Vízi szörnyek

A hétvége még néhány szükséges eszköz beszerzésével indult, ugyanis ételt főzni edények nélkül meglehetősen nagy kihívásnak bizonyult számomra. Vásároltunk egy 29 $-os indulószettet (tepsi, lapos sült húsos, palacsintasütő-szerű izé, leveses fazék, 3 nyeles kis-közepes-nagyobb fazék, mindez tetővel), amit kiegészítettünk a 2 $-os tányérokkal és bögrékkel. Mindezekre azért volt ilyen sebtében szükség, mert párom már megint kiment a mólóra horgászni, és olyan “izéket” hozott haza, amikről azt sem tudtunk, hogy konkrétan micsodák. A fajt még csak-csak meghatároztuk (tintahal, illetve rák), de hát ezekből sem egyféle van, és mindegyiket másképp kell elkészíteni.

A péntek esti fogás egy olyan tintahalat tartalmazott, amit itt calamari squid-nek hívnak, és olyan fehéres-átlátszós az egész. Mivel ilyennel még rántott állapotán kívül nem volt dolgunk, ezért muszáj volt letöltenünk a youtube-ról egy videót, hogy hogyan kell megpucolni a drágát. Párom nagyon ügyesen megoldotta a feladatot, szóval a színtiszta fehér husika, meg a csápocskái már mentek is rá az éppen készülő házi pizzára (igen, pizzasütő tepsink hamarabb volt, mint tányérunk ;)).  Viszont a vödörben még két szörny pihent, egy másfél tenyérnyi tarisznyarák (nem a blue crab, hanem a sand crab), meg annak a kisebb pajtása. Mivel nem volt fazekunk (akkor még), amiben megfőzzük őket, úgy gondoltuk, hogy reggelig benne hagyjuk őket a tengervizes vödörben. Hát, sajnos szegények az éjszaka folyamán mély álomba szenderültek….

A vasárnap esti peca-party sem telt el izgalmak nélkül. A frissen beújított, spéci, sokhorgos tintahalfogó műcsalival (szigorúan zölddel, a piros az öregek szerint semmire sem jó ;)) olyan szörnyet sikerült fogni, hogy csak pislogtunk, ez már megint micsoda. Ez is olyan tintahal félének látszott, de barna volt, és nem voltak hosszú csápjai, no meg olyan jó egykilós lehetett. Fel sem ocsúdtunk a meglepetésből, és már jött is a következő cimbi, ugyanebből a típusból. Otthon már megint rá kellett keresni a neten, hogy miket is vonszoltunk magunkkal egy nejlon zacskóban haza. Az eredmény: cuttlefish (szintén a tintahalak családjába tartozik, de mivel ezekből van vagy 300 féle, így nekünk 2 nap alatt sikerült 2 félével megismerkednünk). Ezt a fajtát persze másképp kell megpucolni, szóval megint okultunk a netről. A technika elsajátítását követően, a pucolt hófehér hús ment is mélyhűtőbe, hogy a következő házi pizza alkalmával rákerülhessen a paradicsomszószra.

A horgászatok között azért még mást is intéztünk, telefonos szolgáltatót váltottunk, pontosabban egyelőre csak én, május közepén meg majd párom is. Az Optus PrePaid-es telefonjáról áttértünk a Virgin PostPaid-es verziójára. (Számhordozást is kértem, de valamiért ez nagyon lassan megy nekik: most ideiglenes számom van, amíg az Optus át nem adja a Virginnek a másikat. Ez állítólag 1-2 nap is lehet, tudjuk be a hétvégének, hogy nekem még mindig nem sikerült a régi számomhoz hozzájutnom.) Ennek az volt az értelme (köszi a tippet az itteni “csajoknak”), hogy mivel most már megvan a 100 pontos igazolvány készletünk (helyi jogsi, bankkártya, Medicare kártya), meg be is tudom mondani, hogy van munkahelyem, ezért kredit képesnek minősülök, és havi utófizetésben is kiegyenlíthetem a számlámat. Míg az Optus PrePaid esetében 30 $-os feltöltést kellett minimum ahhoz venni, hogy 28-30 napig (csomagfüggő) tudj értekezni a világgal, itt, ha a saját telefonját viszi az ember, akkor 19 $-ért ugyanazt kapja meg. Ja, és ha nem beszéled el a keretedet, azt a következő hónapra átviheted.  Mi több, egymás között ingyenesen beszélhetünk majd. Emellett innen szereztünk mobilinternetet is, most egy akció keretében havi 29 $-ért 6 GB-nyi adatforgalmat tudunk lebonyolítani, és nincs túlforgalmazási díj, egyszerűen csak belassul a net, így nem kell attól tartani, hogy mennyi lesz vajon a havi számla. Biztos jobb lenne vezetékes internettel, de egyelőre ez a megoldás volt számunkra a legkényelmesebb.

Nem is tudtam róla, de van munkám

Csütörtökön párom kora reggel elvillamosozott a nyelvsuliba, hogy ismét újdonságokat halljon, illetve megismerje a hetente csak egyszer órát adó új tanárt. Eközben én a paplan alá bújva (kemény ez az ősz itt, van vagy 16 fok is ;)) böngésztem a netet, és készültem a délutáni interjúmra az egyetemi supervisorommal. Mivel ilyenen még sosem voltam, ezért egészen vakon repültem. Próbáltam kitalálni, mit is szeretnék kutatni, meg hogy milyen módszerekkel. Néhány órányi masszív marketing-kutatás olvasgatás után azért arra jutottam, neki kéne állni kiporszívózni a kölcsön lakást, meg felmosni, meg mosni, meg ilyenek. Röpke 1.5 óra alatt ezekkel is sikerült végeznem, szóval csocsi-ragyiként tudjuk majd ma átadni az eredeti lakójának.

Közben még az is belefért, hogy az autócskával egyedül átmenjek az új lakáshoz (először vezettem manuális váltósat bal kézzel, de nem volt nehéz egyáltalán – lehet önbizalmat adott, hogy páromnak is nagyon jól megy már), és megnézzem, hozott-e valamit a posta, de sajnos semmi nem érkezett még. Szépen visszagurultam az ideiglenes szállásunkhoz, majd pedig én is felültem a villamosra. Közel 45 perc kell innen beérni az egyetemig, de nem azért, mert annyira hosszú lenne az út, hanem mindenhol áll vagy 2 percet a jármű. Beszélgetnek az emberek a kalauzzal, nincs rohanás, mindenki ráér. Épp ezért bőven kell időt hagyni a tömegközlekedéses utazásra. Kocsival mindez 15 perc lenne, csak hát a parkolás nem egyszerű mulatság a belvárosban.

