április, 2016 havi archívum

Jártunk már Launceston-ban 1.5 évvel ezelőtt. A város egy tipikus csendes városka, a légy repülés közben elalszik, ahogy a tasmán származású kolleganőm kb. jellemezte a helyet. Legutóbbi ottjártunkkor nem tudtuk, hogy létezik egy First Basin névre hallgató kirándulóhely, amit nagyon ajánlunk egy kellemes sétára, piknikezésre, jobb időben csobbanásra az ingyenes úszómedencében.

Mi a sétát a függőhíd felé indítottuk, felmentünk az étteremig, majd a Kings Road-i híd irányába indultunk, végig a Cataract Gorge mentén (ugye, hogy olyan a szikla, mint egy tacsi?? 🙂 ), aztán vissza a gyalog hídon át. Bár picit borsosnak találtuk az árat (15 AUD per kopf), azért kipróbáltuk a libegőt. Jókat röhögtünk, miközben oda-vissza “suhantunk” a világ leghosszabb egyköteles libegőjén. Talán négyszáz méter hosszú a pálya, vagy akörüli. A látvány pedig ilyen a magasból:

Innen meg már nem volt más hátra, minthogy kijussunk a reptérre (15 km), leadjuk a kocsit (minden rendben), aztán felszálljunk a hazafelé induló járatra. Gond nélkül haza is értünk este 9-re. Nem mondom, hogy másnap jól esett bemenni dolgozni…

Utolsó Tasmániában töltött napunkra akartam is valamit szervezni, meg nem is. Mármint elég nehéz olyan programot kitalálni, ami érdekes, pont belefér még a kocsi leadása előtt, nem kell sokat várakozni a reptéren miatta (mert korán érünk ki), stb.

Így végül úgy döntöttünk, hogy minden izomfájdalmunk ellenére visszamegyünk még egy kicsit a Cradle Mountain-hez. Reggel picit elhúztuk az időt, a szállásadó néni annyit dumált, hogy csak na… és így később buggyantotta meg nekünk a tojást… mi meg így később tudtunk kicsekkolni és elindulni a hegyhez.

Gyorsan tankoltunk is egy kicsit, megnéztük még a falfestmények egy kicsit szegletét a sheffield-i főutcán, szóval kvázi fél 10-re értünk oda a nemzeti parkhoz, így már nem tudtunk bemenni a „saját” kocsinkkal. Sebaj, letámasztottuk a Micra-t a parkolóban, és felpattantunk a shuttle bus-ra. Ezzel elmentünk a Dove Lake-ig.

Ott megcsináltuk a Dove Lake Circuit-ot, azaz körbesétáltuk a nagy tavat, megnéztük, hova másztunk fel szombaton, aztán a Glacier Rock-ot a másik oldalról, meg a Boat Shed-et közelebről, barangoltunk a vadregényes ösvényen, lazultunk kicsit a vízparton. Ennek az eleje nagyon szépen ki van építve pallókkal, a vége azonban egy kicsit sziklás. Nem vészes, az előző napokhoz képest sehol sincs nehézségi fokban.

Aztán továbbsétáltunk a Rocky Creek Car park-hoz, ami a kijárathoz közelebbi parkoló. A táj tipikus tasmán alpesi táj, fűvel, fával, pár dombbal. Ja, meg 4 élő wombattal. Igen, mozgó, sőt! futó wombattal. Láttunk ugyanis két anya cucut két minivel. Cukik voltak.

Ekkor még mindig csak 1 óra felé járt az idő, így egy gyors átöltözés meg a Pencil Pine Falls megtekintése után bepattantunk a kocsiba, és elindultunk Launceston-ba, hogy ott egy újabb természeti érdekességet keressünk fel. Folyt. köv.

Mt Van Dyke

Posted: 2016/04/27 in 1. üveghegy - Ausztrália

A Mt Roland Summit-ről nem kellett annyi idő a pihenőig, mint odafelé. Nagyjából 1 óra alatt értünk el a hármas elágazásig. Innen lehetett lefelé menni (jobbra) arra, amerről feljöttünk, előre a Mt Van Dyke felé, vagy visszafelé. Úgy döntöttünk, hogy időnk, mint a tenger sötétedésig, így rápróbálunk arra a Mt Van Dyke ösvényre. A pihenőtől 1 órányira írták ki a csúcsot. Azt viszont sehol nem taglalták, hogy a csúcstól mennyi leérni… pedig az a nem mindegy!

A séta sokkal kellemesebb volt, mint a Mt Roland Summit felé, mert hogy nem kellett köveken keresztül lépdelni, sima, járható, földcsapáson lehetett haladni. Röpke 25 perc alatt el is értünk a csúcsig, 5 percen át még bozótharcoltunk (nem egy gyakran látogatott hely ez a rész), majd egy szikla tetején a kilátásban gyönyörködve elfogyasztottuk az ebédünket.

