mindez. Erre mit hoz a sors? Hogy itt, Ausztráliában szintén tanulok. Pontosabban még csak fogok tanulni 2 hét múlva, addig csak dolgozom előre azon, amiből majd szakdolgozni fogok.

Amikor felvettem a kapcsolatot az intézettel, munkát kerestem náluk, de kiderült, hogy ez csak úgy lehetséges, ha beiratkozom valamilyen képzésre. A téma megtalált engem, alig várták ugyanis, hogy valaki jöjjön már egy kis életbeli munkatapasztalattal. Én meg jöttem. Na, de mi is ez a téma? Hivatalosan: a gyártók és a kereskedők közötti erőegyensúly árakciók kidolgozása esetén. Szép, mi? 🙂 És akkor bővebben: ugye ma már bármelyik hiper-szuperláncba látogatva azt látjuk, hogy ez a termék is 20%-kal le van akciózva, vagy éppen a másik termékből most 3-t kapunk 2 árárért. Van olyan termék, amin ez az akciózás folyamatosan fut, van olyan, amelyikre meg vadászni kell, ha kedvezőbb áron akarjuk megvenni. No, de miért is van ennyi árakció? A termék gyártói azt mondják, hogy a szemét, gonosz, galád hiper-szuperek kényszerítik őket a folyamatos akciózásra, vagy hogy éppen a sajátmárkás termékek jelenléte csinálja ki őket, ezért a verseny miatt kell akciózniuk. Néhány amerikai kutatás alapján az derült ki, hogy a gyártók saját magukat hergelik bele ebbe az akciózzunk agyba-főbe dologba, mert hát rövid távon tényleg van hatása, de hosszú távon semmi pozitív (árérzékeny vevők, csak hogy egyet említsek), és végül is a retailerek (hiper-szuperek) sem várják el az eszetlen promóciózást. Persze, ha a gyártó maga akarja, akkor ők sem hülyék ellenállni. Tehát a fő kérdés az, hogy hogyan működnek a döntési folyamatok egy árakció alkalmazásánál, tervezésénél. Ez meg ugye pszichológiai (viselkedéskutatás, vagy mi a fene).

Azt találtam ki, hogy először is jól megvizsgálom, hogy gyártói oldalon az egyes részlegek (sales, trade, marketing, gyártás, pénzügy) hogyan működnek együtt, ki a nagyobb kutya, és miért az, aki éppen az. Az hozza-e a döntést, akinek kéne, vagy éppen ha nem,  miért nem. Aztán ugyanezt megvizsgálnám a kereskedői oldalon, a beszerzői csapat és közreműködő “szervei” kapcsán. Egy kis szociometriával meg egy kis conjoint analízissel. Ez utóbbival az egyes árakciók típusának az alkalmazási hajlandóságát tesztelném, illetve hogy a választást mi befolyásolja. Hogy ha még ez nem lenne elég (csak csendben jegyzem meg, ez kb. 4-5 kutatást jelent eddig), akkor arra gondoltam, hogy ezt nagyon király lenne mondjuk itt, Európában és az USA-ban (is) megcsinálni. Ha ez összejönne, akkor körbeutazhatnám a világot :). Persze, most beleért a kezem a bilibe, de azért mekkora lenne már egy ilyen tudományos munkát végrehajtani? A gond csak az, hogy talán a gyártói oldalhoz még be tudom magam “könyörögni” a régi kapcsolataimon keresztül, de kéne pár ajtó, ami a retailerek felé is megnyílik. Ötletek jöhetnek ;).

Ja, és hogy a végén legyen egy kép is, meg legyen is valami köze ennek is a tudományossághoz, ezért csatolok egy fotót a Rundle Mall egyik szobráról. Na, mi a gond a képen? (nem, nem az élességre gondolok ;))

Lakásinspekció

Múlt héten levelet kaptunk az ingatlanügynöktől, hogy most kedden reggel 9 és 13 óra között jönnek az első inspekcióra. Azaz megnézik, mennyire vagyunk rendes albérlők. Puccba is vágtuk a lakást, a csempemosástól az ablakpucolásig mindent megejtettünk, a hétvégi takarítást követően azért tegnap még egyszer letörölgettem, illetve párom is felporszívózott. Lehet, kicsit túlzásba vittük a dolgokat, de inkább legyen csocsi-ragyi minden, mint hogy valamit kritizáljanak.