Az egyetemen már várt a fő supervisorom, aki 10 évvel ezelőtt költözött ide Oroszországból. Nagyon kedves, helyes, és legfőképp okosnak tűnik. Gyorsan körbe is mutogatott mindent az intézetben, be is vitt a másik 2 supervisoromoz, egyikük lengyel, német férje van, és szintén vagy 10 éve itt él, míg a másikuk egy nagyon szúrós szemű, de élőben lazának tűnő nő, aki azt hiszem benne volt abban a csapatban, aki tréninget tartott nekünk még anno Budapesten. Meglepetésemre kiderült, hogy lesz saját asztalom, kapok egy MacBook Air laptopot (itt mindenkinek az jár), és jövő péntektől már dolgozhatom is nekik. Egyelőre, amíg át nem jutok a beiratkozás rögös folyamatán, 6 hetes szerződéssel, utána meg állandóra. Ösztöndíjat kapok, ha gyorsan fejlődöm, akkor akár 3 hónapon belül senior kutatási segéd is lehetek, ami még több havi apanázst jelent. Emellett kereskedelmi kutatásokban is részt vehetek, és ami még ezen felül is csak extra plusz az az, hogy automatikusan betettek a Mars Lab-be. Mivel 10.5 évet dolgoztam Mars márkákon, alig várták, hogy jöjjek már, és részt vegyek a Marsos meetingjeiken, mert én lehetek a kontroll arról, hogy az életben mennyit hasznosítanak a brand managerek a megtanultakból. A folyosón már amikor mondták a nevem, hogy engem visznek bemutatni, akkor többen jelezték, hogy majd beszéljünk, mert nagyon kíváncsiak, milyen lehet az “igazi életben” dolgozni.

A kb. 1 órás megbeszélés után párommal hazazötyögtünk, majd fel is kerekedtünk azonnal, és elmentünk venni olyan szükséges dolgokat, mint tányérok, evőeszközök, poharak, bögrék, mikró és hűtő. Egy csodaszép (mezei fehér) Whirlpool hűtőre esett a választásunk (ez volt a legakciósabb ;)), szerencsére még tudtunk alkudni az árából is arra hivatkozva, hogy oké, hogy akciós, de a neten olcsóbbért láttuk. Ki is fizettük, másnap már szállítják is az új lakáshoz (tipp: a házhoz szállítás akár 15-20 $-ral is olcsóbb, ha nem kéred a felcipelést, és magad megoldod). Mivel a csütörtök itt a fizetésnap, ezért ekkor este 9-ig vannak nyitva az üzletek (máskor 9 vagy 10 és 5 között, illetve vasárnap 11 és 5 között), így beugrottunk még az IKEA-ba (ejtsd: ájkie ;)) körülnézni. Ha lenne már bevételünk, akkor nagyjából azt az árszínvonalat hozná, mint otthon, de jelenleg még elég húzósnak tűntek nekünk az áraik.

A körbenézés után első esténket töltöttük az új lakásban, az új ágyon, az új ágyneműben, az új éjjeli szekrénykéink mellett, de ugyanolyan jót aludtunk, mint régen :).

Bútorozottak lettünk

Párom reggel elment besegíteni egy kertészeti kisvállalkozásba, így egész nap kertek rendbetételével foglalkozott. Volt ott minden, sövénynyírás, gereblyézést, metszés, meg ilyesmik. Míg ő a kenyérkeresők ausztrál életét élte, addig én próbáltam kikászálódni az ágyból, és összeszedni magam, hogy 9-re beérjek az ügynökségre. Ehhez a 8 akárhanyas villamost kellett volna elérnem, de mivel már így is 10 perces késében voltam, gondoltam, minek sietni. Egyszer csak csörög a telefon, és hát nem a bútorosok hívnak? Azt mondják 10 perc múlva ott vannak az új lakásnál. Gondoltam az szép lesz, mert hát még be kell előtte nyargalnom a bankba vagy készpénzt kivenni, vagy pedig átállíttatnom a napi limitemet. Futok teljes harci díszben, magas sarkúban, laptoppal a vállamon, mire nem kiderül, hogy a bank csak 9.30-kor nyit?! A sikítófrász kerülgetett, de végül csak sikerült lecsapolnom az automatát. Igaz, egyszerre max. 300 $-t lehet felvenni, nincs más opció (a mi bankunknál, a mi kártyánkkal), így néhányszor be kellett dugogatnom a kártyát, hogy a megfelelő mennyiségű pénzhez hozzá tudjak jutni.

Bankból rohanok a ház felé (gyalog 15-18 perc, magas sarkúban 20-25), mire megint hívnak, hogy hol vagyok már, mert ott vannak. Esküdöztem nekik, hogy kb. még 10 perc kell, mire odaérek, de nem nagyon akarták felfogni, hogy miért nem jövök le az emeletről. Mire megjelentem, megértették nagy nehezen, hogy nem itt lakunk még (bútorok nélkül nehéz is lenne), és felcipelték a lapra szerelt cuccainkat. A kanapé és bárszékek még nem érkeztek meg, majd hívnak, ha hozzák.

Elloholtam ezek után a villamoshoz, ahol kiderült, reggel 9 és délután 3 között féláron lehet utazni azokon a szakaszokon, amiken nem ingyenes a menet. Mielőtt felszállhattam volna, látom megint egy cipő mínuszban vagyok, szerencsére, ez még javítható, de azért haza kellett ugranom egy cseredarabért. Még így is sikerült 10.30-ra beérnem (persze azért üzentem nekik, hogy késni fogok a váratlan bútorszállítmány miatt [tényleg délutánra ígérték]). Aztán írtam egy briefet a meggyötört designernek logó ügyileg, meg csináltam egy bizonyítási folyamatot, hogy miért rossz az, amit előző nap tervezett, szóval volt mit csinálni. Végül a főnök behívott egy brainstormingra is, hogy ötleteljünk közösen egy kreatívval. Érdekesen gondolkodnak, bár a főnöktől szerintem lehetne tanulni. Az is érdekes, hogy stílusilag elég sok otthoni kollégának megtaláltam a “hasonmását” itt. Lehet, hogy adott pozícióra, adott tulajdonságokkal (külső-belső) bíró embereket vesznek fel mindenhol a hálózatnál? 😉

Mivel itt szerda amúgy munkaszüneti nap (ANZAC day – az I. világháborúra emlékeznek), ezért úgy döntöttünk, ez lesz a szerelések napja. A maláj, illetve kínai bútorok mellett az IKEA elbújhat majdhogynem, ugyanis olyan pöpecül volt minden készre csinálva, hogy sity-suty össze lehetett állítani az ágyat, no meg az éjjeli szekrénykéket. Az összes ruhánkat, meg cuccunkat ismét beraktuk a bőröndökbe, és áthurcolkodtunk a másik lakásba. Ott szépen kiraktunk mindent (háááát, nem sok mindenünk van), aztán felraktuk a beépített szekrény legtetejére a 4 bőröndöt. Mondjuk azt, ott lesz a végleges helyük most egy darabig.

