In memoriam Zsömike

Pici manófüles nyuszikánk érdekében felkerestünk néhány lehetséges befogadó “szülőt”, és megnéztük, hol lenne a legjobb és a legszeretetteljesebb sora a kiköltözésünk után. Zsömikével is így ismerkedtünk meg valamikor decemberben egy családlátogatás alkalmával. Ő egy barnás-szürkés színű oroszlánfejű lány nyuszi.  Zsömike gazdái fiatalok, de olyan megható rajongással és mély szeretettel beszéltek a saját állatkáikról, hogy úgy döntöttük, náluk lenne a legjobb helyen az ugrifülesünk. Már az első látogatásra is elvittük magunkkal a mi huncut nyuszinkat, és hát első látásra nagy volt a szerelem a két nyuffancs között. Február utolsó napjaiban kaptuk is a hírt, hogy minden óvintézkedést kijátszva románcuk beteljesedett, és valószínűleg lesznek kis nyuszik.

Zsömike nagyon szép fészket épített a leendő kicsinyeinek, a bundájából is sok szőrt kitépkedett (ezt így szokták a nyuszimamák), hogy minél jobban előkészítse a kicsik érkezését. A 3 minimanó tegnap előtt született meg, van két szürke-fekete és egy fehér-barna foltos. Zsömike gondosan ellátta a picinyeit, és a mi büszke apanyuszink is ott sertepertélt állandóan. Ma reggelre azonban Zsömike meghalt. A ketrece ajtajában, a kicsinyei felé fordulva. Feltehetőleg vérmérgezésben halhatott meg, egy kicsit nem tudott megszülni. Felfoghatatlan és megrázó. A kicsik az anyukájuk nélkül nem valószínű, hogy megmaradnak. Még csak 10 centis kis csöppségek. Nem tudják őket etetni, mert nem fogadnak el más tejecskét.

Tudom, ez sokaknak nem jelent semmit, de minket nagyon megrázott. Amióta olvastam a levelet, azóta sírok. Borzasztó lehet elveszteni egy olyan állatkát, aki hosszú időn keresztül volt a társa az embernek, akitől sok (és csak) szeretetet és kedvességet kapott. Kevés ugyan az esély, de drukkoljunk a kicsikért. Zsömike, minden jót odaát!

Adelaide – az első benyomások

Hajnalban ültünk kocsiba, és indultunk el Adelaide felé. Ismét egy kellemes 770 kilométernyi út állt előttünk az ismeretlenbe. Mivel megint időre kellett ideérnünk, ezért a leggyorsabb, legegyenesebb utat választottuk. Ez egyben a legunalmasabb is volt. Birkákon kívül sok mindent nem lehetett látni, na jó, egy-két folyót meg tavat, de legalább végre 30 fok volt.

A szállás, ahol most vagyunk, egy ideiglenes valami. Neten találtam, és a többi lehetőséghez képest ez jó áron van. Csak viszonyításképp: ideiglenes szállás esetén (nem hotel, nem motel) az átlag ár / éjszaka (!) 115-130 dollártól felfelé mozog, 2 fő esetében. Ha ezt egy hétre levetítjük, akkor máris ott tartunk, hogy 805-910 AUD. Forintra nem is érdemes átszámolni, mert az ember elkezd levegő után kapkodni. Na ebben a számrendszerben sikerült kifogni egy 455 AUD/hetes apartmant, 1 szoba-konyha-nappali-fürdő mosógéppel és TV-vel. A szomszédaink jelenleg indiaiak, és egy biztos, szerelni nem szoktak semmit. Miért fontos ez a megállapítás? Az apartmanhoz kaptunk 2 kulcsot, meg 2 ajtót. Az egyik egy rácsos ajtó, a másik meg a rendes. Jóhiszeműen bezártuk mindkettőt mikor elmentünk, mire visszajöttünk addigra kiderült, hogy a rácsos részen a zár csak zár, de nem nyit. A bele ugyanis úgy be van csúszva, hogy nem fér bele a kulcs. Majd 10 perc szenvedés után sikerült szétszedni az egészet csavarhúzó hiányában egy gallyal (még jó, hogy zöldövezet), és bejutni a bérleménybe.

Kb. olyan 4 körül érkeztünk amúgy meg, és első lelkesedésből be is mentünk a “citybe”. Kérem szépen, Adelaide-et nem úgy kell elképzelni, mint egy világvárost, vagy csak hogy az elmúlt napokra hivatkozzak, mint Sydney-t vagy Melbourne-t. Egy vidéki kisváros, más típusú nyüzsgéssel, mint a korábban említett 2 itteni hely. A Rundle Mall környékére keveredtünk be, itt nagyon sok ember bóklászott, vacsorázott, sörözött, vásárolt vagy épp csak lődörgött.  Zsibogásban nem volt hiány. Mi azért jöttünk ide, mert most már muszáj volt beszereznünk egy itteni pre-paid (mondjuk “dominósnak”) telefonszámot, és itt volt hozzánk a legközelebbi Optus üzlet. Amit kértek: útlevél vagy jogsi, és egy itteni cím. A percekkel korábban aláírt bérleti szerződés tökéletesen megfelelt erre a célra.

A sikeres ügyintézést követően elmentünk pár kinézett hosszú távú lakás címére, hogy megnézzük legalább a környéket, és legyen egy első benyomásunk, hogy hol bérelnénk, hol nem. Kezdtünk Glenelggel és Glenelg North-szal. Nagyon szép helyek, sok új építésű házzal. Utóbbi hátránya, hogy pont a légi folyosóban van, ezért kb. 10 percenként szállnak keresztül a gépek. A tengerpartja viszont gyönyörű, és extraként van még egy folyója / tava (elsőre nem tudtam megállapítani, mi is az). A parton 2 bácsi épp egy rohadt nagy halat pucolt, így szóba elegyedtünk velük. Pár perc beszélgetés után már megadták a számukat, bármikor erre járunk, kereshetjük őket. Sőt, az egyik élettársa ingatlanügynök, őt is felhívták, hogy nem tud-e valami lakást nekünk. Webcímet kaptunk, ott kell nézelődnünk.

Aztán mentünk tovább West Beach felé. Itt is ugyanaz a probléma, nincs túl messze a reptér. A ház, amiben lett volna kiadó lakás nem különbözött a most bérelt ideiglenestől, szóval inkább hanyagoltuk a helyet. Aztán jött Semaphore, ahol egy kellemes, szintén tengerparti helyen lenne kiadó lakás. Kicsit drágább, mint amire gondoltunk első körben, de legalább bútorozott, és nem kéne ilyesmire vagyonokat költeni a legelején. Átutaztunk Henley Beachen is, szimpatikus a hely, bár itt nem volt konkrét megnézendő címünk, így egyelőre több infóm erről a részről nincs. A listán rajta volt Mawson Lakes is. A hely egy kb. 8-10 éve megnyitott telep, új építésű házakkal, business parkkal. Az árak igen kellemesek. A dilemma ott van, hogy egy “kerülettel” odébb van Salisburry és Elisabeth, amik nem a legjobb hírű részek a városban, illetve picivel tovább tart innen bejutni a városba.

Az már most látszik, hogy itt kocsi nélkül nem lehet moccanni se. Persze van busz, villamos, vonat, de első blikkre nem a legkiforrottabb a rendszer. Mondom ezt 8, itt eltöltött óra után ;). Kocsit lehet keresgélni a neten, és lehet a North Main Road-on. Itt kb. 10 kilométer hosszan vannak egymás mellett a használt autós cégek, a kínálat hatalmas, csak győzze az ember kitalálni, mit is szeretne.

Sokan azt mondják, hogy itt olcsóbb a megélhetés, mint a többi állam fővárosában. Ez a lakásárakra még mindig igaz, viszont a bevásárlásnál és kajálásnál ugyanazokért a termékekért és ételekért átlag 10%-kal többet fizettünk. Igaz, itt még nem tapasztaltuk ki a jó helyeket :).

Hogy mik nincsenek?

