Reggel 6:30-kor keltünk, mert alig 1 órával később már úton szerettünk volna lenni. Ehhez el kellett rendezni a kocsiban a vackainkat, reggelit készíteni, és bepakolni a kirándulós hátizsákot. Nagyjából időben rajtra készek voltunk. Mondjuk, a beígért 30 fokból egyelőre semmi sem volt, így vastag pulcsiban terveztünk neki kezdeni a túránknak.
8 előtt oda kellett érnünk a Telegraph Saddle bejáratához, mert a felvezető utat valamikor ilyentájt sorompóval zárják le. Erről persze nincs pontos infó, mi is csak onnan tudjuk, hogy 8 éve is így volt, ráadásul most már sokkal profibb, két-karos sorompórendszer működik. Ezt az első feladatot sikeresen teljesítettük, bár nagyon meg voltunk lepődve, hogy mennyien voltak fent. Általában üres szokott lenni a parkoló, most meg összesen két szabad hely volt. Beálltunk az árnyasabba, mert sokára terveztünk visszatérni.
7:50-kor tettük meg az első lépést a South Point-ig vezető ösvényen. A nap ugyan már fent volt, de még csak laposan pislákolt, és semmi erejét nem éreztük. A track jó sokáig egy szervíz-ösvény volt, azaz szükség esetén ezen tud felmenni a mentő, tűzoltó, stb egység. 6.2km-t meneteltünk az első elágazásig, a Telegraph Junction-ig. Az idáig vezető úton vissza-visszatekintettünk a mögöttünk húzódó Mt Oberon-ra, illetve a messziségben felsejlő tengerpartra.
Innen kezdett a nap is erőre kapni, meg mondjuk, a hosszú, elnyújtott emelkedőktől kezdtünk mi is kimelegedni. Mire elértük Halfway Hut-hoz (az előző elágazástól 1.3 km-re), felül már csak pólóban caplattunk. Úgy emlékeztünk, hogy itt volt egy kis kőház, ahova anno az eső elől húzódtunk be, de ezt most valamiért nem láttuk. Sebaj, majd visszafelé megkeressük.
A következő, nagyjából 4km-es szakasz a Roaring Meg kempingig elég uncsi, megy az út, ahogy eddig is, de már nincs árnyék sem. Alacsony fák szegélyezik a szervíz-utat. Az egyetlen érdekesség, hogy a semmi közepén ki van alakítva egy tisztás, előtte egy táblával, hogy ez egy helikopter leszállópálya. A Roaring Meg-hez érve megpihenhetünk egy korty víz erejéig, vannak olyan piknik asztalok kihelyezve, amire akár ki is lehet feküdni. Nem mellesleg, innen szétválik az út: balra haladva el lehet jutni a világítótoronyhoz (6km) vagy egyenest tartva a South Point-ig (3.7km). Nagyon csábító volt, hogy letérjünk a torony irányába, de arra még nem jártunk, így nem tudtuk, mennyire megterhelő lehet a túra. Pláne, hogy azt mindenképp ott éjszakázós kirándulásnak ajánlják.
A south point-i ösvény innentől átcsap a hagyományos ausztrál vad tájba, azaz páfrányok és sziklák közt kell átpréselnie az embernek magát, hogy egy-egy lépéssel közelebb kerüljön a céljához. Mire ideértünk, addigra már 2.5 órája mentünk hegynek fel, hegynek le. Bár megtettem mindent, hogy a térdeim bírják (a jobb térdemre, ami a rosszabbik már induláskor felhúztam a térdszorítót), az utolsó pár kilométeren már éreztem, hogy lassan a bal térdem is kezdi megadni magát a sziklákon való szökdeléstől, azaz nem lesz túl kellemes a visszaút. Egy röpke fotós megálló után a White Top Rock-nál már igencsak nehéznek éreztem újra felvenni a ritmust.
Indulásunktól számítva 3 óra 40 perccel később értük el a South Point-ot, ami az ausztrál szárazföld legdélebbi pontja. Összehasonlításképp, mindössze 10 perccel volt rosszabb a részidőnk a 2015-öshöz képest, amikor is életünk formájában voltunk, 10-15kg-val kevesebbet nyomva. Amúgy a kihelyezett tábla szerint (ami a 8 évvel ezelőttihez képest már jóval komolyabbnak néz ki) ekkor 3180 km-re voltunk Cape York-tól, ami Ausztrália legészakibb pontja.