A rövid szieszta után indultunk is tovább, hiszen mindketten meg voltunk győződve, hogy mindjárt elérünk egy újabb kereszteződéshez, ahol jobbra kell majd lefele mennünk, mert ha balra tartanánk, akkor a Mt Claude-ra másznánk fel. Mentünk, mendegéltünk, egyre keskenyebb lett az ösvény, meg köves, aztán egyszer csak belefutott egy sziklába. Hát, mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy megint sziklát kell mászni. Ha már ott volt, akkor felmentünk rá. Meg arra a 15 másikra is, ami még utána jött.

Kicsit tanácstalanok voltunk, hogy menjünk-e tovább ezen az úton, vagy forduljunk inkább vissza. Mivel továbbra is abban a hitben voltunk, hogy mindjárt jön az elágazás, ezért inkább továbbmentünk. Konkrétan kiszáradt, sziklás patakmederben ereszkedtünk lefelé, kb. 1.5 órán keresztül 30 centinél nem szélesebb ösvényen. Többször meg kellett állnunk, mert a térdeim kikészültek. Hiába, na, nem vagyok már fiatal.

Mire elértünk ténylegesen a várva várt elágazáshoz már nagyon elcsigázott voltam. Szerencsére innen már sima úton lehetett lefelé menni. Mármint lejtőn, de nem kövesen. Összességében 7 órát gyalogoltunk (megint), viszont most olyan 18 km körüli távot tettünk meg ennyi idő alatt.

Időközben megnéztem, tényleg tartanak futóversenyt Mt Claude irányából a Mt Van Dyke-on keresztül Mt Rolandig, mégpedig Triple Top Run néven. 19.7 km-t kell futni, a legjobbak 2 óra alatt (!!!!) teljesítik. A csúcstartó 1 óra 55 perc alatt futotta le a távot, 1998-ban. Tuti, hogy UFO volt. Folyt. köv.

Ha már Sheffield-ben szálltunk meg, akkor úgy gondoltam, jó ötlet egy lazább túrázós napot beiktatni a szombati Cradle Mountain-es zerge üzemmód után. Ki is néztem a közeli Mt Roland hegyet, elolvastam pár leírást a neten, beszéltem a szállásadónkkal, és az összes információ-morzsából arra jutottam, hogy simán jó lesz ez nekünk vasárnapra. Elvileg a hegyre való feljutás nem nagy cucc, lazán emelkedik csak az ösvény. Lelövöm már az elején a poént: ez KAMU!!!!!

Először is tény, hogy nem függőlegesen kell menni. Viszont a pihenőig felvezető 5.4 km-en egy centi lapos vagy lejtős rész sincs. Olyan, mintha az 1000 lépcsőre 3.5-szer mennénk csak felfelé…. Ennyit a kardió edzésről. Másodszor az is tény, hogy ennek az útvonalnak az emelkedése tényleg enyhébb, mint a másik, választható Mt Van Dyke ösvényé,. Szóval, ja, laza, csak hát viszonyítás kérdése, mihez képest, ugye?! Harmadszor az is tény, hogy a Mt Roland-ot meg lehet járni 4 óra alatt oda-vissza… ha az ember nem megy el a Summit-ig, csak a pihenőig. A Summit-ra ugyanis percre pontosan 3 óra alatt ugráltunk fel.

Na, de vissza az elejére. Tehát a Mt Roland Summit Hike a Gowrie Park nevű falucskából indul, ha az embernek van annyi esze, hogy az O’Neill Road-i autóparkolóból indul. Ha elmebeteg, akkor viszont mehet a Kings Road felől is, ebben az esetben azonban írjon kb. végrendeletet. A parkoló mellett van egy regisztrációs állomás, ahol egy füzetbe be kell írni ki indul el a túrára, melyik túrát tervezi megtenni, mely nap. Innen aztán csak követni kell a firetrack ösvényt kb. 200 méteren keresztül, majd balra menni a nyíl után. Újabb 1 km után elérkeztünk a Junction-höz (elágazáshoz), balra a Mt Roland trackre, jobbra meg a Mt Van Dyke trackre lehetett továbbmenni. Utóbbi a már említett nagyon meredek ösvény. Értelemszerűen mi az előbbin mentünk felfelé. Sokáig a rendes, széles firetrack-en, aztán az O’Neill Creek után egy picit összébb szűkült a csapás. Innen már csak 900 méter volt hátra a pihenőig, viszont ez totál olyan volt, mint az 1000 lépcső Melbourne-nél. Erdőn keresztül, páfrányok meg gombák között haladtunk felfelé. Láttunk fehér, barna, lila meg zöld gombát is!

A pihenőhöz felérve (kb. 1.5 óra alatt) ettünk meg ittunk egyet, aztán továbbmentünk balra a Mt Roland Summit felé. Ez a kiírás alapján újabb 1.5 órányi járásra volt. Lazább volt a menet kétségtelenül, köszönhetően a lefektetett pallóknak. Azonban az utolsó 2 km-en szívás volt a sziklás ösvényen kaptatni felfelé, bármikor megcsúszhattunk volna egy-egy gördülő kövön, vagy bukhattunk volna orra egy nagyobb bozótosban.