Olyan, hogy jetlag (időeltolódás miatti átállási nehézség), mintha nem is létezne. A szervezetünk szerintem feladta, hogy lekövesse az időzónákat. Eddig voltunk 4 időzónában, 2 óraállítás volt, holnap megyünk át az ötödik időzónába, és szombatról vasárnapra ismét állítunk órát, most visszább eggyel (a vasárnap otthoni reggel 8, az itteni 15.30 lesz). Este 11-kor lefeküdtünk aludni, békésen horpasztottunk reggel 7.30-ig. Akkor is csak azért keltünk fel, mert csiviteltek a papagájok az ablak alatt. Zuhanyzás, reggeli, a napi látnivalók internetes felkutatása és az útvonal megtervezése után beszélgettünk egy kicsit a főbérlőkkel, megtudtuk, hogyan működik itt a tömegközlekedés, mik azok a fruit fly-ok, amikre a táblák sokasága hívja fel Új-Dél Wales és Victoria között a figyelmet. No, de akkor szépen sorban. Olyan, hogy papíralapú jegy, itt nincs. Van helyette az úgynevezett myki (ejtsd: májkí), ami egy műanyag kártya (6$), és amit napi (6.56 $), heti, havi limittel lehet feltölteni. Ezt a kártyát be- és kiszálláskor is hozzá kell érinteni a kapuhoz, és már mehet is az ember. Vagy automatából vesszük meg, vagy az újságárusnál. Mi ez utóbbit tettük, a néni nem nagyon értette, miért akarunk csak jegyet venni myki nélkül, de végül felfogta, nem ide valósiak vagyunk, és még új ez a rendszer. Viszont azt is elmondta, hogy akár bliccelhetnénk is a következő csomópontig, mert ott talán kaphatnánk myki nélkül is jegyet, de számítsunk arra, hogy sok lehet az ellenőrző emberke. Persze jó gyerekek voltunk, és megvettük a napi töltésű mykinkat. Mik azok a fruit fly-ok? Minden egyes állam határán ellenőrzik vagy legalábbis ellenőrizhetik, hogy van-e nálunk gyümölcs, meg azt is, hogy honnan vettük. A gyümölcsbe ugyanis beköltözhetnek ilyen bogarak, legyek, és ha átviszed egyik államból a másikba őket, akkor a fogadó államban ezek megfertőzhetik az ott lévő gyümölcsöket. Megoldás: a határ előtt ki kell dobni vagy meg kell enni a gyümiket. Mondjuk szívesen megnézném azt a fruit fly-t, amelyik éppen elgondolkodik a levegőben, hétköznap délután az államhatárnál, hogy menjen-e tovább vagy sem. 😉

Szóval bevonatoztunk a Flinders Streetre. Ez a pályaudvar olyan, mint otthon a Nyugati. Itt is az a mondás járja, hogy találkozzunk az óra alatt. Sok filmben szerepel ez az állomás, Melbourne egyik azonosítója. Innen átsétáltunk a szemben lévő St. Paul katedrálishoz. Nagyon szép a bejárati ajtó – az ablakokhoz hasonlóan rozettás -, illetve az orgonájuk is impresszív. A tetőszerkezete teljesen fából van, így nem csodálkoztunk volna azon sem, hogy ha leégett volna már párszor, pedig nem.

Következő megtekintenivalóként a Queen Victoria Marketet szemeltük ki. Csütörtökön csak 2-ig van nyitva, ezért bele kellett húznunk a gyaloglásba, ha még látni is szerettünk volna belőle valamit. Itt is volt minden: ruha, cipő, kaja, virág, bőrkalap, ékszer, és iPhone kijelző javító bácsi. Mivel a telóm elég ramaty állapotban volt már így a 4. évének vége felé, azaz a kijelzője már egy éve meg volt folyva, ezért úgy döntöttünk, megnézzük, mit tud a bácsi a hátsó sarokban a kisszéken. Nem telt el 10 perc, a csóka már hozta is a telefont. Mindezt kb. 10 ezer forintért. Sőt, a legdurvább, hogy még a legális kikódolást is meg tudták volna ott csinálni, pontosabban estére elkérték volna a telefont, és reggelre visszahozták volna. Mi ugye reggel indulunk is tovább Adelaide-be, szóval ezt nem tudtuk megjátszani. Siránkoztunk egy kicsit a bácsinak, aki mondta, hogy jó, felhívja a haverját, megkérdezi, mit tud tenni. 2 perc múlva már volt egy telefonszámunk a haverhoz, a “titokzatos unlocking man”-hez (kikódoló férfi). 1-2 SMS váltás, és már meg is adta a címet, meg azt, hogy kb. 20-30 perc alatt végezni is tud vele, menjünk este bármikor. Király!

Mi még egy kicsit lődörögtünk a városban, ettünk a kínai negyedben, meg elmentünk a helyi Parlamenthez is. Ma ülésnap volt, ezért elvileg nem lehetett volna bemenni, de olyan rendesek voltak a biztonsági őrök, hogy kaptunk ideiglenes belépőt, és bemehettünk mind az alsó, mind a felső házba a galéria részre. Élmény volt megnézni egy ilyen ülést is. Az alsó házban ki volt téve egy arany jogar az asztalra. A biztonsági bácsi elmondta, hogy ez szimbolizálja a Nagy-Britanniához való kötődést, és minden ülés elején a jogarfelelős behozza, majd záráskor kiviszi. Ma éppen a munkavállalók jogainak csorbításáról volt felszólalás, szóval rögtön csúnyán is néztünk a lentiekre. Jó fej volt nagyon amúgy az őr, beszélgettünk vele néhány percet, kiderült, ő ugyan már itt született, de a szülei Görögországból jöttek. Adott egy-két munkakeresési tippet, meg mesélt az ausztrál munkaszokásokról (nem nagyon szeretnek a helyiek hétvégén dolgozni, ezért azt, aki “helyettük” megcsinálja ilyenkor a melót, azt viszonylag jól megfizetik), páromat biztatta, hogy nem lesz itt gond az angol tanulással, meg hogy itt fel vannak arra készülve, hogy sokan egy kukkot sem tudnak nyökögni, szóval good luck and no worries, mate. 🙂

Parlamenti túránk után felugrottunk egy villamosra, és elzötyögtünk a Southgate-hez. Itt a Yarra folyó mentén sétálva megcsodáltuk a belvárost, a déli félteke legmagasabb épületét, aztán fél 5 körül a Crown Casino előtt összefutottunk a párom általános iskolás osztálytársával egy italra. Nagyon laza a srác, egy ír kocsmában sörözgettünk vele (szigorúan Heinekent, csak legközelebb jön majd a helyi sorozat), beszélgettünk arról, ő hogyan keveredett ki, illetve mi hogyan jutottunk ki. Szaladt az idő, nekünk meg jelenésünk volt a “titokzatos unlocking man”-nél. Kocsival gyorsan eldobott minket az ismerős srác, sőt, volt olyan rendes, hogy megvárta velünk a 30 percet is, és még elhozott a szállásra is. Amúgy miközben vártunk a telefonra, a fejünk felett egy oposszum mama vitte át picinyét a villanydróton.

A mai nap eredménye tehát: most már egy itteni SIM kártyával is használható telefon, néhány pohár sör, egy kellemes délután, és egy nagyon pozitív első benyomás Melbourne-ről. (Burkolt üzenet: Geelong tényleg szép hely, legalábbis azt mondják a helyiek is. ;))

Los Angeles: tengeri szellő; Sydney: esőbe hajló meleg; Melbourne: éjszakai fülledség…

…és a hajamat már meg kéne végre mosni 🙂

Hétfőn, ottani idő szerint reggel 9-kor indultunk el kocsival San Franciscóból. 387 mérföld állt előttünk, meg a fix időpont (este 7), amire a kocsit le kellett adnunk a los angelesi reptéren. A küldetés nem volt lehetetlen, csak egy kockázati tényező volt benne: vajon lesz-e akkora dugó visszafelé, mint amekkora volt SF felé? Szerencsére minden rendben volt, párom is igen jól bírta a 7 órás egyhuzamban való vezetést. Egyszer azért megálltunk, és megnéztük a Pyramid Lake-t, ami mellett odafelé elmentünk. Ez a tó amúgy a kaliforniai öntözőhálózat szerves része, innen látják el a létfontosságú vízzel a gazdaságokat. Időben még így is annyira jól álltunk, hogy belefért még egy pihenő a legvégére, így kimentünk Santa Monicara, elbúcsúztunk a mólótól, a horgászoktól, a fókáktól, az óceántól. A kocsit – mint kiderült – nem is magán a reptéren kellett leadni, hanem egy telepen, ami egy igen érdekes környéken van. Körbecsippantgatták a kocsit, felírták az óraállását, és már mehettünk is. A cég igen korrekt módon, onnan egy direkt busszal vitt át mindenkit a reptérre.