Itt nagyon szeles volt az idő, így visszavettük a pulcsijainkat. Az egyik sziklán leültünk ebédelni (szendvicset), de nem csak a széllel kellett megküzdenünk. Annyi bögöly próbált meg minket megharapni, hogy az egyáltalán nem volt vicces. Még úgyis, hogy kettesével csapkodtuk le őket, sikerült nekik engem agyon csipkedniük – ruhán keresztül. Miközben ettünk, csapdostunk, tájat néztünk (pl. a szemben lévő Wattle Island-et), észre vettünk három jet csónakot. Tidal River-től hozták ide a turistákat, hogy meglegyen nekik is a South Point. Igaz, kiszállni nem szálltak ki, de az biztos, hogy mindegyiküknek van most már egy olyan fotója, amin mi ülünk a legdélebbi pontál és lelkesen hadonászunk.
20 perc pihenő után fordultunk is vissza. Rögtön az első néhány felfelé vezető méteren bizonyossá vált, hogy gáz lesz a visszafelé vezető út, ugyanis nem igazán tudtam behajlítani a bal térdem. Így nem tudtam terhelni sem, és csak egy bot segítségével tudtam egyáltalán lépdelni. A 3.7km-t a Roaring Meg-ig még így is jó ütemben tettük meg, 1 óra 10 perc alatt átjutottunk a “dzsungelen”. Itt aztán kidőltünk vagy 20 percre, ráadásul voltak itt más túrázók is, akikkel beszédbe elegyedtünk. Ők a világítótoronyhoz mentek, későn indultak, de mindegy, mert úgyis ott alszanak. Ekkor jártunk olyan fél 2 felé.
Komótosan róttuk a kilométereket visszafelé, és minden egyes ismerős táblának örültünk. A Halfway Hut-nál most megálltunk, megkerestük az emlékeinkben élő kőházat. Bár most nem volt benne semmi, így előtte telepedtünk le egy padra, ahol feltankoltunk egy kis izotóniás itallal meg energia szelettel. Még mindig 7.5km állt előttünk. 10 perc pihenő után nagy nehezen rávettük magunkat az indulásra, de már nem volt annyira őszinte a mosolyom. Pláne, hogy tudtuk, az utolsó 2.5km csak felfelé halad. Mégha nem is túl meredeken, de akkor is. Esélytelen voltam simán feljutni a parkolóhoz. Párom kitartóan ösztönzött, egész jó coach lenne belőle.
Végül nagy nehezen délután 4 óra 20 perckor visszaértünk a kocsihoz. Ez azt jelenti, hogy ha az összesen 50 percnyi kaja-pihi szüneteket nem számoljuk, akkor a tiszta túraidőnk 7 óra 40 perc volt. A visszafele utat 20 perccel roszabb idővel tettük meg, mint az odafelét. Mondjuk, én már annak is örültem, hogy egyáltalán megcsináltuk ezt a 30km-es túrát.
Beültünk a kocsiba, visszamentünk a kempinghelyünkhöz. Párom felállította az asztal-szék kombónkat míg én azzal küzdöttem, hogy hogyan is hajtogassam ki magam a kocsiból. A full komfortos ággyá alakítható szuperszékem sem segített, ugyanis minden nemű mozgástól iszonyatos fájdalom sugárzott a bal térdembe. Ennek ellenére összedobtam egy kempingvacsit, ami nem bizonyult elegendőnek, így a még mobil páromat elküldtem sült krumpliért.
Ahogy megjött, megjelent a mellettünk lévő fán egy Crimson Rosella (piros-kék papagáj). Mivel 2 éve már volt szerencsénk hozzájuk (akkor ránk repülve, a lábunkon ülve, kézből falatoztak mandulát), így most készültünk a találkozásra. Kifejezetten nekik való papagáj csemegét hoztunk magunkkal. Ezt gyorsan ki is raktuk az asztalra, ami tényleg felkeltette a madár érdeklődését. Odarepült, megkóstolta, majd óvatosan közelebb totyogott a sültkrumplis dobozhoz, amiből kivett egy darabot. Ezen jóízűen elcsipkelődött. Gondoltam, akkor majd neki adjuk az égett, meg barnább darabokat. Hát ja, nem hüye volt ő, csak madár. Azaz semmi mást nem fogadott el, csak a puha, aranysárga krumplikat, amit mi is szívesen ettünk volna meg.
Ahogy kifogytunk a készletből már tovább is repült. Így mi is összepakoltunk, eltámogattuk egymást a vizes blokkig, majd fél 8-kor már készek is voltunk aludni.
Folyt. köv.
Az Üveghegyen is túl 