Egy lépéssel közelebb a Forma-1-hez

Fiatalabb koromban, amikor még lelkesen követtem a Forma-1-et minden vágyam az volt, hogy egyszer igazán közel kerüljek a “tűzhöz”, és vagy egy csapatnak dolgozzak (mertem nagyot álmodni, na), vagy legalább egy olyan cégnek, akivel be tudok jutni az autóversenyek, egy átlag halandó számára nem feltétlenül elérhető, színfalak mögötti világába. Talán azt is említettem már valamikor, hogy az első besenyői (ahonnan származom) búcsúk egyikén, amire emlékszem, és ami még a templom meg a Négus-kert mellett volt megtartva nem a focipályán, a lézerkard mellett egy műanyag F1-es autót szerettem volna megkaparintani. Lézerkardra esély sem volt, de a kocsi, ami elfért a tenyeremben, azért belefért a búcsús-zsebpénz keretbe. Így lettem büszke tulajdonosa (bár az is lehet, hogy csak tesómmal társ-tulajdonosa) egy fekete JPS Lotus-nak, ami természetesen a 12-es rajtszámot viselte (azaz Senna-é volt). Igen, 1985 vagy 86 lehetett akkoriban. Ekkor még bőven Goodyear kerekeken versenyeztek a Forma-1-ben.

Majdnem 40 évvel később, azaz mondjuk úgy inkább, hogy napjainkban, az ölembe hullott egy lehetőség, aminek mindenkor máskor jobban örültem volna, mint most. De ha most adatott meg, akkor élni kell vele. Mivel a testvérmárkánk, a Dunlop a hivatalos gumiszállítója a Supercars sorozatnak, ezért van néhány szponzor juttatásunk. A Supercars 4 sprint futama idén is bekerült az Australian Grand Prix betétfutamai közé, így jártak szponzori jegyek. A szombati napot a cégvezetősége megnyitotta a Goodyear brand számára, azaz hiába nincs direkt termék kapcsolatunk az F1-gyel, néhány céges vendéget meghívhattunk az eseményre. Vendégek azonban host nélkül nem lehetnek ott egyedül, így valakinek mennie kellett. Nekem.

Az előző posztban említett közös szombat reggeli után összekaptam magam, párom meg eldobott St Kilda-ra, a számomra legközelebbi F1 Grand Prix bejárathoz. Itt 12-kor már át is jutottam a kapun, megkerestem a céges partnereknek fenntartott minibuszt. Egyedül én vettem akkor igénybe, így egy privát fuvart kaptam majdnem teljesen a paddock club bejáratáig. Ott felmentem a kijelölt asztalunkhoz, szerencsére pont egyszerre érkeztem a disztribútor partnereinkkel. Kicsit csevegtünk, belenéztünk a Forma-1 szabadedzésébe, aztán felvettem a Supercars garázstúrás belépőket, és már vittem is le őket a szponzorált csapatunkhoz, a Walkinshaw Andretti United-hoz (igen, ez az az Andretti család, akinek 1-2 tagja régen a Forma-1-ben versenyzett, majd átnyergeltek a NASCAR-ra és IndyCar-ra). Ahogy tartottunk át az udvaron, pont szembe jött a csapat újonc versenyzője, Ryan Wood (Woody). Normál esetben fel nem ismerném a pilótákat, mert most elég soknak egyen Bundes-liga frizurája van, de őt pont tudom, hogy néz ki, mert forgattunk vele. Így hát elé ugrottam, váltottam vele pár szót, körétessékeltem a vendégeinket egy fotóra, aztán mentünk is tovább.

A garázsban meséltek a kocsikról, hogyan készítik fel őket a versenyekre, meg hogy idéntől a széria kontrolálja a kocsikat, azaz a csapatok nem építhetik át igazán a versenyautókat. Láttuk a mérnököket munka közben, meg az összes szerelőt. Minden úgy ment, mint egy olajozott gépezet. Amikor itt végeztünk, gondoltam egyet, és átsétáltam a Dunlop garázsba a motorsportos kollégáimhoz, hogy megkérdezzem, áthozhatnám-e a Goodyear disztribútorokat egy versenygumi-oktatásra. Hát hogy a fenébe ne hozhatnám őket – hangzott a válasz. Így is tettem. Ezek meg olyan tátott szájjal hallgatták a gurut, mintha életükben most láttak volna először gumiabroncsot. Mondjuk, tavaly Adelaide-ben mi is pont így ittuk a szavait.

Kb. 20 perc múlva mentünk vissza az uzsonnára, az osztrigát ki nem hagyták volna. Aztán következett az F1 kvalifikáció, közben a vendégek jól érezték magukat, ettek, ittak, mulattak. Amikor vége volt a kvalinak, már fel is sorakoztak a Supercars versenyautói a garázsoknál, hogy kiguruljanak a pályára. Erre csak én mentem le, a többiek a bort, sört és a sütiket választották.

A Supercars verseny egy darabig elég lapos volt, aztán a pontversenyt vezetőt kiütötte egy másik bajnok-aspiráns, pont a célegyenes előtti ráfordítón. Így a versenyforgalmat a safety car mögött átterelték a mi VIP-nk előtti boxutcán. Néhány kör után aztán be kellett fejezni a versenyt, mert nagy volt az időnyomás. Egy elég gyenge csapat versenyzője (tavalyi szponzoráltunk az új csapatával) nyerte így a futamot.

Ahogy végeztek, a vendégeink is kezdtek elszállingózni, így én is léptem. Taxit vagy Übert fogni esélytelen volt, így inkább megvártam egy villamost, és elmentem a Luna Park-ig. Itt is vagy 20 percet kellett várnom egy kocsira, de 8 körülre végül hazaértem.

Gályázunk éjjel, gályázunk nappal

Ha már annyit emlegettem, hogy nagyon húzós volt az év első negyede, akkor lássuk, mitől is volt az.

Párom egy normál munkahete úgy néz ki, hogy hétfő-kedden a fődepóban dolgozik, ide jön be a legtöbb busz. Szerdán megy egy déli, tengerparti kerületbe, csütörtökön egy dél-keletibe, ahol lengyel a kisfőnök, majd pénteken a legdélebbi, már-már vidéki településre. Azért minden nap a hazai depójában, tőlünk 5 km-re, kezd és végez. Elvileg, ez 40 óra egy héten. Mivel 38 óra a hivatalos munkaidő, ezért az extra heti 2 órából összejön 1 plusz szabadnap egy hónapban. Ezt hívják RDO-nak (vagy ADO-nak).

Azonban inkább többször, mint kevesebbszer fordul elő, hogy annyi munka akad, hogy ha végez az aznapi munkahelyén még át kell mennie egy másik depóba. Vagy szombat hajnalban kell dolgoznia még. Ez általában (nagyon leegyszerűsítve) akkor történik, amikor az iskolabuszokat kell a suliszünet végére időre átnézni, vagy amikor vonatpótló buszokat kell karbantartani. Múlt héten például csúcsot döntött, mert 16.5 órát túlórázott 5.5 nap alatt. Azaz minden reggel legkésőbb 6-kor ment el, és 6-ra ért haza. Hosszú távon azért ez már nem annyira mókás. Ember nincs, nem találnak ugyanis autóvillamosságit lassan már több, mint egy éve. Így ő is be van szorulva a pozíciójába, nem nagyon tud feljebb lépni. Tanulság: ne dolgozz túl jól, mert ha nem tudak pótolni, inkább nem engednek előbbre jutni, hiszen akkor azon is a vezetőségnek kell gondolkodnia, hogy kit is találjon a jó munkásember eredeti helyére. Ez meg ugye már megint csak probléma, meg valós vezetői képességeket igényel.

Az én helyzetem sem sokkal jobb munkamennyiség ügyileg. Március közepén ismét rekordot döntöttem, 6 nap alatt 6 államban, illetve városban tartottam tréninget a kollégáimmal. Vasárnap este repültem Melbourne-ből Brisbane-be, hogy hétfő reggel 8:30 és 12:30 között lenyomjuk az első adag oktatást, majd délután 1-től 4:30-ig a következőt. Innen rohantunk a reptérre, hogy elérjük a sydney-i járatot. Ugyanis hétfő este már ott kellett lennünk. Kedden ismét hasonló program várt ránk 8:30 és 4:30 között – immár ugye Sydney-ben.

Onnan kedd este repültünk vissza Melbourne-be, hogy egy éjszakát otthon aludjunk, majd a következő reggel, azaz szerdán tréninget tartsunk “itthon” (technikailag a város északi részén), majd irány a reptér. Következett Adelaide, ahol csak az estébe-éjszakába fért bele egy kis baráti csevej. Alig 5 óra alvás után, itt is megvolt az egésznapos, két csoportos oktatás csütörtökön, majd a csapat újra gépre szállt, ezúttal Perth felé. Merthogy, az utolsó tréning pénteken WA-ban volt. Ahonnan nekem még aznap haza kellett jutnom egyedüliként, mert szombaton is volt munkám – beugrósként (részletek erről majd a következő bejegyzésben).