Mi hiába az American Airlines-zal repültünk a foglalásunk szerint, mégis az üzemeltető Qantas-nál kellett becsekkolnunk. Így volt egy kis bolyongás a terminálokon belül, de ez a kavarás még csak a kezdet volt! A bejelentkezésnél kiderült, hogy páromat valamiért nem akarja elfogadni a rendszer. A check-in-es srác kétszer kérdezett rá, hogy van-e nálunk valamilyen papír, amivel igazolni tudjuk, hogy neki is van vízuma. Mutogattam neki az útlevelet, meg a beleragasztott cetlit, hogy igen, csókolom, ezzel a sajtpapírral, amit tetszik tudni az Ausztrál Nagykövetség állított ki, Bécsben. Aztán jött a telefonálgatás a biztonsági szolgálathoz, ahol is végül kiderült (bármit is jelentsen ez), hogy két profilt láttak, és az egyiket törölniük kellett. Mindeközben olyan lelki nyugalommal adtunk fel a gépre 4 darab, 23 kilónál is nehezebb bőröndöt, hogy öröm volt nézni. A kis izgalom után már slattyoghattunk is a biztonsági ellenőrzéshez. Itt már meg sem lepődtünk, hogy az egyik táskánkat, ami televolt elektronikai kütyükkel szétszedték, és kétszer világították át.

A gép egy Airbus 380-800-as volt, külön emelettel az első és a business osztálynak. Mivel éjszakai járat volt (és még utánunk 1,5 órával is indult egy újabb sydneyi repülő), ezért nem volt tele a repcsi. A felszállás után, párom igen szemfülesen észrevette, hogy a hátsó részeken alig ülnek, így egy-egy hármas ülésen akár aludhatunk is elfeküdve. Sajnos, volt, aki gyorsabb volt nálam, így csak egy elfekvős helyet sikerült megcsípni. Ez azonban nem volt annyira kényelmes kettőnknek, pedig párom volt annyira gavallér, hogy a nyújtózós lehetőséget nekem hagyta meg (holott neki kellett volna többet pihennie), végül is kapott ő is egy plusz, nagy lábhelyes helyet, mivel az egyik steward megsajnálta.

15 órás repülés után (amiből 10-t simán végigdurmoltam szerintem) itteni idő szerint, szerda reggel 7.10-kor landoltunk Sydneyben. A keddünk időközben valahol eltűnt az éterben ;). A vámon elég gyorsan átjutottunk, átvilágították a csomagjainkat a karanténon, de nem szedtek szét semminket. Kiérve a kapukon túlra, gyorsan előbányásztunk valami nyáriasabb cuccot, és átöltöztünk az első mosdóban. A feladható súlykorlát miatt magunkra vett téli cuccainktól öröm volt megszabadulni, bár azzal, hogy lehúztam a csizmám cipzárját, szerintem kiirtottam a környék lakóinak szaglócsillócskáit vagy 2 hónapra.

Eredeti terveink szerint NSW-ben (Sydney állama) szerettünk volna kocsit venni, és azzal megtenni az utat Adelaide-be, de mivel ehhez kell egy állandó lakcím, ezért ez a lehetőség kiesett. Tovább tudtunk volna repülni, de az meg a sok csomagunk és azok súlya miatt nagyon költséges lett volna, ezért az autóbérlés mellett döntöttünk. A reptéren fel is vettük a kocsit, megint nagyobbat kaptunk, mint amit kértünk. Toyota Corolla helyett egy Camryt (2 éve is így jártunk), így 1 csomagunk kivételével a hátsó csomagtartó elnyelte az összes bőröndünket és kézipoggyászunkat. “Pistikét” (GPS) beizzítottuk, kicsit nehezen fogta fel, hogy nem kell átúsznia az USA-ból, és már irányban is voltunk az első címünk felé. 2 évvel ezelőtt egy magyar párnál szálltunk meg 2 hétre, amíg Sydney-ben voltunk, így őket kértük meg, hogy adjanak már nekünk bérleti referenciát. Nagyon aranyosak voltak, és aláírták, amit átküldtem nekik. Ezúton is köszi. Itt még lett volna a korábbi tervek szerint egy találkánk néhány nappal később azzal a kedves párral, akik 2 hónappal előttünk költöztek ki, és akikkel nagyjából egy időben kaptuk meg a vízumot. Sajnos, ez nem jött össze, de ami késik, nem múlik :).

10.45-kor elindultunk Melbourne-be. Tudom, kitérő, de itt még nem voltunk, és olcsóbban jöttünk ki így benzinnel, szállással, mintha Adelaide-ben szerettünk volna last minute szállásfoglalással megszállni. Az út nem kevesebb, mint 800 km volt, 9 óra alatt sikerült megtennünk. Viszont meg kell, hogy állapítsam, az ausztrálok sokkal rosszabbul vezetnek, mint az amerikaiak. Utóbbiak figyelnek egymásra, beengedik egymást, itt viszont durvább a szitu, mint otthon. 2 évvel ezelőtt ezt nem tapasztaltuk, de most valami nagyon rémes. Sydneyben például haladtunk a belső sávban, mert a külsőben egy bazi nagy autó hátoldalára ki volt rakva egy villogó nyíl, hogy a sáv megszűnik. Párom fékezett is rendesen, hogy maga elé engedje a balról jövő autót. Az azonban indexelés és fékezés nélkül, kb. 30-40 km/h-val csutkára beleszállt a terelőautó hátuljába. Ha mi nem fékezünk, akkor ahogy az utolsó pillanatban elkapta a csávó kifelé a kormányt, biztosan belénk is belénk jött volna. Mivel a faszi kiszállt ugyan a kocsiból, bár megfejelte az üveget, és sem mögöttünk, sem mögötte nem állt meg senki, és a terelőautós csóka sem akart tőlünk semmit (mit is akarhatott volna?), így továbbmentünk. És ekkor volt nálunk amúgy 15 perce a kocsi….Az úton még kétszer volt terelés baleset miatt. Volt egy 200-210 kilométeres szakasz, amit én nyomtam le, mert páromnak muszáj volt pihennie. Persze mikor kezdett el szakadni az eső? Ilyenkor. Nem baj, amikor a jogsimat szereztem, illetve megkaptam, akkor is csak esőben, meg sötétben vezettem, sokáig normális nappal nem, így ez a kis felhőszakadás meg se kottyant. Este 8 körül ide is értünk a szállásunkra, egy magánház emeleti részét sikerült kibérelnünk, nagyon jól néz ki, és még a háziak kutyája is cukorbogár :).

Séta, pakolás, mérlegelés

Végre napsütésre ébredtünk. Az itteni szokásos pirítós és kemény tojásos reggeli után felvettük a túracipőt, és nekiindultunk az közeli nemzeti parkoknak. Először az utca végén kezdődő Presidio National Historic Parkban sétálgattunk. Olyan tiszta volt a levegő, hogy 1,5 óra után beálmosodtam. 😉 A park egy dombon van, így egyrészről vannak rajta próbagazdaságok, másrészről pedig tökéletes arra, hogy mi tudjunk az erdőn keresztül egy rövid utat. Némi elhagyatott vagy épp lezárt ösvény igénybe vételével, néhány kaptató beiktatásával kilyukadtunk egy golfpálya és egy tó mellett. Az előbbin nagyon sokan gyakoroltak, az egyik gödörben bokáig érő labdamennyiség volt már beütögetve. A másiknál meg párom a töménytelen mennyiségű madársereg látványán felbuzdulva megjegyezte, hogy már olyan messzire eljöttünk, hogy itt már a madár sirály. Elmeállapotunk azt hiszem, itt érte el a mélypontot :).