A csúcsra felvezető utolsó pár száz méteres szakasz megint csak sziklamászás volt, de a tegnapi edzés után, ezt a kihívást simán abszolváltuk. Mármint én is, párom esetében ez soha nem is lehet kérdés. A tetőn volt már egy idősebb házaspár, akik végignézték, ahogy felmásztunk. Közölték, hogy mi a nehezebb útvonalon jöttünk, és valódi hegyi kecskéknek nézünk ki. Köszi.

Miután elindultak lefelé, mi is csináltunk pár fotót a fenti állványnál, az jelöli ugyanis a csúcsot. Ekkor épp delet írtunk, és elkezdtünk tankodni, merre menjünk visszafelé. Arra, amerre jöttünk, vagy menjünk a Van Dyke felé. Mivel a szállásadóink mondták, hogy évente egyszer szoktak futóversenyt is tartani a Mt Roland-Mt Van Dyke-Mt Claude hegygerincen, arra jutottunk, ha itt vannak, akik futnak, akkor mi is le tudunk menni ott gyalog… Folyt. köv.

Lefelé javarészt gatyafékkel jöttem, hiába mondogatta párom a jobbnál jobb mászási taktikákat. Valahogy nem éreztem biztonságosnak háttal lefelé lelépdelni úgy, hogy még előre felé sem voltam biztos abban, hogy ahova lépek, onnan jó lesz a következő lépés.

Mindegy, rendben leértünk minden probléma nélkül, és bár nem volt ott hivatalosan senki, én mégis átvettem egy képzeletbeli zergévé nyilvánítási oklevelet. Ezek után a túra hátralévő része babapiskóta volt.  A Visitor Centre-s ranger tanácsát követve még mindig, a Kitchen Hut felé indultunk tovább, majd egy jobbost vettünk Kathleens Pool-nál a Marions Lookout felé.

Majd a helyi “Heysen trail-t”, az Overland Track-et követtük, egészen a Crater Lake mellett haladó ösvény feléig. Innen ismét jobbra ágaztunk le, így csodás kilátásunk nyílt megint a Dove Lake-re, a Lake Lilla-ra, na meg a Wombat Pool-ra.

Ez a szakasz olyan volt, hogy simán el tudtam képzelni egy padon üldögélő költőt vagy épp festőt, aki a természet lágy ölén alkot, semmitől sem zavartatva. Nagyon békés volt az egész. A Wombat Pool-tól már csak kb. húsz percre volt a parkoló, ez egy laza séta volt a végére.

DSC07170

Összességében 7 óra 17 percet töltöttünk “sétálással”, és nagyjából 13 kilométert mentünk. Sajna megszakadt a GPS vétel térerőhiány miatt az app-omban, így a hegycsúcs óta nem mérte a távolságot, csak az időt. Folyt. köv.

Szóval ott tartottam, hogy megérkeztünk a Cradle Mountan lábához, ahonnan még 2.5 órát kellett oda-vissza 2 km-en “gyalogolnunk”. Miért az idézőjel? Mert kérem, ez nem gyaloglás volt, hanem sokkal inkább sziklamászás! Nem az elmelkedéssel volt gond, hiába 1545 méterre kellett felmenni, hanem az ösvénnyel. Nem máshol ment az, mint a sziklák tetején. Kézzel lábbal húzódzkodni kellett, hogy az ember előbbre jusson, és ez még csak a felfele menet volt, a lefeléről még nem is szóltam egy szót sem.

Ismét beszéljenek a képek egy darabig. Ezen a három képen nagyjából az látszik, hogy merre jelölik a póznák az útirányt. Mert nincs olyan, hogy kijelölt útvonal, bármerről lehet mászni, a lényeg, hogy kb. a póznák irányába tartson az ember. Nem az ijedősöknek való ez a szakasz. És ez most halál komoly.

Muszáj arra koncentrálni, hogy hova lép az ember. Eleinte használtunk botot, de később csak akadályozott minket a mászásban. Párom bevállalta, hogy a hátára akasztva felviszi őket… meg a tőlem is átvett hátizsákot… Nekem volt egy olyan 2-3 percem, amikor azt gondoltam, kb. az első szakasz tetején (amikor még nem is sejtettem, mi van előttünk), hogy én most itt leülök, aztán hívjanak valami hegyimentőt, mert hogy az én combizmom annyira remegett, hogy nem bíztam benne, hogy megtart a mászás közben. Előjött a 2 nappal korábbi bodypump okozta izomlázam ugyanis. Aztán párom bátorítására, csak tovább másztam, és lőttem néhány fotót is. Mármint, amikor meg mertem állni fényképezni.