Az utolsó járat Perth-ből a Virgin-nel (preferált céges járat) délután 5:55-kor indult vissza Melbourne-be. Eléggé csücskösnek tűnt, hogy a 4:30-kor befejeződő tréningről Jandakot-ból időben átérjek. Mákomra 4-kor végeztünk, ekkorra rendeltem is egy Übert, aki olyan gyors volt, hogy 4:30-ra már a reptéren is voltam. Mivel csak kézipoggyásszal utaztam, egyből tartottam is a Virgin lounge-ba. Jó, először át a biztonsági szkennelésen, ahol szokás szerint tanakodtak az elemes, automata hajcsavaróm fölött, ezért kvázi demonstrációt kellett tartanom a biztonsági néniknek. Még nem is végeztünk, amikor valahogy a szemem sarkából észrevettem, hogy 15 perc múlva is indul egy Vigin járat haza, de már a tábla szerint “boarding” van. Így a lounge-ba berongyoltam, de csak a pulthoz, és megkérdeztem, nem tudnának-e feltenni a 4:55-ös gépre. Nagyon segítőkészek voltak, az egyik hívta a kaput, akik mondták neki, hogy még nem kezdték el a beszállást. A másik kattingatott a számítógépén, kérdezte, hogy megfelel-e középső ülés (alapból szélen utazok). Mondom, persze, bármi jó, ha feltesz rá. Kattingatott még vagy párat, aztán kidobta, hogy 3A. Jó lesz? Hát, hogy a vérbe ne lenne jó! Rögtön a business class utáni, nagy lábhelyes, ablak melletti ülés. Bár így lemaradtam a lounge-kajáról (6 napig ezen éltünk többnyire, meg a hotel reggeliken), még úgy is, hogy az indulásnál volt csúszás. Ez érdekelt a legkevésbé. Szerencsére a pilóta behozta a késést, így fél 12-kor már landoltunk is, gyors Über-fogás után negyed 1-re már haza is értem.

A hosszú távollét után szükségünk volt legalább egy kis időre együtt párommal, így hazaérkezésem szombatján, reggel 9-kor már el is mentünk egyet közösen reggelizni. Jó volt kicsit csacsogni, átbeszélni, ki mivel és hogyan töltötte a hetet. Aztán már készülnöm is kellett, mert jelenésem volt az ausztrál Forma-1-es futamon, mint az egyik házigazda – ugyanis az általunk támogatott Supercars sorozat része volt a GP programjának.

Genoa Peak Walk

Vasárnap második felében kicsit megmozgattuk magunkat… mármint, ha a délelőtti tengerparti sétálást nem szamítjuk testmozgásnak. Pebbly Beach-ről átautóztunk a Genoa Peak-hez. Ez a túra útvonal nincs messze Mallacoota-tól, kb. 40 perc kocsival. Ehhez ki kell menni az A1-re, Melbourne irányába fordulni, majd kb. 2 km-re a kihajtótól lefordulni balra egy földútra, ami 7 km múlva egy parkolóban végződik. Mi voltunk az egyetlenek, akik fel akartak jutna a csúcsra aznap.

A Genoa Peak Walk-nak két szakasza van. Az első az alsó kilátóig megy, míg a második a felső kilátóig. Az egyetlen nehézség az alsó kilátóig vezetű úton, hogy csak felfelé tart. Már az indulásnál világossá vált, hogy itt nem lesznek pihenős egyenesek. Azért nem gyilkos emelkedőt kell elképzelni, de a menetelés néhol rendesen megemelte a pulzus számunkat. Ilyenkor megálltunk szakérteni, például közelről megvizsgáltuk a 2019-2020-as bozóttűzben megégett fák törzsét, vagy lihegve hangyákat keresgéltünk a földön. Minél közelebb értünk az alsó kilátóhoz, annál több szikla került elénk. Az az igazi nagy, kopasz fajta. A leírások szerint a teljes túra hossza 4.2 km oda-vissza, a szintidő kb. 2 óra. Mi is így számoltunk, aztán kb. 30 perc alatt fel is értünk az alsó ponthoz.

Nagyon szép fentről a táj, elsősorban a Croajingolong National Park-ra lehet rálátni meg persze Mallacoota-ra. Minden zöld, bár a közelben azért a megégett fák látványa dominál. Kicsit csodáltuk a tájat, aztán indultunk a felső kilátóhoz. Előzetes infók szerint ez az igazán nehéz rész.

Annyira nem volt gáz, annyi az egész, hogy sziklákon kell felfele tartani, azaz kézzel-lábbal kell mászni, illetve van 3 fémlétra, amiből egy vagy kettő elég szűkre szabott helyre van berakva. Viszont végig van kapaszkodó, azaz nem annyira para. Mondjuk, az utolsó létra köré tettek egy kalitkát is, ami extra biztonságot ad, amikor az ember a legteteje felé tart a Genoa Peak-nek. Itt aztán meg lehet pihenni, ismét csodálni a lélegzet elállító környezetet, ja, meg harcolni picit a széllel és néhány óriás rovarral.

Lefelé valamelyest egyszerűbb volt lejutnunk, bár figyelnünk kellett, mert a talaj sziklás volt, a felfele menetben megfáradt combjaink és térdeink küzdöttek rendesen. Ennek ellenére megjártuk a túrát 1 óra 40 perc alatt nézelődéssel. Visszamentünk a kempingbe, lezuhanyoztunk, aztán felfrissülve bementünk vacsorázni a szokásos bisztróba. Szerettem volna megkóstolni a crayfish-t (folyami rák/homár), mert olyan jól nézett ki mások asztalán. Aztán az utolsó pillanatban változtattam a terven, mert akkor vettem észre a napi ajánlatot, ami a t-bone steak volt fél crayfish-sel. Kevesebbért, mint az egész homár. Így nem volt kérdés, hogy ezt választom inkább. Párom pedig a bárányra szavazott, elvégre húsvét volt 😉 . Persze, megint kerekedett a szeme, amikor kijött a rendelésünk. Ő sem kapott kis adagot, két báránycombot hoztak ki neki, de ismét az én tányérom foglalta el az asztal felét. Érdemes volt kísérletezni a menüvel, mert bármit is választottunk, nagyon finom volt.

A vacsorás kánaánhoz képest a másnapi hazaindulós reggeli elég egyszerű volt: szalámis szendvics. De ez is elég energiát adott arra, hogy kb. 10 km-re Mallacoota-tól már hazafelé tartva megálljunk a Double Creek Nature Walk-nál. 15 percnyi körséta, egy meglehetősen elhanyagolt ösvényen. Abszolút kihagyható. Mondjuk, ha nem állunk meg, lehet lemaradunk a tájat váratlanul beborító ködről.

Innen már csak Bairnsdale-ben, a korábbiakban is meglátogatott pékségnél álltunk meg, ahol egy-egy sütivel és kávéval kényeztettük magunkat. Kisebb dugókba ugyan belefutottunk az út hátralévő részén, de így is emberi időben értünk haza.

Mallacoota tengerpartjai

Mégis csak húsvét vasárnap volt, így ébredés után elfogyasztottuk a megmaradt hot cross bun utolsó darabjait. Igaz, az ízélmény már jócskán átlag alatti volt, ezért párom kólába mártogatással próbálta feljavítani. Nem járt túl sok sikerrel, így inkább begurultunk a főutcára egy kávéért, hogy helyre tegyük az ízlelő bimbóinkat.

Az időjárással nagyon nagy szerencsénk volt, sütött a nap ezerrel, így tökéletes programnak tűnt, hogy felfedezzük a környező tengerpartokat. Elsőként a már első este megtekintett Bastion Point felé indultunk, de korábban lefordultunk Tip Beach felé. Itt párom szeme ismét felcsillant, mert megint belefutott egy helyi horgászba. A partszakaszban volt lehetőség, nagyon hasonlított az East Gippsland-i Seaspray környéki 90 miles beach-re, csakúgy, mint a dél-ausztrál Salt Creek-nél lévő 42 miles beach-re.

Innen a Davis Creek Lookout-hoz autóztunk át, még mindig beton úton. Nagyon szépen kialakított kilátó platformot építettek ide, mindkét irányba jó messzire el lehetett látni. Annyira jók voltak a fények és a délelőtti látásviszonyok, hogy innen is lehetett látni az előző parton lévő horgászt. Illetve a másik irányban már felsejlettek a Betka Beach sziklaformációi.

Mivel már messziről is szépnek tűntek ez utóbbiak, így arra mentünk tovább. Kissé szerényen, az út szélén parkoló autók mellett álltunk meg, és sétáltunk le a Betka River Estuary-hoz. Nyugodtan mehettünk volna tovább is egy pindurival, mert van rendes parkoló is. Ez a rész két részre osztható: a folyó felöli beömlő, illetve a tengerparti oldal. A folyó része lapos, ideális SUP-ozni, kajakozni, gyerekeknek pancsolni. A tengerparti rész már vadabb, hiába csak egy kis homokpad választja el a kettőt egymástól. Itt már szörfözni is lehet, meg sziklaképződményeket csodálni. Engem a nagyobbik egy tüskés hátú dinoszauruszra vagy egy sárkányra emlékeztetett. Persze, ahogy közelebb mentünk már más formát mutatott. Felsétáltunk a Betka Beach Lookout-hoz is, hogy fentről is kisasoljuk a környéket. Ha valaki kicsit megállna, ez az ideális hely, van ugyanis fedett BBQ rész, meg nagy zöld placc mosdókkal.

Ezek után ismét kocsiba ültünk, immár megint földúton haladtunk, méghozzá a Geology Point Victoria-hoz. Ez ismét egy érdekesebb pont volt az úton. Nem elég, hogy a kovából és agyagpalából álló sziklafalak úgy néztek ki, mint a hajtogatott leveles tészta, de ez két óceán és egy tenger találkozási pontja. Itt koccan össze a Déli-óceán, a Csendes-óceán meg a Tasmán-tenger. Gyönyörű a természet, de messze nem barátságos. 1998-ban például a Sydney-Hobart vitorlás-verseny 5 hajója süllyedt el, összesen 6 áldozatot követelve, mert akkora viharba futottak itt, hogy nem tudtak megküzdeni a 20 méteres hullámokkal. Korábban is kerültek már hajók itt hullámsírba. A megelőzés érdekében építették a szemben lévő Gabo Island rózsaszín világítótoronyát. Ide még Covid előtt charter hajó járt át, mára már egyik operátor sem működik. Reméljük, a következő szezonban újra indítják a közlekedést, mert nagyon érdekesnek tűnt a sziget leírása.

