Holdra szállás

EGY EXTRA BEKEZDÉSSEL A VÉGÉN FRISSÍTETTEM A POSZTOT!

Időzíteni tudni kell. Ebben kétség kívül nagyon jó vagyok. Miért is? Mert hétfőn azt képzeltem magamról, hogy tudok repülni, de kiderült, hogy nem. És akkor álljon itt a történet kevésbé rébuszokban:

Hétfőn valamikor reggel 10 óra után valaki elkezdett dörömbölni az ajtón, mint egy félőrült. Nem egyszer verte az ajtót, hanem többször. Mivel hétfő és kedd a “szabadnapom”, így pizsiben voltam még az ágyban. Miközben üvöltöttem, hogy mindjárt megyek, magamra kaptam egy melegítőt, és rohantam le a lépcsőn. Azt gondoltam ugyanis, hogy a postás az, aki veri az ajtót (vártunk pár ebay-es csomagot). Ekkor azonban valamilyen furcsa okból kihagytam az alsó lépcsőfokot, és így a levegőre lépve fejeztem be a lefelé rohanást. Ennek az lett az eredménye, hogy elvágódtam a földön, és rázuhantam az alámfordult jobb bokámra. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, de úrinő módjára inkább feltéptem az ajtót, és megkérdeztem egy szuszra az ott álló csávótól (nem, nem a postás volt az), hogy what-the-fuck-do-you-want-and-why-are-you-banging-on-my-door-as-an-asshole? I’ve just broken my leg cause of you… (kb. mi a tökömet akarsz, és miért vered az ajtót, mint egy seggfej? Most törtem el a lábam miattad!) Kiderült, hogy a strata-tól (kb. társasház gondozóktól) jöttek, és csak szólni akartak, hogy ne ijedjek meg, mert az ablakom előtt fognak járkálni, ugyanis takarítják a tetőt és az ereszeket.

Ezek után olyan röpke 2 órán keresztül rázott a hideg, gondolom, a sokktól. A lábamat nem mertem megnézni, mert annyira fájt, hogy azt hittem menten meghalok, és nem voltam felkészülve arra, amit esetleg láthatok. Gyorsan rátekertem azért egy fáslit, csukott szemmel. Mert amit ugye nem látunk, az nincs is. Tipikus női logika.

1 órára be kellett mennem páromhoz egy meetingre, így annak rendje és módja szerint beültem az autóba, és elvezettem a mentőkhöz. Ironikus, tudom. Persze, a főnökei megértően viccelődtek, hogy biztos azért estem le a lépcsőn, mert iszom.

Ezek után este 7-re kaptam is időpontot a körzeti dokihoz, ahol is egy “uh, de ronda” megállapításért, némi lábnyomkodásért, és egy röntgenes beutalóért ki is csengethettem a szokásos kukkantási díjat (74 dollárt). Megtudtam, hogy az ilyen jellegű sérülést nem érdemes vizesruházni, jegelni kell, így estére először egy 500 gr-os fagyasztott erdei gyümölcs-válogatást tekertem a lábfejem köré, amit később párom “és akkor mit teszünk a joghurtba?!” című kétségbeesett kérdése után 2 jégakkura cseréltem. Aki szenvedni akar, annak ajánlom kipróbálásra a fájó lábfej + 2 x 0,5 kilós jégakku kombót ágyban történő helyzetváltoztatási (értsd: fordulási) célzattal, garantáltan nem marad el a hatás.

Reggel elvezettem a radiológiára, majd azt a kb. 700 métert, ami a parkolótól vezet a felvevő pultig egy lábon végig is ugráltam. Nagyon viccesek voltak a betegek, elsősorban az öregek, volt, aki felajánlotta a botját, vagy épp a rokiszékét. Ez utóbbi igazán kecsegtető ajánlat lett volna, csak nem tudom, hogy a bácsi hogyan is ment volna tovább. Mert hogy neki nem volt egy lába sem…

