június, 2012 havi archívum

Megvagyunk

Posted: 2012/06/30 in 1. üveghegy - Ausztrália

Az elmúlt pár nap igen húzós volt, sajnos sem energiám, sem időm nem jutott arra, hogy legalább egy pár sort írjak ide, és úgy tűnik, ez még egy-két napig így is marad. Szóval elnézést, de rövid leszek ;).

Tegnap volt egy újabb beadási határidőm, konkrétan egy konferenciára készülő cikkel. A csavar az egészben az, hogy itt elvileg olyan anyagokat kéne beadni, ami szakmailag merőben alá van támasztva, és kutatásokat is végeztek a témában. Na én itt vagyok 1.5 hónapja, elolvastam rohadt sok tanulmányt, és meglepő módon, igen csak kevés szól arról, amiről én írni szeretnék. Plusz, ennyi idő alatt hogyan csináljak meg egy teljes kutatást? (Mármint nem gond, otthon sem volt rá ezer meg két nap, de otthon legalább tudtam, kit kell megkérdeznem, meg hogy hogyan jutok infóhoz.)

Kérdés 1.: Mit jelent ez?

Válasz 1.: Nincs szakmai anyag, nincs irodalmi háttér.

Kérdés 2.: Miért baj ez?

Válasz 2.: Aminek nincs előzménye, attól félnek itt, mint a tűztől.

Kérdés 3.: Akkor hogyan lehet valami újdonságot csinálni?

Válasz 3.: Sehogy, vagy maximum elolvasok még húsz másik anyagot, könyvet, bármit, és nagyon tudományosan megfogalmazom a dolgokat.

Ennek a remek feladatnak álltam neki, és írtam, meg írtam, meg írtam 1 héten keresztül. 3 supervisorom van, az elsőnek jó volt, a második olyan kommenteket tett hozzá, amiknek semmi értelmük nem volt, a harmadik meg a leadási határidő után 14 órával közölte, hogy újra kéne írni az egészet, mert szerinte kevés benne az irodalmi áttekintés. (Kéretik a kérdés 1.-re visszaugrani az olvasásban!) Mi ez, ha nem a 22-es csapdája???? Röviden újratábla :(. Tegnap este (mert hát 8-kor hol legyen az ember, ha nem az irodában) beszélgettem a lengyel irodatársammal, és mondta, hogy ha akarok, akkor még most szálljak ki, mert nagyon durva a stressz és a nyomás, ő is minden hétvégén dolgozik, és elege van az egészből. Adok még egy esélyt nekik, nem akarok megfutamodni, de ugyanazt nem szeretném, mint ami otthon volt.

Csütörtökön, mikor még úgy volt, hogy remek az írásom, akkor kaptam 2 ingyen, bárhova beváltható mozijegyet az ausztrál supervisoromtól. El is mentünk az egyik közeli bevásárlóközpont mozijába, viszont kb. az első 50 méteren akkorát estem egy csúszós padlómatrica miatt, hogy kiment a bokám, és a táskámban összetört a másik (páromtól kölcsön kapott) telefon is. Két napig borogattam és fásliztam a lábam, mára már egész jó lett, igaz körbeforgatni még nem tudom, de legalább nem kell levágni ;).

Párom befejezte az első etapot a nyelvsuliban, mind a hat aláírást megkapta, így mehet a következő szintre. Ennek örömére elvitte a kínai haverjait horgászni az Onkaparinga torkolatához. 60 darab halat fogtak összesen, mindet odaadta nekik, vigyék haza, süssék meg. Közben Lee-t megtanította rendesen horgászni, így most nagy az öröm, meg a boldogság.