Biztató jelek

Késésben voltunk, így indult a nap. Bár az, hogy a kérdőíveim késtek (a beszervezett 10 ausztráltól, ez volt a késedelem legfőbb oka) valahogy nem izgatott. Úgyis van mindig valahogy, nem? Meg egyébként is, mi történhet, kirúgnak onnan, ahol nem is dolgozom? Szerencsére azért megoldódott a helyzet, sikerült hozzájutni a válaszokhoz, és mivel a csajszi, aki mellé be vagyok osztva egy darabot sem csinált, így akár még jónak is mondhatom a végeredményt. Ma reggel 9-től azon dolgoztam, hogy összerakjam az eredményt, ami ebből a pár emberből már látszik. A főnök jó fej akart lenni, és kikérte a véleményem a projekthez tervezett logó verziókról. Egy darabig próbáltam magam visszafogni (értsd: nem válaszoltam a kérdésére), de aztán csak kinyögtem neki, hogy mind rossz, úgy ahogy van. A legstílusosabb art directoruk által tervezett logók még annyira sem voltak közel például a kutatás tanulságaihoz, mint ide Csajágaröcsöge, pedig az legalább 16 000 km-re van, ha van. Mit mondjak, nem esett jól nekik. Úgyhogy holnap ott kell lennem a re-briefen. De ami ennél még jobb, még ezek után a főnök elmondta, hogy lesz a jövő héten is egy tender, és szeretné, ha benne lennék. Ja, és már fizetne is érte valamennyit ;). Ha ez kell, tudom hozni továbbra is a “megmondomafrankótmindenkinek ” oldalamat, ugyan szerettem volna elfelejteni, de ezek szerint itt mégis erre van igény.

Párom ma megkezdte az angol nyelvsulit. Szerencsére csak 17-en vannak a csoportban (többet mondtak az elején), ebből 7 ázsiai, 1 orosz, 1 brazil, a többiekre meg már nem emlékszik. Padtársa Lee, akitől olyan csodákat lát, hogy csak pislog. Okos telefonon úgy írnak az ázsiaiak, hogy a képernyőn ujjal megrajzolják a betű nagy részét, és amire már felismerhetővé válik, addigra a beépített karakterszett is megjelenik, és rá tudnak bökni, hogy melyik kis házat vagy éppen pálcikát akarják ténylegesen leírni. Bevallom, egy picit aggódom, mert lehet, hamarabb fogja tudni párom elolvasni a kínai étteremben a menüt, mint rendelni egy jóízű steaket valamelyik helyi, ausztrál étteremben ;). A tanárnénijük egyelőre jónak tűnik, lassan, szépen magyaráz. Bár olyan érdekességeket is elmond, mint például az alfabetikus sorrend mibenléte. Végül is jogos, egy ázsiainak ugyanúgy nem mond semmit az ABC, mint nekünk a rajzocskák.

Házfelújítás extra sebességgel

Péntek délelőtt átmentünk a jelenlegi “főbérlőnk” ausztrál pasijához, hogy felmérjük, mennyi melót jelentene megcsinálni a festést, amivel addigra kész szeretne lenni, amire a leányzó visszaér. Mivel még sosem jártunk nála, nem igazán tudtuk, mire számítsunk. Kiderült, hogy a konyhával egybe nyitott nappaliról lenne szó, ami kb. 4 méteres belmagasságú. Eredetileg onnan indult a beszélgetés, hogy van egy-két rosszul megcsinált rész a festés alatt, amit próbált kijavítgatni, de hát egyre többet fedez fel, és nem igazán tudja, hogyan fogjon hozzá, és a legfőbb, nem tudja, hogyan lehet jól megcsinálni. Párom szakértő szemekkel felmérte a dolgot, mondott a feladatra egy 1.5 napos határidőt plusz festés. Ami kellett, az azonnal megvásárlásra került, és délután indulhatott is a munka. Volt ám meglepetés rendesen. A felső festés alatt volt vagy 4 különböző színű és állagú anyag, volt olyan, ami míg kb. 50 év után is képes volt kenődni. Na ezt például nem is értettük. Ahogy párom csiszolta meg csiszolta a falat, hiába húztunk körbe takarófóliát az egész részen, úgy ömlött ki az ajtón a por, mintha egy kéményt elfordítottunk volna oldalra, és egy héten keresztül folyamatosan füstöltünk volna vele. Aztán jött a gipszelés, meg újra a csiszolás. 2 nap után (reggel 8-tól hajnal 2-ig kisebb megszakításokkal) a fal nagyon szép lett, sima, és egyenletes, dehogy minden pórusunkból por jön ki még most is, az sicher. Időközben felmerült az is, hogy esetleg le lehetne gipszkartonozni a mennyezetet, meg a téglafalat, meg meg lehetne csinálni a fürdőt, meg a mellékhelyiséget is. Először csak a festéssel végezzünk inkább, jó? 😉

Szombaton még hivatalosak voltunk egy születésnapi partira is, készítettem finom tortát, amit végül mondjuk mi meg sem kóstoltunk, mert el kellett jönnünk folytatni a házfelújítást. Viszont találkoztunk még néhány magyarral, olyanokkal, akik 25-30 évvel ezelőtt jöttek ki. Nagyon jó fejek voltak, adtak pár tanácsot, amit lehet, érdemes lesz megfogadni. Hihetetlen amúgy, milyen élettörténeteket ismerhetünk meg itt.

Ma (vasárnap) végre eljutottunk a bútorboltba, és megrendeltük a berendezéseinket. A kanapé kivételével mindent ki fognak szállítani kedden. Vagy legalábbis, remélem ;). Egy hűtőt, meg egy étkezőasztalt azért be kéne szereznünk, de ez úgy tűnik, még odébb van.