Aztán továbbgyalogoltunk a Golden Gate Parkba, ahol jóleső érzés volt egy padról tanulmányozni, hogyan vízibicikliznek az ázsiaiak, és hogyan próbál egy 3 éves forma kislány szembeszállni egy sziszegő vadlúddal. A kötelező vízesés nézés után megtekintettünk még egy pockot, ahogy betömi maga felett a lyukat, egy vasárnaponként ingyenes swing tánc oktatást, néhány mókás görkorist, és persze a szokásos, napi őrülteket is. 3 órányi gyaloglás után végre elindultunk a szállás felé. Ez nem is lett volna baj, ha ugye nem egy dombnak az aljánál lettünk volna épp, és így nagyrészt felfelé kellett volna tartanunk. Némi cikkcakkos haladással a minimálisra sikerült csökkentenünk a felfelé mászást. Ez azért is volt remek, mert félő volt, hogy csak négykézláb jutunk fel, annyira zsibbadt már a lábunk. Persze azért így is sikerült belefutnunk a világ egyik legmeredekebb utcájába… Ahogy hazaértünk, kiszámoltuk, mennyit is gyalogoltunk. Rekordot döntöttünk, ma megvolt a 15 km!

Kicsike beájulást követően nekiláttunk a praktikus dolgoknak: párom elment mosni, végül is itt pár dollárból tiszta ruhánk lesz, és ki tudja, Ausztráliában mikor lesz mosási lehetőségünk; én meg kipakoltam az összes bőröndöt. A pakolásnak egy értelme volt: az eredetileg magunkkal hozott cuccok súlyát nagyjából tudtuk. Viszont az elmúlt 1 hónap alatt azért volt bőröndből bőröndbe vándorlás köztük, illetve érkeztek hozzájuk újabb darabok is. Mivel fejenként 2×23 kg-t vihetünk, így ennek a pontos elérése volt a cél. A mérésben egy horgászmérleg volt a segítségünkre. Okosan kellett trükközni, mert az csak 20 kg-ig mér, és nekünk szét kellett osztanunk az e feletti darabokat. A lényeg a lényeg, minden bőrünk kb. 20-30 dekával lett több, de ez talán még csak belefér.

Holnap reggel 9-kor indulunk vissza Los Angelesbe, ott este 7-kor kell leadnunk az autót a reptéren. Szép túra lesz. Innen pedig már egyenes út vezet ahhoz, hogy este 10-kor felszálljunk a Sydney-be tartó járatra. Ausztrália vigyázz, jövünk! 🙂

Ének az esőben

…helyett gyaloglás az esőben volt a mai nap programja. Bár az ablakból reggel csak folyamatos szemetelésnek tűnt a csöpögő eső, a valóságban rendes, komoly, egész napos esővel volt dolgunk. De hát mit nekünk víz, megyünk előre, mint az úthenger.

Mára a Golden Gate megmászása volt a terv, és mivel a közvetlen szálloda előtti parkolónkat nem akartuk feladni, ezért mindezt gyalog valósítottuk meg.  Fél 11-kor indultunk el, és állíthatom, 12.00-ra már tocsogott a ruhánk a vízben. Párom vízálló dzsekije (amit az egyik promóhoz gyártottunk) extrém terhelés alatt mégsem vízálló, és a nálam lévő esernyő sem esernyő többé. Utóbbi gondolt egyet, és ledobta magáról darabokban a műanyag kitámasztó pöcköt (amivel fel, meg le lehet húzni), és ernyedt rongydarabbá avanzsált. Ekkor még épp csak Crissy Field elejénél tartottuk, 1.5 mérföldre a hídtól. Dacolva a elemekkel, beküzdöttük magunkat a melegedőbe, betoltunk egy-egy forró csokit, majd egy fóka cimbit üdvözölve, a mólón tarisznyarákra vadászó horgászoktól szerzett gyors kötözővel ideiglenesen újraélesztette műszaki zseni párom az ernyőt, és haladtunk tovább a csúcs felé.

Még az sem állíthatott meg minket, hogy lezárták a gyalogösvény néhány szakaszát, és a főút mellett kellett felkaptatnunk a pilonokhoz. A híd hozta a szokásos formáját, szép narancsos piros volt (pontosabban international orange), és a fele legalább ködben volt. Amúgy 1937-re építették meg, és olyan technikai megoldásokat alkalmaztak, amelyekkel a gyakori földrengéseket is kiállja. 1986-ban még egy 7.1-es erősségűt is kibírt. A new york-i Verrazano megépüléséig a világ leghosszabb függőhídja volt. Nagyon sokan választják, hogy vagy átbicikliznek, vagy csak egyszerűen átsétálnak rajta. Sétálni sokkal érdekesebb, mert az ember még delfinek is láthat a vízben. Mi hármat is láttunk belőlük. Sajnos nem csak a turistáknak és az utazóknak érdekes a híd, hanem sok öngyilkos is innen veti le magát a mélybe. Kb. 1200 ember ugrott le az öbölbe eddig, ezért a város pályázatokat írt ki arra, hogyan lehetne meggátolni a többieket. A megoldás még a mai napig nincs meg.

A visszafelé tartó úton, az esőben eltöltött 4. órában meg kellett állnunk egy üzlet előtt, hogy kicsavarjuk magunkból a vizet. A kabát alatt még a táskánk is átázott, szó szerint a bugyinkból/gatyánkból is esővíz folyt. Ahogy elértük a szállást, rövid pihenő és forró zuhany után mentünk is tovább, ugyanis volt egy találkozónk, tegnapról mára áttéve. Ma találkoztunk azokkal a kedves emberekkel, akik megengedték, hogy az ő címüket adjuk meg a vízuminterjún, és így hozzájuk érkezzenek be a papírjaink. Párom társadalombiztosítási száma jött eddig meg, a többi 2-3 héten belül várható. Így ő akár már hivatalosan is dolgozhatna az USA-ban. 😉

A nap még egy fontos híre, hogy úgy tűnik, napokon belül “nagyszülők” leszünk. Huncut nyuszikánk költözése utáni azonnali (véletlen) románcának eredményei hamarosan megszületnek. Nagyon szurkolunk, hogy mind a lurkók, mind pedig az anyuka (és persze az apuka is) jó egészségnek örvendjenek továbbra is.

Víz alatti és feletti világ

Egyik oldalról tényleg borzalmas itt a parkolás, másrészről azért valljuk be, igen jó találmány az ingyen parkolás. A kikötő mellett találtunk egy helyet, ahol 4 órára ott lehet hagyni a kocsit hétköznap, így reggel fél 10 körül elálltunk a szállás mellől, és átvittük oda a járgányt. Ha meg már ott voltunk, akkor megnéztük megint az oroszlán fókákat. Nagyon huncutok voltak ma reggel, azzal szórakoztatták magukat, hogy hatalmas röfögések közepette lelökdösték egymást a stégről. Aztán ha a lelökött fél nem akarta folytatni a játékot, a lökdöső utánamászott a vízbe, és addig bökdöste, amíg a másik mégiscsak el kezdett újra játszani.

Bementünk az akváriumba is, párom úgy érezte ott magát, mintha beszabadult volna a cukorkaboltba. Cápák, sügérek, ráják, medúzák, szardíniák, tokhalak úszkáltak mellettünk, felettünk. Még meg is simogathattunk néhányukat a pancsi medencéjükben. Furcsa volt, mert olyan érzés volt őket simogatni, mintha egy vizes velúrcsizmát babusgatnánk.