Tovább a földúton a következő partszakasz a Quarry Beach. Itt megint csak a sziklaképződmények alkotják a parti látványosságot, meg az ismét feltűnő delfin csapatok.

Majd jön Secret Beach és a Secret Sea Cave. Ez a rész picit az adelaide-i Rapid Bay-re emlékeztet. Bár az is biztos, hogy körbejártuk a partot mindkét irányba, de így se találtuk meg a Google-ben sorra megjelenő Secret Sea Cave-ben készült fotók helyszínét. Annyira titkos ez a tengeri barlang, hogy nem lett meg. Találtunk ugyan egy bejáratszerű lyukat, de minden fotós mágia ellenére kétlem, hogy a neten fellelhető fotók itt készültek. De persze az is lehet, hogy csak mi vagyunk bénák.

A tengerpartot felfedező túránk utolsó állomása Pebbly Beach volt. Innen már nem is nagyon megy tovább út se. Ez a szakasz meg a szintén Adelaide melletti Deep Creek Conservation Park egyes részeihez hasonlított.

Alig volt fél 2 mire végeztünk, így még belefért egy újabb program vacsora előtt.
Folyt. köv.

A Beowa National Park látnivalói

A Boyd’s Tower után most már tényleg a világítótoronyhoz tartottunk. Azonban a Beowa National Park-ban van még pár látnivaló. Például a Pulpit Rock. Végig jól döngölt földúton haladtunk a torony felé (kb. 10km), ahonnan egyszer csak balra le lehetett hajtani a Pulpit Rock-hoz. Miért is ne mennénk arra, nem? Továbbra is zötykölődni kellett, mert az út nagyjából olyan volt, mintha hullámvasúton lennénk. Mondjuk, sehol nem volt egy domb, azaz a táj nem indokolta a fel meg let, viszont így azt éreztük, hogy bármikor vége lehetne az útnak, mert minden a nagy kék égbolt irányába halad. Aztán csak le tudtunk rakni a kocsit a parkolóban, mi meg kisétáltunk a sziklákhoz.

Hatalmas, sima sziklatáblák alkották a látványosságot. Bármerre néztünk, minden sima volt, akár függőleges, akár vízszintes volt. Ha jól emlékszem, sziklamászók is szoktak idejárni. Mi óvatosan ereszkedtünk lefelé, mert a sziklák szélén párom horgászokat fedezett fel, akiket mindenképp meg akart nézni. Alig voltunk ott néhány perce, amikor az egyik horgászcsapat fogott egy szép halat. Párom meg is állapította, hogy van lehetőség a helyben, de mi van, ha fog halat, hova tesszük?

Így tovább is álltunk a Green Cape Lighthouse-hoz, ami nagyon jó állapotban van. Szépen megőrizték a melléképületeket is, úgy, mint a zászló tárolót, jelző házat, istállókat. Ugyanis a világítótorony személyzete nem csak fénnyel kommunikált a maga idejében, hanem jelzőzászlókkal, morze jelekkel, majd pedig távíró, illetve telefon segítségével. Nagyon is fontos volt a megfelelő tájékoztatás, mert ezen a szakaszon is igen sok hajó veszett oda. A fény 1883-ban gyulladt ki Green Cape-nél. Eleinte szénnel, majd kerozinnal, 1962-től diesel generátorokkal biztosították a folyamatos világítást a toronyban. Mára már ezt a technikát is túlhaladták, mert jelenleg szolárpanelek teljesítenek szolgálatot.

Mivel a nemzeti park csücske ez a pont, innen már visszafelé haladtunk. Egész pontosan a City Rock irányába. Itt a Google térkép nem pontos, azaz egy földút közepére helyezi a megállót. Nem kell megijedni, menni kell tovább a földúton bármennyire nem tűnik elég szélesnek elsőre. Az, és a végén van egy parkoló is, ahonnan egy rövid sétával lehet kijutni a sziklákhoz. Az ösvény egy sejtelmes erdőn visz keresztül, alagutat képző szürke, kopasz fák között.

Rajtuk kívül még egy család volt itt. Időzítésünk remek volt, ugyanis egy 20-30 delfinből álló csapat úszott el a sziklapart előtt, kergetve a halakat. Ezt látva a madarak sem kímélték magukat, a magasból dárdaként csapódtak be a vízbe, hogy a delfinek által felzavart halak tömegéből ők is lakmározhassanak. Ez a hely is ígéretes horgászhelynek tűnt, laposabb sziklapadokkal, de haragosabb hullámokkal. Aki horgászásra adja itt a fejét az legyen óvatos, a hullámok bizony felcsapnak a sziklákra, és azt már tudjuk egy régebbi sydney-i “kaland” óta, milyen sérülésekkel is járhat legjobb esetben, ha a víz lemossa a horgászt a partról.

A Beowa National Park-ból kifelé autózva megálltunk még a Disaster Bay kilátónál, ahonnan Bay Cliff és elvileg Green Cape is látható. Tízezer évvel ezelőtt a Bay Cliff rész még sziget volt, amit aztán a víz feltöltött homokkal, létrehozva ezt a csodás partszakaszt.

Későre jártunk már a délutánban, állt előttünk még egy kicsivel több, mint egy órás út, így elindultunk visszafelé. Ráadásul párom még meg akarta nézni a genoa-i hidat, ami pont a mallacoota-i lehajtónál van. A hídnak elég érdekes a története. 1916-ban adták át az első fahidat, ami átívelt a Genoa folyón. Ezt egy hatalmas áradás 1919-ben elmosta. A 20-as években álltak elő egy újabb design-nal, ami lehetővé tette, hogy nagyobb forgalom is át tudjon haladni a Melbourne-t Sydney-vel összekötő kereskedelmi útvonalon. Ez a konstrukció valamikor a 90-es évek végén adta meg magát, így sok helyen betonra cserélték a faanyagokat a felújításkor. 2010-ben aztán jött az acél és beton szerkezet, ami véglegesen biztonságossá tette az átkelést. Ekkorra inkább csak gyalogosok és biciklisek használták a hidat, a főút már kicsit odébb, kb. 100 méterrel arrébb halad.

Érdemes átsétálni a hídon a kemping irányába, és megnéni a sziklán kiállított műanyag gyíknak látszó valamit. A kivitelezés finoman szólva is csak jelzés értékű, de a története nagyon érdekes. Ugyanis Norman Wakefield and James Warren 1971-es felfedezésének állít emléket, ami nem más, mint a Genoa River-nél talált 380 millió éves Tetrapod lábnyomok. A Tetrapodok azok a lények, amelyekről úgy hiszik, hogy ők másztak ki először a vízből a szárazföldre.

Ennyi vízi történet meg látvány után nem is volt kérdés, hogy az aznapi vacsoránk a szokásos Mallacoota Bistro-ban egy kétszemélyes tengeri herkentyű tál lesz.

Folyt. köv.

Eden és környéke

Szombat reggel döntenünk kellett: felfedezzük Mallacoota környékét vagy kicsit átautózunk NSW-be az egyik kollegám által ajánlott Green Cape Lighthouse túrát megcsinálni a Beowa National Park-ban. Viszonylag időben ébredtünk 11 óra alvás után (igen, kempingezéskor simán alszunk ennyit, ezért is szeretjük ezt a fajta kirándulást), bereggeliztünk a húsvéti hot cross bun-ból, majd egymásra néztünk, és visszabújtunk aludni.

Fél 11-re azért már összeszedtük magunkat annyira, hogy elinduljunk valamerre, persze csak azután, hogy a szomszédban legelésző paripákat megsimiztük. A városkából kifele betértünk Gipsy Point-ra, ahol is a jetty kíváló horgászhelynek tűnt – kisebb halakra. Ez a rész már a felső tó partján van. Csónakkal biztos nagyon kellemes, hiszen a vizet végig dombok keretezik, sok-sok beugróval, öböllel. Innen mivel már elfele tartottunk, a választásunk a követező attrakciónak Eden-re esett, azaz határt léptünk. Bár a világítótoronyhoz akartunk menni, először tankolnunk kellett. Az meg mivel elhagytuk már Mallacoota-t, csak Eden-ben lehetett a hosszú hétvégén. Hát ezért. Eden amúgy szintén egy szép kisváros, és a szikrázó napsütésben érdemes is volt szétnézni. Mivel május és október között erre járnak a bálnák, így több helyen van kialakítva bálnaleső platform/kilátó. Mi is megnéztük az egyiket, azt, amelyik az Aslings Beach Rock Pool mellett van.

Innen átmentünk a fantáziadús nevű Eden Lookout kilátóhoz. Ez a Rotary Club mellett volt, azaz garantált volt a szépen karbantartott, gondozott park, illetve gyerekeknek játszótér. Majd a kikötő következett, azaz Snug Cove, ahol meg is ebédeltünk. Amúgy innen nem messze található a Killer Whale Museum, amit először meg akartunk nézni, aztán a friss review-k eltántorítottak minket.

Eden-be tartva láttunk egy ígéretesnek tűnő folyó-tenger összefolyást, a Nullica River-nél lévő Northcote Point-ot, ahova mindenképp le szerettünk volna menni. Megállapítottuk, hogy vannak olyan helyek, amik az útról nézve jobbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. A sekély víz ideális kisgyermekeseknek, amúgy meg semmi extra. Kicsit csalódtunk.