Souvenir fish

A napokban történt, hogy párom kiment pecázni a henley beach-i mólóra a frissen beszerzett, ropogós csontijaival. Mivel még ő sem nagyon bízott a sikeres fogásban, ezért a boton meg a csalin kívül semmi mást nem vitt magával. Igen ám, de az első pár percben már fogott is néhány kishalat. Hova tegye, hova tegye, hát látott magától nem messze egy üres vödröt, abba szépen elkezdte beledobálni. Picivel később látja, hogy jön egy csóka, kezében egy épp akkor fogott hallal, és rakná bele a vödörbe. A vödre viszont már tele van. Csodálkozik, kérdezi páromtól, kié ez? Ő meg mondja: souvenir fish :). Kiderült az ember olasz volt, és hát nagyon örült, hogy ez a kedves német-orosz srác (khm, párom) telepakolta hallal a vödröcskéjét. Mondta is neki, igazi gentleman vagy, meghívlak egy french fries-ra :).

De hogy a horgászkalandokat még tovább színesítsem, egy másik este az itteni mólóra ment ki párom a beújított rákász hálóval. Fogott is néhány kisebb rákot, de azok kiúszkáltak a hálóból. No ez azért is lehetett, mert izgalmasabbnak tűnt, hogy a szomszéd pecás tintahalakat fogdos. Mikor már sokra járt az idő, párom el is indult hazafelé, amikor is lenézve egy bazi nagy valamit vett észre közvetlenül a sekély, partszéli vízben. Nézi, nézi, hát nem egy jó méteres rája volt az? Felbugyogott a horgászvér benne, és gyorsan rádobta a rákászhálót a rájára. Arra rájött, hogy magától vélhetően nem fog belemászni a 20 centis nyíláson a rája, de hát az is jó, ha elkábul kicsit, nem ;)? Szerencsére nem hozta haza, mert hát nem lett volna hova kiakasztani a trófeát.

Az első saját kuckó

9-kor már bent ültem az ügynökségi kölcsön asztalnál, és próbáltam kitalálni, hogy a) miért amortizálom le az összes cipőmet idekint nulla használattal (lehet, nem bírják a szekrényben állást?), b) vajon milyenek lehetnek a tipikus ausztrálok, akiknek a fotóit kéne használnom a kutatásban, a megszemélyesítési “játékban”. Kor szerint még csak-csak megoldom, de mekkora az aránya itt Dél-Ausztráliában az ázsiaiaknak, az afrikaiaknak, a dél-amerikaiaknak, az indiaiaknak, stb?! Mivel a kutya nem tudta ezt nekem megmondani, ezért összeraktam valamit majd’ 3 órás tökölődéssel, de azért még mindig tudnám finomítani, ha értenem, hogy mondjuk nem számít-e rasszizmusnak, ha a negatív karakterszettbe teszek be egy indiait, és a vidámba egy japánt, viszont a sikeresek közé mondjuk csak kaukázusi arcokat válogatok (mert a stock felhozatal azért bekorlátoz rendesen). Na mindegy, reklámosdiból ennyi épp elég. Bár valahol le kéne akasztanom 10 ausztrált, aki válaszol a kérdőívemre. Nem lesz egyszerű…

Viszont ma 3 órára átmentünk az ingatlanoshoz a kulcsokért. Átvettünk mindent, összesen 10 darab kulcsot, kettőről még ők sem tudták, mihez valók, szóval többletben vagyunk. Megkaptuk a hibalistát is, egy-két karcoláson és a szőnyegen hagyott bútornyomokon (pl. négy ágyláb mélyedés)  kívül más nem hibádzik a lakással. Szerintük ;). Mi még találtunk egy lötyögő csapot, meg egy megkarcolt terasz ajtó sínt, de mivel 7 napunk van arra, hogy ezt jelezzük, ezért szépen felírtuk ezeket, és jövő hétfőn majd bevisszük az irodájukba a papírost. Nem mondom, volt 1-2 álmatlan éjszakám, hogy jól választottunk-e, mert 5 perc alatt eldönteni valójában rohadt nehéz, hogy itt szeretnél-e tényleg élni legalább 1 évig. De megnyugodtam, jól döntöttünk. A lakás szép napos, tiszta (azért még rámegyünk egy adag helyi Domestos-szal a dolgokra), csendes házban van, a terasz is egész normális méretű, és az autócska is fedett helyen éjszakázhat, zárt kapuk mögött. Méricskéltünk is egy kicsit, kitaláltuk, mi, hogyan férne el, és úgy néz ki, sok bútort nem kell majd venni szerencsére.

Hívtak a “költöztető” cégtől is, mármint azoktól, akik ingyenesen segítenek elintézni a villany, gáz, internet bekötését. Előbbi kettő simán megy, villanyszámla 3 havonta, míg gáz 2 havonta fog jönni (bár ugye az ingatlanos elsőre azt mondta, hogy ez nem a mi költségünk, de mégis, ugyanis keverte a vízzel). A kábeles internetet végül nem tudtam rajtuk keresztül beköttetni, mert egyikünk sem dolgozik még, és ahhoz bizony ez kell. Köszike.

Meló?

Időben indultunk a reggel 9 órási állásinterjúra, hagytunk magunkat 45 percet az igazából negyedórás útra. A vége mégis szűk lett, köszönhetően a a belvárosi parkolási mizériának. 8.50 körül találtunk egy helyet, ahol max. 1 órát lehet jeggyel megállni. Kicsengettük a 2.5 $-nyi díjat, majd elszaladtunk a fejvadász céghez. Pont koccra értünk oda. Kaptunk több oldalnyi papírt, amit ki kellett tölteni, meg el kellett fogadni (úttörő becsületszavunkra esküdtünk, nem keressük meg a munkáltatót direkt ajánlattal, ha netán felvennék páromat), aztán jött a bácsi. Bácsiról kiderült, hogy lengyel származású, a szülei nulla nyelvtudással jöttek ki kb. 20 évvel ezelőtt, szóval elmondta, tökéletesen átérzi párom helyzetét, és próbál segíteni. Mivel úgy ítélte meg, hogy a válaszai alapján tényleg csinált már ilyen autóvillamossági szereléseket, ezért megpróbálja elérni, hogy hívják be egy gyakorlati tesztre. Ha ezt sikerül elérnie, és a teszt menni fog, akkor akár még fel is vehetik, annyira hiány van a szakemberből ezen a területen.