A napi kilométert most is beleraktuk a lábunkba, az én cipőm tönkre is ment míg felkapaszkodtunk a Coit Towerhez. Ez a kilátó 1933-ban épült egy régi szemafor helyén, és teljes körpanoráma nyílik innen San Franciscóra. Mit ne mondjak, vádli és combizom-erősítőnek nem volt rossz a séta. Megérdemelt jutalmunkat, egy cipótál clam chowder-t (tejszínes kagylóleves cipóban) és rántott tintahalkarikákat, polippal és rákkal no meg sült krumplival a kikötőben vettük át 😉

Mivel a tönkrement gyalogcipőmet pótolni kellet, gyorsan beugrottunk az itteni Marshalls-ba, és áldoztunk érte a kereskedelem oltárán. Nem várt kiadás, de egy darabig megint le vagyok tudva. Viszont a város ezen részén (pénzügyi negyed szélén) olyan, mintha bezártak volna egy elmegyógyintézetet, és szélnek eresztették volna azokat, akiknek nem találtak máshol helyet. 2 tömbnyi rész keményen meg volt szórva utcán táncoló, hangosan magyarázó, magukban röhögő, kóválygó alakokkal, fiatalokkal, idősekkel, nőkkel, férfiakkal. Pici dugóban eltöltött idő után végiggurultunk a Chinatown-on is, ami a Kínán kívüli legnagyobb kínai közösség élettere. Szerencsére, itt túl tudtak lépni a kizárólagos “helló-kocsi-vigyázz-van-egy-Rolexem-kell-e” mentalitáson, és élhetőnek tűnő, szimpatikus negyedet hoztak létre.

San Francisco utcáin

Mi más is lehetett volna az első san francisco-i bejegyzés címe, mint ez a jó régi filmsorozat cím? Tegnap, röpke 7 órás, egyhuzamban megtett 390 mérföld után végre megérkeztünk utolsó amerikai állomásunkra. Az út rém unalmas volt, a gyorsabb haladás érdekében a teljes hosszt az autópályán tettük meg, így a változatosságot az jelentette mindössze, hogy épp 8 sávos úton haladtunk északnak, vagy 16 sávoson. Na jó, azért egyszer megálltunk megnézni egy szép nagy tavat, mert különben ott esett volna ki a szemünk az előremeredéstől. “Pistike” (GPS) kijelzőjén is csak olyanokat lehetett látni, hogy térj le az autópályáról 137 mérföld múlva. Pfff.

A szállás egész korrekt, még a tipikus ablak előtti kis párnázott padocska is megvan a szobában, ahogy azt az amerikai filmekben néha lehet látni. Ezen szoktak üldögélni a romantikus nénik miközben kifelé merengenek az ablakon. Viszont a parkolás itt valami katasztrofális. Igaz a ház előtt meg lehet állni 2 órára ingyen reggel 8 és este 6 között, de hát ez édeskevés, pláne, hogy egy darab hely sincs az útszélén. A korábban létező “felhívunk valakit és 10$-ért otthagyhatod a kocsit” megoldás nem működik, állítják, ilyen sosem volt (khm, fórumokon azé’ írnak erről). Így azt találtuk ki, hogy reggel 8-ra elvisszük a kocsit egy pár utcával fentebb lévő parkolóba, otthagyjuk 4-ig mindössze 8 dollárért, és mire elhozzuk, addigra meg tudunk állni a hotel környékén valahol a 2 órás parkolási zónában. Szombat és vasárnap elvileg egész nap ingyenes a megállás, csak találjunk valami jó helyet…

A korai kelésnek köszönhetően ma igen sok minden fért bele a napunkba. Elgyalogoltunk a régi mólóig, ahonnan messziről meg lehet csodálni a Golden Gate hidat, majd pedig a Fishermen’s Wharf következett, ahol a napi fogást pakolják ki a halászok. No meg itt lehet tarisznyarákot, halat, meg egyéb tengeri herkentyűket enni. Sajnos, nagyon szeretjük ezeket a finomságokat, ezért az én fejem már úgy néz ki, mintha bárányhimlős lennék. Megnéztünk még néhány, a kikötőben álló régi vitorlást meg gőzöst, majd indultunk is tovább az Alcatraz felé. Az ex-börtönszigetet komppal lehet megközelíteni, és bár 30 percenként megy, tegnap este igen szemfülesnek kellett lennem, hogy tudjunk még ilyen közel lévő dátumra (mára) jegyet szerezni.

Az Alcatraz amúgy 1850-től katonai erődítmény volt, a San Franciscót védő “rendszer” egyik bástyája, illetve a hadsereg elítéltjeit tartották ott fogva. Aztán 1934-ben szövetségi börtönné avanzsált, és akként is működött 1963. március 21-ig. Többek közt itt tartották fogva Al Capone-t is. Az, hogy melyik volt az ő cellája, azt nem tudni, ugyanis folyamatosan cserélték az elítéltek között a cellákat. Azért volt humoruk az itteniek. Az egyik folyosót Broadwaynek, a másikat Michigan Avenue-nek nevezték el. Utóbbi amúgy a chicagói főutca. Sőt! Volt itt Time Square is, no meg a legveszélyesebb hely, az étkező. Állítólag itt volt a kaja a legjobb a börtönök közül, nem csak hogy friss volt, de egészséges is. Gondolom azért, mert a szigeten nem csak a rabok, hanem a börtönőrök és azok családjai is éltek, és nem volt mindegy, mit is esznek a többiek. A szigeten amúgy nagyon szép a kert rész, tele mindenféle burjánzó növénnyel. Ez elsősorban az esős télnek, illetve a ködös nyárnak tudható be, meg a növényeket gondozó önkénteseknek. Töménytelen mennyiségű madár is fészkel itt, például sirályok, kormoránok, meg vagy hatféle másik faj, aminek nem tudom a magyar nevét.

A visszakompolás után bekajáltunk egy nagy adag rákot a kikötőben, megnéztük a sütkérező fókákat, majd hogy legyalogoljuk a kilóriákat, elbaktattunk a legenda szerinti legkanyargósabb utcához. Nem volt nehéz dolgunk, ennek az utcának a másik végén lakunk ;). Bár az Állítólag (Mythbusters) című műsorban bebizonyították, hogy van ennél kacskaringósabb is itt a városban, de tény, hogy ez a leglátványosabb. A biztonság kedvéért azért nem csak lábbusszal néztük meg, hanem autóval is végigmentünk rajta. Elvégre egyszer élünk, vagy mégsem?

A vizeken ringatózva

Ma volt szerencsénk kicsit belepillantani abba, hogy hogyan élhetnek, illetve élhettek a tehetősebb emberek itt a környéken. Először is a Marina Del Rey részbe mentünk el, ami a szállásunk utcájának végétől egy kicsit balra van, mindössze 3 mérföldre, szóval 5-6 perc alatt ott is voltunk. Ebben a kikötőben ezerszámra állnak a vitorlások, jachtok. Vannak, amik minden jóval fel vannak szerelve (tányéros TV, külön horgászállások, grillsütő, stb), és vannak, amelyek azért éltek már meg szebb napokat valaha. Csodálatos hajócskák felejtődtek a mólóknál, és estek így a rozsda áldozatául – bár így is biztos csilliárodkba kerülhetnek.

Aztán a hajók látványán beindulva, spontán ötlettől vezérelve elhajtottunk Long Beachre, hogy megnézzük a Quenn Mary-t. Nem terveztük, hogy be is megyünk, de végül majd’ 3 órát barangoltunk az óceánjáró belsejében. A túra elején arra lettünk figyelmesek, hogy valahonnan orosz indulók szólnak. Hát nem egy Russian Scorpion névre hallgató tengeralattjáró parkol a Mária királynő mellett? 😉 A hajó érdekességei közé tartozik például, hogy majd 4 évig építették, és eredeti célja az volt, hogy Nagy Britannia és USA (New York) közötti expressz forgalmat biztosítsa. Nagyobb, mint a Titanic, és akár 28,5 csomós sebességre is képes volt. Világrekordot is állított be azzal, hogy 4 nap és néhány óra alatt átszelte az Atlanti Óceánt. A II. Világháborúban teljesen átalakították, a báltermeket, a medencét, a napozóteraszokat a katonák és fegyvereik vették birtokba. Volt olyan, hogy Ausztráliába 15-16 ezer főt szállított, ez volt a legtöbb ember, aki valaha egy óceánjárón egy időben megfordult. A háború időszakában szürkére festették testvérével, a Queen Elisabeth-tel egyetemben, és ezért a szürke szellem vagy szürke kísértet gúnynevet ragasztották rájuk. Állítólag Hitler még vérdíjat is tűzött ki a hajóra, ugyanis az a tengeralattjáró kapitány, aki el tudta volna süllyeszteni a Queen Mary-t az nagyjából 250 000 dollárnyi pénzt kapott volna. Ez persze nem sikerült senkinek, így a hajó 1967-ben megérkezhetett utolsó útján a mai helyére, Long Beachre. Tehát ha jól számolok, akkor az óceánjáró többet állt eddig itt a kikötőben, mint amennyit az óceánokon töltött. Biztos, hogy így gazdaságosabb lehet, mert amíg haladt, addig egy úton (Southampton – New York) 3 millió gallon üzemanyagot használt el.