Nem ez volt a helyzet a Boyd’s Tower-nél. Az ötemeletes torony az 1840-es évek óta áll és hirdeti egykori tulajának nevét a Red Point-on (minden szikla vörös a környéken!). A kissé nagyra vágyó, egykori londoni bróker, Boyd felvásárolta Twofold Bay környékét, létrehozott egy nevével fémjelzett várost is, aminek elsődleges üzleti profilja a bálnavadászat, mezőgazdaság és pénzügyi szolgáltatásokat fedte le. A sydney-i kőfaragók által készített, Boyd flottája által szállított kőtáblákból épített torony ugyan sosem lett befejezve, de elhelyezkedéséből és magasságából adódóan így is előnyt biztosított Boyd bálnavadászainak. Mondjuk, ez sem mentette meg őt az anyagi csődtől, ami miatt hirtelen távoznia is kellett az országból. Ezek után a torony gazdát cserélt néhányszor, de alapvetően ugyanarra használták, bálnalesre. Az időjárás sem kímélte, van egy hiányzó csücske, ami egy villámcsapásban lett oda. Amúgy innen indul a Light to Light túra, ami ezt a sosem-volt világítótoronyot köti össze a Green Cape Lighthouse-szal.

Folyt. köv.

Mallacoota-ban jártunk

Szavakkal le nem írható hajtás volt mindkettőnk melóhelyén ez évben. Így igyekeztünk és igyekszünk is minden egyes szabad pillanatot, hosszú hétvégét kimaxolni. Nem volt ez másképp a négynapos húsvéti hétvégével sem. Ilyenkor mindig az megy, hogy csekkolom előre, milyen árban vannak a repjegyek, aztán megbeszéljük, hogy inkább menjünk kocsival valahova kempingezni. Ez történt most is. Tavaly évvége felé Jervis Bay-ből hazafelé (tudom, azt a túrát még nem írtam meg) akartunk eltölteni egy napot Mallacoota-ban, de megcsúsztunk akkor, és kimaradt ez a rész. Pedig horgászoknak kötelező! Így adódott, hogy akkor most rááldoztuk az időt.

Mallacoota Victoria-ban van, de nem túl messze az nsw-i határtól. Kb 500km-re Sydney-től, 500km-re Melbourne-től, tenger- és óceánparton, tavak és folyók által szabdalva. Átlagosan kb. 1000 fő él a településen, ami a nyári szezonban 8000 főre duzzad. A turisták javarésze a parti lakókocsi- és kempingparkban száll meg, de szerencsére vannak más opciók is a település közelében. Mi is az egyik kintebbi kempingbe foglaltunk sima, áram nélküli helyet, méghozzá a Mallacoota Shady Gully Caravan Park-ba.

Péntek reggel vágtunk neki az alaphangon 6 órás útnak. Egy-két egészségügyi megállónál nem is terveztünk többet, hogy mielőbb odaérjünk. A forgalom is elég tűrhető volt, csak egy pár nagyobb település környékén alakultak ki torlódások. Az egyik ilyen dugó Bairnsdale-ben esett meg, pont ebédidőben, így megálltunk egy kávéra meg egy sausage roll-ra a Nagypénteken is nyitva tartó Jarrod’s Bakery-nél. A húsvétra tekintettel elhoztunk még egy hatos csomag lekváros hot cross bun-t. Hot cross bun nélkül nincs húsvét Ausztráliában, annyira, hogy már szilvesztertől árulják. Ami elég brutál, mivel 12 éve, mikor kiköltöztünk, akkor még csak 4-5 héttel a jeles nap előtt lehetett hozzáférni.

A sausage roll (amit nem úgy kell elképzelni, hogy egy kolbász áll ki egy péksütiből) hatalmas és laktató volt, így a hátralévő 2.5-3 órában arra kellett koncentrálni, hogy ébren maradjunk. Ezt az is segítette, hogy különféle egyesületek, pl. a tűzoltóság vagy az autópályakezelő, szerveztek útszéli parkolókba kitelepüléseket, ahol ingyen kávéval, teával várták az autósokat, motorosokat. Mi is megálltunk egynél, inkább csak nyújtózni, mintsem feltankolni.

Mielőtt lefordultunk volna a világ leghosszabb autóútjáról, az A1-ről Mallacoota-ba, megálltunk megnézni a Genoa Falls-t. Nem sok víz volt benne, de azért így is érdemes volt a könnyed sétát megtenni, mert fel lehetett menni a bazalt lépcsők tetejére megnézni, honnan is jön az utánpótlás. Láttunk hatalmas sziklákat, mini-sárkányt (jó, gyíkot), sziklamedencéket, az idő pedig egyszerűen csodás volt. Mondjuk, ezt a programot másnapra terveztem eredetileg, de sebaj.

A kempinghez vezető út végig szerpentin volt, alig vártam, hogy a végére érjünk. A bejelentkezés simán ment, és bár tudtam, mennyit is fogunk fizetni, meglepő volt, hogy ők nem emelték az egekbe az szezonzárás miatt az árakat. $30 per éjszaka egy tágas, árnyas helyért, patyolat tiszta vizes blokkért, medencéért azt mondom, manapság baráti, pláne, a helyi “Abádszalókon”.

Estére két opciónk volt: vagy maradunk és felcsapunk egy pár konzervet a tábori rezsóra, vagy az egész heti szívás után “mert megérdemeljük” alapon el megyünk vacsorázni egy étterembe. Ez utóbbi lett a befutó. A település méretéhez képest elég nagy a választék, van 3-4 étterem, pl. pub jellegű, ázsiai, meg tengeriherkentyűs. Előzetesen a Mallacoota Bistro névre hallgató helyet néztem ki. Vacsora 5:30 és 7:30 között van csak, de a bár 10-ig nyitva van. Rántott hús is volt az étlapon, így mindenképp nyerőnek tűnt a hely. De még mennyire! Tömeg volt, de találtunk egy kétfős asztalt. Külön kellett a rendeléshez sorban állni, bár voltak, azért haladtunk. Párom kikérte a szokásos chicken parmi/parma-t, én hezitáltam, de végül a mexikói taco-tálra szavaztam. Valami hasonlóra számítottam, mint a nachos volt  Mt Kosciuszko-nál. Az embermennyiséget látva azt hittük, jó sokat kell majd várnunk, ezzel szemben, 10 perccel később már az asztalunkon volt a kaja. Az enyém óriási volt, mindenki, aki körülöttünk ült kikerekedett szemekkel nézték az asztalunkat. A kihívást komolyan vettem, de a tál felét így is át kellett ruháznom páromra.

Vacsi után sétáltunk egyet az alsó tó partján, majd kimentünk kocsival a csücsökbe, a Bastion Point-hoz. Ez a rész már találkozik a nyílt vízzel. Állandóan szeles, így nem csoda, hogy az egyik legkedveltebb szörfös rész a környéken – jelentős hullámok voltak ottjártunkkor is. Megvártuk itt a naplementét, aztán visszagurultunk a kempingbe. Kicsit még dumcsiztunk a szomszédokkal is, aztán takarodót fújtunk…fél 9 körül. Hullafáradtak voltunk.

Folyt. köv.

4 város 4 államban 4 nap alatt

Hétfőn 3-kor indult a csapatunk Adelaide-be. Mármint azokkal, akiknek ténylegesen is volt ott dolguk. Mint például nekem az audio-vizuális beállással, vagy a kreatív csávónak a disztribúciós partnereink prezentációjának csinosításával. Mindannyian sikeresen bejutottunk a melbourne-i Virgin Lounge-ba, ahol a kaja kritikán aluli volt. Minden túl volt gondolva, ilyen sütőtökös tekercs, olyan zöldséges leves, amolyan minden-mentes egytál étel, csicseriborsós kuszkusz saláta. Sehol egy rendes zöld saláta, szendvics, vagy egg&bacon roll, toastie, sütemények, amik régebben mind megtalálhatóak voltak. A hőbörgő szívműtétes kollegámat addig fűtöttem, amíg végül odament az egyik pultoshoz, és rendelt négyünknek egy-egy glutén mentes (egyetlen kenyéropció volt) sonkás melegszendvicset. Elkészítették, de azért ez milyen már?! Tudom, nyígásnak hangzik, de a Lounge használat egy szolgáltatás, amit vagy tagsági díjként megfizet valaki, vagy annyit utazik és költ a társasággal, hogy jutalomként / juttatásként jár neki.

Adelaide-be érve még a gépből rendeltem egy kávét a régi melóhelyem reptéri kioszkjához. A többiek csak néztek, hogy amíg ők a bőröndjeikre vártak, addigra én már javában szürcsöltem a forró fekete folyékony energiát. Ráadásul, bónuszként kaptam ingyen egy Krispy Kreme fánkot a régi ismeretségre tekintettel.

A szállásunk kb. 100 méterre volt az új Atura Hotelben. Nagyon design-os a hely, könnyű a becsekkolás, szépek a szobák, jól megvan csinálva, na. 5-re már a konferencia teremben is voltunk. Az AV technikusok nagyon profik voltak, a felszerelés is ott volt a szeren. 1 óra múlva technikai oldalról készen álltunk. Aztán végig csináltunk egy száraz próbát, 7-kor pedig már vacsoráztunk is a szintén remek éttermükben. 9-ig letudtuk a kreatív változtatásokat is, így viszonylag korán, 10-kor már ágyban is voltam. Pontosabban lettem volna, hogy ha a beosztottam nem küld vészhelyzeti üzenetet. Ausztráliában vannak épp a szülei (indonézek amúgy), és azért hívott, mert aznap este agyvérzést kapott az apukája, és jelezni akarta, hogy nem tud másnaptól dolgozni. Biztosítottam róla, hogy ne foglalkozzon a melóval, majd megoldom, legyen inkább a családjával.

