Gyerünk bevásárolni

A javasolt témák közül egy újabb kerül ma terítékre (ah, minő kreativitás), méghozzá a boltok kínálata. Emlékszem, első ausztrál látogatásomkor azért rendesen fejfájást okozott, hogy mégis miket látok a boltok polcain, mert hogy a termékek java része nem hogy márka szempontból, de még csak felhasználási szempontból sem volt beazonosítható. Nem beszélve arról, hogy az iskolai angol órákon néhány igencsak alapvető élelmiszer nevét sem úgy tanultuk, ahogy azt a való életben használják (pl. spread). Másodjára azért már nem fogtak rajtam ennyire az élelmiszerboltok, most meg már aztán végképp nem ütközöm meg semmit. Simán elmagyarázom a boltosnak, hogy épp kukorica keményítőt keresek, aztán vagy megtaláljuk közösen, vagy nem 🙂 . Mi okoz még nehézséget? Pl. hogy nem tudom az istennek sem kitalálni, hogy mondjuk hol kell valami apró biszbaszt megvenni, amiről otthon tudtam, hogy ha bemegyek mondjuk a Tescóba vagy a Rossmann-ba, akkor ebben és ebben a szekcióban tuti megtalálom.

Na, de akkor lássuk, milyen kereskedelmi egységeket különböztetünk meg az ausztrál piacon:

1. Department stores (mint pl. a David Jones): ezt a boltot úgy kell elképzelni, mint mondjuk a Skála Metrót fénykorában. Egy légtérben több ruházati, szépségápolási, stb. egység, nem éppen a legolcsóbb árkategóriában. Ki lehet fogni szép és jó dolgokat, de azért az akció nélkül 250 dolláros, 5-6 évvel ezelőtti divatot tükröző darabok nem indítják be a nyálelválasztásomat. Ezen kívül a ruhák közötti válogatásban kavarodást okozhat a gyanútlan európai vásárlóknak a méretezés. Mert van, hogy a méretek a UK számozást követik, de van, hogy nem. Pl. egyszer a UK 10-es megfelel az AU 10-esnek, máskor meg mondjuk AU 12-esnek írják. De a legjobb az, hogy van AU 8-as nadrágom is, ami az otthoni 38-asnak felel meg nagyjából (nem ámítom magam, 8-9 éve tartoztam ebbe a kategóriába, szóval tuti van valami gebasz a számokkal). Ennél még megdöbbentőbb a fehérneműk számozása. Ugye otthon 75-től felfelé  futnak a számok, itt meg kezdik a 6-ossal. De még a kosárméretek is el vannak csúsztatva. Mire kisakkoztam, hogy nekem mi kell, addig hullott a hajam rendesen. Azért még most is van, hogy megvezetnek… Az már nem is meglepő ezek után, hogy persze a harmonizált méretezési rendszerben működő (tehát 6-22 UK/AU) számozás mellett tök más méretű felsőt, illetve fehérneműt hordok. Pedig az lenne logikus, hogy ha valami egységes, akkor tudja az ember, hogy a 8-as/10-es/12-es, stb. az ebből is, meg abból is ugyanúgy passzol. Hát nem 😦 .

2. Szupermarketek (mint pl. Woolworths/Wollies, Coles): a hétköznapi emberek élelmiszer bevásárlásának csúcsát ezek a boltok jelentik, mivel nem léteznek az otthon oly’ kedvelt hipermarketek. Legnagyobb örömködést az okozta ebben a kategóriában, hogy a Coles nyitott egy super store-t… Hát, aki járt már otthon akár a legputribb hiper Tescóban is, annak a super store fogalma értelmetlen. Bezzeg itt! Feltalálták, hogy ugyanazokat a termékeket, ugyanabban az elrendezésben kínálják, mint a szupermarketekben, csak – most figyelj – nagyobb alapterületen, nagyobb közökkel a gondolák között. Wow! 🙂

A kínálatot már megszoktuk, nem csodálkozunk már azon sem, hogy max. 2-3 féle márkát lehet mindössze megvenni adott termékkategóriából (na, jó, pl. ez a csokira meg jégkrémre nem igaz), de fogkrémből mondjuk van a Colgate, a Sensodyne, meg a Macleans (a csomagolás alapján ez a Signal itteni verziójának tűnik). Végülis ezek is elegek… Emlékszem, egyszer Pickwick tenderre készülvén összesen valami száz valahány féle teát (íz, forma, kiszerelés) számoltunk meg az egyik hiper polcain. Hát itt ilyen nincs. Van A, B, C, és max. D, és kész.

