Túra Ausztrália legdélibb pontjához

Reggel 6:30-kor keltünk, mert alig 1 órával később már úton szerettünk volna lenni. Ehhez el kellett rendezni a kocsiban a vackainkat, reggelit készíteni, és bepakolni a kirándulós hátizsákot. Nagyjából időben rajtra készek voltunk. Mondjuk, a beígért 30 fokból egyelőre semmi sem volt, így vastag pulcsiban terveztünk neki kezdeni a túránknak.

8 előtt oda kellett érnünk a Telegraph Saddle bejáratához, mert a felvezető utat valamikor ilyentájt sorompóval zárják le. Erről persze nincs pontos infó, mi is csak onnan tudjuk, hogy 8 éve is így volt, ráadásul most már sokkal profibb, két-karos sorompórendszer működik. Ezt az első feladatot sikeresen teljesítettük, bár nagyon meg voltunk lepődve, hogy mennyien voltak fent. Általában üres szokott lenni a parkoló, most meg összesen két szabad hely volt. Beálltunk az árnyasabba, mert sokára terveztünk visszatérni.

7:50-kor tettük meg az első lépést a South Point-ig vezető ösvényen. A nap ugyan már fent volt, de még csak laposan pislákolt, és semmi erejét nem éreztük. A track jó sokáig egy szervíz-ösvény volt, azaz szükség esetén ezen tud felmenni a mentő, tűzoltó, stb egység. 6.2km-t meneteltünk az első elágazásig, a Telegraph Junction-ig. Az idáig vezető úton vissza-visszatekintettünk a mögöttünk húzódó Mt Oberon-ra, illetve a messziségben felsejlő tengerpartra.

Innen kezdett a nap is erőre kapni, meg mondjuk, a hosszú, elnyújtott emelkedőktől kezdtünk mi is kimelegedni. Mire elértük Halfway Hut-hoz (az előző elágazástól 1.3 km-re), felül már csak pólóban caplattunk. Úgy emlékeztünk, hogy itt volt egy kis kőház, ahova anno az eső elől húzódtunk be, de ezt most valamiért nem láttuk. Sebaj, majd visszafelé megkeressük.

A következő, nagyjából 4km-es szakasz a Roaring Meg kempingig elég uncsi, megy az út, ahogy eddig is, de már nincs árnyék sem. Alacsony fák szegélyezik a szervíz-utat. Az egyetlen érdekesség,  hogy a semmi közepén ki van alakítva egy tisztás, előtte egy táblával, hogy ez egy helikopter leszállópálya. A Roaring Meg-hez érve megpihenhetünk egy korty víz erejéig, vannak olyan piknik asztalok kihelyezve, amire akár ki is lehet feküdni. Nem mellesleg, innen szétválik az út: balra haladva el lehet jutni a világítótoronyhoz (6km) vagy egyenest tartva a South Point-ig (3.7km). Nagyon csábító volt, hogy letérjünk a torony irányába, de arra még nem jártunk, így nem tudtuk, mennyire megterhelő lehet a túra. Pláne, hogy azt mindenképp ott éjszakázós kirándulásnak ajánlják.

A south point-i ösvény innentől átcsap a hagyományos ausztrál vad tájba, azaz páfrányok és sziklák közt kell átpréselnie az embernek magát, hogy egy-egy lépéssel közelebb kerüljön a céljához. Mire ideértünk, addigra már 2.5 órája mentünk hegynek fel, hegynek le. Bár megtettem mindent, hogy a térdeim bírják (a jobb térdemre, ami a rosszabbik már induláskor felhúztam a térdszorítót), az utolsó pár kilométeren már éreztem, hogy lassan a bal térdem is kezdi megadni magát a sziklákon való szökdeléstől, azaz nem lesz túl kellemes a visszaút. Egy röpke fotós megálló után a White Top Rock-nál már igencsak nehéznek éreztem újra felvenni a ritmust.

Indulásunktól számítva 3 óra 40 perccel később értük el a South Point-ot, ami az ausztrál szárazföld legdélebbi pontja. Összehasonlításképp, mindössze 10 perccel volt rosszabb a részidőnk a 2015-öshöz képest, amikor is életünk formájában voltunk, 10-15kg-val kevesebbet nyomva. Amúgy a kihelyezett tábla szerint (ami a 8 évvel ezelőttihez képest már jóval komolyabbnak néz ki) ekkor 3180 km-re voltunk Cape York-tól, ami Ausztrália legészakibb pontja.

Itt nagyon szeles volt az idő, így visszavettük a pulcsijainkat. Az egyik sziklán leültünk ebédelni (szendvicset), de nem csak a széllel kellett megküzdenünk. Annyi bögöly próbált meg minket megharapni, hogy az egyáltalán nem volt vicces. Még úgyis, hogy kettesével csapkodtuk le őket, sikerült nekik engem agyon csipkedniük – ruhán keresztül. Miközben ettünk, csapdostunk, tájat néztünk (pl. a szemben lévő Wattle Island-et), észre vettünk három jet csónakot. Tidal River-től hozták ide a turistákat, hogy meglegyen nekik is a South Point. Igaz, kiszállni nem szálltak ki, de az biztos, hogy mindegyiküknek van most már egy olyan fotója, amin mi ülünk a legdélebbi pontál és lelkesen hadonászunk.

20 perc pihenő után fordultunk is vissza. Rögtön az első néhány felfelé vezető méteren bizonyossá vált, hogy gáz lesz a visszafelé vezető út, ugyanis nem igazán tudtam behajlítani a bal térdem. Így nem tudtam terhelni sem, és csak egy bot segítségével tudtam egyáltalán lépdelni. A 3.7km-t a Roaring Meg-ig még így is jó ütemben tettük meg, 1 óra 10 perc alatt átjutottunk a “dzsungelen”. Itt aztán kidőltünk vagy 20 percre, ráadásul voltak itt más túrázók is, akikkel beszédbe elegyedtünk. Ők a világítótoronyhoz mentek, későn indultak, de mindegy, mert úgyis ott alszanak. Ekkor jártunk olyan fél 2 felé.

Komótosan róttuk a kilométereket visszafelé, és minden egyes ismerős táblának örültünk. A Halfway Hut-nál most megálltunk, megkerestük az emlékeinkben élő kőházat. Bár most nem volt benne semmi, így előtte telepedtünk le egy padra, ahol feltankoltunk egy kis izotóniás itallal meg energia szelettel. Még mindig 7.5km állt előttünk. 10 perc pihenő után nagy nehezen rávettük magunkat az indulásra, de már nem volt annyira őszinte a mosolyom. Pláne, hogy tudtuk, az utolsó 2.5km csak felfelé halad. Mégha nem is túl meredeken, de akkor is. Esélytelen voltam simán feljutni a parkolóhoz. Párom kitartóan ösztönzött, egész jó coach lenne belőle.

Végül nagy nehezen délután 4 óra 20 perckor visszaértünk a kocsihoz. Ez azt jelenti, hogy ha az összesen 50 percnyi kaja-pihi szüneteket nem számoljuk, akkor a tiszta túraidőnk 7 óra 40 perc volt. A visszafele utat 20 perccel roszabb idővel tettük meg, mint az odafelét. Mondjuk, én már annak is örültem, hogy egyáltalán megcsináltuk ezt a 30km-es túrát.

Beültünk a kocsiba, visszamentünk a kempinghelyünkhöz. Párom felállította az asztal-szék kombónkat míg én azzal küzdöttem, hogy hogyan is hajtogassam ki magam a kocsiból. A full komfortos ággyá alakítható szuperszékem sem segített, ugyanis minden nemű mozgástól iszonyatos fájdalom sugárzott a bal térdembe. Ennek ellenére összedobtam egy kempingvacsit, ami nem bizonyult elegendőnek, így a még mobil páromat elküldtem sült krumpliért.

Ahogy megjött, megjelent a mellettünk lévő fán egy Crimson Rosella (piros-kék papagáj). Mivel 2 éve már volt szerencsénk hozzájuk (akkor ránk repülve, a lábunkon ülve, kézből falatoztak mandulát), így most készültünk a találkozásra. Kifejezetten nekik való papagáj csemegét hoztunk magunkkal. Ezt gyorsan ki is raktuk az asztalra, ami tényleg felkeltette a madár érdeklődését. Odarepült, megkóstolta, majd óvatosan közelebb totyogott a sültkrumplis dobozhoz, amiből kivett egy darabot. Ezen jóízűen elcsipkelődött. Gondoltam, akkor majd neki adjuk az égett, meg barnább darabokat. Hát ja, nem hüye volt ő, csak madár. Azaz semmi mást nem fogadott el, csak a puha, aranysárga krumplikat, amit mi is szívesen ettünk volna meg.

Ahogy kifogytunk a készletből már tovább is repült. Így mi is összepakoltunk, eltámogattuk egymást a vizes blokkig, majd fél 8-kor már készek is voltunk aludni.

Folyt. köv.

3,5 nap Melbourne-ben

Szerda munka után felültünk a kistigrisre (Tigerair, az egyik helyi fapados légitársaság, amit halálra szekálnak, hogy szar, de 3-ból 3-szor eddig pontosan indult, és mindig 10 perccel korábban érkezett az Adelaide-Melbourne, vagy épp vissza távon. 49$-os jegyért meg ki lehet bírni, hogy olyan MALÉV szintű az A320-aik állaga. OK, nekem nem voltak egetrengető tapasztalataim a MALÉV-val, meg lehet kövezni.), és átruccantunk körbenézni Melbourne-be. Kérdezhetnétek, hogy minek, ha már voltunk ott vagy ötször-hatszor. Hát, mert még sosem úgy néztünk szét, mint leendő otthonunkban. Turistaként meg azért mégis csak más. Szállást a CBD-ben, azon belül is a Little Bourke Street-en, a City Garden Hotelben foglaltam. Az utca neve ismerős lehet, hiszen 2013 és 2014-ben is itt jártunk ázsiai kaja után kutatva. Igen, ez a szűkebb értelemben vett kínai negyed. Előnye, hogy közel van a Southern Cross-hoz, mármint az állomáshoz, azaz a Skybus-szal könnyen megközelíthető a reptér, illetve több tömegközlekedési csomópont is a közelben van, tehát percek alatt el lehet bármilyen eszközt érni (villamos, vonat, busz). Ja, és a szálláson van ingyenes wifi, ami nem elhanyagolandó szempont 😉 .

Csütörtökön 3 kerületet néztünk meg, ebből 2-ben inspekción is voltunk. Az első St. Kilda volt, ahol már jártunk, igaz, megint csak strandolni, meg szórakozni, nem pedig élni. A kéró, amit láttunk eléggé lehangoló volt, de valójában nem is az volt a cél, hogy most találjunk egy bérleményt. Az ügynökkel akartunk beszélni, és infókat szerezni arról, hogy van-e különbség az itteni és az ottani bérlési feltételek között. A faszi tök cuki volt, mondta, hogy szerinte (ránézésre) minket biztos, hogy nem ez a kerület fog megfogni. Bár attól függ, mit szeretnénk, mert végül is van egy csendesebb része a környéknek zéró tömegközlekedéssel, meg egy olyan, ahol be lehet szerezni a drogokat. De nem kell aggódni, az elmúlt 10 évben sokat javult a bűnözési statisztika. Amúgy St. Kilda a tenger közelsége, és a melóhelyem könnyű elérhetősége miatt került a listára.