Reggel 6-kor csörgött az óra, de már magamtól felkeltem előtte. Alig aludtam, és 7-re már lent kellett lenni a reggelinél, 8-kor meg már jelenésünk volt a fórumon. Fél 9-től szállingóztak a boltosok, meg velük együtt a vezetőségünk is + szuperanyu. Ők ugyanis csak reggel repültek át Melbourne-ből.

Kicsit lassan indult be a hangulat, de azért nem volt rossz a prezentációnk. Először a boltosokkal dolgozó üzletfejlesztési vezetőnk beszélt, aztán jöttem én, rövid szünet után következett sorban a két disztribúciós partner. Majd ebéd, nasi, boltosok kitessékelése a teremből, átváltás a másik boltos hálózat prezentációjára, terem átrendezése, majd előről az egész előadás. Annyi különbséggel, hogy helyettem szuperanyu adta elő az ő boltosainak (akikkel eddig még egy szót sem beszélt a novemberi brand átadások óta) szánt néhány oldalt. Nem volt rossz, de alapvető dolgokat kavart megint össze, amin azért felszaladt egy-két boltos szemöldöke.

Némi zavart okozott, hogy a közvetlen mellettünk lévő termet épp átépítették, így folyamatos fúrás, faragás, csörgés, csattogás volt a háttérzaj. Azt ígérték, hogy mire a mi fórumunk lesz, addigra befejezik a munkálatokat. De nem így lett. Ezért állandóan panaszkodnunk kellett, átjárni a melósokhoz, és megkérni őket, hogy legyenek csendben, ne használjanak hangos eszközöket.

4.30-kor végeztünk, elköszöntünk mindenkitől, aztán most már heten, mint a gonoszok, lépdeltünk is az adelaide-i Virgin Lounge-hoz. Elég kellemes volt, viszonylag nagyobb ételválasztékkal, mint Melbourne-ben. Ez azért volt fontos, mert a következő állomásunk Sydney volt, ahol is Parramatta-ban foglaltak nekünk szállást. Ez a városrész 35-45 percre van a reptértől taxival. Tehát 10 előtt nem értünk a szállásra. Kedd este meg már semmi nem volt nyitva. A Mantra-ban szálltunk meg. Ennél lepattantabb helyen még üzleti úton sosem voltam, de a többiek sem. A szekrényben lévő poharakon rúzsfoltok meg mocskos ujjlenyomatok voltak. Az egész szobának büdös cigiszaga volt. Aludni alig lehetett, mert éjszaka dübörögtek a kamionok az úton.

A konferencia terem sem volt sokkal bizalomgerjesztőbb. Sötét, régi, lepattant. A projektor olyan öreg volt, hogy a sárga színt zöldnek mutatta, a vékonyabb betűket meg összemosta. Ráadásul, elsőre kivitelezhetetlennek tűnt, ami Adelaide-ben simán működött: egy laptop prezentál, egy másik meg menedzseli a webinárt úgy, hogy mutatja a prezit, meg kamerán a prezentálót. Reggel 7-től dolgozott Felipe, a helyi technikus vért izzadva, hogy szarból várat építsen. 5 perccel kezdés előttre sikerült is neki egy tűrhető megoldással előállnia.

A boltosok rendkívül passzívak, vagy épp ellenségesek voltak. Ettől a csapattól nem erre számítottunk. Az egész nap, mindkét csoporttal nagyon nyomott volt. Alig vártuk, hogy végezzünk 5 körül, és induljunk tovább Brisbane-be. Még akkor is, ha ott általában darabokra tépnek minket.

Megint együtt taxiztunk ki a reptérre, majd ismét a Virgin Lounge-ban gyűltünk össze egy de-briefre, azaz átbeszéltük a visszajelzéseket. Nem sok időnk volt, mert 7-kor már fel is szálltunk Brisbane felé.

Rövid volt az utunk, és szerencsére, itt is a reptér mellett foglaltak nekünk szállást. Az Ibis-ban. Ott, ahol a krúz előtt mi is megszálltunk decemberben. Pont ezért voltak fenntartásaim. Az Ibis általában egy szimpla, korrekt szállás, semmi flanc. Viszont a hajókázás előtt az egyszerűbbnél is puritánabb szobát kaptunk. Most, viszont kellemesen csalódtunk. A sydney-i Mantra után igazán jó volt egy kompakt, de tiszta, rendezett szobában éjszakázni.

A marketing igazgató foglalt 8-ra a szomszédos Pullman Hotel Apron éttermébe asztalt vacsorára. Így pont annyi időnk maradt csak, hogy ledobjuk a szobáinkba a csomagjainkat, és lesétáljuk a két hotel közötti 50 métert. A kaja nagyon jó volt, bár volt egy kis kavarodás a főétekekkel. Cserébe viszont ingyen desszertet és egy üveg bort ajánlottak fel az asztalunknak. 10 előtt a női kollegáimmal leléptünk, a pasik tovább maradtak. Mondjuk, nekik nem volt jelenésük reggel a beállásnál.

Ébredés után észrevettem, hogy a kontrol torony olyan közel volt a szobámhoz, hogy akár irányíthattam volna is a gépeket 😉 . Pláne, hogy 4:20-kor már fenn is voltam, mert a bádog előtetőn úgy kopogott az eső, mintha kukoricát pattogtattak volna. 6:15-kor taliztunk a reggelinél a szokásos előkészítő kollégáimmal, mi hárman toltuk ugyanis végig a technikai próbákat. Bár döcögősen indult az összehangolás, az itteni technikus is szuper profi volt. Egy órával a kezdés előtt már meg is voltunk.

A fórum jól ment, mondhatni abszolút a várakozásokkal ellentétesen zajlott minden. Ahogy említettem, azt hittük, szétszednek minket, de nem. Sok kérdés volt, de mind releváns és jogos. Így azt gondoltuk, hogy 4:30-kor le is tudunk lépni, ugyanis itt volt a legcsücskösebb a beszállásig rendelkezésre álló idő. Sajna, a második csoportnak prezentáló első disztribútor megcsúszott, így veszélybe került a befejezés. Ami még csak-csak menedzselhető lett volna a helyi kolléga által, ha nem az én laptopom lett volna a prezentáló gép. 4:45-kor tudtunk elindulni, és 5:15-re értünk át a biztonsági kapun. Egy gyors frissítőre beugrottunk a Lounge-ba (mert az ebéd elég lakató volt), aztán robogtunk is a géphez. Már boardoltak, mire odaértünk. Szoros volt, de megcsináltuk. 2 órányi repülés után landoltunk is Melbourne-ben, majd a reptérről kb. 45 perc alatt értem haza Überrel este 10:30-ra. Annyira fáradt voltam, hogy beszélni sem bírtam. Remélem, a jövő heti melbourne-i fórumra kipihenem magam.

Gyors felzárkóztatás munka fronton

Valamikor novemberben írtam a brisbane-i 3 napos konferenciánkról. Akkor azt mondtam, hogy majd folytatom a történetet. Aztán annyi minden történt úgy általában, hogy erre soha nem került sor. Most se fog teljes egészében, de azért adok egy kis összefoglalót, mert köze van ahhoz, amiért most megint úton vagyok, mint egy bolygó hollandi.

Szóval októberi boltos találkozó. A rendezvény harmadik napjának végére a teljes vezetőség számára egyértelművé vált, hogy szuperanyu alkalmatlan a feladatának elvégzésére. A s*ggnyalása annyira visszaütött, hogy még azok is elpártoltak tőle a menedzsmentből, akik eddig foggal-körömmel bevédték. A boltosok panaszkodtak, hogy annyira távolságtartó volt, hogy nem hiszik, hogy tudnának vele dolgozni.

Így amikor hazaértünk, behivatott a marketing igazgató, hogy azonnali hatállyal leveszi szuperanyut a fő márkánkról (Goodyear), azaz visszakapom azt, ami korábban is az enyém volt. Cserébe én leadhatom a harmadik bolthálózatomat (Dunlop Super Dealer). Persze, ez azért nem ment ennyire simán. Én csináltam egy rendes márkaátadást, dokumentálva mindent. Az ő oldaláról is be volt ütemezve az átadás. Mit ad isten, azon a napon hajnalban Amerikában bejelentették az évszázad változását: nyugdíjba vonul a globális vezérigazgató (befektetői nyomásra), eladják a vegyi részlegeinket, illetve valószínűleg Dunlop márkajogait. Ez azt jelenti a mi piacunk szempontjából, hogy ha megvalósul az eladás, akkor nem fog többé hozzánk tartozni ez a gumimárka. Puff!

A hír után szuperanyu kiverte a balhét, visszautasította, hogy átadja nekem a Goodyear márkát. Illetve azzal vádolta meg a vezetőséget, hogy tudtak a bejelentésről (rohadtul nem), és őt szándékosan akarják kifúrni (ugyanis a fő márka nélkül ő “csak” a Dunlop portfóliót viszi, aminek a jövője a hírek után kérdéses). Mindenfélével fenyegetőzött. Az egésznek az lett a vége, hogy a vezérigazgató utasította egy ellenőrzött átadásra. Aminek nem sok értelme volt, mert visszaprezentálta nekem azt a stratégiát, amit én raktam össze 2021 év végén. És amihez ő 11 hónap alatt, amíg ő gondozta a márkát semmit, de semmit nem tett hozzá.