Miután túljutottunk az első sokkos részen, rá kellett, hogy döbbenjek, még vagy fél kilométernyi hasonló sziklás út áll előttünk a Summit-ig. Innen már visszafordulni semmi értelme nem lett volna, így megembereltem magam, és kúsztam-másztam-húzódzkodtam a sziklákon, ha párom épp nem hátulról tolt felfelé. Összességében a kocsi parkolóban történő letámasztása után 4 órával elértük a csúcsot. Volt ott minden, jég, hideg, szélfúvás, én még a kesztyűket is elővettem, miközben párom Tini Ninja teknőcbe vágta magát. Csak egy dolgot nem értettem, hol van a képeken mutogatott égtájas “szobrocska”.

Aztán a visszafelé tartó úton rájöttem, mi volt a bibi. Hát, túltoltuk, Béláim! Túlmentünk rajta… Nem baj, másodjára meglett a hivatalos csúcs is. Meg egy nagyobb adag jégtábla is, háttérben a Barn Bluff 1559 méterével. Folyt. köv.

Pénteken munka után átrepültünk Tasmániába, egészen pontosan Launceston-ba. Este 8 után pár perccel átvettük a Budget-től (igen, megint tőlük, és igen, megint levontak extra összeget, amit hétfőn a kocsi leadásakor meg fogunk reklamálni) a kocsit. Nagyjából most először kaptunk olyan kocsit, mint amire előfizettünk. Egy Nissan Micra-t. Szerencsétlen kocsiban 89 ezer km van, de kapott már annyit, hogy az ihaj. Tanulva a korábbiakból, lefotóztuk minden egyes szegletét a kocsinak, ahol hibát írtak a condition report-on (sötétben, fejlámpával), és 3 dolgot ráírattunk még a lapra (kavicsfelverődés a szélvédőn, hátsó üvegen karistolás nyoma (mintha tigrist szállítottak volna a Micra csomagtartójában, és unalmában összemarta volna az üveget!), meg a hátsó lökhárítón lévő karcolások).

Innen még volt előttünk kb. 97 km, azzal együtt, hogy be kellett mennünk egy olyan szupermarketbe, ami nem 6-kor zár. Szóval Launceston, belváros, Coles. Hova sikerült betalálnunk? Abba a boltba, ahol 1.5 éve, az itt létünkkor is “jártunk”. Gyorsan bevásároltunk a túrára (víz, energia szelet, szendvicsnek való, túra utáni autóútra elalvás gátló energia ital), és indultunk is tovább Sheffield-be. Mivel most van az ANZAC hétvége, így a 3 napos ünnep miatt nagyon sok szállás már le volt foglalva az elsődleges túra célunk, a Cradle Mountain közelében. Így arra jutottam, hogy inkább lényegesebben olcsóbbért, de max 1 órányi autóútra foglalok egy szobát fürdővel egy Bed and Breakfast helyen (Acacia a hely neve, és a High Street-en van).

Este 22 órára meg is érkeztünk, rendes volt a bácsi (pufajkában, gyerekcsináló sapkában, és gumicsizmában), megvárt minket, körbevezetett a házban, elmutogatta, hogy mi hogy működik, ledumáltuk, hogy másnap a reggelit (mert hogy az benne van az árban) legkésőbb fél 8-kor kérjük, mert különben késésben leszünk. Aztán bedurrantottuk az elektromos radiátort meg az ágyfűtést, és a nagyi dunyhája alatt álomra is hajtottuk kicsiny fejecskéinket.

Reggel fél 7-kor csörgött a vekker, összeszedelődzködtünk, megreggeliztünk, aztán tűztünk is a Cradle Mountain Visitor Centre-hez (52 km). Nagyon nagy mákunk volt amúgy az időjárással (ja, erről jut eszembe, hogy reggel mákos-magos kenyeret ettünk – mégiscsak ez az egyetlen állam, ahol mákot termeszthetnek legálisan), ugyanis csodaszép, napos, felhőmentes kék egünk lett. Itt ez eléggé kiszámíthatatlan, a) mert sokat esik az eső, b) mert általában a hegytető meg havas, szóval még havazhat is bármikor.

A Visitor Centre-hez 9-re értünk. Fontos infó, hogy az iroda fél 9-kor nyit, hiába megy a shuttle bus fel a Dove Lake parkolóig már 8-tól. Miért lényeges ez? Mert belépőt kell venni. Ha nem vetted meg online, akkor csak a Visitor Centre-ben tudod megvenni. És ha olyan merész vagy, mint mi, hogy egy 6-9 órás szintidejű túrára mész, akkor garantált, hogy kocsival szeretnél felmenni a Dove Lake-hez. Megint miért? Mert a shuttle bus csak fél 6-ig jár, és nem túl kellemes lekésni. Ugyanis ekkor egy újabb 4-5 km-t kell még a halálfáradt lábakba belecsavarni. Tanács: érdemes fél 9 után kicsivel érkezni az irodához, ha nincs még jegy, mert ilyenkor még felengedik autóval az embereket. Utána már arra hivatkozva, hogy kicsi a hely (kb. 15 kocsi tud megállni), már nem. Mi még fel tudtunk menni. Tanács 2.: ha több nemzeti parkot is szeretne az ember meglátogatni, és 2-nél több napra jön át, akkor érdemes a holiday pass-t megvenni, ami kocsira szól, 8 főig, és minden parkba belépésre jogosít 8 napig, beleértve a Cradle Mountain-t is $60-ért (amúgy a Cradle beugró fejenként 16.5/nap, más nemzeti parkba pedig kocsira 24/nap).