Második állomásunk Mentone volt, ami kb. 25 percnyi vonatútra van a Flinders Street-i központi pályaudvartól. A hely eléggé nyugisnak tűnt, olyan családi házas, picit vidéki jellegűnek. Itt egy újépítésű apartmant néztünk meg, közvetlenül a vasútállomás mellett. A kecó pont megfelelt az elképzeléseinknek, 2 szoba, gardróbszoba, modern konyha, viszonylag szép, nagy terasz, 2 autó számára parkolóhely, és egy zárható tároló. A budgetben is benne volt. Meglepetésünkre annak ellenére, hogy közvetlen a sínek mellett volt az épület, semmi nem hallatszott a vonatokból, pedig azok aztán 3-5 percenként közlekedtek. Itt is beszéltünk az ügynökkel, annyi újdonságot mondott, hogy 12 hónap után periodic-ra vált a szerződés (ilyennel még nem találkoztunk SA-ben), azaz havi megújulású a szerződés, kvázi nem kell azon parázni, hogy a bérlőnek kell a szerződés megtörésének díját állnia. Ez rugalmas megoldásnak tűnik, persze azzal a hátulütővel, hogy a tulaj is mondhatja, hogy akkor szevasz tavasz, lehet kifelé költözni.

A harmadik kerületet nem is igazán néztük meg, inkább csak látogatóba mentünk egy kedves magyar párhoz, akiknek a lakására fogok felvigyázni, amíg ők pár hétre elutaznak. Vonattal innen is kb. 50 perc lesz a bejárás, úgy néz ki, erre kell felkészülni majd a későbbiekben is.

A pénteki napot én az ügynökségen kezdtem, mert 2 tenderben vannak benne, és az egyiket nekem kellene vinnem. Így átbeszéltük a kérdéseimet, meg a meglátásaimat, megállapodtunk abban, hogy jövő hétfőn vagy kedden átreptetnek az ügyféllel találkozni, illetve volt alkalmam találkozni az ügynökség többi tagjával is. Furi volt, hogy leginkább srác accountok voltak a cégnél eddig. Ami viszont nem okozott meglepetést, hogy a kreatívok ugyanolyanok, mint bárhol máshol. Mármint 90%-os eséllyel megmondható róluk megjelenésük alapján, hogy reklámügynökségi kreatívok 🙂 . A másik nagyon érdekes érzés reggel fogott el, amikor is baktattam az ügynökség felé másik ezer meg egy öltönyös-kosztümös emberke között. Úgy éreztem, mintha beszippantott volna egy meganagy business massza, amihez én is hozzá ragadtam volna. Biztos éreztétek már ezt ti is, amikor a new yorki tőzsdén dolgozókat bemutató hollywoodi filmeket néztetek.

Miután visszaértem a szállásra és felszedtem páromat, újra útrakeltünk. Két kerületet lőttünk be péntekre, az egyik Cheltenham, a másik pedig Highett volt. Mindkettő azonos vonalon van Mentone-nal, csak pár vonatmegállóval közelebb a városhoz. Családias helyeknek tűntek, régebbi típusú házakkal. Engem kicsit Bexley-re/Rockdale-re emlékeztettek, csak kevesebb pakisztáni lakóval. Beugrottunk még Richmond-ba is, mert páromnak sürgős horgászorsó vásárolhatnékja támadt. Cserébe én meg benéztem egy helyi Salvos (turi) üzletbe, és nem is én lettem volna, ha nem szerzek be magamnak egy krémszínű Zara bőrszerű dzsekit, meg egy Saks Fifth Avenue ruhácskát. Ez utóbbin nem volt ár, és az egy szem kiszolgáló srác nem is nagyon akart rá árat mondani, így úgy voltam vele, hogy ott hagyom. Aztán mivel be szerettem volna váltani a pontjaimat kedvezményre, és ez extra nehézséget okozott neki, így végül kihívott egy csajszit a raktárból. Ő meg be is árazta nekem a ruhácskát, amit a kedvezmény levonása után kemény 4, azaz négy dollárért hoztam el. Eredeti ára a “göncnek” valahol 200-400 dollár között lehetett az internetes források szerint. Ja, és USA 4-es (!!!!) méretű a ruha. Tuti gond van a számozással…

Egész délután szakadt amúgy az eső, így arra jutottunk, hogy egészségügyi célzattal valami meleg vagy csípős vacsorát fogunk enni. El is battyogtunk az Empress of China szokásos kínai éttermünkbe az utcánk másik végébe, és betoltunk egy jó adag sült dumplingot felesben, párom az elmaradhatatlan mézes csirkéjét küldte rá lefojtásként, én meg a kihagyhatatlan spicy seafood noodle soup-omat. Mást se bírtunk így csinálni tele gyomorral, mint bevackolni magunkat, és mozizni egy jót a szállásunkon.

Szombaton lustán indult a nap. 10 után bírtunk elindulni a szállásunkról, és messzire is mentünk. Két kerületet néztünk meg, mindkettő nyugatra van a belvárostól. Sajnos pont ezen a vonalon nem közlekedtek a hétvégén a vonatok, ezért volt szerencsénk megtapasztalni a pótlóbuszokkal való közlekedést is. Első állomásunk egy 1,5 órás zötykölődés után Point Cook volt, ami Melbourne Mawson Lakes-e. Mintha a tervezők egy copy-paste-et nyomtak volna, és ugyanazt a telepet húzták volna fel 800 km-re Adelaide-től. Nagyon szívesen laknánk itt, ha közelebb lenne (még úgy is, hogy kiderült, kapok egy parkolót az ügynökségen). Innen átmentünk Altona-ba, ahol már jártunk egyszer. Konkrétan Ausztráliába költözésünk első melbourne-i látogatásakor béreltünk itt  pár napra egy granny flat-et. Altonán belül Altona Beach ragadta meg a fantáziánkat leginkább. Ez a hely egy szelet Adelaide-nek tűnt a hosszú homokos partjával, a jettyvel, meg azokkal a hatalmas fenyőkkel. Simán ideköltöznénk, ha ez is egy picit közelebb lenne a melóhelyhez.

Miután visszaérkeztünk a belvárosba megint csak a pótlóbusszal, úgy elszaladt az idő, hogy megint mehettünk a kínaiba felmelegedni. Most párom lemon chickent, én meg egy 8 gombócos wonton soup-ot (szerintem ez a kínai húsleves) tettem magamévá. A szállásra visszafelé menet még benéztem a H&M-be (ha már az út túloldalán volt), hogy magamba szívhassam a tolongó bevásárlás és az utolsó akciós darabokért zajló cicaharc atmoszféráját. Be is újítottam magamnak néhány EU36-os fehérneműt. Mondom, hogy baj van a számozással errefelé…

Vasárnap hajnal 5.15-kor keltünk, hogy elérjük a 6.30-as Skybust, és ezzel a 8.20-as adelaide-i visszatingrincset. Minden gördülékenyen ment, személyi sofőrünk repesve várt minket a terminálon, és boldogan szállítmányozott minket haza, csak úgy, mint odafelé. Ezúton is köszi mégegyszer 😉 .

Összegzés pontokba szedve:

• Melbourne rohadt nagy város, Adelaide után eléggé megrázó volt. 3 nap után azonban már kezdtük megszokni a közömbös arcokat, a tömeget, meg a sok bolondot. Párom igen őszinte kérdése az volt, hogy “kik töltötték ki azt a kérdőívet, akik szerint ez a legélhetőbb város?”
• Még nincs meg álmaink kerülete, ami minden szempontból jó lenne. Egy újabb szétnézés majd rámmarad, ha majd már elkezdek ott dolgozni.
• A tömegközlekedés eddig nagyon jónak tűnik, bár lehet, kicsik az igényeim, mert nekem Sydney-ben sem volt különösebb gondom vele. A PTV utazástervező appja is elég jól használható.
• Nagy precizitással meg lehet állapítani, kik azok, akik vidékiek. Ők kérnek egyedül elnézést, vagy köszönnek meg valamit (pl. helyátadást, lépcsőn elengedést). Ilyen szempontból mi nagyon “alien-ek” voltunk. Az adelaide-i barátságos egymásra mosolygást (még a vadidegenek között is) nagyon gyorsan le kell majd vetkőzni, ha nem szeretnénk, hogy mi legyünk a helyi bolondok.

Harmadik napunk Kangaroo Island-en

Utolsó napunk KI-on reggel 6-kor indult. Mivel már előző este összepakoltam, meg rendet raktam a bérleményben, így csak zuhanyzás, öltözés volt a reggeli program, meg ki kellett cuccolni a kocsiba, és már rajtra készek is voltunk 7 előtt egy kicsivel. Először északnak vettük az irányt, mégpedig Emu Bay felé. Sokan ezt a részt tartják Kingscote környékén az egyik legszebb partnak, megnéztük hát mi is. Már az odavezető út is érdekes volt, bővelkedett látnivalókban, pl. a pirkadat által rózsaszínre festett tavacskával, amiből a fák csak úgy meredeztek kifelé, illetve a levendula farm. Innen kaptunk érkezésünk napján a szálláson pár szál levendulát, valamint levendulás szappanokat. Emu Bay szép volt, viszont viharosan szeles, így nem időztünk túl sokat ott (horgászok és pelikánok “ellenőrzése” azért megvolt). Következő utunk a  Dudley Peninsulára vezetett, a Willson Riveren át egészen a sziget legkeletibb csücskéig, Cape Willoughby-ig.

 

Cape Willoughby-hoz a Hog Bay Road-ról Browns Beach-nél (nem felé) leágazva kb. 30 km-t kell földúton megtenni. Nagyrészt járható személyautóval is, bár van egy-két igen rázós (értsd: kátyús) rész is. Cserébe viszont kap az ember hatalmas zöld legelőket, birkák százait, bocikat, cakkozott partokat, és egy világítótornyot. Az itteni torony 1852-ben épült, és ez volt Dél-Ausztrália első világítótornya. Arra készültünk, hogy mivel úgy is 9 óra előtt értünk oda, ezért majd jól körbe sétáljuk a helyet, a kihelyezett dobozba bedobva a fejenkénti 3$-t. Ehelyett kaptunk egy nagyon korán kelő toronyőrt (lighthouse keeper), aki már nyitott is, ahogy begurultunk a parkolóba. A bácsi nagyon cuki volt, kérdezte, hogy honnan vagyunk. Mondtam, hogy Magyarországról. Jaj, de jó, mert bizony az amióta itt van (12. éve), mi vagyunk az első magyarok a helyen. Ő eredetileg skót, de több, mint 20 éve jött el otthonról, azóta nem is járt ott. Eredetileg halbiológus volt, de elege lett az állandó számítógép előtt ülésből, meg a skót időjárásból, és lelépett. Innentől kezdve a 3-3$-unkért kaptunk egy majdnem teljes tárlatvezetést (ami amúgy 15$ per fő lenne, csak az infó kedvéért). Beszélt nekünk az előző toronyőrökről (hogyan vezették a naplókat, melyikük őrült meg, kit miért távolítottak el a toronyból, hogy zajlott az életük a helyen), a bálnákról, a cápákról, volt, hogy a kettőről együtt (a kiállított bálnacsontokról a húst cápák ették le, miközben vontatták ide a tetemet), a kígyókról (black tiger), a lányáról, a kelta gyökereiről. Több, mint egy órát voltunk itt. Szerintem, bekerültünk a naplóba is, mint aznapi szokatlan “történés” 🙂 .

Innen át szerettünk volna menni a Cape Saint Albans-i toronyba is, de a bácsi elmondása szerint az utat lezárták évekkel ezelőtt, mert sok baj volt vele (eldugott öbölben van, sokan hagytak ott szemetet, illegálisan kempingeztek, stb.) Így a betervezett programok közül egy elmaradt, sebaj, több időnk maradt így horgászni. Felkerestük a fórumokon nagyra tartott (bream, whiting, snook, mullet fogási szempontból) Chapman River-t Antechamber Bay közelében. Bár az időzítés nem a legjobb volt (ezeket a halakat nyáron lehet igazán fogni), de mit lehet tenni, ha csak most jutottunk el ide, nem igaz? Először a Chapman River/Antechamber Bay táblánál fordultunk le a Willoughby Road-ról, és meglepődve tapasztaltuk, hogy nem lehet lemenni a folyó torkolatához. Pontosabban le lehet, egy magánterületen keresztül, ami kapuval meg lakatos lánccal volt lezárva. Nem baj, párom így is neki állt horgászni a folyóban. És ahogy a kép is mutatja, fogott is pár méreten aluli halat. Volt, hogy egy boton kettőt is 😉 . Én azért csak megmásztam a bokros dzsindzsát, és lefotóztam, ahogy a folyó beleömlik (?) a tengerbe. Érdekes volt látni a lombokban gazdag szigetet, előtte a folyóval, mögötte a tengerrel.