Ilyen előzmények után érkeztünk el január utolsó hetéhez, amikor is kitalálták, hogy újabb roadshow-ra indulunk. 4 város 4 nap alatt 4 államban. Ennek is kb. annyi értelme volt, mint a sivatagba homokot vinni. A disztribútorok kereskedelmi ajánlatára, illetve rabat struktúrájára voltak kiváncsiak a boltosok, nem a marketing aktivitáskra. Ezt jeleztem is. Persze, persze, nem kell a prezikbe marketing. Kis csapat utazik, semmi teendő. Miután ebben megállapodtunk, 2 nappal később jött a hír, hogy csak vissza kéne csempészni valami marketing tartalmat, és amúgy is segítsek már a prezentáció összerakásával, mint októberben. Hurrá!

Semmi gond, sima liba, de kell-e mennem? Nem, nem, majd a marketing igazgató előadja, amit kell. Részemről rendben. Újabb 2 nappal később újabb változás: én utazom, szuperanyu nem. Én prezentálom az én részem, a marketing igazgató meg a szuperanyuét. Sebaj.

Múlt csütörtökön (azaz 2 munkanappal az utazás előtt) rám üzent szuperanyu, hogy én foglaltam-e már szállást a roadshow-ra. Miről beszél? Egy héttel korábban a rendezvényszervező külsős cég már mindent elintézett azok számára, akik rajta voltak a résztvevők listáján. Üzentem a marketing igazgatónak, hogy mondja már meg, mi a fene folyik itt, és hogy hogyan kéne válaszolnom?! Ja, nem mondtam? Szuperanyu is utazik. No comment.

Persze csak én meg a kreatív csávó öltük bele az időnket a prezentáció megírásába. Mármint mindenki prezentációjának megírásába. Szuperanyunak zéró hozzájárulása volt. Mindezt persze azon a pénteken, amikor mi munka után mentünk a Wilsons-ba. “Szerencsére” napi 12 órás melóval sikerült elkerülni, hogy a hétvégén is dolgoznom kelljen. De így is szoros lett a dolog. A kirándulásból hazaérve, ahogy írtam volt még bőven teendő. Ráadásul nekem még fel kellett készülnöm az előadásomra, összecsomagolnom az üzleti útra, hogy aztán hétfő reggel még egy fél napra bemenjek az irodába, mielőtt elindulunk Adelaide-be.

Ausztrália idei legszebb partja

Vasárnap reggel 11-ig kellett elhagynunk a kemping helyünket, de addig semmiképp sem akartunk maradni. A forgalom Melbourne irányába délről elég kiszámíthatatlan a hétvége utolsó napján, így egy jó 3.5 órát terveztünk ráhagyni.

8 körül ébredtünk, igen kb. 12 órát aludtunk. Nem szépítem, hullák voltunk a túra meg úgy általában a hét után. Párom viccesen megjegyezte, hogy mi azért járunk kempingezni, hogy kialudhassuk magunkat. És tényleg.

Tettünk, vettünk, majd párom elkezdett lázadni a kicsit megfáradt (értsd: száraz) szendvicsek ellen, így elsétáltunk az egyetlen egységbe, ami a General Store (ABC) névre hallgat, de mindent is lehet ott kapni. Például kávét, dim sim-et, reggeli burgert, stb. Így itt reggeliztünk meg. Még a kocsitól a boltig tartó 200 méteren is láttunk amúgy érdekességet: önjáró hajókat. Pontosabban azokat a jet csónakokat, amiket a South Point-nál figyeltünk meg turistákkal előző nap. Most azonban kerekeken gurultak a főúton. Mind a hárman, előttük egy “nyalókás” emberrel.

Reggeli után készen is álltunk magunk mögött hagyni Tidal Rivert. Meglepetésünkre, nem kifelé, hanem befelé volt hatalmas forgalom. Így úgy voltunk vele, megállunk még a parkon belül Squeaky Beach-en. Ez a part arról nevezetes, hogy a fehér homok minden lépésnél nyekereg az ember talpa alatt, illetve hatalmas sziklagolyók vannak a parton elszórva. Most a főlejárón mentünk le a parkolóból, de két éve decemberben egészen Tidal River-től sétáltunk el idáig. Ezt csak azért írom, mert az öböl mindkét partja csodálatos, és a sziklagolyók is másként néznek ki. A parkoló felé lévők olyanok, mintha sorfalat állnának a domboldal előtt, de ha az ember közelebb megy, akkor látja, hogy lehet köztük csalingázni. A másik oldalról meg majd írok valamikor egy másik posztot 😉 .

Nagyon kellemes volt a levegő, meg a víz is. Sokan jöttek ide szörfözni, vagy csak pancsolni. Mondjuk, ez érthető, mert idén ezt a partot választották Ausztrália legszebb tengerpartjának.

10 körül már úton is voltunk, továbbra is megdöbbenve néztük a zsúfolt forgalmat a befelé vezető sávban. Az utunk sima volt, beugrottunk visszafelé is tankolni Frankston-ba a volt melóhelyem kútjához, mert spéci (újra)nyitási üzemanyagáruk volt, így majdnem 20 cent per literrel kevesebbért tudtunk megtankolni, mint bárhol máshol.

Miután hazaértünk, gyors mosás, kipakolás, autó átpakolás következett, majd megfőztem páromnak a teljes következő hétre. Hogy miért egy egész hétre, az már egy másik poszt témája lesz.

Túra Ausztrália legdélibb pontjához

Reggel 6:30-kor keltünk, mert alig 1 órával később már úton szerettünk volna lenni. Ehhez el kellett rendezni a kocsiban a vackainkat, reggelit készíteni, és bepakolni a kirándulós hátizsákot. Nagyjából időben rajtra készek voltunk. Mondjuk, a beígért 30 fokból egyelőre semmi sem volt, így vastag pulcsiban terveztünk neki kezdeni a túránknak.

8 előtt oda kellett érnünk a Telegraph Saddle bejáratához, mert a felvezető utat valamikor ilyentájt sorompóval zárják le. Erről persze nincs pontos infó, mi is csak onnan tudjuk, hogy 8 éve is így volt, ráadásul most már sokkal profibb, két-karos sorompórendszer működik. Ezt az első feladatot sikeresen teljesítettük, bár nagyon meg voltunk lepődve, hogy mennyien voltak fent. Általában üres szokott lenni a parkoló, most meg összesen két szabad hely volt. Beálltunk az árnyasabba, mert sokára terveztünk visszatérni.

7:50-kor tettük meg az első lépést a South Point-ig vezető ösvényen. A nap ugyan már fent volt, de még csak laposan pislákolt, és semmi erejét nem éreztük. A track jó sokáig egy szervíz-ösvény volt, azaz szükség esetén ezen tud felmenni a mentő, tűzoltó, stb egység. 6.2km-t meneteltünk az első elágazásig, a Telegraph Junction-ig. Az idáig vezető úton vissza-visszatekintettünk a mögöttünk húzódó Mt Oberon-ra, illetve a messziségben felsejlő tengerpartra.

Innen kezdett a nap is erőre kapni, meg mondjuk, a hosszú, elnyújtott emelkedőktől kezdtünk mi is kimelegedni. Mire elértük Halfway Hut-hoz (az előző elágazástól 1.3 km-re), felül már csak pólóban caplattunk. Úgy emlékeztünk, hogy itt volt egy kis kőház, ahova anno az eső elől húzódtunk be, de ezt most valamiért nem láttuk. Sebaj, majd visszafelé megkeressük.

A következő, nagyjából 4km-es szakasz a Roaring Meg kempingig elég uncsi, megy az út, ahogy eddig is, de már nincs árnyék sem. Alacsony fák szegélyezik a szervíz-utat. Az egyetlen érdekesség,  hogy a semmi közepén ki van alakítva egy tisztás, előtte egy táblával, hogy ez egy helikopter leszállópálya. A Roaring Meg-hez érve megpihenhetünk egy korty víz erejéig, vannak olyan piknik asztalok kihelyezve, amire akár ki is lehet feküdni. Nem mellesleg, innen szétválik az út: balra haladva el lehet jutni a világítótoronyhoz (6km) vagy egyenest tartva a South Point-ig (3.7km). Nagyon csábító volt, hogy letérjünk a torony irányába, de arra még nem jártunk, így nem tudtuk, mennyire megterhelő lehet a túra. Pláne, hogy azt mindenképp ott éjszakázós kirándulásnak ajánlják.

A south point-i ösvény innentől átcsap a hagyományos ausztrál vad tájba, azaz páfrányok és sziklák közt kell átpréselnie az embernek magát, hogy egy-egy lépéssel közelebb kerüljön a céljához. Mire ideértünk, addigra már 2.5 órája mentünk hegynek fel, hegynek le. Bár megtettem mindent, hogy a térdeim bírják (a jobb térdemre, ami a rosszabbik már induláskor felhúztam a térdszorítót), az utolsó pár kilométeren már éreztem, hogy lassan a bal térdem is kezdi megadni magát a sziklákon való szökdeléstől, azaz nem lesz túl kellemes a visszaút. Egy röpke fotós megálló után a White Top Rock-nál már igencsak nehéznek éreztem újra felvenni a ritmust.

Indulásunktól számítva 3 óra 40 perccel később értük el a South Point-ot, ami az ausztrál szárazföld legdélebbi pontja. Összehasonlításképp, mindössze 10 perccel volt rosszabb a részidőnk a 2015-öshöz képest, amikor is életünk formájában voltunk, 10-15kg-val kevesebbet nyomva. Amúgy a kihelyezett tábla szerint (ami a 8 évvel ezelőttihez képest már jóval komolyabbnak néz ki) ekkor 3180 km-re voltunk Cape York-tól, ami Ausztrália legészakibb pontja.