Reklámok

A szerdai nagy örömködésbe egy kis üröm is vegyült, ugyanis a telefonom elhalálozott. Nem volt egy új darab, és amikor 2009-ben megörököltem a főnökömtől, akkor is már 1 éves volt. A kezdeti ellenszenvem után egész jól összebarátkoztunk, mármint én meg a telefon. Most pedig nagyon hiányzik, az összes telefonszámmal, jegyzettel, és fotóval együtt. A megmentése érdekében felkerestünk egy helyi szakboltot, ahol is mondtak egy 99$-os árat – no, nem a javításra, hanem a megfigyelésre, és a “talán” javíthatóságra. Ezt azért egy kicsit túlzásnak érezvén még egy kínai kapcsolatot is megkérdeztünk, aki viszont azt mondta, nem is érdemes ezzel a telefonnal már foglalkozni. Ha már nem menthető a telefon, akkor azt mondta párom, ő szívesen belenézne. Bele is nézett, szét is szedte. Első ötlete az volt, hogy valamilyen külső módon feltölti az aksit, de mivel semmilyen eszköze nem volt ehhez, ezért szépen összerakta az egészet, újra. Ekkor jött a segítség, az egyik ismerős pár férfi tagjának formájában, aki minden szerszámmal fel van szerelkezve, így el is autócskáztunk hozzájuk, ahol is végül a külső “defibrillálással” sikerült életet lehelni a drágaságba. Nagy volt az öröm, szóval kb. 2 órányi barkácsolás után boldogan távoztunk tőlük. Aztán ma előállt párom, hogy nézzünk már utána az eBay-en, lehet-e alkatrészeket kapni a telefonhoz, mert ha olcsóért be tudnánk szerezni néhány dolgot, akkor újjáépítené nekem. Így ma összesen 24$ értékben megrendeltünk egy érintőképernyő üveget (mert ugye az is össze volt törve), egy töltő dokkot, egy hátlapot és egy aksit – szóval majdnem egy teljesen új telefont ;).

Mi történt még velünk? Tegnap egy nagyon szép helyen voltunk, pontosabban egy nagyon szép helyre vittek el minket vacsorázni. Ugyanis, amikor még áprilisban segítettünk egy házfelújításban, akkor azért nem kértünk, illetve nem fogadtunk el semmit. Így abban maradtunk a sráccal, hogy ha nagyon van kedve költekezni, akkor hívjon meg minket egy vacsira. Erre pedig tegnap került sor. A Windy Point étterembe mentünk, ami Belairben van, és ahonnan örökpanoráma nyílik a városra. Így egész este páratlan látvány felett üldögéltünk. Maga a vacsora sem volt utolsó, nagyon finom pezsgővel kezdtünk, majd a fiúk ittak egy fehér bort. Előételnek párom királyrákot evett, míg én lazac carpacciot. Főételnek ő valamilyen csirkét választott, én pedig baramundit. Mindkettő nagyon jó döntésnek bizonyult. Közben még megleptek minket kis dinnyés fagyi golyócskákkal, a végére pedig beválasztottunk egy 2 személyes csoki-válogatás tálat, amit végül négyen alig bírtunk megenni. 6-ra mentünk, és 11 óra után jöttünk el, szóval kifejezetten jól éreztük magunkat, szórakoztató volt az este. Nagyon jó volt, hogy felfedezhettük ezt a helyet, igazi különlegesség volt.

Ma itthonról dolgozom, mert könnyebb itt szétpakolni az ezer meg egy oldalas cikkeket, tanulmányokat, mint az irodában, és igazán haladnom kell egy anyaggal. Hiába is próbáltam azonban magam arra rávenni, hogy 100%-kal koncentráljak a munkára, volt bennem egy alapvető nyughatatlanság. Egy olyan gyomorszorongató érzés (nem rossz, de nem is jó értelemben).

10 perccel ezelőtt megcsörrent a telefon, ami párom (kínai) ex-készüléke (az enyém ugye tegnap kilehelte 4 éves kis lelkét), és így nem igazán látom az első 3-5 másodpercben, hogy kinek is veszem fel a telefont. Minden egyes hívás tehát zsákbamacska. Az első szó után azonban megismertem a hangot: a lengyel fejvadász srác volt az. A szokásos bájkörök után (hogy vagyok, ő hogy van, párom hogy van, stb.) végre kinyögte, miért is hívott:

PÁROMAT FELVETTÉK A HELYI MENTŐKHÖZ, MINT AUTÓVILLAMOSSÁGI SZERELŐ!

Ennél nagyobb és jobb hírt el sem tudok képzelni! Itt vagyunk kb. 3 hónapja, ő alig (de egyre jobban) beszél angolul, és mégis elmondhatjuk magunkról, mindketten dolgozunk! Hivatalos offer-t (ajánlatot) jövő hét elején tesznek, augusztus 6-tól kell kezdenie majd a munkát, ami egyelőre 9 hónapra szól. Megáll az ész! 🙂

Köszönjük ezúton is mindazoknak, akik keresztbe tett ujjakkal, kezekkel, lábakkal, szemekkel szurkoltak nekünk múlt péntek óta, illetve minden olyan kedves jóravaló entitásnak, aki odafentről ennyire figyel ránk :).