Megebédeltünk a folyóparton, majd hirtelen észrevettük, hogy a túloldalon is van valaki. Mármint a folyó másik oldalán. Nekünk se kellett több, be a kocsiba, és irány a másik oldalra vezető út megtalálása. Pár perces bóklászás után rátaláltuk az eredeti célállomásunkra is. Tehát aki Chapman River/Antechamber Bay felé igyekszik, az ne az ezt mutató tábla felé menjen, hanem a Lashmar Conservation Park leágazást keresse. Ha meglett, akkor egy “Beach” feliratú táblát is fog találni a parkolóban. A táblát követve hosszú fehér homokos partot találtunk. És akkora szépiákat, mint a lábam.

2.5 órányi horgászat után ismét útra keltünk, hogy belekezdjünk a szigetre tervezett utolsó programunkba. Ez nem volt más, mint a Baudin Conservation Park, és azon belül is a Ironstone Hill túraútvonal végigsétálása. Ez a túra egy régi marhaösvényt követ, át folyómedreken, illetve völgyeken és dombokon. A terület Harry Bates-hez tartozott, aki gabonát termesztett a hegyen, abból lisztet készített, illetve tejtermékeket árult. Az ösvényen haladva több tucat helyi wallabyval találkoztunk, akik a bokrok alatt üldögélve teljesen beleolvadtak a tájba.

A 1.5 órás séta után már indultunk is a penneshaw-i komphoz, hogy átvegyük a beszálló kártyánkat, és a fedélzeti parkolást követően el is induljunk hazafelé. A felszállás előtt egy jó félórával (csak úgy, mint idefelé) bevettem egy Travacalm-ot, nehogy tengeri beteg legyek. Idefelé sima utunk volt, de hazafelé…hát… Túléltem, bent maradt minden, de nagyon kellett koncentrálnom. Hatalmas hullámokon vergődött át a komp (lehet, nem kellett volna az elejében maradni?), amitől szédültem, mint a körhintában. Mármint biztos ilyen lehet az is, bár azon sosem ültem 😉 .

Második napunk Kangaroo Island-en: 2. rész

Innen tovább mentünk az Admirals Arch irányába, leraktuk a kocsit a lenti parkolóban, és lesétáltunk a fapallós ösvényen. A járda mentén lehetett látni, ahogy a sziklákon sütkéreznek a fókák (az új-zélandiak). Nem ketten vagy hárman, hanem csoportosan, több tucatjával. Kicsik, nagyok, világosak, sötétek. Mögöttük voltak a The Brothers névre hallgató Casuarina Islets, két kisebb szigetecske, amiket hatalmas hullámok vettek körbe. A sétaösvényen továbbhaladva még több fókát láttunk, akik vagy csak lustiztak a napon, vagy pedig a természetes medencékben lubickoltak egy-egy nagyobb hullám becsapását követően. A tájékoztató táblákról azt is megtudtuk, hogy van ám különbség az új-zélandi és az ausztrál fókák között. Az előbbi sötétebb színű, nyúltabb a feje, és az orra felfelé kunkorodik, míg az utóbbi világos barnás-szürkés színű, tömzsibb és szélesebb a feje, nem is beszélve a kis pisze orráról. Az Admirals Arch alatt is nagy számban heverésztek a kisebb-nagyobb fókák, voltak cuki bébik is. A lelógó fagyökerek nagyon szép keretet adtak a látványnak, bár először azt hittük, hogy elfeketedett cseppkőkristályok lógnak alá. Egy idegenvezető világosított fel minket (miközben a csoportjának beszélt), hogy amit látunk az tulajdonképpen gyökérzet. Ami azért érdekes csak, mert túl sok fát a hely 10 km-es körzetében nem lehetett látni.

Az Arch után sétáltunk egyet a Cape du Couedic világítótorony körül, a sziklákon és a fóka kilátóból még több fókát figyelhettünk meg. Az egyik helyi túravezető néni szerint az elmúlt 2 hétben láttak sokszor cápát is a környéken, valószínűleg fókákra vadászhatott.

Visszaérve a kocsihoz belőttük a következő úti célt, a Weirs Cove-ot. Ez a rész arról nevezetes, hogy a világítótorony személyzetének és családjának itt rakodták ki háromhavonta az élelmet, amit a jó meredek (kb. 100 méter) sziklafalon kellett felhurcolni. Erre kidolgoztak egy „flying fox” névre hallgató rendszert, amivel fel tudták emelni és egy darabig csörlőzni a rakományt, majd bepakolni a kőházba, ami még az igazán meleg hónapokban is hűvös tárolási alkalmatosságként tudott szolgálni.

Mivel a hírességeket ezennel letudtuk, újabb célpontot kerestünk. A Snake Lagoon Hike (túraösvény) formájában meg is találtuk, amit kerestünk. Ez a túra egyes források szerint (még a parkban kihelyezett infó táblákon is!) 3.5, más források szerint 4-4.5 km hosszú, és 1.5-2.5 óráig tarthat a megtétele. A Rocky Riveren keresztül vezet az út, egészen a Maupertuis Bay-ig, ahol is a folyó találkozik a Déli Óceánnal. Ennél több infót nem igen találtam a neten, talán 1-2 képet, de semmi extrát. Az első 1 km után eléggé úgy voltam vele, hogy ezért igazán kár volt. Bokrokon keresztül vezetett az út, semmi mást nem látott az ember, csak földet meg bokrot, meg kiszáradt, elkorhadt ágakat. Aztán ahogy elértük a folyót, már minden más lett. Az eukaliptusz levelektől elszíneződött folyó sziklákon bukott át, hozott létre kisebb vízeséseket, és persze bugyogott minden irányba. Innentől kezdve a haladásunk is lelassult, mert át kellett kelnünk a sziklás túlpartra, ahol zerge módjára ugráltunk szikláról sziklára. A folyó torkolatánál azonban megint csodát láttunk. A narancsos sziklák mögül előbújó folyó beleömlött az óceán világoskék, de fehér tarajos hullámokkal megcsipkézett szélébe. Ez az egyik új kedvenc helyem, látványilag. Mivel már ismertük a járást, visszafele gyorsabban tudtunk haladni. Így nem csoda, hogy valamivel kevesebb, mint másfél óra alatt tettük meg a túrát.

Követező állomásunk a Platypus Waterhole volt, ami állítólag a kacsacsőrű emlősök kedvenc folyó szakasza. Tudjuk, hogy általában hajnalban vagy alkonyatkor aktívak ezek az állatok, de azért rápróbáltunk, hátha látunk egyet. Ez most nem jött össze, de sétáltunk egy jót megint. A legnyugatibb pont, ahol a szigeten jártunk, az a Cape Borda Lighthouse volt, ami a parkból kihajtva 17-18 kilométerre van. A bizonytalanságom okát lásd alább. A világítótorony előtt azonban letértünk még a fő-földútról a Scotts Cove kilátóhoz. Itt nincs kiépített kilátórész, át kell sétálni a dzsindzsán, ha az ember akar valamit látni. A legenda szerint ezen a helyen akár 140 méter magas is lehet a sziklafal, ahonnan a fókavadászok egymást leengedve ereszkedtek le a mélységbe, a pihenő fókák közé. Amikor legyilkolták már az összest, aminek a bundáját és bőrét meg akarták szerezni, akkor jeleztek a lentiek a fentieknek, hogy húzzák fel őket a zsákmánnyal együtt. Ha a banda már nem nagyon tolerálta a vezetőt (aki általában ereszkedett), akkor bosszúból majdnem teljesen felhúzták, majd jól elvágták a kötelet, had hulljon a mélybe alá a szerencsétlen, és zúzza magát halálra. Na, innen mentünk tehát tovább, az aznapi utolsó állomásunkra, a cape borda-i világítótoronyhoz. Ez a torony 1858-ban épült, és az egyetlen kocka alakú Dél-Ausztráliában, illetve ez a legtovább üzemeltetett is, hiszen csak 1989-ben vonták ki a szolgálatból. Pontosabban nem vonták ki, csak már nincs állandó toronyőre. Továbbá, ez a legmagasabban lévő torony is az államban, mivel 155 méterrel a tengerszint felett található. Itt is túráztunk egy rövidet a Clifftop Hike-on, megnéztük, mennyire cakkos a sziget ezen az oldalon, és miért nevezik ezt az oldalt halálos csapdának a hajósok. Miután visszaértünk a kocsihoz néhány kenguru fogadott minket pár méterre mindössze a Mitsu-tól. Kengurut láttam már ugrálni, kézből enni, inni, a földön turkálni, vakarózni, de olyat még nem láttam, hogy a kanga a bokrot legeli. Most már ez is megvolt. Pipa. Folyt. köv.

Második napunk Kangaroo Island-en: 1. rész

KI-i túránk nem az alvásról szólt, ezért szombaton is hajnal 5.30-kor csörgött a vekker. Összeszedelődzködtünk, megcsináltuk az egész napos elemózsiát, és neki vágtunk picivel 7 óra előtt a túrának. Első utunk a benzinkúthoz vezetett a szállásunktól 2 utcányira. Tudni kell, hogy a kutak többsége reggel 7 (vagy 8) és délután 5 (vagy 7) között van csak nyitva. Szerencsére a tőlünk nem messze lévő éjjel-nappal üzemelt, kártyás fizetés esetén. Ez úgy működik, hogy az ember beáll a kútra, megnézi melyik csövet akarja használni, odaballag az épület oldalában felállított masinához, beteszi a bankkártyáját, megadja a kút számát, majd 30-60 másodpercnyi várakozás után vagy megadja, hogy mennyiért akar tankolni (credit), vagy csak simán kiveszi a kártyát (debit), és amikor megjelenik a felirat, hogy „Take fuel” (üzemanyag vételezése), akkor visszaszáguld a csőhöz, feltölti a tankot, majd visszarobog megint a masinához, beteszi újra a kártyát, vár megint 30-60 mp-t, és végül leokézza, hogy igen, kér számlát a tranzakcióról. Mindeközben súlyos infarktust kap, mert míg a szárazföldön 1.42 a benzin, addig a szigeten 1.71.

A tankolás végeztével aztán végre irányba is álltunk, és hasítottunk első állomásunk felé. Annyira rohadt hideg volt amúgy reggel, hogy az autó is (szerintem életében először) kiírta, hogy „Vigyázat! Jeges út”. Ez azt jelenti, hogy a hőmérséklet 3 fok alá esett. Mindegy, ilyenkor a legjobb homokdűne csúszkázni. Szóval kb. egy 40 perces autóút után lefordultunk Little Sahara felé. A hely egy házilag összeeszkábált táblával van jelölve, szóval figyelni kell a lehajtót. Olyan 7.45 körül értünk a minisivatagba, pontosabban először az „irodához”, ahol mindenkinek be kell jelentkeznie, illetve ahol lehet buckacsúszkát bérelni. Feltételezve, hogy nyitva van a bódé. Mivel télen csak 10 és 16 óra között vannak ott, ezért nem szándékoztunk 2.5 órát rájuk várni. Előkaptuk az otthonról hozott, házi készítésű buckacsúszkánkat, és azzal a lendülettel el is indultunk a dűnék felé. Muszáj volt beöltöznünk a hideg miatt, így elég hülyén néztünk ki a napfelkeltétől szikrázó sárgás-fehéres homokdombok között pufi dzsekiben meg sapka-sálban. Az első domb tetején már rá is próbáltunk a csúszásra, de ahogy a későbbi fotók mutatják, a buckacsúszkánk mindenre alkalmas volt, csak csúszásra nem. Ezen aztán jókat szórakoztunk. Megmásztunk még két nagyobb buckát, vádlit erősítettünk a homokban, és fotóztunk napfelkeltét meg fák lombjai előtt lebegő ködfelhőket. Búcsúzásként, hogy legalább egyikünk tapasztalja meg a hihetetlen száguldást a lejtőn lefelé, párom a lábamnál fogva (miközben a buckacsúszkán ültem természetesen) szánkóztatott. Az élmény nagyon jó volt, két kiló homokot gyűjtöttem be olyan 10 méteres szakaszon.