A Visitor Centre-s ranger tanácsára nem azon az úton mentünk fel a hegyre, mint amit általában a neten írnak (Dove Lake – Lake Lilla – Marions Lookout – Cradle Summit), hanem egy valódi körtúrát csináltunk. Kezdtünk a Dove Lake-nél és az óramutató járásával megegyezően haladtunk. Erről a részről nem írok sokat, inkább csak képeket teszek fel. Annyira gyönyörűek.

Tehát akkor ilyen a Dove Lake:

A Dove Lake a Glacier Rock-ról:

A tó a Lake Rodway Track-ről:

Hansons Peak (1185 méter magas), az odavezető láncos hegyi ösvény (igen, ott kellett menni), és a Twisted Lake:

Egy újabb tó, ezúttal a Little Horn-nál (1355 méter):

A Dove Lake és a Lake Wilks a Face Track-ről, na, meg az útonálló tócsa:

És a Cradle Mountain Summit kezdete (innen a hátralévő oda-vissza 2 km 2.5 órába telik). Hogy miért? A következő posztból kiderül! Folyt. köv.

 

Az embernek vannak olyan napjai, amikor unalmas óráiban a munka, a háztartás körüli teendők meg az összes ökörség mellett nincs is másra szüksége, minthogy jól felhúzzák az agyát.

1.5 hónapja voltunk ugye Brisbane-ben. Béreltünk egy kocsit, hogy tudjunk ide-odajárkálni. A bérlés elején adnak egy vehicle condition report-ot, ami a kocsi jelenlegi állapotát rögziti, azaz milyen serülések vannak rajta. Ezt az ember szépen magához viszi a kocsihoz, jobb esetben vele együtt nézik át a járművet, rosszabb esetben ő maga atnézi, és kihajtás előtt elcsíp egy fluoróban pompázó jómunkásembert, és elmondja neki, hogy talált ám még ezt meg azt a kocsin, ami nincs rögzítve. Jómunkásember ekkor fogja magát, és ráírja a papírra a pre-existing damage-t, azaz a már előzetesen is létező sérülést. Aztán irány Horány. A végén kocsit visszaad, ők pénzt levonják a számláról, és mindenki él boldogan.

Mi a folyamat legelején megakadtunk. Ugyanis nincs credit/hitel kártyánk. Pontosabban van egy debit credit kártyánk (Mastercard), ami creditként is működik. Ezzel lehet online vásárolni, lefoglalni szállásokat, kocsit, stb-t. Eddig is ezzel a kártyával béreltem kocsit, sosem volt semmi gondunk. Most közölték, hogy mivel debit credit kártyánk van, ezért $400-at biztosítékként leemelnek a számlánkról előre + majd a bérlés díját. Tény, ez benne van a szerződésükben, szóval igent mondtam rá. Aláírtam a $400+bérlés (az előre becsült összeg, kb. $190) levonását. Megkaptuk a report-ot, átvétel előtt kértünk még feliratni egy dolgot a kocsira (horpadás a motorháztetőn), majd léptünk.

Másnap nézem az online bankban, hogy $584.74-et vontak le a számlánkról. Gondoltam, fura, hogy előre leveszik a bérlés díját, azt mindig utólag szokták, de ha ez van, akkor ez van. Leadtuk a megadott időben a kocsit, gond nélkül átvették, és megkaptuk a számlát $192-ről. Ekkor azért csodálkoztam már, de mivel ez csak 2 nappal később jelent meg tényleges levonásként a számlánkon, ezért nem volt semmi rossz érzésem.

Mivel a biztosítékként levett összeg nem jött időközben vissza, ezért írtam a Budget ügyfélszolgálatának, hogy mégis mikorra várhatom a pénzt. 4 nap után válaszoltak, hogy általában 5-21 munkanap, amíg megérkezik a zseton. Hurrá. Ekkor már egy héttel a kocsi leadása után voltunk. Újabb 4 nap eltelt, mire megjött a számlára a pénz, legalábbis a $400.