Japán, Kína, miegymás

A hetet érdemes tevékenyen kezdeni, mert talán így a hét többi része is ebben a szellemben fog telni. Pláne, hogy 1 hét múlva, kb. ilyenkor, már épp állunk sorban a Sydneybe tartó gépünk check-in pultjánál.

Tehát ma ismét kísérletet tettünk a belváros autóval történő felkeresésére. Viszont mivel a délelőtt vége felé jártunk, és már a csúcs után, ezért lazábban tudtunk figyelgetni, és megérteni a helyi parkolási rendszert. A lehetőségek a következők: a) beáll az ember egy parkolóházba, és fizet 15 percenként 2 $-t; b) beáll az ember egy parkolóházba, és fizet 13 $-t a nap fennmaradó részére; c) az ember talál egy üres helyet az útszélén, és a padka mellett kihelyezett parkolóórába bedobálja 25 centenként (vagy bankkártyával) az óránkénti 1-2-3 $-os díjat; d) ugyanazt teszi, mint előbb, csak ha mákja van, akkor nincsenek kirakva parkolóórák, viszont a tábla engedi, hogy adott időben max. 1 vagy 2 óráig parkoljon ott. Az adott idő általában a következőt jelenti, persze egy táblára felvésve: reggel 9 és 12 óra között, illetve 15 és 18 óra között, hétfőtől szombatig, vasárnap kivétel, mert akkor nem lehet megállni, illetve kedden reggel 8 és 10 között sem, mert akkor úttakarítás van. Summa summarum: csak kipihenve, kombinatorikai ismeretek magabiztos birtoklásával vágjon neki ennek a műveletnek bárki. Igaz azonban az is, budapesti gyakorlat előnyt jelent. 😉

A parkolás sikeres útszéli lebonyolításának megörülve, elsőként a Library Towert kerestük fel (ma talán már U. S. Bank Tower névre hallgat, 633 West 5th Str), ami Kalifornia legmagasabb épülete, illetve amíg a Taipei 101 meg nem épült, addig a legmagasabb földrengésbiztos épület címet is viselte. Ezen kívül, mert a helyi szabályok előírják, van a tetején egy helikopter leszállóhely is, így ezzel a világ legmagasabb épülete, aminek a tetején van ilyen. Na, de elég a legekből! A torony lábánál, pontosabban az utca túl oldalán van a könyvtár egy nagyon szép kis parkkal, ami nem véletlen, hiszen az épület az 1986-ban könyvári terület nagy részét elpusztító tűz helyén épült fel.

 

Innen pár tömbnyire kezdődik a Little Tokyo városrész buddhista templommal, japán-amerikai múzeummal, illetve rávezető pár utcaként egy olyan résszel, amit úgy lehetne talán a legjobban leírni, hogy az isztambuli nagy bazárt megszállták a mexikóiak, és elsősorban kínai termékeket árulnak benne bálás kiszerelésben. 🙂 Nem akartuk ezt az ismerős, kaotikus érzést megtörni, ezért átbaktattunk a Grand Central Marketre, ahol 1917 óta nagyjából változatlan “díszlet” között kínálja zöldségeit, fűszereit, ételeit, italait 80 árus. Itteni mérce szerint, bagóért vettünk kaját (persze, hogy kínait, mi mást? ;)), és indultunk is tovább. Ezek után hova máshova mehettünk volna, mint a Chinatownba???? Itt láttunk olyan valamiket, amikről azt sem tudtuk, hogy micsodák, illetve, hogy egyáltalán léteznek. Fűszereket, teákat, gyógyszereket, gyökereket, gombákat…

Mielőtt nekünk is pálcika nőtt volna a kezünk három ujja helyére, gyorsan továbbautócskáztunk, és megnéztük magunknak a sztárok kedvenc tengerpartját, pontosabban annak két részét: a malibui mólót és a Birdview Str-ről nyíló körpanoráma szerűséget. A helyieknek nagyon hideg lehetett még (a hőmérő szerint is csak 12 fok volt ma, de nagyon sütött a nap, ezért az egy szál póló is elégnek tűnt), mert 4-5 embernél többet nem láttunk a partokon, ezek is mind a vízben szörfözni próbáló bátor legények hozzátartozói voltak. Visszafelé beugrottunk megnézni Malibu szomszédját, Santa Monicát (mólót) még egyszer, mert nem hagyott nyugodni, hogy nem kaptam lencsevégre a 66-os út turisták kedvéért kirakott végét. Nem gondoltam volna magunkról, hogy annyira vaksik vagyunk, hogy nem veszünk észre egy bazi nagy táblát, de sajnos igen, akkora vaksik vagyunk. Szóval tábla mégiscsak megvan, bakancslistán pipa mellétéve. Hogy a “három a magyar igazság” mondást ide is beleszőhessem, ezért (és csak ezért) elmentünk a Venice Beach másik végén található mólóhoz is a nap zárásaként, ahol néhány levegőben szörföző sirályon, őrültön és mexikói horgászon kívül nem sok senki volt. De legalább nagyon szép giccses képeket lehetett készíteni a partról – megint.

A kultúra napja

A tegnapi semmittevés után volt egy kis lelkifurdalásunk, mégiscsak itt vagyunk Los Angelesben, és nem nagyon csinálunk semmit (na jó, az elmúlt hetekhez képest viszonylagosan semmit). Ezért mára több programot is beiktattunk. Kezdtünk a Getty Múzeumban, pontosabban a Getty Centerben (mert van egy Villa is, csak az máshol van). A helyről tudni kell, hogy J. Paul Getty kőolaj milliárdos  – aki a 70-es években Amerika leggazdagabb embere volt, és aki 1976-os halálakor 660 millió dollárnyi részvényt hagyott egy művészeti alapítványra – gyűjteményét tartalmazza, ókori és újkori műkincsekkel, Tizianótól Rembrandton át Dürerig telepakolva. Az sem elhanyagolható, hogy innen nyílik a városra a legszebb kilátás, valamint hogy a hely ingyenesen (!) látogatható, csak a parkolásért kell fizetni. Két apró érdekesség még azoknak, akik netán még több infóra vágynak a Getty birodalomról: a) munkám során ehhez a művészeti alapítványhoz tartozó fotógyűjteményből válogattunk előszeretettel stock fotókat, b) itt forgatták a Bean, az igazi katasztrófafilm című vígjátékot is 😉

Innen a Hollywood Boulevardot céloztuk be, mert már jó lett volna csillagokon járni. A hírességek sétányát, ha jól emlékszem, 2400 rézberakásos csillag díszíti, filmsztárok, énekesek, együttesek, producerek, rádiósok, humoristák, showbiz nagyemberek, mesefigurák és Chuck Norris nevével, 15 saroknyi hosszan. A központi rész a Kodak Theater  (bocs, idén januártól Hollywood and Highland Center, itt rendezik az Oscar átadásokat 2001 óta) és a Chinese Theater előtt van, itt nem csak, hogy dupla sorban vannak a sztárok csillagai, hanem itt láthatók a kéz-láb lenyomatok is. Manapság viszonylag gyorsan lehet kikerülni az “utcára”, viszont volt olyan a 60-as években, hogy 7-8 évig senkinek nem ítéltek oda csillagos táblácskát. Csak itt fordulhat az is elő, hogy egyszerre két Michael Jacksont láthat az ember egymással beszélgetni Darth Vader társaságában.