A Little Sahara után Vivonne Bay-be mentünk át, amit nem oly’ régen a világ legjobb partjának választottak meg. A jettynél kezdtünk, a víz tényleg átlátszó türkizkék volt, a sziklák barnán és narancsosan csillogtak a fel-felcsapódó hullámoktól. Itt található még Point Ellen is, kimentünk szétnézni erre a csücsökre is. Épp búvárkodtak egy kisebb hajóról. Ez nem csoda, hiszen kb. 60 hajó süllyedt el a sziget partjainál, és elég sok merülhető is.

A parti séta után egy nagyobb etap következett a Flinders Chase National Parkig. Ebbe a parkba hozzák el a legtöbb turistát, mivel itt van a sziget két leghíresebb nevezetessége, a Remarkable Rocks és az Admirals Arch. A part bejáratánál van egy látogatói központ. Bár ki van írva, hogy self-registration is lehetséges (amikor kitöltesz a papírt, a kihelyezett borítékba beteszed a pénzt, bedobod a kis postaládába, a kitöltött indigós papírt meg kirakod a kocsid ablakába), a valóság mást mutat. Csak a 9-kor nyitó központban lehet fizetni. Elég meglepő az is, hogy a park belépti díját nem kocsira (mint más nemzeti parkokban egész Dél-Ausztráliában), hanem személyre kell fizetni. Így a weboldalukon feltüntetett „park fee $10” valójában „park fee 2x$10” két felnőtt esetére. A pénztáros néni egy kis térképen bejelölte, hogy milyen sorrendben érdemes végig nézni a látványosságokat. Mivel az én, otthon készített listámon más sorrendben voltak a dolgok (pont fordítva), így inkább maradtunk a saját verziónknál. A logika az volt, hogy ha mindenkinek ezt a sorrendet mondják a pénztárnál, akkor jó nagy tumultus lehet egy-egy helyen. Tehát, első nemzeti parkos látnivalónk a Remarkable Rocks volt. Konkrétan rajtunk kívül senki sem volt itt. A sziklák gránit sziklák, amik valaha gránit dombok voltak, csak idővel elkopott körülük a talaj felszíne, csupaszon hagyva a gránit csúcsokat. Amik erózió hatására elkezdtek át- meg kilyukadni, és létrehozták a változatosabbnál változatosabb formákat. Volt egy kép kitéve, hogy milyen volt az egyik szikla az 1910-es években, és milyen ma. Ugyan csak kb. 100 év telt el a két kép készítése között, azért a különbség szembeötlő. Nagyon sok kopott már le az egyik kisebb darabból. A képződmények amúgy nagyon hasonlítanak a Gránit szigeten látottakhoz Victor Harbor mellett. Olyan 30 perce bóklászhattunk a szikláknál, amikor jött egy túravezető néni (meg a csoportja), és kérdezte, hogy láttunk-e bálnát, mert hogy 1-2 napja láttak egy párat. Sajnos most nem voltak ott. Folyt. köv.

Első napunk Kangaroo Island-en: 2. rész

Mindössze 11-12 km-re Pennington Bay-től északra található American River (ami se nem amerikai, se nem folyó valójában, csak azt hitték róla az erre járó amcsik anno). Ahogy említettem, ez egy jelentősebb város a szigeten. Csúcsszezonban 250 ember teszi ki a teljes lakosságot. Most, télen, ebből a 250-ből max. 10-et láttunk amikor a kocsival behajtottunk a “városközpontba”. Miért az idézőjel? Mert az alábbi fotón, a kocsi mögött látszódik a központ. Egy hosszú ház, egyik oldalában ABC, a közepén büfé, a másik szélén meg egy benzinkút. Mellesleg a kóceráj eladó. Ha visszafelé haladunk a Hog Bay Road irányába, akkor megtekinthetjük a kikötőt (mi itt fogyasztottuk el a salátánkat ebéd gyanánt, mert ekkor épp elkezdett csöpögni az eső), illetve az Independence Point-nál fekete hattyúk tömkelegét. A helyet azért hívják amúgy Independence Point-nak, mert itt tették vízre az Independence névre hallgató hajót. Szerettünk volna kipróbálni egy-két helyi étket, pl. a híres KI osztrigát (az államban itt a legfinomabb állítólag), azonban sajnos a legtöbb vendéglátós hely szeptember 1-jéig zárva tart, bele értve ezt is 😦 .

 

American River után kicsit messzebbre indultunk. Bár a következő állomásunk a Flinders Chase National Park felé van, azaz arra, amerre szombaton terveztünk menni, azonban szervezés szempontjából csak így tudtuk megoldani, hogy elég időt tölthessünk a Kelly Hill Caves-ben. A neten utánanéztem ugyanis, hogy mindössze 10.30 és 16.00 között vannak túrák, amik kb. 40 percesek (show cave tour), de mivel a szombat amúgy is sűrűre van pakolva, ezért nem fért volna bele, hogy ilyen későn érjünk ide nyitásra, vagy ilyen korán zárásra. Szintén a neten két hivatalos oldalon is találtam infót a túrák idejéről (hurrá! 🙂 ), persze egymásnak ellentmondóakat (hurrá! 😦 ). Az egyik szerint órakor, a másik szerint félkor vannak a túrák. Tipp, hogy mikor vannak a túrák valójában? Óra 15-kor 😉 . Mivel 50-re értünk oda, ezért Don, a nagyon jópofa pénztáros elküldött minket egy 20 perces túrára. Körbejártuk a parkot, láttunk piros papagájokat, meg megtaláltuk a régi barlang bejáratot. Később megtudtuk, hogy ez sose volt régi bejárat, a kalandtúrákhoz használják, illetve vészkijárat. Az igazi régi lejáró valahol el van rejtve.

2.15-kor a barlang bejárata előtt vártuk az idegenvezetőt, aki meg is érkezett. Persze, az öreg Don volt az, a pénztáros. Miután megkérdezte, hogy voltunk-e már a Kelly Hill Caves-ben, mondtam neki, hogy nem, még sose. Egy kis idő után valamiért úgy emlékezett, hogy egyáltalán nem voltunk még barlangban, de ráhagytam, mert nagyon szórakoztató volt, ahogy mesélt, és nem utolsó sorban (mivel csak ketten vettünk részt a túrán) több, mint 1 órát beszélt és mutogatott.

Megtudtuk, hogy általában háromféle módon keletkeznek a barlangok, viszont ez egy elég speciális módon jött létre, a világ barlangjainak mindössze 8-10%-a születik így. A talaj homokkőből van, aminek a talapzatába behatolt a víz, és egy-egy helyen kis lyukakat mosott ki, amik idővel az egyre több és több víz bekerülésével nagyobbak és nagyobbak lettek. Akkor aztán jól beszakadt a bucka teteje, és kialakult a barlang. Megtanultuk, hogyan kell megkülönböztetni félhomályban a homokkövet a kristálytól: lámpával. Ugyanis az előbbi nem világít, az utóbbi viszont igen, ahogy azt a kép is mutatja. Tanultunk a cseppkövek alakzati típusairól is. A függők a sztalaktitok, a lentről felfelé növő állók a sztalagmitok. Ha összeérnek, azok az oszlopok. Láttunk érdekes formákat is, amik látszólag a gravitációnak ellenállva oldal irányba, vagy kukac alakban nőnek. Ezek a heliktitek. A következő képeken többféle színű kristály látható. Fehér, barnás, szürkés, csíkos. A fehér tiszta víz hatására alakult ki, persze cseppenként. A barna a lehullott eukaliptusz levelek által megszínezett folyóvíztől lett ilyen színű. A szürkék a vízbe sodort hamutól színeződtek meg (pl. tűzvész után). A csíkosak pedig annyi szárazságot éltek át, ahány csíkjuk van. Sok kristály oszlop eltört, és egymástól akár 50 centire is elkerültek az oszlop valaha egyben lévő részei. Ez azt jelenti, hogy ekkor lejjebb szakadt a mennyezet, és elmozdultak a szintek egymáshoz képest. A barlangban kipróbáltuk még a teljes, abszolút sötétséget is, minden lámpát, gyertyát leoltva kuksoltunk a vaksötétben. Mit ne mondjak, elég ijesztő volt.

A barlangtúra után a szállás felé vettük az irányt, azaz Kingscote felé. Ez kb. 1 órányira van a Kelly Hill Caves-től / barlangtól. Szoros volt, de épp beértünk a városkába, kicuccoltunk, és már indultunk is tovább a wharf-hoz (kikötőhöz), hogy megtekintsük a minden nap 5-kor történő pelikán etetést. A mólónál raktuk le a kocsit, aminek az oldalán 5-6 fóka szárítkozott. Párom itt úgy döntött, hogy inkább marad horgászni (nem fókára!), én meg mentem a Pelican Man előadására. Pont időben érkeztem a show-ra. A bácsi mesélt arról, hogy nagyjából 20 éve etetik itt a pelikánokat, akik nagyon különlegesek. A világon 44 (ha jól emlékszem) pelikán fajta van, az itt élő természetesen az ausztrál pelikán fajta. Nagyjából olyan 4.5-6 kg-osak lehetnek ezek a madarak, és különlegességük, hogy ők az egyetlen pelikánok, akik nem tudnak rendesen lemerülni a víz alá. Fejesugrás szerű mozdulatot imitálnak, de nem tudnak alámerülni, így inkább csapatmunkában kitessékelik a halakat a sekélyebb vizekbe, és ott falatozzák meg azokat. A mostani etetésnél whitingot kaptak, az egyik annyira mohó volt, hogy a hallal együtt bekapta a bácsi kezét is, aki szépen beleakadt a madár csőrébe. Azonban a “szertartás” szerint először nem is a pelikánok ettek, hanem a sirályok, akik olyan dagadtak voltak, hogy előfordult, nem is strapálták magukat a halra rárepüléssel. Csak ültek, és bámultak. Egy-két fiatalka azért lelkesen szedegette ki a bácsi kezéből az elemózsiát. A program végeztével mindenkitől 5$-t kértek (gyerekektől 3-at). Ezt csak azért írom le, mert erről is zavaros infók vannak a neten (kell-e egyáltalán fizetni, vagy nem kell, vagy csak adományként, stb.) Ezek után én is csatlakoztam páromhoz a jetty-n, de sajnos nem volt eredményes a horgászat. Nem baj, talán majd vasárnap 🙂 . Folyt. köv. a második nappal.