Amikor csak belenézek a tükörbe, rá kell jöjjek, nagyon régen jöttünk már el otthonról. Akkora lenövés van a hajamon ugyanis, hogy lassacskán elmehetnék igazi ausztrál tininek ;). No, de még egy kicsit gyűjtögetek, és összeszedem végre a bátorságom, hogy felhívjam az egyik itteni magyar fodrászt. Melírozás alapszabálya ugyanis, hogy ausztrál kezekre nem bízzuk.

Belegondolni is furcsa, de lassacskán – 1.5 hét híján – 3 hónapja Ausztráliában élünk. Ez a negyedév úgy száguldott el, hogy eszmélni sem volt időnk. Olvasóként gyakran átböngészünk néhány blogot, nem csak ausztrál írásokat, mert tanulságosnak véljük, milyen bármely más új hazában letelepedni, illetve olvasunk kivándorlós történeteket gyűjtőblogokon is. Lehet, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert nem érezzük a nyomást, vagy a hú-de-nehéz-külföldön-élni érzetet, ami sok online naplóban visszaköszön (akár csak a sorok között olvasva is). Egyelőre úgy tűnik, a honvágy és a kultúrsokk is elkerült minket.

A napokban beszélgettünk erről, hogy ez vajon minek köszönhető. Hiszem, hogy leginkább a józan paraszti eszünknek. Nem úgy vágtunk bele a költözésbe, hogy mende-mondákra alapoztunk, vagy hogy vakon hittünk minden monitorra vetett szónak. Persze, az első információk, benyomások fontosak, de ezeknél még lényegesebb, hogy az ember tudja őket szűrni, és a saját maga elképzelései, értékrendje szerint tudja feldolgozni őket. Azt hiszem újságíró specializáción tanultuk, hogy a hír az csak akkor hír, ha legalább 2-3, egymástól független forrásból meg tudjuk erősíteni, szóval a felkészülésnél mi ezt is szem előtt tartottuk.

Sokan boci szemekkel néznek ránk idekint, hogy állandó lakosi vízummal jöttünk – rögtön. Van, aki azt gondolja, nem is ilyenünk van (ja, persze, hülyék vagyunk, és lövésünk sincs, milyen vízumért küzdöttünk), van aki, meg azt, hogy miért nem jöttünk mi is a könnyebb, ideiglenes lakosival, mint az ittlévők nagy része. Erre a legegyszerűbb a magyarázat: ha elérhető a lehető legjobb, akkor minek érjük be az ideiglenesivel? Átéltünk 4 bevándorlási törvény változást, nem akartunk mi éveken keresztül azon parázni, hogy mi lesz, ha egyszer úgy ébrednek fel a miniszterek, hogy szigorítják az onshore átjelentkezést a temp-ről permanent-re.

Amin még csodálkozni szoktak: hogy lehet, hogy ennyi idő alatt már van kb. mindenünk. Bérelt, jó környéken lévő lakásunk, autónk, nekem állandó munkám, és a páromnak kb. jó ütemben kezdődött angol nyelviskolája. Íme az első titok: TERVEZÉS. Amikor megkaptuk a vízumot, mérlegeltük minden indulási időpontnak a lehetőségét. Március végi beutazásra esett ugye a választásunk, mégpedig azért, mert a) a nyári időszak alatt nehezebb munkát találni (pl. szabadságolások miatt); b) nyáron drágábbak a bérleti díjak; c) sokan hazautaznak őszölni vagy telelni, így hátrahagyják a cuccaikat (kocsi, bútor, stb.), amikhez ennek köszönhetően sokkal, de sokkal olcsóbban hozzá lehet jutni; d) az iskolai periódusok adottak, csak utánuk kell nézni a neten.