A radiológián leadtam a beutalót, de nem akadtak azon fenn, hogy nem kértem előre időpontot. Mire elbicegtem 10 métert a váróterembe, már hívtak is be azonnali röntgenre. Kb. 10 féle beállításból csináltak “fotókat” a lábamról, egész jó fekete-fehér profil képek is születtek 😉 . 1 óra várakozás után már kezemben is voltak a felvételek, mindezért 115 dollárt csengettem. Kocsiba be, és irány a körzeti doki újra. Igaz, csak este 5.30-ra volt időpontom, bepróbálkoztam, hátha beférek egy szabad időpontra. 20 percnyi várakozás után be is tudtam menni. Sajna a röntgen egyértelműen megmutatta, hogy a jobb lábam szélső lábközépcsontja spirálisan eltört. Ez a fajta törés a doki szerint nagyon ritka, általában ennek a csontnak az alsó egyharmada szokott törni, ugyanis odatapad a szalag. Az hogy a közepe tört, az kb. a fehér holló esete. Gipszelni nem kell, de azért sínbe kell rakni, 6 hétre. Újabb beutaló, ezúttal egy protéziseket is gyártó céghez, ja, és egy lab*szás a dokitól, hogy miért nincs magánbiztosításunk. És persze megint 74 dollár a látogatásért. Igaz, a vizitdíj és a röntgen 50%-át visszatéríti a Medicare (kb. TB).

Kocsiba ismét be, haza, majd telefon páromnak, hogy ebédidőben el tudna-e vinni a protkósokhoz egy új lábért. Persze, hogy igen. Szerencsére a hely nem volt túl messze tőlünk, de a recepciós néni egy pillanat alatt kiakasztott. Leb*szott ugyanis, hogy nem kértem időpontot, és egyébként is, hogy gondolom, hogy ebédidőben megyek be hozzájuk. Nagylelkűen volt egy kishölgy, aki félretette a szendvicsét, és 5 percben kiképzett az Aircast Extra Pneumatic Walker (röviden légkompresszoros holdjáró) használatára. Persze ehhez először is hozott egy 8-8 és feles méretű holdjárót, szétszedte, majd lépésről lépésre elmondta, hogyan kell összerakni, és hogyan kell felpumpálni levegővel a bokám körül, hogy kialakuljon a megfelelő tartás. Gyakoroltatta velem a dekompresszálást is, de mivel gyorsan tanultam, 5 perc múlva már tényleg a kasszánál is voltam. Egy félpár csizmáért legomboltak rólam 312 dollárt, amit természetesen a Medicare NEM támogat. Tény és való, hogy pont ezen a héten szerettem volna egy csizmát venni magamnak, de eredetileg azt terveztem, hogy bőrből és egy egész párat.

  

Na, kérem szépen, pénteken igazán nagy mértékben eldurrant az agyam az én csocsi-ragyi vagyonokat érő légkompresszoros holdjáróm kapcsán. Nem az eszköz miatt, hanem a kedves, valószínűleg csak a jószándék által vezérelt doktorbácsi miatt. Ugyanis kiderült, hogy ha nem a körzeti doki-röntgen-körzeti doki-protézises cég útvonalat járom be jóhiszeműen, és a rendszer ismerete hiányában, hanem a baleset után egyenesen mindenkit leszarva a Royal Adelaide Hospital-ba megyek be, akkor bizony állandó lakosként, és így egy Medicare kártya büszke tulajdonosaként nem szabadítanak meg összességében közel 575 dollártól szervezetten, hanem ingyen és bérmentve ellátnak, igen, még a holdjáróval is. Szóval kemény tanuló pénzt fizettem a tudatlanságomért. Nem mellesleg pöttyet átverve is érzem magam, mert a körzetinél el is mondtam, hogy nincs magánbiztosításunk, csak a TB (ezért kaptam is ugye lecseszést), így nem értem, miért nem merült fel a dokiban az a lehetőség, hogy akkor tessék inkább bemenni a kórházba, és így pénzt spórolni.

Hova rohan az idő?

Úgy ment el az elmúlt két hét, amióta nem jártam erre, hogy észre sem vettem. Mondjuk nem csoda, mert hiába nem dolgozom az irodában hétfőn és kedden, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem dolgozom. Pl. ilyenkor szoktam a kis- és nagybeadandók javarészét kijavítani, elkészíteni az adott heti órai preziket a vázlatok alapján.

2 hete még ennél is sűrűbbre sikeredett a hét, mivel kedden Melbourne-be kellett utaznom, találkozni egy leendő ügyféllel. Mármint az ügynökség (jövőbeli munkahelyem) egy leendő ügyfelével. Mivel nem gyengén eddig 3 tenderbe vontak be, amit a főnökkel párosban viszünk ketten (mert a főnök elmondása szerint a leendő kisfőnökömmel lehetetlen ilyen dolgokról beszélgetni), így az extrán elhavazódásomhoz az olyan finomságok is hozzájárulnak, mint a főnök kikupálása a legújabb marketing trendekből. Becsületére legyen mondva, gyorsan tanul, és aztán ügyesen alkalmazza is a fejébe vert tudást a meetingeken. Szerencsére, megvan az összhang is, ami annyit jelent, hogy félszavas papírra vetett üzenetekből azonnal leveszi, merre kéne terelni az ügyfelet.