Első napunk Kangaroo Island-en: 1. rész

Kangaroo Island (a helyieknek csak KI) Ausztrália harmadik legnagyobb szigete, hatalmas természetvédelmi területekkel, ahol az “őslakos” állatok szabadon élhetik mindennapjaikat. És bár ezzel az infóval  a birtokában az ember azt feltételezné, hogy csődülnek ide a turisták, ez mégsem így van. Ennek három oka van: 1) a legkézenfekvőbb idejutási lehetőség a komp Cape Jervis-ből. Ha ár-érték arányt számolunk, akkor kijön, hogy bizony az idevezető a legdrágább kompút a megtett távolság függvényében a VILÁGON! 2) Ha a 45 perces kompút (meg az ára) nem lombozta le a lelkes turistát, akkor majd megteszi ezt a szálláshely. A legputribb helyeket is minimum 90-100$/éjszaka áron árulják, még szezonon kívül is. 3) És ezek után miért lenne meglepő, hogy minden pénzbe kerül, akár még az ingyenesnek gondolt programok is, úgy, mint séta. Ugyanis, ha self-guided walk-ra (azaz nem vezetett sétára) szeretne menni valaki, az is van, hogy 3$-ba kerül per fő.

Na, de akkor mégis hogyan kerültünk mi ide? Dél-ausztrál lakosként a téli időszakban a kompot féláron használhatjuk, így jött ki, hogy 2 főre, oda-vissza, 5 méternél nem hosszabb kocsival 400$ helyett 278$-ból meg tudtuk úszni az átkelést. A net alapos átböngészése után pedig találtam egy korrekt unit-ot magánszemélytől, aki hajlandó volt 2 éjszakára kiadni nekünk. Ja, mert hogy általános a minimum 3 éjszakás foglalás, viszont ennyi szabit nem tudtunk, és nem is akartunk kivenni. Szóval hajnal 6.30-kor el is indultunk otthonról Cape Jervis-be, a Sealink komp kikötőhöz, hogy 8.15-kor át tudjuk venni a beszálló kártyánkat. Az egyikünk simán felsétálhatott ezek után a dekkre, míg a másikunknak be kellett parkolnia a kocsival a komp gyomrába. Amikor minden kocsi a helyén volt, el is indultunk (9-kor), és 45 perc után már ki is gurulhattunk Penneshaw-ban KI-on.

Első állomásunk Baudin Beach volt, ami arról nevezetes, hogy Nicolas Baudin (felfedező, olyan, mint Flinders, csak francia) 1803-ban ettől az öböltől nem messze kötött ki, és ezért ezen a földdarabon lépett először európai nő Dél-Ausztrália területére egy angol elítélt, Mary Beckwith személyében, akit Baudin magával hozott a hajón, mint “úti feleség”. Itt is érezhető volt már, hogy ezt a szigetet bizony tényleg az állatok uralják, mert hatalmas pelikánok üldögéltek mindenhol. Például a villanyoszlopokon, gólya módjára.

A következő célpontunk a Pelican Lagoon Conservation Park volt, ahol egyet szerettünk volna sétálni. Álljon itt a következő infó azok kedvéért, akik KI-ra terveznek jönni. A neten nincs elég, és legfőképp pontos információ a szigetről. Általában befizetett 2-3 napos túrák keretében jönnek ide az emberek, és csak a legeslegfőbb látványosságokat nézik meg. Bármi ezen kívül olyan, mintha nem is létezne, vagy ha létezik, lehetetlen lecsekkolni több forrásból, kvázi lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, amibe belebotlott az ember. Na, ezért modnom, hogy csak szerettünk volna sétálni a parkban, mert konkrétan nincs túraösvény a parkban. Így úgy döntöttünk, hogy a 4WD-t kihasználva átzötykölődünk inkább Strawbridge Point-hoz, ahonnan át lehet látni a szemben lévő földnyelvre, KI egyik legnagyobb városába, American River-be. Jó döntés volt, nagyon szép a part, és irgalmatlanul sok nagy kagylóhéj van a parton, amit sajnos tilos elhozni. Azért érdemes a visszafelé úton a Pelican Lagoon mellett haladni, mivel élőben lehet látni kengurukat, illetve a táj is gyönyörű.

Mivel a sétára betervezett időnk felszabadult, így két opcionális program került fel fixen a listánkra. Az egyik Prospect Hill volt, ami egy kilátó ötszáz valahány lépcsővel. Persze már nem lepődtünk meg, hogy ezt a helyet Flinders nevezte el, ő járt itt először. A látvány felemelő, nagyon megéri felmenni. Balra a lagúnák sorát, míg jobbra a keleti földnyelvet körbeölelő óceánt látni. Innen vagy 200 métert visszafelé haladva kanyarodtunk le Pennington Bay felé. Aki teheti, és erre jár, mindenképp menjen le erre a partra. Olyan, mintha egy mini Great Ocean Road-ra csöppentünk volna. Csodálatos sziklák, hosszút homokos part, hatalmas hullámok, csoda, hogy nem ezt a helyet hívják Surfers’ Paradise-nak (szörfösök paradicsomának). Folyt. köv.

A nagy találkozás

Csütörtök éjszaka hazaértem, pénteken bementem dolgozni, visszaigényeltem az Új-Zélandon kajára elköltött zsetont, nem tudtam meg a pletykát, mi is történt az éppen csak-21-múlt ausztrál kislánnyal. Szombaton reggel bevásároltunk, illetve kitakarítottuk a lakást, hiszen estére vártuk a szüleimet. Hogy életük második repülős, de egyedül megtett első útjuk minél gördülékenyebb legyen, ezért jó előre elkészítettem nekik egy itinert. Ez a dokumentum tartalmazta azt, hogy hogyan kell pakolniuk, milyen ruhákat hozzanak, hány kilóig rakhatják meg a bőröndöt, mit tehetnek a feladósba, és mit a kézipoggyászba. Továbbá, hogy mikor, hol veszi fel őket az iránytaxi, ami háztól szállítja le őket a bécsi nemzetközi reptérre, ott hogyan kell becsekkolniuk, melyik kapuhoz kell menniük. A leírásban szerepeltek nyelvi kártyák is, pl. hogy Nem beszélek angolul, megmutatná, hogy hol van ez a kapu?

Magyar idő szerint csütörtök este indultak el otthonról, hogy párom édesanyjánál, illetve testvérénél szálljanak meg Budapesten. Péntek reggel ugyanis ott vette fel őket az autó 8.35-kor. Nagyon nagy dugó volt, de a fuvaros srác ügyesen megoldotta, hogy nagyjából időre érjenek ki Piliscsabára, ahol is a következő utast kellett felvenni. Ő pedig nem volt más, mint az egyik barátunk  édesanyja. Így a három szülő Xavér elől menekülve robogott az Aerobus-szal Bécs irányába. Az M1-esen persze újabb akadályba ütköztek, méghozzá egy balesetbe. A sofőr ezt is megoldotta, és az izgalom ellenére 20 perccel a vállalási határ előtt rakta ki őket a reptéren. Rendes volt, bekísérte őket, megmutatta, hova kell menniük, hol találnak mosdót, stb. Még egy mák volt azért a történetben, még pedig az, hogy az egyedül utazó, piliscsabai hölgy mellé kértek kísérőt, így végül is mindenhol várták őket, és együtt tudtak A-ból B-be eljutni.

A repülő egy hatalmas Boeing 777-es volt, és mivel az Emirates üzemeltette, ezért a kiszolgálás is páratlan volt. A biztonság kedvéért kóser kaját kértem nekik, mert ezt hozzák legelőször, és nem kell ezer kérdésre válaszolniuk, hogy mégis melyiket ételt ennék inkább. Rendesen ellátták őket itallal is, az út vége felé már Apu annyira felbátorodott, hogy ékes angolsággal kért “vino”-t a légi-kísérőktől 😉 . Dubai-ig egy másik ismerős anyósa is velük utazott, így a közel 5 órás út olyan traccspartikkal telt el, hogy az ÖTYE-tagok megirigyelhették volna őket.

Dubai nagyon tetszett nekik, még akkor is, ha “csak” felülről, meg üvegen keresztül látták. Anyunak leesett az álla, ami pedig nem annyira jellemző. Itt is megtalálták, hogy hova kell menniük, nem volt gond az időt sem eltölteniük. A következő 12.5 órás, Adelaide-ig tartó járaton is járkáltak, beszélgettek, természetfilmet néztek, ettek, ittak, ettek, ittak. Állítólag volt egy magyarul kicsit tudó román légi-kísérő, aki  nagyon kedves volt velük, és ha valamit szerettek volna, hozzá mentek kérni.

A vámárunyilatkozatot is simán ki tudták tölteni (erről is tettem az utazós összeállításba egy magyar és angol nyelvű mintát), és bár a bőröndjük tele volt jófajta házi és nem házi pálinkával (fejenként 2.25 liter a megengedett), gond nélkül jöttek át a vámon. Landolás után kb. 45 perccel már kint is voltak.

A találkozás örömére (miután hazaértünk, és kipakoltak) lesétáltunk a partra, és piknikeztünk egyet este 11-kor. Elfogyott egy üveg bor, meg néhány üdítőital. Kicsit sétáltunk is még a jetty-n, megnéztük a horgászokat, a szombati éjszakai életet Glenelgen, majd olyan hajnal 2-kor ágynak estünk. Ők, a jetlag miatt 5.30-kor már fenn voltak vasárnap, én meg még küzdöttem úgy 7.30-ig, hogy az 5 nap alatt mindössze 15 órás alvásomat valahogy fentebb tornázzam. Nem nagyon ment 😉 .

Aucklandi napok

KÉPEKKEL FRISSÍTVE!

Mivel láthatóan nem került ki bejegyzés az elmúlt napokban, ezért kikövetkeztethető, hogy nem voltam sajnos nettel dögivel ellátva. De nyenyergés helyett inkább a lényegre térek :).

Két kollégámmal (ausztrál és svéd, a volt irodatársaim) már szombaton Auckland irányába vettük az utat, ugye az egyetemi travel team foglalásával. 1 órás késéssel indultunk, mert a gép nem ért ide időben, és nem tudták így felkészíteni a fordulásra. Az országból való kilépés kb. így zajlott: “Benne van az online rendszerben?” “Tudtommal igen, de itt van a régi útlevelemben a ragacs.” “Rendben, nem kell, elhiszem. Jó utat!”. A svéd leányzót kivették teljes test scanneres átvizsgálásra (ami mondjuk Párizsban már mindennapos), de csak felkeveredtünk a gépre 😉 , és minden csúszásból adódó kellemetlenséget sikerült elfeledtetniük velünk ezzel a biztonsági videóval. Én még felszállás előtt ennyit nem röhögtem, pedig ha jól számolom, lassan túlvagyok a 100. ilyen instrukción is. Le a kalappal előttük. Aztán persze kiderült, hogy a travel team megint alkotott. Az én járatomat direktben foglalták az Air New Zealandon keresztül, ezért járt a kaja a 4.5 órás útra, míg a többiekét a Virgin “fapados” szekcióján keresztül, ezért elvileg ők nem kaptak semmit. Elvileg, mert volt olyan rendes a légikísérő, hogy hozott nekik azért a többletből.