Addig-addig beszélgettünk, mire kiderült elmúlt már 10 óra, és mire visszaértünk a kocsihoz (és a 10 perce lejárt cetlinkhez), már díszelgett is rajta egy 43 $-os parkolási bírság. Nem volt időnk dühöngeni, mert 10-re kellett volna beérnem az ügynökségre, ahonnan kapásból késtem 15 percet. Szerencsére nem paráztak ettől, viszont így nem az ügyfélkapcsolati osztály vezetője (helyi én) briefelt, hanem az ügyvezető. A megbeszélésre bejött egy account manager csajszi is, aki olyan gyorsan beszél, hogy a fülszőrszálaim leégtek a kagylózásban való erőlködéstől ;). A lényeg a lényeg, egy helyi (kormányzati) tenderbe kell besegítenem. Meg ehhez egy igencsak kezdetleges kutatást összerakni. Az account csajszi nyomult, szerinte mit kéne, szóval szépen meghallgattam, és mérlegeltem. Összeraktam a magam kis lineáris módján egy logikai rendszert egy jó 2-3 órás internetes kutakodás után. Kérdezem a “főnököt”, ráér-e, mert megosztanám, mit találtam. Persze. Elmondtam, megértette, tetszett neki. Kérdezte, maradok-e 5.15-ig. Mondom szívesen, de minek? Hát lesz ilyen all staff meeting, és akkor ott bemutatna. Oks, gondoltam. Dolgozgattam, dolgozgattam, aztán eljött az idő, kiment mindenki (magától, időre) az előtérbe, és a “főnök” a bemutatásommal kezdte. Ki vagyok, honnan jöttem, mit keresek itt, min segítek nekik épp. És hozzátette, hogy mennyire király munkát látott tőlem a mai napon. Aztán megtapsoltak. Bejelentettek még 1-2 dolgot, pl. hogy valaki ma van 10 éve a cégcsoportnál, vagy, hogy valaki elmegy, meg hogy egy másik valaki visszajött. Interjúvoltatják a kreatív igazgatókat, és kb. már 2-3 hét, mire be tudják jelenteni, hogy mikortól kezd majd a kiválasztott. És mivel ez egy nehéz időszak, és a “főnöknek” kell a kreatív igazgatói feladatokat ellátnia, így legyenek vele továbbra is kíméletesek. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnik a szitu :).

Párom jött értem 17.45-re, siettünk haza, hogy gyorsan össze tudjam ütni a kenguru brassóit, ugyanis ezt ígértük be mára az Adelaide-ben épp tanfolyamon résztvevő, amúgy Sydney-ben élő magyar ismerősnek. A kaja egész jó lett, lehet a néhány üveg Toohey Dry Extra is segített rajta. Most meg megyünk, eltesszük magunkat holnapra, 9-kor kezdődik a “robot” az ügynökségen.

A piros cipő meg a német csóka

Az elmúlt pár napot annak szenteltük, hogy próbáltunk munkát szerezni. Mindketten hátrányos helyzetből indulunk: párom ért mindenhez, van olyan végzettsége, ami itt hiányszakma, de még nem beszél angolul; én beszélek angolul, de a PhD mellett csak részidőben dolgozhatom, és valamiért ebből itt keveset hirdetnek. Szóval bújjuk a netet, a helyi újságokat, vadásszuk az utcai kiírásokat, mindent. Sőt! Még néhány autószerelő műhelybe is bekopogtattunk, hogy nem kell-e a mellettem álló fiatalember, aki képzett műszaki zseni, magyar nyelven. Sajnos még akkor sem kelt el, amikor németnek néztek minket, de apróságokon nem akadunk fenn, próbálkozunk tovább. Tegnap találtam is az apróhirdetéses oldalon egy felhívást, hogy egy cég keres autóvillamossági szerelőt. Gondoltam, lesz, ami lesz, elküldöm párom önéletrajzát, meg őszintén megírom, hogy nem nagyon beszél még angolul. Meglepetésemre visszaírt az emberke, hogy mondjak még pár szót, mit is tud az ember, mert ők hisznek abban, hogy egy jó környezetben biztos gyorsan fel fogja magára szedni a nyelvet. Vele még ma is leveleztem, meglátjuk holnapra mit talál ki. Szintén ebben a szakmában küldtünk be egy önéletrajzot egy munkaerő-közvetítőhöz is. Onnan is hívott a csóka, hogy érdekelné őket párom, és szeretnének vele egy telefonos interjút csinálni. Hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy ennek nincs értelme, esélytelen lenne a dolog, így kinyomoztam a csávó e-mail címét, és írtam neki, hogy bocs, de hát az angol nyelvtudás igen csak szegényes, és így nem akarnánk rabolni az idejét. Tőle is jött a válasz, hogy őt nem érdekli, mennyire beszél angolul, mindaddig, amíg meg tudja csinálni a feladatot – és egyébként is, ők az egyenlő bánásmód hívei, és legyünk szívesek holnap reggel 9-re befáradni hozzá. OK, ott leszünk ;).

Ma 3-kor nekem is jelenésem volt az egyetemen. Szépen felöltöztem, mert elvileg most találkozhattam volna az egyik intézetvezetővel is, no meg a kutatásvezetőmmel is. Baktatunk az épület felé, és mi történik? A kedvenc piros (szerencse) cipőm sarka úgy kettétört, hogy ott helyben sírva fakadtam (majdnem). Irány haza, közben e-mail a csajnak, hogy kések kb. 15-20 percet. Majd irány vissza megint az egyetem (most már 2 tartalék cipővel), végre találkozás a kontakttal. Ami kiderült: ösztöndíjat biztos, hogy kapok; a beiratkozás 2 hónapos folyamat (nem sietik el); júliusban kezdhetem a sulit.

Hazafelé jövet vettünk páromnak is végre egy itteni telószámot, szóval már neki is van eredeti, ausztrál száma a ‘yes’ Optus-tól. Feltérképeztük azt is, hogy mennyiért lehet háztartási cuccokat beszerezni. Árak a Kmart-ból: tányér darabja: 2 $, bögre darabja: 2 $, mondjuk, ha valaki nem darabonként akar ilyet venni, akkor van egy 80 darabos indulószett 69 $-ért, abban van kés, villa, kanál, fakanál, leveses fazék, stb. Ágynemű 15 $-tól, vasaló 15 $-tól, porszívó és mikró 49 -49 $-tól kezdődnek. Hajszárítók 18 $-tól már elérhetők. Ja, és a legfontosabb: rákász háló 10 $ :).