És már jön rögtön a második titok is: KÖLTSÉGVETÉS. Anno utánanéztem, hogy mennyire kalkulálnak az egyes ausztrál hivatalok per fő alapon étellel, lakhatással, stb-vel. Akkor ezek a számok jöttek ki egy 2 fős háztartásra számolva, 1 hétre vetítve: kaja: 220$, lakás: 350$, benzin 25$, kocsi biztosítás: 15$, regisztráció (az állam oldalát érdemes tanulmányozni): 20$, internet: 8$, telefon: 10$ (2 főre, otthoni független telefonokkal), közüzem: 50$, biztosítás (privát, 2 főre, Medicare mellé): 60$, tömegközlekedés (1 felnőtt, 1 diák): 45$, váratlan kiadások: 50$. Ez biza hivatalosan 853$/hét/2 fő. Azaz 1 hónapra: 3412 $, amit alaphangon, biztonsággal fel kell tudni mutatni. (Mi mondjuk a kaján havi 480$-t spórolunk meg azzal, hogy főzök, és visszük az ebédet magunkkal, illetve másik 240$-t azzal, hogy nincs még magánbiztosításunk, valamint további 100 $-t, mert nincsenek nagyon váratlan kiadásaink – de ez CSAK ránk érvényes.) Azaz – maradva az eredeti kalkulációnál – félévre: 20 472$. Átszámolva 232,333-as árfolyamon ez 4 756 321 Forint. Mondjuk személy szerint egy 4 fős családra, simán számolnám a dupláját, mert a nagyobb lakás, nagyobb autó, több internet használat, több váratlan kiadás, illetve child care (bölcsőde, óvoda, iskola) miatt ennyit tartanék reálisnak. Nem a legoptimistább felállásra kell készülni, hanem a legrosszabbra. Mi van, ha félévig nincs meló? Mi van, ha nincs lakás, és rövidtávú szállást kell finanszírozni sokkal drágább heti költségek mellett? Mi van, ha elromlik az ember foga, és a magánbiztosításból még nem telt el a 2 hónapos próbaidő? És akkor még nem beszéltünk az egyszeri költségekről ugye, az üres lakás berendezési költségéről, az autó(k) vásárlás(á)ról, a lakás 6 heti kauciójáról…

Harmadjára pedig: ÉLJ ÚGY, AHOGY AZ AUSZTRÁLOK. Hiába gondoljuk magunkról azt, hogy európai létünkre mindent sokkal jobban tudunk, ezt sürgősen el kell felejteni. Kivagyisággal, arroganciával, lenézéssel itt semmire nem lehet menni. Magunkban mindenkit lehet hülyének, elmaradottnak, vagy bugyutának nevezni, vagy gondolni, de csak akkor fog valaki ide beilleszkedni, ha elsajátítja az itteni elvárásokat. Pl.: szabálykövetés mindenek előtt, becsületesség ezt követően, kedvesség és nyitottság mások felé. Megint csak, lehet szerencsések vagyunk, amiért ebben a kisvárosban sikerült megtalálnunk azokat az embereket, akik ugyanígy állnak, álltak hozzánk, de talán azért, mert mi is befogadók voltunk, vagyunk (magyarok, melóhely, fejvadász, stb.).

Végül, de nem utolsó sorban: NINCS OLYAN, HOGY CSAK FELFELÉ VAN. Volt főnököm mondta egyszer azt a válság kirobbanásakor, hogy csak a hülyék hiszik , hogy mindig csak felfelé van. Abszolút igazat adtam már akkor is neki, és most is, nem csak gazdasági tekintetben. Egy új ország újrakezdést jelent (legtöbbször), nem lehet azt elvárni, hogy ugyanazon a szinten folytassa valaki, mint amin mondjuk otthon volt (pl. tótumfaktum). Ha erre lelkileg nem készül fel, azaz, hogy akár az is benne van a pakliban, hogy csavartologató szakmunkásként kell bizonyítania, akkor nagyon nehéz lesz. Ahogy halad az ember előre a korban, egyre kényelmesebb lesz, ezt is bele kell bizony kalkulálni az újrakezdésbe.

Összességében nagyon jó döntésnek tartjuk, hogy felkerekedtünk, és újrakezdtük az életünket idekint. Otthon érezzük magunkat, olyan, mintha már idetartoznánk. Legalábbis egyelőre :).

Majdnem napra pontosan 2 hónappal ezelőtt voltunk párommal az ezidáig egyetlen állásinterjún. Akkor ugye egy ügynökséghez hívták be, ahova mint autóvillamossági szerelő jelentkezett. A lengyel ügynök srác mondta anno, hogy próbálja betuszkolni valamilyen gyakorlati tesztre, mert ott nagy valószínűséggel meg fog felelni. Aztán eltelt egy hónap, majd még egy, és már kezdtünk letenni a dologról. Míg nem csörgött múlt pénteken a telefon, hogy most pénteken, azaz ma legyünk szívesek befáradni egy újabb interjúra. Na nem hozzájuk, hanem a leendő munkáltatóhoz.