Az út gyorsan eltelt, aztán Aucklandbe érve simán túljutottunk mind az ellenőrzésen, mind a vámon. Fogtunk egy taxit, és 85 NZD-ért vitettük magunkat a szállásra. Mármint nem akartunk ennyit fizetni, mert rohadt soknak gondoltuk, de ezt dobta a hiéna taxis (visszafelé minivan-nel 55 NZD-ért vittek négyünket). Még kb. a lábujjunkat sem tettük ki a taxiból, már gazdagabbak voltunk egy “gyertek át hozzánk, ingyunk meg egy sört” meghívással. Szóval vagy nagyon közvetlenek a helyiek, vagy ennyire nem láttak még három jó csajt egy csoportban 😀 . Miután becsekkoltunk a szállásra (borzalmas ágyakkal, egy 3 ágyas Best Western-be), elindultunk felfedezni a belvárost. Auckland nagyon helyes város, engem Sydney-re emlékeztet, csak sokkal kellemesebb (zsufitól mentes) kivitelben. Miután farkaséhesek voltunk, elindultunk a kikötő (Princess Wharf) irányába, hátha találunk valami jó helyet. Hát persze, hogy találtunk 😉 . A hely, ahova betértünk egy nagyon fancy all you can eat hely volt, de mivel rohadt drágának tűnt az engedélyezett keretünkhöz képest, ezért inkább a bár részben telepedtünk le, és ott kajáltunk. Én egy risotto nero-t választottam, ami úgy nézett ki a tányéron, mintha kakaós kávémagot vagy babot szolgáltak volna fel, de csukott szemmel nagyon finom volt (cuttlefish és a másik, sima tintahalból készült amúgy, a tintával színezve). Hozzá a bormarketinggel foglalkozó svéd leányzó borász pasija Ausztráliából küldött smse alapján 😉 egy pohár The Edge Pinot Noir-ral koccintottunk az érkezésünkre. Sokat pletyóztunk, majdnem éjfél volt már, körülöttünk még egy karácsonyi party is elkezdődött időközben. Aztán egyszer csak felhangzott ez a szám, amitől a svéd leányzó olyan extázisba került, hogy a tenyereit csapkodta össze örömében, illetve toporzékolt (31 éves). Én is nagyon szerettem ezt 1998-ban, így el tudtam magyarázni az ausztrál épphogy-21-múlt kislánynak, hogy ez bizony nem David Guetta, hanem Alice DJ eredetileg 🙂 . Na, de ennyit a “kulturális” kitekintésről.

Vasárnap reggel 10-kor kellett elhagynunk az első szállást, és áthúznunk a bőröndöket a másik szállodába. Útközben egy Starbucks-ba tértünk be reggelizni, meg abban a reményben, hogy lesz ingyenes wifi. Nem volt 😦 . Nekem azért lett volna fontos, mert az ausztrál számom nem akart működni Hobbitföldön, a magyar “dominós” meg sms-t tudott küldeni/fogadni, hívást viszont valamiért nem akart kezdeményezni, a net meg azon ugye álomkategória. Cappuccinótól felfrissülve tértünk be az újabb szálláshelyre (travel team foglalásában), persze mindenki más-más emeleten kapott szobát. Felvettük a sétacipőket, és elindultunk, hogy megnézzük azt, amit este már láttunk: a kikötőt. Aztán kitaláltuk, hogy menjünk el egyet hajókázni, kössünk ki a Rangitoto vulkanikus szigeten, sétálgassunk. A járat előtt sok időnk volt még, ezért felmentünk a Skytower-be (mondom, hogy olyan, mint Sydney 🙂 ). Láttunk sakktábla tetős házat, meg sok zöld vulkánt (szerettem volna felmászni egy-kettőre amúgy), kinéztük, hogy hétfőn hova kell mennünk prezentálni, ja, meg épp végignéztük, ahogy egy bátor jelentkező le bungee jumpingol a tetőről.

Folyt. köv.

   

  

 

 

 

 

 

Amikor még levegőt venni sincs idő

Valószínűleg saját belsőmből fakad, hogy képes vagyok mindent magamra rántani. Na nem úgy, hogy állok a polc előtt, és borítok mindent, hanem hogy szükségem lenne egy kis asszertív tréningre, és nem kellene mindenre igent mondanom.

Kezdjük azzal, hogy pár hónappal ezelőtt bevállaltam egy extra munkát, plusz pénzért. Elkészültem határidőre az első vázlatával, amire azt mondta a professzor (korábbi supervisorom), hogy nagyon jó. Aztán lebetegedtem, majd 3 hétig hozzá sem nyúltam, majd amikor igen, akkor 2 nap alatt befejeztem. Szerintem minden benne van, amit kért. Eltelt 1 hét, semmi visszajelzés. Eltelt még egy hét, még mindig semmi visszajelzés. Aztán a folyosón összefutva vele kiderült, hogy egy másik professzornak nem tetszik egyáltalán, amit írtam. Pontosabban, túl részletes. Mit csináljak, ha 36 tényezőt fedeztem fel, ami befolyásolhatja azt, amiről írnom kellett? Na, mindegy. Most ott állunk, hogy a) nem tudom, hogy újra kell-e írnom, b) ha igen, mikorra, c) megkapom-e érte a pénzt (vagy legalább egy részét) egyáltalán.

Aztán ugye most volt félév zárás, tehát ki kellett javítanom egy csomó nagy dolgozatot. És mivel én készültem el legkorábban, extra pénzért vállaltam még, hogy egy plusz osztályt kijavítok, mert az egyik kolléganőm kórházba került (őt helyettesítettem is ugye 1 héten át), és nem tudta időre befejezni a saját osztályai dolgozatait. Ehhez jön még, hogy múlt pénteken volt a fogyasztói magatartás vizsga, tehát ma (hétfőn) megkapok 50 vizsgalapot (20 felelet választós, és 20 kifejtős kérdéses vizsga per diák), amit péntekig ki kellene javítanom. Miért is, ha normál esetben 2 hét van rá? Mert szombaton utazok Új-Zélandra a konferenciára.

Ehhez kapcsolódóan befutott hozzám egy igen érdekes kérés, amit az ausztrál supervisorom továbbított nekem. Konkrétan a konferencia prezentációk szekciókba vannak besorolva. Minden szekcióban van 3-4 prezentáció hasonló területről. A supervisoromat kérték fel, hogy ő legyen a szekció levezető elnök, azonban mivel ő nem utazik, ezért engem ajánlott elnöknek. Szóval december 2-án nem csak prezentálok, hanem elnöklök is. A feladatom az lesz, hogy felvezessem az előadókat, diskurzust kezdeményezzek, és ha senki nem kérdez, akkor én kérdezzek nagyon-nagyon-nagyon okosakat.

A konferenciára való utazás elvileg simán kellene, hogy menjen, mivel az egyetemi “travel team” szervezi. Ezzel szemben, csak a következő problémáim akadtak velük: annak ellenére, hogy ki kellett tölteni egy formanyomtatványt (na jó, négyet!), nem sikerült a nevemet leírniuk, ezért a foglalást módosítaniuk kellett kétszer (repülőjegy és hotel), ugyanez történt az utazás napjával (szombattól csütörtökig leszek ott, de sikerült szombattól szombatig foglalniuk), de a legjobb, hogy ahányan megyünk, annyiféle visszafelé jövő járatot sikerült lefoglalniuk. Így akikkel utazom odafelé, azok visszafelé Melbourne-ön keresztül jönnek, míg én Sydney-n át. De a habot az egészre az tette rá, hogy nem bírnak attól elszakadni, hogy magyar útlevelem van. Miért baj ez? Mert OK, hogy magyar az útlevelem, de ausztrál állandó lakos is vagyok, azaz más vízumszabályok vonatkoznak így rám (meg a hasonló cipőben járó svéd leányzóra is) az NZ-be való belépéskor. Így nem kell 28 munkanapot várnom a beutazási vízumra, hanem a reptéren állítják ki nekem/nekünk.

És, hogy még mindezt fokozni is tudjam, hamarosan kedves látogatók érkeznek hozzánk otthonról, így végig kell ellenőriznem minden foglalást, útvonaltervet, tervezett látnivaló elérhetőségét, címét, nyitva tartását, hiszen júniusban foglaltam mindent, azóta meg már nagyon sok minden módosulhatott. Nem beszélve arról, hogy a szakdogám egy részét is át kéne küldenem a supervisoraimnak, hogy véleményezzék. Hogy mikor, azt még nem tudom, mert az írásához időt is kéne találnom valahol a mátrixban :(.

Szabadnap az elmegyógyon

Tegnap délután már éppen hazafelé tartottam az egyetemről, amikor két érdekességet is kiszúrtam. Az egyik egy néni volt, aki négy nagy szatyorral meg egy banyatankkal (húzható bilikék, kerekes táska) a kezében sétált a villamossíneken. Ezzel nem is lett volna semmi gond, de mivel a villamos szeretett volna a saját maga kis kötött pályáján tovább haladni, ezért lecsilingelte a nénit. Neki viszont nem nagyon akaródzott fellépnie a járdára, ezért lépésben követtük egy darabig. Mókás volt, ahogy megy a nagy villamos a néni mögött. De egy idő után a vezető is megelégelte ezt, és erősebben csilingelt a nénire, aki végre egy határozott bemutatást követően fellépet a sínekről a padkára. A második tegnapi furcsaság pedig az volt, hogy a morphetville-i szokásos villamossofőr cserénél a cseresofőr felszállt a villamosra, lyukasztott egy jegyet, majd beült a vezető ülésbe, és indultunk tovább. Ezek szerint itt még a sofőrök sem utaznak ingyen a saját járatukon? 😉

Ha ez a két furcsaság nem szolgálna a mai bejegyzés címének magyarázatául, akkor tudom még folytatni. Nagyon jó villamossal utazni, mert annyi mindent lehet megfigyelni menet közben. Ma például egy épületet vettem észre, aminek a tetején egy hatalmas oroszlán áll, és az van aláírva, hogy Lion Factory (oroszlán gyár). Akkora  igény lenne oroszlánokra, hogy már gyárban kell őket előállítani? 😉

Miután párom is becsatlakozott a zötyögésbe, megtalált minket egy igen beszédes, ázsiai vonású ausztrál leányzó, aki arról érdeklődött, hogy minket is zavar-e, hogy korábban sötétedik, meg hogy hol vettem a nyakláncomat. Nem tudtam zavarba ejteni azzal sem, hogy Magyarországon, mert persze jártak már ott barátai, és ő is szívesen elmenne oda nyaralni. Majd belekezdett egy énekbe, átült egy másik helyre, néha rohangált egyik kapaszkodótól a másikig, majd leszállt. Nagyjából egy-két megállóval később felszállt még két “szökevény”, ők mindenkihez el kezdtek beszélni, egymásra licitálva, hangosabban és hangosabban. Elsőnek egy idősebb nénit faggattak, hogy mit csinál, honnan jön, aztán meg egy fiatal sráccal elegyedtek szóba. Mindannyian rendesen, nagyon udvariasan válaszolgattak nekik. Végül a kalauzt is megtalálták. Ő csak röhögött rajtuk, mikor leszálltak, de mondta, hogy ezek az őrültek még a jobbik fajtából valók, az éjszakaiak be szoktak inni, és azok még többet beszélnek. Lehet, itt Dél-Ausztráliában nem is beszédesek alapból az emberek, csak mindenki kattant egy kicsit, és kényszeresen beszélnie kell?

De ez a megfigyelés kizárólag a helyiekre vonatkozhat, ugyanis ma beültem megtekinteni azt az órát, amit majd augusztustól nekem kell tartani. Szegény lengyel csajszi vért izzadt, mire egy-egy szót kicsikart a tanulókból. Pedig állítólag ez egy jó óra volt, mert aktívak voltak ;). Na úgy látom, fel kell készülnöm arra, hogy 50 percen keresztül magamnak beszélek angolul…

 

Adelaide – az első benyomások

Hajnalban ültünk kocsiba, és indultunk el Adelaide felé. Ismét egy kellemes 770 kilométernyi út állt előttünk az ismeretlenbe. Mivel megint időre kellett ideérnünk, ezért a leggyorsabb, legegyenesebb utat választottuk. Ez egyben a legunalmasabb is volt. Birkákon kívül sok mindent nem lehetett látni, na jó, egy-két folyót meg tavat, de legalább végre 30 fok volt.