Itt nagyon szeles volt az idő, így visszavettük a pulcsijainkat. Az egyik sziklán leültünk ebédelni (szendvicset), de nem csak a széllel kellett megküzdenünk. Annyi bögöly próbált meg minket megharapni, hogy az egyáltalán nem volt vicces. Még úgyis, hogy kettesével csapkodtuk le őket, sikerült nekik engem agyon csipkedniük – ruhán keresztül. Miközben ettünk, csapdostunk, tájat néztünk (pl. a szemben lévő Wattle Island-et), észre vettünk három jet csónakot. Tidal River-től hozták ide a turistákat, hogy meglegyen nekik is a South Point. Igaz, kiszállni nem szálltak ki, de az biztos, hogy mindegyiküknek van most már egy olyan fotója, amin mi ülünk a legdélebbi pontál és lelkesen hadonászunk.

20 perc pihenő után fordultunk is vissza. Rögtön az első néhány felfelé vezető méteren bizonyossá vált, hogy gáz lesz a visszafelé vezető út, ugyanis nem igazán tudtam behajlítani a bal térdem. Így nem tudtam terhelni sem, és csak egy bot segítségével tudtam egyáltalán lépdelni. A 3.7km-t a Roaring Meg-ig még így is jó ütemben tettük meg, 1 óra 10 perc alatt átjutottunk a “dzsungelen”. Itt aztán kidőltünk vagy 20 percre, ráadásul voltak itt más túrázók is, akikkel beszédbe elegyedtünk. Ők a világítótoronyhoz mentek, későn indultak, de mindegy, mert úgyis ott alszanak. Ekkor jártunk olyan fél 2 felé.

Komótosan róttuk a kilométereket visszafelé, és minden egyes ismerős táblának örültünk. A Halfway Hut-nál most megálltunk, megkerestük az emlékeinkben élő kőházat. Bár most nem volt benne semmi, így előtte telepedtünk le egy padra, ahol feltankoltunk egy kis izotóniás itallal meg energia szelettel. Még mindig 7.5km állt előttünk. 10 perc pihenő után nagy nehezen rávettük magunkat az indulásra, de már nem volt annyira őszinte a mosolyom. Pláne, hogy tudtuk, az utolsó 2.5km csak felfelé halad. Mégha nem is túl meredeken, de akkor is. Esélytelen voltam simán feljutni a parkolóhoz. Párom kitartóan ösztönzött, egész jó coach lenne belőle.

Végül nagy nehezen délután 4 óra 20 perckor visszaértünk a kocsihoz. Ez azt jelenti, hogy ha az összesen 50 percnyi kaja-pihi szüneteket nem számoljuk, akkor a tiszta túraidőnk 7 óra 40 perc volt. A visszafele utat 20 perccel roszabb idővel tettük meg, mint az odafelét. Mondjuk, én már annak is örültem, hogy egyáltalán megcsináltuk ezt a 30km-es túrát.

Beültünk a kocsiba, visszamentünk a kempinghelyünkhöz. Párom felállította az asztal-szék kombónkat míg én azzal küzdöttem, hogy hogyan is hajtogassam ki magam a kocsiból. A full komfortos ággyá alakítható szuperszékem sem segített, ugyanis minden nemű mozgástól iszonyatos fájdalom sugárzott a bal térdembe. Ennek ellenére összedobtam egy kempingvacsit, ami nem bizonyult elegendőnek, így a még mobil páromat elküldtem sült krumpliért.

Ahogy megjött, megjelent a mellettünk lévő fán egy Crimson Rosella (piros-kék papagáj). Mivel 2 éve már volt szerencsénk hozzájuk (akkor ránk repülve, a lábunkon ülve, kézből falatoztak mandulát), így most készültünk a találkozásra. Kifejezetten nekik való papagáj csemegét hoztunk magunkkal. Ezt gyorsan ki is raktuk az asztalra, ami tényleg felkeltette a madár érdeklődését. Odarepült, megkóstolta, majd óvatosan közelebb totyogott a sültkrumplis dobozhoz, amiből kivett egy darabot. Ezen jóízűen elcsipkelődött. Gondoltam, akkor majd neki adjuk az égett, meg barnább darabokat. Hát ja, nem hüye volt ő, csak madár. Azaz semmi mást nem fogadott el, csak a puha, aranysárga krumplikat, amit mi is szívesen ettünk volna meg.

Ahogy kifogytunk a készletből már tovább is repült. Így mi is összepakoltunk, eltámogattuk egymást a vizes blokkig, majd fél 8-kor már készek is voltunk aludni.

Folyt. köv.

Ismét a Wilsons-ban jártunk

Még december elejére foglaltam be kempinghelyet magunknak az egyik kedvenc victoria-i nemzeti parkunkba, a Wilsons Promontory-ba. Többször jártunk már itt, de annyira gyönyörű a hely, hogy megéri ide elautózni. Sajnos december első heteiben végig szakadt az eső, és a mi választott hétvégénkre se mondott sokkal jobb időt az előrejelzés, így két nappal a tervezett indulásunk előtt áttetettem az első februári hétvégére a foglalást. Egyrészről, mert előre kellett anno fizetni, és pénzt nem adnak vissza, másrészről meg annyira népszerű a hely, hogy egy visszamondásért akár “fekete listára” is kerülhetsz (legalábbis a helyi mende-monda szerint). Azt meg nem akarja az ember, mert vannak kiemelt időszakok, amikorra csak sorsolnak helyeket és embereket az adott napokon kempingezni vágyók közül (ballot rendszer).

Február első péntekjén így meló után útnak is indultunk. Tankolással tőlünk 3 óra volt az út, este 8 után valamivel értünk a kijelölt helyünkre. Ezt ugye a foglalásnál választja ki az ember. Mivel mi átraktuk a napjainkat, az eredeti választásunk nem volt elérhető, és kaptuk, ami maradt. Ez a 4. utca 130-as helye volt, egy kereszteződés szélén. Érkezésünkkor még világos volt, így nem kellett sokat vacilálni, hogy hogy álljunk be.

Amikor végeztünk a kocsi leparkolásával, sétálni indultunk, mert naplemente idején nagyon szép a Tidal River. Ráadásul, van egy fapallós ösvény a víz mentén, ahol fel-feltünnek wombatok. Most is láttunk kettőt, bár párom nagyon elszánt volt, hogy többet is találjon. Kislámpával világította meg a bozótokat, meg folyamatosan belesett a pallók alá.

A séta után visszamentünk egy gyors szendvics vacsira, amikor is egy termetes wombat gondolta úgy, hogy meglátogat minket. Először csak komótosan elcammogott mögöttünk, benézett a szomszédék sátrába, ahol kis sikoltozás jelezte látogatását, majd visszajött hozzánk. Párom megkínálta egy kenyérdarabbal, amit elfogadott, cserébe pedig hagyta magát megvakargatni. Aztán átbaktatott hozzám, ugyanis mellettem volt a zárt kajás dobozunk. Ez nagyon érdekelte a wombatot. Többször körbe járta, szaglászta, miközben én is simogathattam a nagyon sprőd, tömör bundáját. Hogy elcsaljam, én is kínáltam neki egy falat kenyeret, merthogy semmi zöldség nem volt nálunk. Ezt is lelkesen elvette, talán kicsit túl lelkesen is, mert az ujjamra is ráharapott. Hányan mondhatják el, hogy vadwombat harapás áldozatai lettek? A kiszolgálást ezek után nem találta megfelelőnek, így saját mancsába vette a dolgokat. Ismét körbe szaglászta a dobozt, az orrával próbálta felfeszegetni a tető oldalát, aztán rájött, hogy a körmeivel le tudja pattintani a kallantyút, amivel lejön a doboz teteje. Szerencsére ekkor inkább rálépett, mint hogy felfele tolja. Így nem jutott közelebb a konzervekhez (csak azok voltak a dobozban), viszont a közel 30kg-jával betörte a műanyagot. Ekkor elégeltük meg a mutatványát, és raktuk vissza a dobozt a kocsiba. Ettől fogva nem voltunk érdekesek számára, így kis nézelődés után tovább is állt.

Egy életre szóló élménnyel gazdagabban tértünk nyugovóra 10 körül, másnap ugyanis húzós nap állt előttünk.

Folyt. köv.

A hosszú alvások hétvégéje

Szombat reggel sem túl sietősen telt. Feltápászkodtunk, aztán reggeli után kitaláltuk, hogy besétálunk a városba kávéért. Plusz megnéztük a közelben lévő kút csali kínálatát, mivel párom estére horgászást tervezett.

Kb. 2 km-re volt Lakes Entrance főutcája, ahol is mindössze 2-3 helyen adtak kávét. Bementünk a Salty Groms Cafe-ba. 15 perc várakozás után meg is kaptuk az elvivős kávénkat, amivel vissza is sétáltunk a víz mentén a kempingünkbe.

A séta után újra ránk tört az álmosság, így visszabújtunk a kocsiba aludni. Ez olyan jól sikerült, hogy kora délutánig fel sem keltünk (mondom, mindkettőnknek 50-52 órás munkahetei voltak január eleje óta). Ekkor kigyalogoltunk a közeli tengerpartra, ahol addig-addig sétálgattunk, hogy innen is beértünk a városba. Kicsit néztük a vízibicikliseket, aztán megint visszasétáltunk a szállásra. Ekkor már 10-12km-nél jártunk.

Ott összeütöttem egy gyors vacsit, ami után párom indult is horgászni. Kicsit később én is kimentem hozzá, és a visszautam igazán szépséges lett. Olyan pompázatos naplemente volt, hogy csak na! Minden narancsos meg rózsaszínes volt, ráadásul a helyünk mögötti vízbefolyásnál még hattyúk is úszkáltak. Már-már giccses látványt nyújtva.