Aztán március 30-án a hibádzó $184.74 tényleges terhelésként jelentkezett a számlánkon. Ekkor írtam megint az ügyfélszolgálatnak, amire 7 nap után érkezett válasz. Ebben kérték, hogy küldjem el a vonatkozó bankszámla kivonatot, ami mutatja, hogy megterhelték a számlánkat. Hülye nem vagyok, nem az egészet küldtem el, hanem csak screen shot-okat a releváns részekről. Semmi válasz. A 8. napon fogtam és felhívtam őket. Miért nem korábban? Mert akkor érhető el az ügyfélszolgálat, amikor én is dolgozom, és nem igazán tudok beiktatni feltünésmentesen minimum 30 perces magán trécseléseket. Szóval felhívtam őket, és 5 percig mást sem csináltam, mint különböző országokban lévő automatákkal „társalogtam”. A végén eljutottam egy indiai fiatalemberhez, aki nagyon kedvesen volt olyan sötét, mint a vakablak. Újabb 15 perces diskurzus után felfogta, hogy nem akarok kocsit bérelni, nincs bérlési referencia számom egy olyan levonáshoz, ami jogtalanul törtent meg.

Ekkor, bevallom, már kicsit (nagyon) ideges voltam. Pechére ekkor bírta végre kinyögni, hogy valójában azért vonták le a $184.74-et, mert kárt okoztunk a kocsi szélvédőjében. Na, ez volt az utolsó csepp, elgurult a gyógyszerem. Csodaszép körmondatokban küldtem el mindenen túlra a céget, az ügyfélszolgálatukat. Szerencsétlen még azt is hozzátette, hogy erről próbáltak engem értesíteni, de sikertelen volt a kísérlet. Ez csak olaj volt a tűzre. Ugyanis senki sem próbált elérni engem, nem volt nem fogadott hívásom ismeretlen számról, nem jött tőlük email, de még csak válasz sem a legutolsó levelemre. Szóval akkor hogy is van ez? Nem mellesleg, a kocsi szélvédőjén volt egy repedés, ami rögzítve volt a report-ban. Összesen 30 perc után kaptam egy újabb email címet, most egy új-zélandit.

Olyan paprikás hangulatba kerültem, hogy nem válogattam meg a szavaimat. Jó, nem anyáztam, meg semmi ilyesmi, de a záró sorok egyikében már azzal fenyegetőztem, hogy jogi lépéseket fontolgatok a cégük ellen. És ugyanezzel a lendülettel csatoltam is a condition report másolatát, mert hogy valamilyen fenti sugallatra megtartottam (amit sose szoktam, mert minek, ha rendben átvették a kocsit a leadásnál).

Újabb 4 nap múlva (tehát 1 hónappal a bérelt kocsi leadását követően) válaszoltak Új-Zélandról, hogy megvizsgálták az ügyet, és valóban már előzetesen fennálló sérülésről van szó, és elnézést kérnek az okozott kellemetlenségért. A pénzt 5-21 napon belül visszautalják. Szuper. A pénz a 4. napon visszaérkezett a számlánkra.

Kérdéseim:

  • Hogyan merték egyáltalán azt állítani, hogy a szélvédőben okozott kárért vonják le a pénzt, amikor már a kocsi átvétele előtt megterhelték a plusz összeggel a számlánkat (lásd a poszt 4. bekezdését)?
  • Hogyan lehet az, hogy nem irtam alá semmi egyéb összeg levonására jogosító szerződést, és mégis meg tudták terhelni a számlánkat?
  • Hogyan lehet az, hogy ha kárt is okoztunk volna, akkor azt nem a biztosítékként levett $400-ből vonják le?
  • Hogyan lehet az, hogy levenni a pénzt 5 perc, visszatenni 5-21 munkanap?

Nem gyenge lépésre szántam el magam az elmúlt héten. Életemben először csatlakoztam egy edzőteremhez. Jó, jártam már korábban olyasmire, mint csoportos aerobik, vagy bikram jóga, de pl. súlyzó életemben kb. kétszer, ha volt a kezemben. Nem az én műfajom ez a menjünk oda egyedül, és kezdjünk bele valamibe, amiről fogalmunk sincs, hogy mi az.

De akkor végül hogyan is jött ez az egész? Már egy ideje éreztem, hogy nem igazán hat a gyaloglás. Ami az elmúlt 2-2.5 évben tökéletesen olvasztotta le rólam a kilókat, és erősítette az állóképességemet, most már kevés. Plusz, a sok ülés miatt azt kezdtem el észrevenni, hogy puhulok. Ha nem is olyan “csigás” lett a testem, de kisebb párnácskák létrejöttét azért fel bírtam már fedezni.

Először a túrázások mellett elkezdtünk heti egyszer csak úgy eljárni az 1000 lépcsőhöz, ami egy military/fitness challenge track. Párom amúgy csak a “zsírégetés templomának” hívja a helyet, mert szerinte “hívő”, aki odajár vezekelni. Megvannak a csak néha betévedt bárányok (farmerben, flip-flopban), meg az elvakultak is (ólom súlyokkal, gázálarcban, teljes felszerelésben – gondolom, hogy nem a Cooper tesztre készülnek). Áldozni a divat oltárán áldoznak a hívők, van, aki száz dollárosokat hagy az üzletekben egy-egy márkásabb cipőért, ruháért, de olyan is van, aki csak szerényen adakozik.