A héten úgy készültünk, hogy átnéztünk egy netről leszedett autóvillamossági alapkurzus angol szavait, márkaspecifikus segítséget vettünk igénybe egy otthoni kapcsolaton keresztül (köszi!), no meg persze izgultunk ;). Aztán eljött a mai nap, amikor is reggel 9-kor jelenésünk volt az SA Ambulance Service-nél (azaz a Dél-Ausztrál Mentőszolgálatnál). 3 emberkével volt a beszélgetés. Az egyikről kiderült, hogy eredetileg libanoni, a másik lengyel, a harmadik meg wales-i. Szóval nem lógtunk ki a sorból a bevándorló mivoltunkkal, és így azt sem tűnt problémának, hogy párom angolja még döcög. Itt azért azt is meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok mindent megértett már a beszédből, és szépen, érdemben tudott a kérdésekre válaszolgatni. Az interjú első része úgy zajlott, hogy a jelenlévő emberek mindegyike feltett néhány gyakorlati kérdést. Úgy tűnt, arra helyesen felelt párom, ha meg éppen elakadt, akkor meg ki tudtam segíteni. Az interjú második felében gyakorlati teszt volt.

Először volt 3 kábel, meg három csatlakozóvég. Ki kellett választani, hogy melyik kábelvéghez, melyik csatlakozót tenné, majd össze kellett préselnie a megfelelő fogóval. Ezt követően egy csatlakozót kellett bekötni, azaz forrasztgatnia kellett három “zsinórvéget”. Ha ez nem volt még elég, akkor jött még a koax kábeles bekötés, meg egy adatkábel csatlakozó összerakása. Szerintem nagyon jól szerepelt párom, tudott minden szakmai fogást, meg is dicsérték.

A munkáról annyit lehet amúgy tudni, hogy Dél-Ausztráliában nagyjából 5 helyen kell majd dolgozni, persze nagyrészt itt Adelaide-ben (16 percre a lakástól), ha meg nem, akkor viszik őket kiküldetésbe. Mentőkbe, meg rohamkocsikba kell majd műholdas rendszereket telepíteni, illetve az eszközöket átrendezni, hogy beférjenek a GPS-ek. Van tréning, és “csak” követni kell a protokollt. Az ügynöktől ezek után azt is megtudtuk telón, hogy nagyjából 5-6 embert keresnek, ők tudtak is ennyi embert prezentálni, de van egy másik ügynökség is, aki viszont nem. Szóval úgy tűnik, akár egész jó esélyünk is lehet. 1-2 hét, és ki is derül. Addig kéretik keresztezett ujjakkal üldögélni – mindenkinek :).

Tegnap, illetve ma a napom jelentős részét egy workshopon töltöttem, aminek a hivatalos megnevezése a következő volt: Ethics and Integrity in Research with Humans (röviden: hogyan végezzünk olyan kutatásokat etikusan, amelyekbe embereket is be kell vonnunk, mindezt úgy, hogy ne lehessen majd a végén belénk kötni ;)).

Maga az előadás-sorozat egy történelmi áttekintéssel indult, aminek a végét oda futtatták ki, hogy azért szabályozzák Ausztráliában a kutatások etikáját, hogy még véletlenül se kerüljön sor olyan kísérletekre, mint amit a nácik csináltak, vagy hogy két, kicsit “frissebb” példával éljek, ne következhessenek be a következők: 1) Tuskagee-féle szifilisz kísérlet (Röpke 40 évig tartott az amerikaiknak, mire valaki megkérdőjelezte, hogy lehet-e 400 afro-amerikai lakost megfertőzni szifilisszel, majd nem beadni nekik a penicillint, a hosszútávú hatás vizsgálata miatt. 74-en maradtak életben mindössze, 19 gyermek pedig már szifilisszel született.), 2) Jon Sudbo norvég onkológus/fogorvos 2006-os esete. Ebben az utóbbiban végül is senki nem halt meg, mert az összes páciens (mind a 900 (!)) kamu páciens volt. Minden adatot hamisított, illetve kitalált a kedves doktor úr, és eredményeit annak rendje és módja szerint publikálta is neves szakmai folyóiratokban. Ott bukott meg, hogy lusta volt, és a teljes mintából 250 kamu betegnek  a születésnapját egy napra tette.