3. Discount sheds (or ‘category killers’) (pl.  Chemist Warehouse): ezek azok az áruházláncok, amelyek egy termékkategóriában a leginkább alámennek a piaci áraknak. Az említett Chemist Warehouse mondjuk a pharmacy (nem gyógyszertár, hanem inkább olyan Drogerie Markt féle bolt) kategóriában versenyez az állandóan akciós kínálatával. Tényleg jó árakat adnak, vagy legalábbis a többi bolthoz képest. Itt érdemes szépségápolási, tisztasági, vagy épp vény nélküli gyógyszereket beszerezni.

4. Specialty shops (mint pl. Spotlight): ezt asszem nem kell túlragozni, az egyes szakosodott boltok tartoznak ebbe a kategóriába. Mondjuk úgy, ezek felelnek meg leginkább a ‘cipőt a cipőboltból’ típusú bevásárlásoknak. Ha zipzárt akarsz venni, akkor a Spotlight-ba mész. Ha facsavart, akkor a Bunningsba.

5. Convenience stores (pl. 7-Eleven): ezek leginkább az otthoni sarki ABC-nek felelnek meg, apróbb dolgokat, buszjegytől az újságon át, a kész szendvicsig mindent be lehet itt szerezni, persze emeltebb áron. Elsősorban az impulz termékekre koncentrálnak.

6. Cash-and-carry warehouses (pl. Costco): aki járt már otthon mondjuk a Metro-ban annak ez a fajta kereskedelmi egység nem okoz meglepetést. Maximum itt is csak azon lehet fennakadni, hogy mi a fenét takarhat egy-egy márka, vagy számunkra ismeretlen termékcsoport.

7. Market traders (egyszerűbben fogalmazva a piac, mint pl. a farmers’ market): rendszeres vasárnapi foglalatosságunk, hogy piacra járunk zöldségért, gyümölcsért. De ezen kívül ezer meg egy féle piac létezik, akár vásár formájában is meghirdetve.

És akkor, amik még elérhetők: készlet likvidálós boltok (erről korábban már írtam, de a lényeg, hogy lejárat közeli termékeket értékesítenek), turkálók (otthon is vannak), és online kereskedők (akár elektromos termékekre is, pl. Rozi, a mosógép is online került hozzánk). Ha valamit kihagytam volna, bocs, mint mindig 🙂 .

Beszélhetnék ma Gina-val?

Pár napja finom kritikát kaptam, pontosabban a blog és annak tartalma. Mert jó, jó, hogy szép helyeken járunk, meg inspirálunk másokat is a kirándulásokra, de azért kicsit uncsi már a sok tengerpartos kép 😉 . Meg talán savanyú a szőlő is kicsit (ugye? 😀 😀 ), szóval ezt kiküszöbölendő kaptam témajavaslatokat, amikből igyekszem csemegézni.

Az egyik ilyen felvetett kérdéskör az ausztrál fiatalok ivási és droghasználati szokásai. Mivel egyik területen sem vagyok szakértő, viszont fülem van, ezért bele-belefutok ehhez kapcsolódó beszélgetésekbe, vagy éppen tanulok új dolgokat. Már csak azért is, mert egy-egy probléma kör, mondjuk az én gyerekkoromban még nem volt annyira jelen, tehát simán rá tudok csodálkozni dolgokra, még akkor is, ha azért láttam már én is karón/karon (?) néhány varjút 🙂 . A téma feldolgozása szubjektív, viszont osztok meg olyan tényeket, amikről nem árt tudni, leginkább gyerekes családokban.