Emberünk meg is érkezett 11 óra körül. Kiderült, hogy az egész házban most tartják az ellenőrzést, így nem csak hozzánk jött, hanem mindenkihez – legalábbis az emeletünkön. Elővette a kis iPadjét, és egy előzetesen kialakított skálán kattintgatta, hogy mi mennyire megfelelő. Mutattam neki, hogy bizony a nagy hálószobában van 2 problémánk is. Az egyik, hogy az üveg gardrób ajtó ragasztása megadta magát, és tartok tőle, hogy ki fog zuhanni. Mondta a csóka, hogy ezzel a gonddal négyből három lakásban találkozott, sőt a “mosós” (minden nap mos 2 adagnyi cuccot) szomszédnál már ki is esett a tábla (2.5 x 1.2 méteres tábláról beszélünk!), szóval szerveznek majd egy közös javításos napot. Aztán megmutattam a felhólyagosodott falat is az ágy mögött, mondta, ilyet még nem látott csak fürdőszobákban, vagy olyan helyen, ahol csőtörés volt. Mivel itt sem vizes helyiség, sem cső nincs, így el sem tudja képzelni, mitől lehet, de kivizsgálják. Nem akartam neki mondani, hogy tippjeink szerint a “proper heating” (megfelelő fűtés) teljes hiánya okozza a fal nedvesedését hideg téli hajnalokon. Mindegy, majd jön egy szaki, és kifundálják, mit is lehet ezzel tenni.

Mivel az értesítő levélben az is benne volt, hogy nézik az ablakok tisztaságát is, ezért megkérdeztem tőle, hogy azt az egy darab ablakszárnyat, amit nem tudtam lemosni a rögzített szúnyogháló miatt, hogyan kellene pucolni. A válasz egyszerű volt (meg is mutatta): nyomjam felfelé az ablakot a keretben, majd pedig emeljem ki a helyéről. Így meg tudom pucolni. Mondtam neki, hogy azért azt tudja, hogy ha most otthon lennénk, a saját házunkban és ezzel a trükkel jönne, akkor három percen keresztül körbe röhögném a térdemet csapkodva. Mer’ azé’ az mégse’ normális (szerintem), hogy az ablakot ki kell venni a helyéről, hogy le lehessen takarítani. Itt tényleg minden másképp van ;).

Végül is jót derült ő is, és boldogan távozott a következő értékelést maga után hagyva: It was a pleasure to carry out a routine inspection on your home. Thank you for taking the time to care for the property, the owners will be pleased to receive our report. (Egy élmény volt Önöknél megejteni a rutin ellenőrzést. Köszönjük, hogy vették a fáradságot, és rendben tartották az ingatlant, a tulajdonosok boldogok lesznek, amikor kézhez kapják a jelentésünket.) Szóval ezen is túl vagyunk ;).

Nemzetközi kapcsolatok

A szerdai nagy öröm után (leadott konferencia cikk) igencsak unalmasan teltek a napok. Ilyenkor már nehezen találok témát, elvégre arról csak nem írhatok, hogy milyen király töltött csirkecombot csináltam, vagy ej, de jó, sikerült 1.19$-ért tankolni (eddig 1.59$ körül mozogtak az árak). De amikor szűkén vagyok az ihletnek, párom mindig gondoskodik róla, hogy csak legyen miről írni. Pénteken ugyanis felhívta Lee cimborája, hogy menjenek horgászni. A múltkori remek pecázáson felbuzdulva (amikor is ugye kínai barátunk egyáltalán megtanult bedobni) kitalálta, hogy ő bizony ráveszi páromat, menjenek el nagy halat fogni a Murray folyóra. Kb. egy jó órát azzal töltöttünk el, hogy  kifundáljuk, mikor és hol lehet ezen a folyón óriási halat fogni. Na, kiderült, hogy a tél nem alkalmas erre, inkább a tavasz eleji idő a remek. Szegény Lee nagyon csalódott volt, hogy nem lesz nagy hal a vödörben. Mindegy, azért vett magának, meg a fiának egy-egy botot (nem a legjobbat, szerintem csak bement a boltba, szín alapján választott kettőt, és elhozta őket), meg némi teljesen haszontalan szereléket, és boldogan jött szombat délben hozzánk, hogy akkor menjünk az Onkaparingára, ha már a Murray-re nem akarunk. Elhívta még két másik kínai osztálytársukat is, mindkettő hozta a családját is. Elég aranyosak voltak. Viszont a Port Noarlungáig vezető úton hívőbb lettem, mint valaha. Mindenki gondolja meg jól, mielőtt beül egy kínai vezette autóba ;).