A szállás, ahol most vagyunk, egy ideiglenes valami. Neten találtam, és a többi lehetőséghez képest ez jó áron van. Csak viszonyításképp: ideiglenes szállás esetén (nem hotel, nem motel) az átlag ár / éjszaka (!) 115-130 dollártól felfelé mozog, 2 fő esetében. Ha ezt egy hétre levetítjük, akkor máris ott tartunk, hogy 805-910 AUD. Forintra nem is érdemes átszámolni, mert az ember elkezd levegő után kapkodni. Na ebben a számrendszerben sikerült kifogni egy 455 AUD/hetes apartmant, 1 szoba-konyha-nappali-fürdő mosógéppel és TV-vel. A szomszédaink jelenleg indiaiak, és egy biztos, szerelni nem szoktak semmit. Miért fontos ez a megállapítás? Az apartmanhoz kaptunk 2 kulcsot, meg 2 ajtót. Az egyik egy rácsos ajtó, a másik meg a rendes. Jóhiszeműen bezártuk mindkettőt mikor elmentünk, mire visszajöttünk addigra kiderült, hogy a rácsos részen a zár csak zár, de nem nyit. A bele ugyanis úgy be van csúszva, hogy nem fér bele a kulcs. Majd 10 perc szenvedés után sikerült szétszedni az egészet csavarhúzó hiányában egy gallyal (még jó, hogy zöldövezet), és bejutni a bérleménybe.

Kb. olyan 4 körül érkeztünk amúgy meg, és első lelkesedésből be is mentünk a “citybe”. Kérem szépen, Adelaide-et nem úgy kell elképzelni, mint egy világvárost, vagy csak hogy az elmúlt napokra hivatkozzak, mint Sydney-t vagy Melbourne-t. Egy vidéki kisváros, más típusú nyüzsgéssel, mint a korábban említett 2 itteni hely. A Rundle Mall környékére keveredtünk be, itt nagyon sok ember bóklászott, vacsorázott, sörözött, vásárolt vagy épp csak lődörgött.  Zsibogásban nem volt hiány. Mi azért jöttünk ide, mert most már muszáj volt beszereznünk egy itteni pre-paid (mondjuk “dominósnak”) telefonszámot, és itt volt hozzánk a legközelebbi Optus üzlet. Amit kértek: útlevél vagy jogsi, és egy itteni cím. A percekkel korábban aláírt bérleti szerződés tökéletesen megfelelt erre a célra.

A sikeres ügyintézést követően elmentünk pár kinézett hosszú távú lakás címére, hogy megnézzük legalább a környéket, és legyen egy első benyomásunk, hogy hol bérelnénk, hol nem. Kezdtünk Glenelggel és Glenelg North-szal. Nagyon szép helyek, sok új építésű házzal. Utóbbi hátránya, hogy pont a légi folyosóban van, ezért kb. 10 percenként szállnak keresztül a gépek. A tengerpartja viszont gyönyörű, és extraként van még egy folyója / tava (elsőre nem tudtam megállapítani, mi is az). A parton 2 bácsi épp egy rohadt nagy halat pucolt, így szóba elegyedtünk velük. Pár perc beszélgetés után már megadták a számukat, bármikor erre járunk, kereshetjük őket. Sőt, az egyik élettársa ingatlanügynök, őt is felhívták, hogy nem tud-e valami lakást nekünk. Webcímet kaptunk, ott kell nézelődnünk.

Aztán mentünk tovább West Beach felé. Itt is ugyanaz a probléma, nincs túl messze a reptér. A ház, amiben lett volna kiadó lakás nem különbözött a most bérelt ideiglenestől, szóval inkább hanyagoltuk a helyet. Aztán jött Semaphore, ahol egy kellemes, szintén tengerparti helyen lenne kiadó lakás. Kicsit drágább, mint amire gondoltunk első körben, de legalább bútorozott, és nem kéne ilyesmire vagyonokat költeni a legelején. Átutaztunk Henley Beachen is, szimpatikus a hely, bár itt nem volt konkrét megnézendő címünk, így egyelőre több infóm erről a részről nincs. A listán rajta volt Mawson Lakes is. A hely egy kb. 8-10 éve megnyitott telep, új építésű házakkal, business parkkal. Az árak igen kellemesek. A dilemma ott van, hogy egy “kerülettel” odébb van Salisburry és Elisabeth, amik nem a legjobb hírű részek a városban, illetve picivel tovább tart innen bejutni a városba.

Az már most látszik, hogy itt kocsi nélkül nem lehet moccanni se. Persze van busz, villamos, vonat, de első blikkre nem a legkiforrottabb a rendszer. Mondom ezt 8, itt eltöltött óra után ;). Kocsit lehet keresgélni a neten, és lehet a North Main Road-on. Itt kb. 10 kilométer hosszan vannak egymás mellett a használt autós cégek, a kínálat hatalmas, csak győzze az ember kitalálni, mit is szeretne.

Sokan azt mondják, hogy itt olcsóbb a megélhetés, mint a többi állam fővárosában. Ez a lakásárakra még mindig igaz, viszont a bevásárlásnál és kajálásnál ugyanazokért a termékekért és ételekért átlag 10%-kal többet fizettünk. Igaz, itt még nem tapasztaltuk ki a jó helyeket :).

Hogy mik nincsenek?

Olyan, hogy jetlag (időeltolódás miatti átállási nehézség), mintha nem is létezne. A szervezetünk szerintem feladta, hogy lekövesse az időzónákat. Eddig voltunk 4 időzónában, 2 óraállítás volt, holnap megyünk át az ötödik időzónába, és szombatról vasárnapra ismét állítunk órát, most visszább eggyel (a vasárnap otthoni reggel 8, az itteni 15.30 lesz). Este 11-kor lefeküdtünk aludni, békésen horpasztottunk reggel 7.30-ig. Akkor is csak azért keltünk fel, mert csiviteltek a papagájok az ablak alatt. Zuhanyzás, reggeli, a napi látnivalók internetes felkutatása és az útvonal megtervezése után beszélgettünk egy kicsit a főbérlőkkel, megtudtuk, hogyan működik itt a tömegközlekedés, mik azok a fruit fly-ok, amikre a táblák sokasága hívja fel Új-Dél Wales és Victoria között a figyelmet. No, de akkor szépen sorban. Olyan, hogy papíralapú jegy, itt nincs. Van helyette az úgynevezett myki (ejtsd: májkí), ami egy műanyag kártya (6$), és amit napi (6.56 $), heti, havi limittel lehet feltölteni. Ezt a kártyát be- és kiszálláskor is hozzá kell érinteni a kapuhoz, és már mehet is az ember. Vagy automatából vesszük meg, vagy az újságárusnál. Mi ez utóbbit tettük, a néni nem nagyon értette, miért akarunk csak jegyet venni myki nélkül, de végül felfogta, nem ide valósiak vagyunk, és még új ez a rendszer. Viszont azt is elmondta, hogy akár bliccelhetnénk is a következő csomópontig, mert ott talán kaphatnánk myki nélkül is jegyet, de számítsunk arra, hogy sok lehet az ellenőrző emberke. Persze jó gyerekek voltunk, és megvettük a napi töltésű mykinkat. Mik azok a fruit fly-ok? Minden egyes állam határán ellenőrzik vagy legalábbis ellenőrizhetik, hogy van-e nálunk gyümölcs, meg azt is, hogy honnan vettük. A gyümölcsbe ugyanis beköltözhetnek ilyen bogarak, legyek, és ha átviszed egyik államból a másikba őket, akkor a fogadó államban ezek megfertőzhetik az ott lévő gyümölcsöket. Megoldás: a határ előtt ki kell dobni vagy meg kell enni a gyümiket. Mondjuk szívesen megnézném azt a fruit fly-t, amelyik éppen elgondolkodik a levegőben, hétköznap délután az államhatárnál, hogy menjen-e tovább vagy sem. 😉

Szóval bevonatoztunk a Flinders Streetre. Ez a pályaudvar olyan, mint otthon a Nyugati. Itt is az a mondás járja, hogy találkozzunk az óra alatt. Sok filmben szerepel ez az állomás, Melbourne egyik azonosítója. Innen átsétáltunk a szemben lévő St. Paul katedrálishoz. Nagyon szép a bejárati ajtó – az ablakokhoz hasonlóan rozettás -, illetve az orgonájuk is impresszív. A tetőszerkezete teljesen fából van, így nem csodálkoztunk volna azon sem, hogy ha leégett volna már párszor, pedig nem.

Következő megtekintenivalóként a Queen Victoria Marketet szemeltük ki. Csütörtökön csak 2-ig van nyitva, ezért bele kellett húznunk a gyaloglásba, ha még látni is szerettünk volna belőle valamit. Itt is volt minden: ruha, cipő, kaja, virág, bőrkalap, ékszer, és iPhone kijelző javító bácsi. Mivel a telóm elég ramaty állapotban volt már így a 4. évének vége felé, azaz a kijelzője már egy éve meg volt folyva, ezért úgy döntöttünk, megnézzük, mit tud a bácsi a hátsó sarokban a kisszéken. Nem telt el 10 perc, a csóka már hozta is a telefont. Mindezt kb. 10 ezer forintért. Sőt, a legdurvább, hogy még a legális kikódolást is meg tudták volna ott csinálni, pontosabban estére elkérték volna a telefont, és reggelre visszahozták volna. Mi ugye reggel indulunk is tovább Adelaide-be, szóval ezt nem tudtuk megjátszani. Siránkoztunk egy kicsit a bácsinak, aki mondta, hogy jó, felhívja a haverját, megkérdezi, mit tud tenni. 2 perc múlva már volt egy telefonszámunk a haverhoz, a “titokzatos unlocking man”-hez (kikódoló férfi). 1-2 SMS váltás, és már meg is adta a címet, meg azt, hogy kb. 20-30 perc alatt végezni is tud vele, menjünk este bármikor. Király!

Mi még egy kicsit lődörögtünk a városban, ettünk a kínai negyedben, meg elmentünk a helyi Parlamenthez is. Ma ülésnap volt, ezért elvileg nem lehetett volna bemenni, de olyan rendesek voltak a biztonsági őrök, hogy kaptunk ideiglenes belépőt, és bemehettünk mind az alsó, mind a felső házba a galéria részre. Élmény volt megnézni egy ilyen ülést is. Az alsó házban ki volt téve egy arany jogar az asztalra. A biztonsági bácsi elmondta, hogy ez szimbolizálja a Nagy-Britanniához való kötődést, és minden ülés elején a jogarfelelős behozza, majd záráskor kiviszi. Ma éppen a munkavállalók jogainak csorbításáról volt felszólalás, szóval rögtön csúnyán is néztünk a lentiekre. Jó fej volt nagyon amúgy az őr, beszélgettünk vele néhány percet, kiderült, ő ugyan már itt született, de a szülei Görögországból jöttek. Adott egy-két munkakeresési tippet, meg mesélt az ausztrál munkaszokásokról (nem nagyon szeretnek a helyiek hétvégén dolgozni, ezért azt, aki “helyettük” megcsinálja ilyenkor a melót, azt viszonylag jól megfizetik), páromat biztatta, hogy nem lesz itt gond az angol tanulással, meg hogy itt fel vannak arra készülve, hogy sokan egy kukkot sem tudnak nyökögni, szóval good luck and no worries, mate. 🙂

Parlamenti túránk után felugrottunk egy villamosra, és elzötyögtünk a Southgate-hez. Itt a Yarra folyó mentén sétálva megcsodáltuk a belvárost, a déli félteke legmagasabb épületét, aztán fél 5 körül a Crown Casino előtt összefutottunk a párom általános iskolás osztálytársával egy italra. Nagyon laza a srác, egy ír kocsmában sörözgettünk vele (szigorúan Heinekent, csak legközelebb jön majd a helyi sorozat), beszélgettünk arról, ő hogyan keveredett ki, illetve mi hogyan jutottunk ki. Szaladt az idő, nekünk meg jelenésünk volt a “titokzatos unlocking man”-nél. Kocsival gyorsan eldobott minket az ismerős srác, sőt, volt olyan rendes, hogy megvárta velünk a 30 percet is, és még elhozott a szállásra is. Amúgy miközben vártunk a telefonra, a fejünk felett egy oposszum mama vitte át picinyét a villanydróton.