Péntek 13

Van, aki tudja, van, aki nem, de péntek 13-án születtem. Ezért inkább szerencsés, mint szerencsétlen napnak tartom az ilyen péntekeket. Ma azonban nem ebben a szellemben indult a reggel. A lakásbérléshez át kellett utalnunk 2 heti bérleti díjat és 6 heti kauciót. Ez mind rendben is van. Gondoltam, felsuhanok a netre, online áttolom, és majd 10 órára szépen besétálunk széles mosollyal az arcunkon az ingatlanos nénihez. A suhanásig rendben is voltunk, de aztán jött az a rész, hogy a megtakarítási számlánkról nem tudok utalni, csak ha a folyószámlára teszem át az összeget. De még ha átteszem, akkor is meg kell emelnem a napi limitet, hogy teljesíteni tudjam az utalást. Ez sem lett volna gond, ha át lett volna állítva az ausztrál telefonszámomra a banki SMS szolgáltatás. Sajnos, az online átállítástól számítva 2 napon belül válik aktívvá a változás. Így gyors zuhanyzás után irány a bank. Menet közben azért sikerült leamortizálnom a telefonomat is, akkorát szaltózott, majd esett a küszöbre, hogy betört a külső kijelzője :(. Elég morcosan érkeztem a Westpac-hez, ahol is négyen álltak előttem sorban. Az egyik bankos néni olyan jóízűeket csevegett az emberekkel, hogy csak teltek a percek, rohantak a mutatók az órán. Mire sorra kerültem, mondta, hogy ha ő veszi le a zsetont a megtakarításinkról, akkor az 5 dollár lesz, szóval fáradjak szépen a kijelölt netezős géphez, húzzam át az összeget a folyószámlára, és jöjjek vissza hozzá, ha megvagyok. 1 perc múlva újra ott toporogtam az ablak előtt. Aztán kiderült, hogy az utalás akár 1 hét is lehet a másik bankhoz, no meg le sem tudja ellenőrizni, hogy jó-e a másik fél bankszámlája, ezért vegyem ki inkább készpénzben az összeget, és fussak be vele az egy utcányira lévő másik bankba. OK, legyen így. Van-e kártyám? Mondom van. Azt mondja, akkor adjam oda neki, mert ha ezt használom, akkor jobban járok, mert nem kell banki díjat felszámolnia. Bankos mond ilyet? Hol vagyok, a kész átverésben? Kezemben a pénzes borítékkal átszáguldottam a másik bankba, ahol már párom várt egy frissiben húzott sorszámmal (kérem szépen, így kell összedolgozni), és mire kipihegtem magam, már mehettem is a pulthoz befizetni a pénzt. Innen uzsgyi az ingatlanos, szerencsére az is 200 méteren belül volt.

Miközben a nénire várakoztunk, párom kiszúrt egy ingatlanos névjegyet, méghozzá Mr. William Csorba-ét. Ilyen névvel nem nagyon lehet más az ember, mint magyar, nem? (Az ingatlanos néni meg is erősítette a végén, hogy onnan származik a csóka) 😉 Leültettek egy tárgyalóban minket, megnézettek velünk egy “hogyan legyünk jó bérlők” című videót, majd rátértünk a lényegre, a szerződésre. Kéthetente kell fizetni a bérleti díjat, nincs gázköltség (azt a tulajdonos fizeti), negyedévente 59.65 AUD a víz, és a villany meg a kábel annyi, amennyit használunk, meg amilyet bevezettetünk. Szöget nem verhetünk a falba, a szőnyeget takarítanunk kell, az erkélyen sütögethetünk, 16 hetente ránk néznek azért, és április 19-én, délután megkapjuk a kulcsokat, illetve a lakás hibalistáját (hol mi van megkopva, stb, amit nekünk is át kell néznünk, és ha találunk még valamit, akkor azt fel kell jegyeznünk rá 2 héten belül, különben a végső ellenőrzésnél ránk terhelhetik a “kár” kijavítását, és levonhatják a kaucióból).

Kezünkben az aláírt szerződéssel hazabandukoltunk, kipakoltuk az összes felesleges papírt a táskából, beültünk az autócskába, és bementünk a belvárosba a Skills Recognition Centre-be, ahol is elvileg tudnak segíteni abban, hogy párom szakmáját el tudjuk ismertetni. No kiderült, hogy hiába van meg a szakmai végzettsége és a szükséges tapasztalata is, mivel műszaki interjút is kell a szakmában csinálnia, ezért addig nem tudják ezt az elismertetést megcsinálni, amíg nem beszél egy picit jobban angolul. Viszont engem felvettek valami adatbázisba, ami majd jól kiköpi, ha beviszem mindhárom diplomámat nekik, hogy a képzettségem megfelel az itteni sztenderdeknek. Majdnem felnyerítettem a röhögéstől, de visszafogtam magam. Gondolja a bácsi, hogy a PR vízumhoz nem kellett túlesni egy szakmaelismertetésen? Napra pontosan megmondtam neki, melyik hatóság, melyik napon ismert el milyen szakmában. Na erre pillázott szegényem, és inkább felvett egy ingyenes, hogyan írjunk jó önéletrajzot workshopra. Mikorra? Május 8-ra. Nem, nem ekkor van csak szabad hely, ekkor lesz a következő ;).

Álmodoztunk egy kicsit, így elmentünk a tegnap már nagy vonalakban említett bútorboltba (link a Hasznos infók résznél), és megnéztük az úgynevezett “package”-eket, amelyekkel akár 500 dollárokat is meg lehet spórolni. Tényleg vannak jó ajánlataik, na! Már csak 6 nap, és lemérhetjük az új kéglit a berendezéshez :).

Egyből egy

Az elmúlt óra (és szerintem így a nap) híre (és itt még csak délután 2 óra felé jár), hogy elnyertük a lakást. Azt az egyet, amire eddig pályáztunk. Azt, ahol az ügynök nem is akart velünk először foglalkozni. Szóval hamarosan költözünk! Április 20-tól béreljük a lakást, de látva az előző lakó tisztasági szintjét, 2 napig mást sem fogunk csinálni, mint takarítani. Aztán még be kell szerezni a bútorokat, no meg egy hűtőt, az ugyanis az egyetlen, ami nincs a nagy elektromos gépek közül a lakásban. Így pont jól jön, hogy a mostani szállásunkon 25-26-ig maradhatunk.

És akkor pár szót a bérleményről. A Google Maps szerint 180 méterre van a tengerparttól, és rosszul emlékeztem, nincs addig egyetlen keresztutca sem. Nyugati fekvésű, szóval az erkélyen még délután is lehet sütögetni. Ha már nálunk a kulcs, és rendbe raktuk, akkor majd töltök fel róla képeket.

Közben megint kaptunk a helyi magyaroktól jó tanácsot, így kiderült, vannak olyan akciók, hogy 500-1000 dollárból be tud az ember rendezni egy-egy helyiséget. Ami azért nem rossz, látva a kb. 1 héttel ezelőtti, rendes bútorboltos árakat. És még egy jó dolog, végre párom is el tudja magát foglalni, besegít egy kis dobozhajtogatással az egyik itteni kedves magyar párnak, szóval ő az első ausztrál kereső a családban :).

A poszt megírása és közzététele után érkezett a nap másik híre: április 17-én, délután 3 órára mehetek beiratkozni a PhD képzésre. Na, még valami mára? 😉

Hogyan telepedjünk le?