Ha ez még nem lenne elég, akkor finishbe ért a szakdolgozati publikációm is. Pontosabban, mondjuk, hogy egyelőre ráfordult a célvonalra. Van ugyanis még egy belső review kör, amin át kell mennie, aztán leadhatom, hogy egy A*-os nemzetközi szaklapban publikálják, ha arra érdemesnek találják. Remélhetőleg, annak fogják találni, mert tényleg király lett a végeredmény, és végül is csak egyszer kellett átszerkesztenem, és kétszer finomítgatnom.

Mi történt még velünk? Párom volt horgászversenyen, de most nem járt olyan sikerrel, mint tavaly. Mondjuk a mezőny is más volt, most nyílt volt a nevezés, és így kb. 600 lelkes horgász hasította a habokat, és hegyezte a horgát kapásra várva.

És ezt még mindig tudom fokozni! Egy itteni kedves magyar barátnőmmel, aki hasonlóan sózott seggű, mint én, legyalogoltunk egy maratont múlt szombaton. Igen, 42,05 km-t Hallett Cove és Largs Bay, majd vissza Henley Beach útvonalon, mert csak így jött ki a szükséges kilométer. Egyetlen szépséghiba került a gépezetbe, mégpedig az, hogy az USA-ban, idefelé vett Merrell gyalogló cipőm megmakkant pontosan a táv felénél, így nem gyenge fájdalmak közepette futottam be a célba. A fájdalom most így 4 nap után végre enyhült, borogatás, kenegetés, és fáslizás hatására már magamra tudok erőltetni egy csizmát, amiben képes vagyok besántikálni az óráimra.

De a legjobb, hogy a tegnapi lottósorsoláson (7+2-es) sikeresen eltaláltam 4+1 számot, és ezzel 6 dolláros befektetéssel nyertem majdnem 22 dollárt. Érdekességként álljon itt, hogy azt az 5 számot találtam el, amelyeket a szüleim lassan 20 éve folyamatosan megtesznek nekem az otthoni ötös lottón.

Csak be kéne fejeznem a pszicho szakot

Nem, egyenlőre biztos nem a közeljövőben fog ez bekövetkezni, de elég sok minden arra utal, hogy valószínűleg igaza volt a szakmai szocializáción a pszichológus “néninek” (tőlem 4 évvel fiatalabb), és lenne mit keresnem azon a pályán. Szavaival élve, tipikus segítő vagyok, mindig is be fogom vonzani a (lelki)sérülteket. Hurrá!

Hosszú ideje érdekelt a pszichológia (mint rajtam kívül az emberek 80%-át), elsősorban a reklámok miatt, de az elvégzett egy évem után azért több területbe is szívesen beleástam volna magam. Sajnálom, hogy felfüggesztettem a tanulmányaimat, de mindezt az ausztrál célért tettem.

És ez most hogy is jön ide? Szerdán nagyon érdekes dolog történt. Van egy diákom, egy csaj, aki egy másik tanárhoz járt volna eredetileg. Az első óráim egyikére viszont bejött pótolni, és utána jelezte, hogy át szeretné kérni magát hozzám. Miért ne, ha lehet. Viszonylag okos, kedves, húszonéves lány. 2 alkalommal viszont elmaradt. Kérdeztem tőle, hogy mizus vele, mert hiányoltam az órákról. Erre mondta, hogy már amúgy is akart velem beszélni erről, és ne haragudjak már, hogy nem jött, de bíróságra kellett járnia, amitől teljesen kikészült.

A lényeg a lényeg, elmondta, hogy milyen mértékben bántalmazta a barátja, hogy éveken át verte, és hányszor volt kórházban. És csak jött belőle minden, tényleg minden, a kétségbeesés, az átélt borzalmak, a megaláztatás, önmaga elvesztése. Én meg csak ott ültem mellette, és kérdezgettem, mert annyira látszott rajta, hogy el akarja mondani. Kérdeztem tőle, hogy kapott-e segítséget, járt-e pszichológusnál, kérjek-e neki időpontot az egyetemi segélyszolgálatnál. Mondta, hogy ez egy éve történt, és kapott segítséget, de azt is hozzátette, hogy nem tudja, miért, de úgy érezte, hogy meg kell velem ezt osztania. Ahogy kijött belőle minden, megköszönte, hogy elmondhatta. Látszott, hogy megkönnyebbült. Nem tudtam neki mást mondani, minthogy, ha akar, bármikor megkereshet, szívesen meghallgatom, segítek neki feldolgozni ezt a traumát. Hogy, mik nem történnek, nem?