Ezután volt még pár előadás arról, hogy hogyan kell kutatni például külföldön, vagy éppen aboriginálokkal. Mivel állítólag az ausztrál kutatási norma az egyik legszigorúbb a világon (legalábbis szerintük, és nem tudom leellenőrizni az infót), ezért például azt is előírják, hogy olyan esetekben sem lehet diszkriminatívnak lenni például egy őslakossal, ha az az ő javát szolgálná. Megtörtént eset: egészséges aboriginal nő minden komplikáció nélkül életet ad gyermekének egy kórházban. Az orvos azt mondja neki, hogy még extra 3 napot kell maradnia, mert az ő szervezetére másképp hatnak a gyógyszerek. Ez diszkriminatív bánásmód, mert vannak arról is tanulmányok, meg az ellenkezőjéről is, hogy az aboriginálokra másképp hatnak bizonyos gyógyszerek.

A legérdekesebb foglalkozás számomra az volt, amikor a Flinders egyetem professzora mesélt arról, hogy a mai napig hogyan állnak kollégái az etikai bizottságban a kvalitatív kutatásokhoz. Idézet következik: “Another qualitative research? Don’t fund it. It’s just journalism, isn’t it? “(A pejoratív értelem visszaadásának érdekében szabad fordításban ez kb. a következőt jelenti: Még egy kvalitatív kutatás? Ne támogassuk! Ezek úgyis csak felesleges szócséplések, nem de?). Két okból jó ezt tudni: 1) én is kvalitatív kutatást fogok végrehajtani, 2) be kell adni minden kutatási tervezetet az egyetemi etikai bizottságnak. Arról is értesültem nem mellesleg, hogy ha ténylegesen is lesznek külföldi (európai) résztvevői a kutatásomnak, akkor biztosítást is kell kötni az egész kutatásra. Még akkor is, ha csak leülök, és beszélgetek az emberekkel.

A mai napon az egyes egyetemek speciális szekció ülései után volt egy gyakorlatinak mondott előadás is. Ezen bizony megtudtam, hogy hiába van számos értelmező szótárban benne, mi is az a plágium, csak akkor minősül ténylegesen annak a szavak lopása, ha az egyetemed előírásai szerint is plágiumnak minősül. Lehet, szegény Schmitt Pali bácsit ok nélkül vádolták meg? Nem, nem, csak viccelek :).

Mivel ma tartják itt a királynő születésnapját (más államokban meg máskor), ezért a mai munkaszüneti nap volt Dél-Ausztráliában. A reggeli fog vacogtató téli hideg után (ami még mindig csak 5-6 fokot jelent hajnalban) napközbenre megint szépen kisütött a nap, és úgy gondoltuk, nem kéne idebent punnyadni a lakásban, menjünk, fedezzünk fel egy újabb szeletet a környékből. Választásunk ma a Marino és Hallet Cove között vezető tengerparti sétányra esett.  Marinótól terveztünk indulni, de mivel pontos indulási “koordinátánk” nem volt, ezért próbáltuk a helyiektől kideríteni, hol is kezdődik az ösvény. Nem nagyon tudták, sőt, volt olyan, aki váltig állította, hogy most egy másik településen vagyunk (szerinte 5 km-rel odébb) ;).

Miután megtaláltuk a lejáratot, valami gyönyörű táj tárult elénk. Élénk kék víz, sziklás tengerpart, vízben játszadozó delfinek és fókák. Az út nagy részén kiépített falépcsőkön lehet fel-le sétálgatni, van, ahol a szintkülönbség igen jelentős. A sétány amúgy a part és a házak között vezet, így nem győztünk megállni, hogy megcsodáljuk a szebbnél szebb házikókat. Ha nagyok leszünk, szeretnénk valami ilyesmi helyre költözni ;).

A parti ösvény másik oldalán (Hallet Cove-nál) egy nemzeti park van, amiben jelentős geológiai érdekességek láthatók. Itt van például az itteni Cukorsüveg hegy, aminek a rétegei az elmúlt 280 millió évben alakultak, illetve formálódtak. De nem csak a hegyi oldal rejt szépségeket, hanem a felgyűrődött homokkövekkel kicsipkézett parti rész is. Van itt hasadék, minibarlang, simára csiszolt kövek, csíkos kavicsok, és part, amíg a szem ellát.