Kérem szépen, ma ismét elkonvojoztunk az autókölcsönzőhöz (vicces ez az ApolloCar-os oldal, a Hertz-el működnek itt együtt, mégis kb. fele annyiért lehet rajtuk keresztül bérelni, mint a Hertz-nél direktben), és visszaadtuk a Corollát. Szerettük, szép volt, de már itt van nekünk a hivatalosan “ocean blue” Fordocskánk.

Rövid bevásárlás után megtörtént ma az első lakásra jelentkezésünk. Igaz, majd’ minden másnap megnéztünk eddig 1-2 lakást, ez volt az első, amire úgy éreztük, érdemes pályázni. Glenelg South-on van, 2 vagy 3 utcára a tengerparttól, 2. emeleti (ez a teteje a háznak), 2 szobás, fürdős (mosó- és szárítógéppel), konyhás, nappalis, erkélyes. Elsőre szerintem nem voltunk szimpatikusak az ingatlanosnak, pláne azután, hogy a kezdő kérdésére (Remélem, dolgoznak?) egy kitérő választ próbáltam adni, és tereltem egyet a PhD-val. Azért adott egy jelentkezési lapot. Ez alapján 50 pontot ér náluk a (helyi) jogsi, 40-et az útlevél, 30-at 4 hét rentről szóló számla, 10-et a bankszámla, 10-et a születési anyakönyvi, és újabb 20-at, ha van még valamilyen fotós igazolványod. Gondoltam magamban, bakker, megcélozzuk a maximumot :). Kitöltöttem szépen a jelentkezési lapot, becsatoltam mindkettőnk útlevél másolatát (még a nagykövetségi hitelesítéses verziót), mindkettőnk ausztrál jogsiját, mindkettőnk angol jogsiját, mindkettőnk születésijét, a közös bankszámlánk aktuális egyenlegét, a short term szerződést az előző helyről számlával együtt, még 2 korábbi sydney-s referencia levelet, és plusz egy A4-es oldalnyi színes-szagos bemutatkozót magunkról, miért lennénk mi az ideális bérlők (érzelmekre hatva, ahogy azt az otthoni ingatlan piacos marketing kommunikációs múltamban megtanultam). Plusz kifejtettem, 1 hónapot egyben kifizetünk nekik, ha kell. Mit írt erre vissza a banya? Mondanék pár szót arról még, hogy milyen kötelezettségeim vannak a PhD kapcsán, és milyen összegű ösztöndíjjal kalkulálok? Szívem szerint azt válaszoltam volna, hogy a jó édes anyukád, persze leírtam neki a tényeket. Kíváncsi vagyok, mit fog válaszolni.

Délután jelenésünk volt a bevándorlási hivatal letelepedési előadásán. Elvileg, ha valaki állandó vagy ideiglenes lakosi vízummal jön, akkor érdemes egy ilyenre elmennie, mert hallhat ott nagy csodákat. Na, mi meghallgattuk, hogy Ausztrália milyen szép, Dél-Ausztráliának milyen régiói vannak, hogy Adelaide-ban nagyon nagy igény van az emberekre, mert annyi munka van, mint a szemét. Ja, hogy a munkák 70%-a nem kerül meghirdetésre. Ja, hogy ezt kizárólag a kapcsolatokon, ismerősi hálózatokon keresztül töltik be. Ja, hogy ha sokat beszélgetsz másokkal, vagy hívogatod a számodra tetsző cégek HR osztályát, akkor talán bekerülhetsz. Ja, és nézegessük a DIAC oldalait a hasznos infókért. Meg persze 2 évet kötelesek vagyunk itt élni PR-rel, mert aláírtuk a nyilatkozatot. Arról ugyan nem volt szó, hogy Ausztrália alkotmánya alapján nem korlátozhatnak szabad költözésedben, ha már állandó lakos vagy, de mindegy, egyelőre jól érezzük itt magunkat, és nem szándékozunk tovább menni.

Na, mit hozott a nyuszi?

Ma megint feszes menetrendünk volt. Kinéztünk a hétvégén pár autót, és azokat szerettük volna szemrevételezni. Először egy Holden Vivát gondoltunk szimpatikusnak, leginkább az ára miatt. Ahogy utánaolvastam a neten, szerencsétlen autó kapott ott rendesen hideget meg meleget is. Nagyon szélsőségesek voltak a kommentek: volt, aki szemétnek titulálta, más meg a legkirályabb autónak. Tény, hogy ezt a típust csak 2006 és 2009 között gyártották, mégpedig a Chevrolet Lacetti licence alapján, szóval sokat tényleg nem kellett a kocsitól várni, de azért reménykedtünk. Mit mondjak, műanyagból láttunk már jobb kivitelt, és olyat is, ami tovább maradt egyben. 2007-es modell volt ugyan, de az összes “ezüstözés” elhagyta már az eredeti helyét. Aztán néztünk egy Honda Civicet, a nagy szerelmet. Mivel ez a típus igen jól tartja az árát, ezért 2001-2003-as modellekben gondolkodhattunk csak. Ezeket meg vagy széthajtották már, vagy olyan szaguk volt, hogy inkább nemet mondtunk rájuk. Végül visszamentünk a 2007-es, 3 ajtós Ford Fiestához. Nézegettük, nézegettük, végül csak elvittük egy körre. Aztán lealkudtunk belőle egy keveset, és így igen baráti áron jutottunk hozzá (legalábbis azonos kilométerrel, azonos évjárattal összehasonlítva). Biztos vehettünk volna még olcsóbban autót, hiszen mire kell, csak rohangálni a városban, és igen, vehettünk volna drágábban is autót, de úgy voltunk vele, ennek alacsony a fenntartási költsége, tökéletes arra, amire nekünk van igényünk.