Na, de vissza a mozgáshoz. Volt, hogy felmentünk a 1.5 km tetejére, aztán körbe jöttünk le, ami összesen 5.5 km. Aztán dupláztunk, azaz mentünk 2 ilyen kört, ezzel 11 km-t teljesítve. Ha nem volt időnk, akkor csak felmentünk meg lejöttünk, vagy kétszer mentünk fel, meg le, összesen 6km-t kardiózva (kb. 1 óra). Mert, hogy ez az útvonal bizony kemény kardió edzés. Hangulattól függ, van, hogy megállás nélkül tudjuk teljesíteni a távot felfelé, de van, hogy minden póznánál (250 méterenként) meg kell állnunk, mert tüdő kiköpés esete áll fenn. Lényeg a lényeg, hogy ennek köszönhetően párom is (lassan tízen x év után újra) becsúszott a két számjegyű testsúly zónába, szóval eléggé motiváltnak éreztem magam, hogy valami olyan testmozgás után nézzek, ami emellett jó kiegészítő lehet.

És ekkor jött velem szembe az utolsó “lökés” a footy meccses kísérőink személyében, akik (közül legalábbis az egyikük) rendszeresen járnak edzeni. Mivel tőlünk kb. 15 percre laknak, és mellettük van egy nagyon jó, kollégáim által is korábban látogatott terem, ezért eldőlt, hogy elmegyek, és megnézem, milyen is egy ilyen hely.

Felkerekedtem tehát, és kipróbáltam két féle csoportos edzést. Az első a Bodycombat névre hallgat, ami a box meg néhány harcművészeten alapuló zenére végzett mozgáskombinációknak a sora. Pont jól jött ez a mozgás egy szép keddi napon, mert hogy épp szét tudtam volna rúgni a fejét egy-két ügyfélnek vagy főnöknek a való életben is. Másnap majd leszakadt a kezem, kvázi, vélhetően jól hajtottam végre a gyakorlatokat.

Szerdán ki szerettem volna próbálni a Grit Strength névre keresztelt, mindössze félórás edzést, de későn is végeztem, meg dogákat is kellett még javítanom, na meg fájt is a karom, és ráadásul még a kísérőm is lebetegedett az előző napi bodycombat óra után, szóval passzoltam inkább.

Csütörtökön aztán megnéztem a Bodypump névű 45 perces órát. Ez nagyon bejött,  a hétvégén újra ellátogattam egy ilyen órára, de most az egész órás változatra. Az elején odamentem az instruktorhoz minden bátorságomat összeszedve, és mondtam neki, hogy én most csinálok először ilyet, és még életemben nem láttam súlyzótárcsákat sem. Tök rendes volt, gyorsan elmondta, milyen gyakorlatokra kell számítani, aztán meg jött és kijavította a mozgásomat, ha valamit rosszul csináltam.

Az óra végén fel is iratkoztam egy 12 hetes kihívásra, ami azzal kezdődik, hogy először felmérik az állapotomat, a céljaimat, és annak megfelelően megmondják, milyen órákat kéne látogatnom, meg milyen típusú gyakorlatokat kéne csinálnom. Aztán 3 hónap múlva meg megnézik, mire mentem. Kíváncsi vagyok, ki fogok-e tartani a végéig, vagy valahol félúton bedobom a törölközőt.

Itt van két előtte fotó, csak a történelmi hűség miatt (dátum: 2016. 04. 16.), meg az, hogy min kéne változtatnom (röviden, híznom kell 1 kilót úgy, hogy 1.7 kg-t ledobok zsírból, és 2.7kg-t felszedek izomból – kvázi súlyzós edzéseket kell végeznem leginkább, meg hasazósokat, szerencsémre azt is mondták, hogy a spinning meg a futás nem segít 🙂 ):

Talán március elején volt, hogy kaptunk egy nagyon sürgős briefet a pités ügyfelemtől, ami arról szólt, hogy 23 hétvégén, azaz a teljes AFL (Australian Football League, röviden footy) szezonon keresztül bonyolítsunk le egy márka élményt építő promóciót az Etihad Stadium-ban.

A mechanizmus az ügyféltől jött, eléggé bonyolult volt, és a rendelkezésre álló 3.5 hét alatt kb. kivitelezhetetlennek tűnt adott formájában. Utolsó pillanatban kipattant az isteni szikra a fejemből, és bár még most sem egyszerűen emészthető a játék, azért lényegesebben kevesebb buktató és több élmény van benne, mint korábban.