Ebédelni a Hootersben ebédeltünk. Az étteremláncot 1983-ban alapították, és az eredeti koncepció szerint a pincérlányok messzi földön híresek voltak szépségükről, jó alakjukról, fehér topból és narancssárga sortocskából álló egyenruhájukról. Hogyan is fogalmazhatnék finoman? Szóval úgy tűnik, eléggé kikopott ez a dolog, ennek ellenére a régi hírnév miatt még mindig sokan látogatnak az éttermeikbe. A csajok nagy része messze van a naptárlányoktól, és inkább trécselnek a haverokkal, mintsem hogy a vendégekkel foglalkozzanak. Ennek ellenére, azért még mindig érdemes a “feeling” kedvéért betérni, no meg azé’ finom a hamburgerjük 😉

Mi más maradhatott volna mára utoljára, minthogy a maraton miatt lezárt utcák felszabadulását követően benézzünk a város pucc-utcájába, a Rodeo Drive-ra. Igaz, tényleg számos nagy márka megtalálható itt, mégis picit nagyobb a füstje a helynek, mint a lángja. A 3 tömbből álló utcán turisták sora kígyózik, autók tömkelege próbál parkolni, de időtöltésnek tökéletes  program.

St. Patrick és a lusták napja

Szakadt az eső, és odakint mindössze 12 fokot mutatott az online hőmérő, szóval semmilyen ingerenciánk nem volt kitenni a lábunkat a meleg szobácskánkból. Ráadásul a délelőtt 11 órára meghirdetett Szent Patrik napi utcabált is elhalasztották jövő szombatra, így indokot se nagyon kellett keresnünk, hogy miért ne menjünk sehova. Megnéztünk néhány filmet, aztán hosszas készülődés után kora délután kimerészkedtünk a kocsiig. Kerestünk néhány beltéri programot (értsd: shoppingoltunk), majd az egész napi semmit tevésben jól kifáradva, betértünk egy kínai-japán büfébe. Tudom, kezd néha már a blog olyan lenni, mintha egy balatoni képeslap hátoldaláról venném a témát (az idő ilyen vagy olyan, a kaja ilyen vagy olyan, stb.), de erről a Zen Buffet-ről muszáj írni. Gyakorlatilag teljesen véletlenül keveredtünk ide, időközben kiderült, hogy “all you can eat” (annyit eszel, amennyi beléd fér) típusú étteremről van szó. A választék nem volt gyenge: makikból, illetve nigirikből annyi verzió volt, hogy ha 2 tányérral szedtünk volna belőlük, akkor sem értünk volna a végükre, sült rákok, tengeri herkentyű saláták, grillezett lazacfilék, zöldségek, négyféle leves, és akkor még voltak a kínai kaják, a torták és az apró desszertek. Az üdítőt félliteres poharakban kaptuk, és ugyanúgy, mint az éttermek 90%-ban, itt is ingyenesen töltötték automatikusan újra. A számla a végén annyi volt, mintha otthon rendeltünk volna 2 darab pizzát egy 2 literes üdítővel.

Miután kiküzdöttük magunkat a kajáldából (és pihegtünk vagy 5 percet a kocsiban), kitaláltuk, hogy csak kéne valami érdekeset is csinálni ma. Így “Pistinek” (GPS) megmondtuk, vigyen minket a híres Hollywood táblához. Persze számos internetes oldalon adnak leírást arról, honnan látható a legjobban a jel, de mi egy angol blognak hittünk, és azt hiszem, jól tettük. Ugyan a feljutás a hollywoodi Canyon Lake Drive-ra nem volt a legsimább (“Pistike” [GPS] akkora cikkeket meg cakkokat rajzolt a térképre, hogy 2 kanyar múlva már meg lett volna a csipketerítő minta is), de láthattunk odafenn egyet s mást. Legelőször persze a jól ismert betűket, amik valaha egy ingatlanügynökség hirdetésének részei voltak amúgy (Hollywood Land volt a teljes szöveg), és amik mostanra már el vannak kerítve, meg biztonsági kamerákkal vannak védve. Aztán láttuk a hollywoodi víztározót, és futtában egy vadállatot: kengyelfutó gyalogkakukk legősibb ellenfelét, a prérifarkast személyesen.

A szerpentinen lefelé tartva kitaláltuk, hogy csak nézzünk már be egy ír rendezvényre, hallgassunk kelta meg ír népzenét, szorongassunk valami zöldet. A terv jónak tűnt, csak hát a los angelesi forgalom nem állt az oldalunkra. Olyan dugó volt, hogy nem hogy parkolni, de menni nem lehetett. Az araszolás közben azonban váratlan dolgot pillantottunk meg, majd hazajöttünk és folytattuk a lustaság napját:

El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles del Río de Porciúncula

Talán óvodában lehettem nagycsoportos vagy elsős az általános suliban, amikor a tesóm mindenféle jól hangzó, de nagyjából felesleges dolgot tanított be nekem. Azóta tudom, hogy Los Angeles teljes neve a fenti, és hogy az egyik Ramszesz fáraónak is van igazi, hosszú neve: Kham-szam-merer-amen-Ramszesz-erneter-hogan 😉

Szóval tegnap érkeztünk meg az angyalok falujába, és első felindulásból szerettük volna megtalálni a 66-os út végét. A feladat egyszerűnek tűnhet, hiszen ha egy útnak van eleje, akkor vége is kell, hogy legyen. A trükk az egészben az, hogy a 66-os útnak 4 vége is van/volt. Először felkerestük a jelenlegi hivatalos véget, ami a Santa Monica Boulevard és az Ocean Avenue kereszteződésénél, egy Will Rogers (humorista) emléktáblával végződik. Aztán elgyalogoltunk az 1926-os hivatalos véghez, ami a Broadway és a 7th Avenue sarkán volt, de itt semmi nem utalt arra, hogy mi volt itt valaha. Kb. 10 saroknyira megtekintettük a Lincoln és az Olympic Boulevard kereszteződést, ahol 1936-ban ért véget a 66-os, viszont Pasadenába nem mentünk már át. Gyalog ugyanis messze lett volna 😉 Miért is gyalog? Mivel szombaton van Szent Patrick nap (ilyenkor az írek zöldbe öltöznek, és háromlevelű lóherés sapkával a fejükön vedelik a sört), illetve vasárnap az L.A. maraton, így a fél város le van zárva, parkolni nem nagyon lehet.

Tehát megérkezésünk után felvettük a gyalog galopp cipőnket, és elindultunk várost nézni. A motelt sikerült Los Angeles Culver City részébe foglalni, pár saroknyira onnan, ahol 9 évvel ezelőtt laktam, szóval erről a részről valamelyest volt egy kis fogalmam. Miközben a 66-os vége felé haladtunk, Venice Beach-t ejtettük először útba. Állítólag az 1900-as évek elején egy fifikás üzletember megvette az óceán partot 2,5 mérföld hosszan, és luxus apartmanokat, illetve szállodákat épített fel közvetlenül mellette. Na ezt a részt akkor még Ocean Parknak hívták, viszont az elmúlt 60-70 évben pedig már Venice Beachnek. Az odavezető úton az olaszországi Velencéhez hasonló csatornát építettek ki, azonban gondolák helyett dagadt kacsák és mini kolibrik népesítették be a kanálist. A tengerparti sétány mellett nem csak jósdák, encsembencsem árusok vannak, hanem kiépített tornaparkok, gördeszkapályák, bicikli utak. Többek közt, ezen a részen is forgatták anno a Baywatch-ot, de most bármennyire is sasoltunk, egyetlen piros fürdőruhás Pamela Anderson sem futott velünk szembe.

Pár homokban legyalogolt mérföld után át is értünk Santa Monica-ra, ahol a filmekből ismert kikötőt/mólót néztük meg, a különféle neonszínekben pompázó óriáskerékkel és vidámparkkal egyetemben. A kikötői részen horgásztak a helyi latinok, a sneci szerű halak mellett olyan jó 30-35 centis példányokat is emelgettek ki. Ha valamelyik pecás nem ügyelt volna a zsinórjára, akkor még egy-egy kíváncsi fókát is megakaszthatott volna.

A fentebb már említett táblanézések kellemetlen hozománya volt, hogy ugyanazt az utat visszafelé is meg kellett tennünk, amennyit Santa Monica-ig megtettünk, így 1,5 órás, vízhólyagképző, sétának nem nevezhető, 5,8 km-t baktattunk vissza a szállásunkhoz. Fájdalmunk enyhítésére betértünk egy Liquor shopba, és egy jó kis vörösborral ajándékoztuk meg magunkat.