Mit lehet a drágáról tudni? Kék színű, és nagyon aranyosan néz ki :). 1,6-os motor van benne, manuális (az automaták kb. 2000-rel drágábbak), szedi a lábacskáját, és tényleg szép formája van. Olyat itt, hogy ABS meg ködlámpa az ember véletlenül se keressen, mert ezek mind extrának számítanak, és az átlag ausztrálok nem nagyon költenek ilyen nyalánkságokra. Miután megköttetett az üzlet, a kereskedő bácsinál otthagytunk 10% foglalót. Ő ideadott egy kitöltött papírt, amivel be kellett tipegnünk ugyanoda, ahol a jogsinkat is csináltattuk. Mindkettőnket megjelöltük tulajként, ugyanis lakásbérlésnél lehet előny, ha mindkettőnk nevén vannak dolgok. Elbúcsúztunk a bácsitól, felmarkoltuk a papírt, és bementünk az SA Service-be. Örültek, hogy milyen szépen ki van töltve a papír, és legomboltak rólunk 945 dollárt. Ebből 244 volt az illeték, 22 a névre átírás költsége, és a maradék pedig az 1 évre kifizetett rego. Cserébe kaptunk szép papírt, rajta a nevünkkel, hogy miénk a kocsi. Ezzel a papírkával elsétáltunk a helyi Autóklubba (RAA), és ugyan oda nem léptünk be, de náluk kötöttük meg a full comprehensive biztosítást a kocsira. Ez éves szinten 662 dollár lett, amit havi bontásban fognak vonni az itteni számlánkról. (Itt is függ mindentől, hogy mennyit fizet az ember, kortól, nemtől, lakcímtől, stb-től). Miután ez is megvolt, elmentünk a bankba, hogy a kocsi vételárának maradékáról kérjünk banki csekket. Ennek kiállítási díja 10 dollár. Kezünkben a sajtpapírokkal felhívtuk a kereskedőt, hogy nem bánná-e, ha ma visszamennénk a kocsiért, bár abban maradtunk, hogy holnap reggel megyünk vissza. Persze, menjünk. Elintéztük a maradék papírmunkát, és már párom be is pattanhatott az új autónkba. A bérelt Corolla rám maradt, így libasorban szépen hazajöttünk. Most itt áll a ház előtti beállóban a szerzemény, és az út túl oldalán a másik. Holnap reggel ugyanez a menet fog ránk várni, mivel reggel le kell tennünk a bérleményt. Ja, és persze ma megérkezett a jogsim is :).

Mini Kinizsi

Volt egy kolléganőm, aki minden év tavaszán megcsinálta a Kinizsi 40-est, azaz a Csillaghegy Dorog közötti 40 kilométeres hegyi túrát. 2 évvel ezelőtt épp nem akadt egy ismerőse se a szokásos társaságából, aki elkísérje, ezért odabent az irodában toborzott embereket. Úgy alakult, hogy csak én mondtam neki igent, mit nekem ennyi kilométer, végül is szeretek gyalogolni. Hát ja. Életem első (és ilyen formán utolsó) túráján azt hittem ott halok meg Békásnál, majd egy kicsit odébb Pomáz magasságában, de leginkább a szakadó esőben szerettem volna elföldelni magam Dorog előtt. Bár sikerült teljesíteni a távot a szintidőn belül, 1,5 hétig moccanni sem bírtam. Mintha nyaktól lefelé begipszeltek volna, és minden percben korbáccsal csapkodtak volna.

De miért írom most ezt le? Húsvét vasárnapunk punnyadósan telt, csak piacra mentünk, meg sütöttünk-főztünk. Hétfőre viszont már kellett valami programot kitalálni, és arra jutottunk, töltsük aktívan a napon, menjünk kirándulni. Kinéztem egy viszonylag közeli túrát, mindössze 30 percre volt tőlünk kocsival a hely, ahonnan indult. Szóval elmentünk Waterfall Gully-hoz, és a sikeres parkolás után (zsúfolt pesti utcákon szerzett rutin megint csak előnyt jelentett) elkezdtünk sétálni. Kiderült, hogy a túra 4 km hosszú – oda, meg persze ugyanennyi vissza. Az odában olyan emelkedések voltak, hogy azt hittük, kiköpjük a tüdőnket. Volt, aki felfelé is futva tette meg az utat, mi örültünk, hogy 2 óra alatt feljutottunk a Mount Lofty Summit-hoz, ahol is páratlan látvány tárult a szemünk elé. Adelaide városára lehetett letekinteni. Olyannak tudnám leírni a helyet, mint otthon a Hármashatárhegy, ahonnan a siklóernyősök ereszkednek alá. Pici pihenő után el is indultunk lefelé. Meglepetésre a lefelé út nagyon könnyű volt, kb. 30 perc alatt lent is voltunk. Igaz, mára már jóleső izomlázat tapasztaltunk a combunkban és a vádlinkban.

A dél-ausztrál Balaton

Még csütörtökön felhívtuk azt a kedves párt, akiknek a blogjáról szereztünk utazásunk előtt némi infót Adelaide-ről, és akik eddig e-mailen válaszolgattak nekünk butábbnál butább kérdéseinkre. Mindössze azt szerettük volna megtudni, hogy hol van az a tó, ahova ők szoktak horgászni járni. Kiderült, ők is oda készülnek a hétvégén, és mondták, ha van kedvünk, menjünk ki velük. Mivel párom pecabotja bármelyik pillanatban képes viszketni, így egyértelmű volt, hogy jelen leszünk a horgászaton.

Reggel korán fel is keltünk, mert be kellett vásárolnunk nem csak a mai napra, hanem az elkövetkezendő 2 ünnepnapra is. Vettünk némi csirkemellet, amit gyorsan bepácoltam, meg pár szendvicsnek való alkatrészt, és már indultunk is Milangba, az Alexandria tóra. “Pistike” (GPS) persze megint tudott egy olyan rövidebb utat, amiről egy idő után világossá vált, ő sem ismeri igazán. Eljutottunk ugyanis egy kereszteződéshez, ahol vagy jobbra, vagy balra lehetett csak menni. “Pisti” (GPS) meg közölte: menj tovább egyenesen 200 métert. No comment.

Odaérve kiderült, hogy jó sokan leszünk, velünk együtt 5 magyar család jött le piknikezni. Megismerkedtünk személyesen is az említett blog-gazdákkal, az ő barátaikkal, mostani “főbérlőnk” munkatársával, illetve egy kellemes meglepetés is volt, az eddig is nagy segítséget nyújtó család is eljött. A fiúk nagy vehemenciával kezdtek el horgászni, persze sokáig egy darab hal nem akadt a horogra. Párom gondolt egyet, és mondta, menjünk ki a mólóra, mert ott látta, hogy valakik épp egy halat fárasztanak. Hát persze, hogy ők is magyarok voltak. Igaz, ezer éve kint élnek már, velük is beszélgettünk jó pár szót, aztán úgy elment az idő, hogy pont addigra értünk vissza, amire a többiek meggrillezték a hozott húsokat, így ez elég bután jött ki.

Egyébként mintha tudták volna a halak, hogy teli pocakkal nem annyira akarnak majd az emberek ugrálni a bot után, ezért persze pont akkor lettek kapások, amikor mozdulni sem tudtunk. A végén azért csak sikerült kifogni egy jó 5 kilós pontyot, meg egy kisebbet is, de arról nem beszélhetünk ;).