Kezdjük az egyszerűbb, legálisabb tudatmódosítóval, az alkohollal. Ausztráliában nem lehet alkoholt venni a szuperekben vagy éppen a kisebb közértekben. Külön “bottle shop”-ok vannak, általában vagy a szuperek melletti külön kis épületben, vagy kvázi önkiszolgáló rendszerben működő, drive in-drive out egységekben. Azon sem kell meglepődni, ha egy “bottle shop”-ot nem “bottle shop”-nak hívnak, hanem mondjuk hotelnek. Ugyanis régen a hotelekben volt csak legálisan kapható alkohol. Tehát áll a mondás, hogy minden hotel “bottle shop”, de nem minden “bottle shop” hotel  (a szó éjszakáztatós értelmében) 😉 . Vagy pont fordítva? Ah, mindegy.

Fiatalnak tűnő egyedektől az ID-t (fényképes, kormeghatározásra alkalmas igazolványt) mindig elkérik. A múltkor előttem állt egy család: anya (kicsit arrébb), idősebb lány, illetve egy olyan 17-19 körüli kiscsaj. Nagyon el voltak hízva, a korukat így nehezen lehetett volna megmondani. Annyi piát pakoltak a bevásárlókocsira, hogy még a kisebbik lánynak is volt a kezében egy hatos pakk valami. A pénztáros nem vette észre az anyukát a távolban, ezért nem akarta lehúzni a vonalkódokat a kiscsajnál lévő alkoholról. Az persze patáliázott, holott szerencsétlen pénztáros csak a dolgát végezte. Jött az anya is, nagyon be volt hergelve, hogy hát miért nem kapják meg az alkholt, amikor ő is itt van. Végül a menedzser elmagyarázta, hogy nem arról van szó, hogy nem kapják meg, hanem hogy kiskorúnak nem adhatnak el szeszesitalt. A pénztáros meg nem látta az anyukát. Végül az anya átvette a hatos pakkot, és úgy már rendben volt, a kiscsajt meg kiküldték addig.

Azonban, ha nem otthon tartják a bulit a fiatalok, hanem elmennek valahova, akkor a következő a menetrend. Kinézik előre, hogy mely kerületben szeretnének bulizni. Mondjuk CBD (belváros). Tudják, mikor vannak a happy hours-ök, vagy éppen a special-ök. Pl. a Hindley Street-en 5-7 között van 1 literes korsó sör csak $5-os akcióban, akkor itt isznak 7-ig. A Rundle Street-en 7-9 között 2+1-es vodka deal van, akkor átmennek oda, és 9-ig vodkáznak. Na, és így járják végig a szórakozóhelyeket… amíg olyan részegre nem isszák magukat, hogy mezitláb fetrengenek a járdán, persze a csajok szigorúan popsivillantós, testre feszülős, virágmintás ruciban.

A droghasználat már kicsit más téma. Láthatatlanul van jelen. Pontosabban a felnőttek többsége számára. Nagyon kevés az olyan diák (általános iskola felsőbb osztályok, középsuli), aki ne tudná, hogy a suliban vagy azon kívül kitől lehet beszerezni valamit. Nagy részük legalább egy spanglit biztos el is szívott már. És akkor lehet örülni, ha itt megálltak. Van olyan anyuka, aki mondta, hogy már ő is tudja, melyik kocsiból lehetne szerhez jutni a parkolóban, ha éppen a gyerek edzése után ilyesmire támadna kedve. Éppen ezért az sem véletlen, hogy minden egyes munkaszerződésben benne van, hogy az embernek bármikor késznek kell lennie alávetnie magát egy szúrópróba-szerű alkohol-vagy drogtesztnek.

És akkor, miért ez a cím? 9 évvel ezelőtt, mikor először jártam Ausztráliában, volt egy új-zélandi tanárunk a suliban. Nagyon nagy arc volt a faszi (Alex, a legjobb angol tanár, akivel valaha összehozott a sors), de azért érződött rajta, hogy a családi birkatenyésztő biznisznél többre vágyott ugye, viszont a tanítás sem álmai munkája. Kicsit meg volt fáradva, na. Valamiért úgy érezte, meg kell minket ismertetnie a drogok szlengben előforduló neveivel. Csak egy párra emlékszem, de az a durva, hogy ezek még most is helytállóak, ennyi év után. Szigorúan tájékoztató jelleggel tehát, fű: Joe, Jay, Jane, J. A weed, a green és a grass még mindig megy. Speed: Johnny-go-fast.  A Gina a GHB, míg a Gin a kokain “beceneve”. Ezen kívül fut még Tina, a methamphetaminra, X/XTC az ekire – bár ez utóbbival azért nem mondtam akkora újdonságot. Ha a gyerek a következőket kérdezi a haverjától egy parti előtt: Is Gina coming tonight (jön ma este Gina)? vagy Can I talk to Tina tonight (beszélhetnék ma este Tina-val)? Netán a fenti említett egyéb nevek bármelyikével behelyettesítve teszi fel a kérdések valamelyikét, és a kedves szülőnek fogalma sincs arról, hogy kik ezek az új barátok, akkor nagy valószínűséggel épp rendelést adott le a kiscsillag… Peace!