Que no hablan español, avagy 2 nap San Diegóban

Onnan tudtuk, hogy közeledünk Kaliforniához, hogy egyrészről a sivatag kellős közepén megszaporodtak a kaszinók és éttermek kihasználva még a nevadai törvényeket, holott már jócskán magunk mögött hagytuk Las Vegast, másrészről minden autót betereltek egy ellenőrzőkapus részre, és végigkérdezgettek mindenkit, milyen zöldség-gyümölcs van nála, és az honnan származik. Harmadrészről pedig megváltozott a környezet: zöldebbek lettek a földek, megjelentek a fóliasátrak, és az ideiglenes tavak, folyók medréből hatalmas szélerőművek nőttek ki. Egyre több pálmafa került az utak mentére, meg egyre inkább nyilvánvaló volt, hogy ezen a környéken (Palm Springs) nyaralhatnak a gazdagabbak, amikor északabbra kicsit hűvösebbre vált az időjárás.

Mivel hosszú volt az út, ezért alig vártuk, hogy megékezzünk a szállásra, ugyanakkor látni is szerettük volna végre már az óceánt. Ezért úgy döntöttünk, lemegyünk előbb a partra, méghozzá La Jolla Cove-nál. A homokos tengerpartot egy dolog tudta még érdekesebbé tenni: fókák tömkelege pihengetett a parton. A kicsik folyamatosan játszani akartak a vízben, a fóka mamák alig győztek utánuk kúszni, és visszalökdösni őket a part felé.  A körülöttük lebzselő sirályok sem voltak semmik, nem átallották megcsipkedni a bébifókákat. Csak akkor hagyták abba ezt a nem túl kedves tevékenységüket, amikor néhány vaskosabb mamafóka rájuk nem röfögött. Innen a Belmont parkba mentünk át, ahol Amerika egyik épen maradt fahullámvasútja található a kettőből. Nagyon sokan hevertek a fűben, vagy éppen a parton. Gondolom, nem véletlenül, végre 24 fok volt és sütött a napocska.

Ma több célpontot is kitűztünk. Először az Old Town városrészbe mentünk el, szerencsére ez nem volt túl messze a szállásunktól. San Diegónak ez a része skanzen jellegű, nagyon szépen felújított, de ódon hangulatú épületekben mutatják be, milyen lehetett itt az élet az 1800-as években. Láttunk postakocsit, kovácsot, kerámia műhelyt, persze sok-sok mexikói étteremmel. Minden tele volt virágokkal, színes díszekkel. Innen a Seaport Village-be gurultunk át. A kikötőben sorakoztak a hadihajók és tengeralattjárók, néhány régi kereskedelmi vitorlás hajó, de ez akár el is várható egy tengerészeti hadi bázis várostól. Úgy gondoltuk, hogy itt tényleg valós lehet az, hogy friss tengeri herkentyűket árulnak az éttermek, úgy hogy beneveztünk egy-egy tál fish & chips-szerűségre. Maradjunk annyiban, volt mit lesétálnunk. Éppen ezért következett a Gaslamp Quater, ami a régi és új hotelek, valamint a hangulatos kis boltocskáknak a negyede. Néhány saroknyi kóválygás után a Coronado szigetre ruccantunk át. Bár ez a hely is Kaliforniában van, a T-mobile azért üdvözölt egy SMS erejéig Mexikóban 🙂

Bár maga San Diego is tetszetős, mediterrán hangulatú város, Coronado valahogy még ezen is túl tesz. Rendezett házak, hatalmas kikötők, homokos tengerpart, parti sétányok, és az USA egyetlen fából készült, a mai napig álló olyan hotele, amelyben elnökök és hírességek is megfordultak. Kipróbáltuk a híres fagyijukat is (köszi a tippért!), bár tipikusan magyarok voltunk: megszoktuk, hogy otthon 3 gombóc fagyira vagyunk fejenként kalibrálva, így hát itt is annyit kértünk. Aha, majd fél kiló fagyival a tölcsérünkben hagytuk el a helyet. Az utolsó nyalintásoknál már szenvedtem, egyszerűen bármennyire is finom volt, nem tudtam belapátolni a csokidarabokkal is megspékelt áfonya csodát. De hát van, aki megment ilyen helyzetekben 😉

Amit megfigyeltünk az itt eltöltött 2 nap alatt: az autók megváltoztak, megjelentek a laposabb, kisebb autók; hanyagabbul vezetnek az emberek; és nem angolul van először kiírva az információ, hanem spanyolul. A város – egy-két részétől eltekintve – kellemes, hangulatos, élhetőnek tűnik.

Pistike, a kis huncut

Az utolsó délelőttünket töltöttük Las Vegasban. Lementünk a szállásunk aljába reggelizni, hát ott is valami csoda várt ránk. Az egy dolog, hogy annyit ehet az ember, amennyit akar, de itt kb. 100-150 méter hosszan kígyózott a kajapult sor. Voltak olaszos, ázsiai, amerikai, mexikói kaják, gyümölcsök, saláták, péksütemények, müzlik, joghurtok, torták, fagyik, sült húsok, bundás kenyér, és még ezer más kaja. Jó kis szalonnás tojásrántottát választottunk mini sült kolbászkákkal és bacon csíkokkal, amiket lekísértünk sárgadinnye, barack és grapefruit szeletekkel. Az eper és csoki mousse-t inkább nem is említem.

Pár lépést kellett szerencsére csak megtennünk egy folyosón, és már be is jutottunk az Adventuredome-ba (Kalandpark). Itt aztán meghallgathattuk dübörögni a világ egyetlen kéthurkos, belső hullámvasútját, a gravitációs zuhanástól sikító embereket, illetve beleshettünk egy kicsit a lézerharc világába is. Mivel 11 óra felé járt, ezért bentebb haladtunk az épületbe, és megkerestünk az akrobatákat. Tehát ha eddig nem lett volna világos, a CircusCircus név nem véletlen, a szálloda és kaszinó komplexum számos pontján tartanak cirkuszi előadásokat bohóccal, akrobatákkal, miegymással. Mi ma egy kígyótestű amazon karika showját láthattuk.

Kijelentkezésünk után gyorsan elmentünk még bevásárolni a 99 centes boltba (itt tényleg minden ennyibe kerül), és feltankoltunk a “kedvenc” kínai műlevesünkől, meg néhány mesterséges színezékben gazdag sütinek mondott valamikből. Elvégre 4.5 órányi út állt előttünk, kellett az energia ;). A boltot amúgy teljesen véletlenül találtuk, amikor mentünk a pénzbedobós mosodába kimosni a kéthétnyi szennyesünket, akkor vettük észre. Így kb. a negyedére tudtuk redukálni a napi kajára fordított pénzmennyiséget.

Yucca Valley-ig egy darabig nagyon unalmas volt az út, 120 mérföldön keresztül még egy kanyar sem volt a betoncsíkon. Aztán egyszer csak “Pistike” (GPS) gondolt egy merészet, és beközölte, hogy menjünk balra. Mi balra mentünk. Lett itt minden: sivatag mega kaktuszfákkal, aztán homok óriássziklákkal, végül 5-6 mérföldön keresztül földút a kaktuszföldön keresztül. “Pistinek” nem ez volt az első ilyen húzása amúgy, a csatolt kép alapján a Hoover gátnál is tudott az erdőn keresztül egy, a képzeletében élő, rövidebb utat. Nem baj, ezért szeretjük, nélküle elvégre akár még unalmas is lehetne az út :).

A földutas kaland után, no meg azután, hogy néhány hollón kívül egy embert nem láttunk az úton, eléggé aggódtunk, vajon milyen is lesz a mai napi motelünk. Kiderült, aggodalomra semmi ok, nagyon normális az itteni szállás. Igaz, a bejelentkezésnél meg kellett várnunk, amíg új (lehetséges) hazánk 12 hadfia becsekkol előttünk. Ja kérem, ha a hadsereg jön, akkor annyi szoba van szabadon, amennyi csak kell.