Mivel párom este nem járt sikerrel, így reggel 4.30-kor is kiment szerencsét próbálni. Egy lazac pisztrángot meg egy rákot fogott, mindezt odaadta a szomszéd horgásznak.

9 körül útra keltünk, semmi nem volt betervezve a hazafelé útra, csak az, hogy rendben érjünk haza. Bár így is láttuk a Patties Food (volt ügynökségi ügyfelem) bairnsdale-i pitegyárát, ami a világ legnagyobbja. Illetve egy kisebb kitérővel bementünk Churchill-be, hogy megtekintsük stílusosan a Big Cigar-t (a nagy szivart).

A hosszú hétvége, amikor nem csináltunk semmit

Ha egész pontos akarok lenni, akkor ez nem teljesen igaz, csak majdnem. 3 napos hétvégét nem hagyunk ugye parlagon, pláne, ha párom külön kérésére Lakes Entrance az úticél. Ezt még akkor vetette fel, amikor a Barry Way-es kalandozásunk földutas részének végén arrafelé kötöttünk kb. ki. Én azóta szállást vadásztam, nem sok sikerrel. Az Ausztrália Nap miatt a csillagokig szaladtak az árak, vagy minimum 3-4 éjszakás foglalásokkal üzemelnek a helyek. Nekünk csak 2 éjszakára kellett volna valami, mert egy ismét nagyon húzós hét után nem akartunk vadkempingezni Metung-nál az erdőben. 1 héttel az indulás előtt aztán megnyílt egy áramos kempinghely az NRMA Eastern Beach-i parkjában. Gondolom, visszamondhatták, így gyorsan lefoglaltam 2 estére.

Csütörtökön otthonról melóztam, így össze tudtam rakni a ruhás meg a kajás kempingdobozokat, párom meg a hét folyamán apránként előkészítette Goldie-t. Péntek reggel így 8-kor már úton is voltunk. 11 utántól lehetett érkezni a kempingbe, és mivel előző nap éltem az online check-in-nel, minden kódot megkaptunk emailben. Azaz szabadon érkezhettünk kedvünkre.

Az idő kicsit szomorkás volt, így sok helyen nem is nagyon akartunk megállni Lakes Entrance felé. Mondjuk, megnéztük a Big Pheasant-et, azaz a nagy fácánt (nekünk csak Zlatý Bažant), ami a Gumbuya World (Tyong) mellett áll. Eredetileg a vízi vidámpark helyén fácán telep volt egészen 1978-ig. Valamikor a 80-as években építették ide az óriás szobrot. 2011-ben azonban egy suttyó úgy gondolta, milyen vicces lenne robbanóanyagot akasztani a farktollára és felrobbantani. Annyira megsérült a fácán, hogy közel 6 hónapba telt, amíg a 25 méteres madarat helyre tudták állítani.

Szintén az autóút mentén található a Big spuds and forks, azaz a nagy krumplik villával című alkotás, ami szintén rajta van a victoria-i nagy dolgok listáján. Ez a szoborcsoport egy krumplit áruló piac és étterem mellett található Trafalgar-nál.

Innen már csak 1.5 órára volt a szállás. Nancy aka Google Maps, Sale-nél levitt minket egy kis cikk-cakkra, ugyanúgy, mint január első hetében. Azaz kikerültette velünk a települést, mielőtt visszavitt minket volna az A1-re, azaz a Princes Highway-re. Semmi gond, jó az út, jártunk már erre, hajrá. Ahogy ráfordultunk az A1-re valami furcsa hangot hallottunk, majd gyorsításra megmozdult a kocsi egyik oldala, és csipogni kezdett az autó műszerfala. Durr-defekt! De hol? Lehúzódtunk a padkára, de pont egy egysávos, középső fémkábeles elválasztó szakaszos részen sikerült ezt előadnunk. Én tudtam csak biztonsággal kiszállni, de az én oldalam rendben volt. Aztán ahogy kintebb merészkedtem láttam, hogy a jobb hátsónk defektes, és annyira lapos, hogy kb. felnin gurulunk. Itt esélytelen lett volna kereket cserélnünk, így gyökkettővel meg elakadás-jelzővel elgurultunk egy nagyjából 400 méterre lévő kereszteződésig, ahol félig a füvön, félig az úton álltunk meg. Párom elkezdte leszedni a pótot, meg előásni az emelőt, amikor is egy helyi faszi megállt mellettük és felajánlotta a segítségét. Volt nála egy hidraulikus emelő, amivel seperc alatt felemelték a kocsit, lekapták a lyukas kereket, felrakták a pótot, leengedték az autót, elraktunk mindent, megköszöntük a segítséget, búcsút intettünk, és 15 perc múlva már úton is voltunk. Ugyanaz a kerék adta meg magát, mint aminek tavaly húsvétkor a szelepét csinálta meg a mildura-i Bob Jane (konkurencia).

Innentől kicsit óvatosabban haladtunk, illetve egy gyors kempingebédre megálltunk a Mitchell River partján. Indult is erről a végéről a parknak egy rövid séta, át a lengőhídon. Ezt könnyen lehetett teljesíteni wrappel a kézben.

Kis késéssel befutottunk valamivel fél 1 után a kempingbe. Tök jó helyünk lett, szélső, árnyékos, fás, egy sorral odébb a mosdóktól. Az ijedségtől beálmosodtunk, így megágyaztunk egy délutáni szundihoz. Ez olyan jól sikerült, hogy 4 után keltünk fel. Tettünk-vettünk, fefedeztük a kempinghelyünk mögötti partokat, aztán beautóztunk a városba vacsizni.

A Lakes Entrance Sports Club-ra esett a választás, semmi extra nem volt a hely. Foglalás nélkül is le tudtak ültetni minket, ahol is aztán ettünk egy tök átlagos Chicken Texas Parmigiana-t (rántott hús szalonnás, sajtos feltéttel). Kaja után megnéztük az ünnepi piacot, belehallgattunk egy koncertbe, sétáltunk egyet, majd visszaautóztunk a helyünkre. Felcsaptunk egy rose moscato-t, aztán meg eltettük magunkat másnapra.

Folyt. köv.

Még egy kis zene

Két poszttal ezelőtt ugye azt írtam, hogy az év vége előtt két véletlen dolog is megesett velünk. Az egyik az volt, hogy egy sor életre szóló élménybe csöppentünk, miközben ténylegesen csak egy sima belépőre számítottam az Adelaide 500-ra. A másik azért ennél sokkal kisebb volumenű volt. Kb. 1 vagy 2 héttel járhattunk az adelaide-i hétvégénk után, amikor is el mentünk tankolni St. Kilda-ra, a régi munkahelyem egyik kútjához. Ha már ott voltunk, rendeltem egy kávét meg egy toastie-t (kb. francia pirítós vagy melegszendvics). Miközben vártunk, párom kiszúrta, hogy van egy Red Bull rendezvénysátor a part mellett felállítva, és valahonnan egész jó zene szól. Ő elindult abba az irányba valamerre, én meg ott maradtam a kúton, vártam a kávét meg a reggelinket. Mondjuk, nekem az tűnt fel, hogy teljesen ki volt fosztva a pult, alig volt pékáru, muffin, fánk, pite, szendvics meg ilyesmik. Tehát valami nagy volumenű eseménynek kellett a közelben lennie, mert vagy a munkások, vagy a látogatók ilyenkor felvásárolnak mindent, mert ez az egyetlen épkézláb kínálatú egység gyalog-távolságra.

5 perc várakozás után végre kezemben a rendelésünkkel párom után indultam. Átvágtam a parkolón, és bevallom, először a szokásos parti sétánk ösvénye felé indultam. Azt hittem, leült a padra, ott vár engem, meg onnan hallgatja a zenét. De nem volt. Ekkor már úgy voltam vele, hogy akkor haladok a zenebona irányába. Mondjuk, voltak kordonok, de a kutya nem volt mellettük, meg nem is voltak még úgy felállítva, hogy lezárják az utat. Mások is (mondjuk, ők a szokásos neon zöld mellényben voltak) sétáltak be, hozzám hasonlóan a kezükben kávéval meg kajás zacskóval. Ha mást nem is, de az autóverseny alatt azt megtanultuk, hogy ha határozottan haladsz, senki nem fog hozzád szólni. Na, úgy látszik, párom is meg én is ezt a technikát alkalmaztuk, mert mire én besétáltam, ő már szembe jött velem, hogy örvendezzen, milyen király zenére is bukkant.

Hatalmas színpad volt felállítva a Marina oldalában, amin épp tesztelték a fénytechnikát, a hangot, meg a kivetítőt. Ja, meg azt, hogy egy teljes szimfonikus zenekar hogyan szól a drum & bass előadókkal. Mi megálltunk a AV (technikai) sátor mellett, közvetlen a színpaddal szemben, és hallgattuk a zártkörű gyakorlást. Közben rákerestem, hogy mégis mibe csöppenhettünk bele. Kiderült, hogy néhány órával később tartottak egy Ministry of Sound szimfonikusokkal kiegészülve (fizetős) koncertet. Mi meg ott élveztük az előadást totálisan véletlenül, például ilyen számokkal, mint ez. Raknék be videót is, amit én vettem fel, ha az ingyenes WP engedné, de nem lehet. Mindegy is.

A Ministry of Sound egy szórakozóhely volt eredetileg Londonban, neves edm (electronic dance music) DJ-k kerültek ki onnan, és a mai napig minden évben jönnek ki slágerlistás mixeik. Közben koncertjeikkel végigturnézzák a világot. Egyből jobban is esett a reggelink 😀.