A horgászás jó volt, bár 8-an összesen 4 darab halat fogtunk (meg egy rákot, aki halnak képzelte magát), és a végére még kockává is fagytunk. De hát ugye így a nagy fehér főnök hírnevén, ha nem is esett csorba, de azért az önérzet működött, így kimentünk ma is, hátha nagyobb szerencsével járunk. Az idő sokkal szebb volt, sütött végig a nap (17 fok, azért ez nem rossz így télen), de fogni megint csak 2 halat tudtunk. Az első az én horgomra akadt, de szerintem csak azért, mert a hal öngyilkos akart lenni. Az azért megnyugtató, hogy másnak sem sikerült többet akasztania.

Ja, még egy. Csütörtökön küldött egy levelet a nagyfőnök, hogy írt egy cikket, és legyek szíves átolvasni és véleményezni (szakszóval: peer review), mármint mennyire jó a felépítése, mennyire épülnek egymásra az állítások, mennyire pontosak az idézések. Egész jó kis anyag volt a vírus videók márkázottságáról (mennyire befolyásolja a megosztást, ha látszik, vagy elhangzik benne a márka neve, vagy annak a megkülönböztető elemei: színek, stb.). Nem akarom lelőni a poént, ezért csak egy részletet emelnék ki. Kiderült, hogy mindössze minden 5. vírus videóban mondják ki a márka nevét, és ha ezt többször tennék, az segítene. A konklúzió az volt, hogy a kreatív igazgatók (cöcö !) nem szeretik a túlzott márkázottságot, ezért nem alkalmazzák a verbális márkázást. Lehet, lelomboztam a nagyfőnököt, de ennél jóval profánabb magyarázata vannak ennek. A végfelhasználók nagy részénél nem annyira fejlett a számítógépes technika, mint amennyire a marketingesek gondolják. Vagy hangkártya, vagy hangfal nincs a gépek jelentős (és igen, inkább nagyobb) részénél. Szóval ez lehet az oka inkább a nem-mondjuk-ki-a-márka-nevét-csak-mutatjuk mögött. Józan paraszti ésszel mentve a kreatív igazgatók becsülete ;).

Megkönnyebbüléssel teli(hold)

Megkönnyebbülés hatja át kicsiny lelkecskémet, ugyanis a mai napon leadtam életem első, éles, hivatalos, konferenciára szánt, 7 oldalas, angol nyelvű cikkét  (aka competitive paper). Nehéz szülés volt, de kijött ;). Bele kell még jócskán azért abba rázódnom, hogyan írjak akadémiai stílusban, mert bármennyi prezentációt is csinált az ember az életében, vagy éppen különböző riportok formájában fogalmazott “lineárisan”, köszönő viszonyban sincsenek azzal, ami itt az elvárás. Az egynyelvű szótár a google után a legjobb barátom most, de lehet csak azért, mert még nem találtam rá egy igazán jó szinonima szótárra. Jutalomképpen megleptem magam egy adag békás gumicukorral (nem az íze olyan, hanem a formája ;)), meg egy arckrémmel. Ez utóbbit nagyon benéztem, mert nem vettem észre rajta a lóbetűket, hogy “tinted” (színezett). Végül is, ha belegondolok, télire lesz tőle egy kis színem.

A nyelvsuli első etapjának végeztével, párom időközben belekóstolhatott a csodacsokik gyártásába is egy kicsit (igazi Gombóc Artúrnak való mesevilágba csöppent), illetve most már kaptunk írásos megerősítést arról is, hogy akkor augusztus 6-án kezdhet a mentők Mobile Data Installation Project-jének keretében. Olyan szépen fogalmazták meg, hogy GPS antennákat kell telepíteni a kocsikba, nem? 😉

És a mai napi bejegyzés végére egy kis természettudományos kitekintés. Tegnap este, miközben valami otthonról hozott sci-fi-szerű filmet néztünk, azt mondja párom, hogy figyeltem-e már a Holdat, mert olyan más. Na mondom, most fogja rám hozni a  frászt, de kiderült, csak arra gondolt, hogy az északi féltekén másképp dagad a Hold, mint a délin. Előbbin DOC alakban változik (azaz jobbról balra), itt meg pont fordítva, COD alakban (azaz balról jobbra). Azt eddig is tudtuk, hogy a Göncölnek látszó szekér (tök úgy néz ki, mint az igazi), az nem is az, de hogy még a Hold is más, az újdonság volt :). Viszont egy hiedelmet el kell, hogy oszlassak: a víz nem ellentétesen folyik le az otthonihoz képest, hanem egyszer így, másszor meg úgy.