Ez pedig nagyjából így néz ki: a pités cég neve Four’N Twenty (FNT), azaza 4 es 2O. Ezért mindenképpen ezzel a két számmal szerettek volna kezdeni valamit. Azzal jöttek elő, hogy ha az első két negyed 2O és 24.2O perce között bármelyik csapat gólt szerez, akkor 42O darab pitét osztanak szét. Igen ám, de nem akárkik között. Pitét azok kaphatnak, akik az FNT zónában ülnek a stadionban (külön színnel jelölt helyeken), átvették a hostessektől a kaparós sorsjegyet, és azon a “Gratulálunk! Nyertél egy ingyen pitét!” feliratot találták. Akik nem nyertek, azok egy egyedi kóddal (ami kaparós sorsjegyenként változik) regisztrálhatnak online, és részt vehetnek a fődíj sorsolásán, ami 4 jegy a footy döntőre, szeptember végén.

Kisebb belső balhék után arra jutottam, hogy nem fogom elcseszni az összes hétvégémet a semmiért. Konkrétan befosott a HR-es attól, hogy 23 x 2 napot kéne kompenzálniuk, azaz vagy túlórában ki kellene fizetniük 46×6 órát, azaz 34 munkanapot másfélszeres szorzóval minimum, vagy ugyanennyi napot le kellene csúsztatnom. Elsőre szerinte ez a szerződés szerinti úgynevezett “reasonable overtime” (kb. elvárható túlóra) kategóriába tartozott. Aztán felhívtam a figyelmét, hogy lehet, nem voltam világos, de ez több, mint 1.5 hónapnyi plusz munkának felel meg, azt meg nem igazán hívnám “elvárhatónak”. Szóval most sztrájkolok. Pontosabban nem csak én, hanem az Account Director-om is. Az a fránya magyar vér…

Persze azért kimentem egy meccsre, na nem mint felügyelő, hanem mint néző. Az ügyféltől kaptam 4 jegyet a Medallion Club részre, ami a sznob része a stadionnak. Második emelet, nagy lábhely, bőr ülések, közvetlenül a “kapu” (gólpóznák) mögött. Bármelyik meccsre kérhettem volna a jegyeket, de a kollégáim tanácsára a Western Bulldogs – Hawthorn mérkőzésre esett a választásom. Utóbbi 3 éve nyeri zsinórban a bajnokságot, és az egyik legnagyobb szurkolótábora van.

A meccs előtt, illetve a 4. negyedben azért persze kellett dolgoznom is, mert mikor máskor legyen probléma, mint akkor, amikor ott vagyok. Szerencsére nem volt nagy gáz, meg az event manager-ünkben maradéktalanul megbízunk, szóval minden lerendeződött szerencsésen.

A meccs nagyon izgalmas volt, a második negyedtől kezdve szinte 5 percenként változott ki vezet, és ráadásul az egész az utolsó másodpercekben dőlt el. A fiúkat (mert hogy párommal, meg azokkal a barátainkkal voltunk kint, akiknél augusztusig pezóctam tavaly) rávettem, hogy szerezzenek kaparós sorsjegyeket. 2 pitét nyertünk is, amit ők meg persze annak rendje és módja szerint be is váltottak. Meg volt tehát a teljes footy élmény: meccs, sör/cider, és húsos pite 🙂 .

Ahogy az a címből is látszik, eléggé el vagyok maradva a bloggal. Nagyon nem jut rá időm mostanság, egyszerűen hullafáradt vagyok a napi meló után, meg az sem segít, hogy most voltak a beadandó dogák javítási határidejei is. És bár korábbi tapasztalatok szerint a külsős diákok fele ilyenkorra (kb. félidő) már rég megunja leadni a dolgozatait, valahogy a mostani bagázs még mindig lelkes, és 35 diákból 31 állandóan beadja, amit be kell.

Na, de térjünk vissza húsvét hétfőhöz. Miután nagyon lelkesen beadtam az állampolgársági jelentkezésünket (amire azóta sem kaptunk visszajelzést, és időpontot – a hivatal elmondása szerint azért, mert bár már megnézték a papírjainkat, minden rendben van, de NINCS szabad teszt időpont Melbourne-ben az elkövetkező hetekben/hónapokban), délután elmentünk ismét Phillip Island-re horgászni. Méghozzá az Anzacs Beach-re.

Nagyon szeles és hideg időt fogtunk ki. Én elő is vettem a pufidzsekit, sapkát, sálat, és sajnáltam, hogy nem hoztam kesztyűt is magammal. Személyi horgász-alkalmazottam (párom) felszerelte a botokat, és be is dobta nekem, amit bekellett. Én meg tartottam a botot, aztán egyszer csak ráakadt valahogy egy hal. Egy salmon trout, olyan, mint amit Browns Beach-en fogdosgattunk tonnaszámra halkrémnek.

Aztán úgy alakult, hogy egy kis idő után még egy eltévedt hal, most egy nagyobb, akadt bele a horgomba, ezzel pedig 2 méretes halacska büszke birtokosa lettem. A főhorgász ugyan jól leplezte, de azért csak birizgálta a csőrét, hogy én voltam a szerencsésebb azok után, hogy kb. fél éve nem jutott már el igazán egy jót horgászni. Kezdők mákja ez kérem szépen, semmi több. Naplemente környékén éppen ezért inkább már csak a táj fotózására koncentráltam 😀 :