A mai nap eredménye tehát: most már egy itteni SIM kártyával is használható telefon, néhány pohár sör, egy kellemes délután, és egy nagyon pozitív első benyomás Melbourne-ről. (Burkolt üzenet: Geelong tényleg szép hely, legalábbis azt mondják a helyiek is. ;))

Los Angeles: tengeri szellő; Sydney: esőbe hajló meleg; Melbourne: éjszakai fülledség…

…és a hajamat már meg kéne végre mosni 🙂

Hétfőn, ottani idő szerint reggel 9-kor indultunk el kocsival San Franciscóból. 387 mérföld állt előttünk, meg a fix időpont (este 7), amire a kocsit le kellett adnunk a los angelesi reptéren. A küldetés nem volt lehetetlen, csak egy kockázati tényező volt benne: vajon lesz-e akkora dugó visszafelé, mint amekkora volt SF felé? Szerencsére minden rendben volt, párom is igen jól bírta a 7 órás egyhuzamban való vezetést. Egyszer azért megálltunk, és megnéztük a Pyramid Lake-t, ami mellett odafelé elmentünk. Ez a tó amúgy a kaliforniai öntözőhálózat szerves része, innen látják el a létfontosságú vízzel a gazdaságokat. Időben még így is annyira jól álltunk, hogy belefért még egy pihenő a legvégére, így kimentünk Santa Monicara, elbúcsúztunk a mólótól, a horgászoktól, a fókáktól, az óceántól. A kocsit – mint kiderült – nem is magán a reptéren kellett leadni, hanem egy telepen, ami egy igen érdekes környéken van. Körbecsippantgatták a kocsit, felírták az óraállását, és már mehettünk is. A cég igen korrekt módon, onnan egy direkt busszal vitt át mindenkit a reptérre.

Mi hiába az American Airlines-zal repültünk a foglalásunk szerint, mégis az üzemeltető Qantas-nál kellett becsekkolnunk. Így volt egy kis bolyongás a terminálokon belül, de ez a kavarás még csak a kezdet volt! A bejelentkezésnél kiderült, hogy páromat valamiért nem akarja elfogadni a rendszer. A check-in-es srác kétszer kérdezett rá, hogy van-e nálunk valamilyen papír, amivel igazolni tudjuk, hogy neki is van vízuma. Mutogattam neki az útlevelet, meg a beleragasztott cetlit, hogy igen, csókolom, ezzel a sajtpapírral, amit tetszik tudni az Ausztrál Nagykövetség állított ki, Bécsben. Aztán jött a telefonálgatás a biztonsági szolgálathoz, ahol is végül kiderült (bármit is jelentsen ez), hogy két profilt láttak, és az egyiket törölniük kellett. Mindeközben olyan lelki nyugalommal adtunk fel a gépre 4 darab, 23 kilónál is nehezebb bőröndöt, hogy öröm volt nézni. A kis izgalom után már slattyoghattunk is a biztonsági ellenőrzéshez. Itt már meg sem lepődtünk, hogy az egyik táskánkat, ami televolt elektronikai kütyükkel szétszedték, és kétszer világították át.

A gép egy Airbus 380-800-as volt, külön emelettel az első és a business osztálynak. Mivel éjszakai járat volt (és még utánunk 1,5 órával is indult egy újabb sydneyi repülő), ezért nem volt tele a repcsi. A felszállás után, párom igen szemfülesen észrevette, hogy a hátsó részeken alig ülnek, így egy-egy hármas ülésen akár aludhatunk is elfeküdve. Sajnos, volt, aki gyorsabb volt nálam, így csak egy elfekvős helyet sikerült megcsípni. Ez azonban nem volt annyira kényelmes kettőnknek, pedig párom volt annyira gavallér, hogy a nyújtózós lehetőséget nekem hagyta meg (holott neki kellett volna többet pihennie), végül is kapott ő is egy plusz, nagy lábhelyes helyet, mivel az egyik steward megsajnálta.

15 órás repülés után (amiből 10-t simán végigdurmoltam szerintem) itteni idő szerint, szerda reggel 7.10-kor landoltunk Sydneyben. A keddünk időközben valahol eltűnt az éterben ;). A vámon elég gyorsan átjutottunk, átvilágították a csomagjainkat a karanténon, de nem szedtek szét semminket. Kiérve a kapukon túlra, gyorsan előbányásztunk valami nyáriasabb cuccot, és átöltöztünk az első mosdóban. A feladható súlykorlát miatt magunkra vett téli cuccainktól öröm volt megszabadulni, bár azzal, hogy lehúztam a csizmám cipzárját, szerintem kiirtottam a környék lakóinak szaglócsillócskáit vagy 2 hónapra.

Eredeti terveink szerint NSW-ben (Sydney állama) szerettünk volna kocsit venni, és azzal megtenni az utat Adelaide-be, de mivel ehhez kell egy állandó lakcím, ezért ez a lehetőség kiesett. Tovább tudtunk volna repülni, de az meg a sok csomagunk és azok súlya miatt nagyon költséges lett volna, ezért az autóbérlés mellett döntöttünk. A reptéren fel is vettük a kocsit, megint nagyobbat kaptunk, mint amit kértünk. Toyota Corolla helyett egy Camryt (2 éve is így jártunk), így 1 csomagunk kivételével a hátsó csomagtartó elnyelte az összes bőröndünket és kézipoggyászunkat. “Pistikét” (GPS) beizzítottuk, kicsit nehezen fogta fel, hogy nem kell átúsznia az USA-ból, és már irányban is voltunk az első címünk felé. 2 évvel ezelőtt egy magyar párnál szálltunk meg 2 hétre, amíg Sydney-ben voltunk, így őket kértük meg, hogy adjanak már nekünk bérleti referenciát. Nagyon aranyosak voltak, és aláírták, amit átküldtem nekik. Ezúton is köszi. Itt még lett volna a korábbi tervek szerint egy találkánk néhány nappal később azzal a kedves párral, akik 2 hónappal előttünk költöztek ki, és akikkel nagyjából egy időben kaptuk meg a vízumot. Sajnos, ez nem jött össze, de ami késik, nem múlik :).

10.45-kor elindultunk Melbourne-be. Tudom, kitérő, de itt még nem voltunk, és olcsóbban jöttünk ki így benzinnel, szállással, mintha Adelaide-ben szerettünk volna last minute szállásfoglalással megszállni. Az út nem kevesebb, mint 800 km volt, 9 óra alatt sikerült megtennünk. Viszont meg kell, hogy állapítsam, az ausztrálok sokkal rosszabbul vezetnek, mint az amerikaiak. Utóbbiak figyelnek egymásra, beengedik egymást, itt viszont durvább a szitu, mint otthon. 2 évvel ezelőtt ezt nem tapasztaltuk, de most valami nagyon rémes. Sydneyben például haladtunk a belső sávban, mert a külsőben egy bazi nagy autó hátoldalára ki volt rakva egy villogó nyíl, hogy a sáv megszűnik. Párom fékezett is rendesen, hogy maga elé engedje a balról jövő autót. Az azonban indexelés és fékezés nélkül, kb. 30-40 km/h-val csutkára beleszállt a terelőautó hátuljába. Ha mi nem fékezünk, akkor ahogy az utolsó pillanatban elkapta a csávó kifelé a kormányt, biztosan belénk is belénk jött volna. Mivel a faszi kiszállt ugyan a kocsiból, bár megfejelte az üveget, és sem mögöttünk, sem mögötte nem állt meg senki, és a terelőautós csóka sem akart tőlünk semmit (mit is akarhatott volna?), így továbbmentünk. És ekkor volt nálunk amúgy 15 perce a kocsi….Az úton még kétszer volt terelés baleset miatt. Volt egy 200-210 kilométeres szakasz, amit én nyomtam le, mert páromnak muszáj volt pihennie. Persze mikor kezdett el szakadni az eső? Ilyenkor. Nem baj, amikor a jogsimat szereztem, illetve megkaptam, akkor is csak esőben, meg sötétben vezettem, sokáig normális nappal nem, így ez a kis felhőszakadás meg se kottyant. Este 8 körül ide is értünk a szállásunkra, egy magánház emeleti részét sikerült kibérelnünk, nagyon jól néz ki, és még a háziak kutyája is cukorbogár :).

Séta, pakolás, mérlegelés

Végre napsütésre ébredtünk. Az itteni szokásos pirítós és kemény tojásos reggeli után felvettük a túracipőt, és nekiindultunk az közeli nemzeti parkoknak. Először az utca végén kezdődő Presidio National Historic Parkban sétálgattunk. Olyan tiszta volt a levegő, hogy 1,5 óra után beálmosodtam. 😉 A park egy dombon van, így egyrészről vannak rajta próbagazdaságok, másrészről pedig tökéletes arra, hogy mi tudjunk az erdőn keresztül egy rövid utat. Némi elhagyatott vagy épp lezárt ösvény igénybe vételével, néhány kaptató beiktatásával kilyukadtunk egy golfpálya és egy tó mellett. Az előbbin nagyon sokan gyakoroltak, az egyik gödörben bokáig érő labdamennyiség volt már beütögetve. A másiknál meg párom a töménytelen mennyiségű madársereg látványán felbuzdulva megjegyezte, hogy már olyan messzire eljöttünk, hogy itt már a madár sirály. Elmeállapotunk azt hiszem, itt érte el a mélypontot :).

Aztán továbbgyalogoltunk a Golden Gate Parkba, ahol jóleső érzés volt egy padról tanulmányozni, hogyan vízibicikliznek az ázsiaiak, és hogyan próbál egy 3 éves forma kislány szembeszállni egy sziszegő vadlúddal. A kötelező vízesés nézés után megtekintettünk még egy pockot, ahogy betömi maga felett a lyukat, egy vasárnaponként ingyenes swing tánc oktatást, néhány mókás görkorist, és persze a szokásos, napi őrülteket is. 3 órányi gyaloglás után végre elindultunk a szállás felé. Ez nem is lett volna baj, ha ugye nem egy dombnak az aljánál lettünk volna épp, és így nagyrészt felfelé kellett volna tartanunk. Némi cikkcakkos haladással a minimálisra sikerült csökkentenünk a felfelé mászást. Ez azért is volt remek, mert félő volt, hogy csak négykézláb jutunk fel, annyira zsibbadt már a lábunk. Persze azért így is sikerült belefutnunk a világ egyik legmeredekebb utcájába… Ahogy hazaértünk, kiszámoltuk, mennyit is gyalogoltunk. Rekordot döntöttünk, ma megvolt a 15 km!

Kicsike beájulást követően nekiláttunk a praktikus dolgoknak: párom elment mosni, végül is itt pár dollárból tiszta ruhánk lesz, és ki tudja, Ausztráliában mikor lesz mosási lehetőségünk; én meg kipakoltam az összes bőröndöt. A pakolásnak egy értelme volt: az eredetileg magunkkal hozott cuccok súlyát nagyjából tudtuk. Viszont az elmúlt 1 hónap alatt azért volt bőröndből bőröndbe vándorlás köztük, illetve érkeztek hozzájuk újabb darabok is. Mivel fejenként 2×23 kg-t vihetünk, így ennek a pontos elérése volt a cél. A mérésben egy horgászmérleg volt a segítségünkre. Okosan kellett trükközni, mert az csak 20 kg-ig mér, és nekünk szét kellett osztanunk az e feletti darabokat. A lényeg a lényeg, minden bőrünk kb. 20-30 dekával lett több, de ez talán még csak belefér.

Holnap reggel 9-kor indulunk vissza Los Angelesbe, ott este 7-kor kell leadnunk az autót a reptéren. Szép túra lesz. Innen pedig már egyenes út vezet ahhoz, hogy este 10-kor felszálljunk a Sydney-be tartó járatra. Ausztrália vigyázz, jövünk! 🙂