Amire még nem volt példa

Munka után, már otthon, párom a kezembe nyomott ma egy levelet, hogy segítsek már lefordítani neki, mi is ez, mert hogy az irodáról adták neki, meg valami hasonlót még pár embernek a “telepen”. A közvetlen kollégája meg csak annyit mondott neki, hogy azért kapták, mert a múltkor ott maradtak pár órával tovább, meg másnap reggel 2 órával korábban be mentek dolgozni.

A névre szóló levelet az egyik főnök írta, cc-zve rá az atyaúristent (ügyvezető igazgatót), meg egy másik, kisebb menedzsert. A tartalma pedig nagy vonalakban a következő:

– kiemelkedő (és még azt is meghaladó) munkavégzés elismerése (recognition of above and beyond contribution)

– köszönetnyilvánítás a főnökök nevében a kiemelkedő és áldozatos munkáért, amire egy másik vezető hívta fel a figyelmüket

– az alkalom megragadása, hogy tudassák párommal, elhivatottsága büszkeséggel tölti el a vezetőket

– kinyilvánítása annak, hogy ez a fajta elhivatottság másokat is inspirálni fog a jövőben

Na, tegye fel a kezét, aki valaha kapott ilyet a munkahelyétől 🙂

És már megint a Deep Creek-ben jártunk

Tavaly fedeztük fel magunknak ezt a Victor Harbor és Cape Jervis között elhelyezkedő nemzeti vagy természetvédelmi parkot, és múlt vasárnap immár ötödjére látogattunk vissza. Most egy kedves baráti párral, had lássanak ők is valami szépet a környéken 🙂 .

Mivel kihívást szerettek volna, ezért egyből a Deep Creek Circuit Hike-ra gondoltunk. Mi is szerettük volna már újra megcsinálni ezt a 11 km-es körtúrát, de eddig vagy az időjárás, vagy pedig az idő (hiánya) miatt toltuk.

Egy kis emlékeztető: ez a túra lényegében nem egy túra, hanem négy, külön is teljesíthető túraszakaszból áll össze.  Az első része a Deep Creek Cove hike egy viszonylag egyszerű, könnyen járható bushwalk, keresztül a leégetett, de már tavaly is zöldellő növényzeten át.

 

A Cove elérését követően kezdődik a második szakasz, nem mással, mint egy majdnem függőleges domboldal megmászásával, mindezt sziklákba kapaszkodva kell megoldani.

Ha ezen túljut az ember, akkor egy újabb öbölbe, majd egy másik meredek domboldalhoz jut el, aminek a végén egy folyamatos emelkedő van egészen a Tapanappa kilátóig.

Innen veszi kezdetét a harmadik etap, egészen a Deep Creek waterfalls-ig. Ez a rész gyerekjáték, szintén bushwalk, de más a vegetáció, nagyobb fák, nagyobb levelek, kevesebb szikla. A vízesést elérve nagyon kell figyelni, mert itt valamiért eszméletlenül sok a kígyó. Tavaly szeptemberben is itt találkoztunk egy nagyobb példánnyal, és most is belefutottunk minimum két példányba, szerencsére a hangos felkiálltásomtól inkább menekülőre fogták. Láttunk amúgy még jó pár kék nyelvű gyíkot is, kisebbet is, nagyobbat is. A vízeséstől a Trig Picnic Area-ig (ahol a kocsit hagytuk, és ahonnan a túra indul) megint leginkább csak emelkedett a terep, tele természetes meg mesterséges lépcsőkkel, csak hogy jobban feszüljenek azok a comb- meg vádliizmok.

A túrát a tavalyi 4,5 órával szemben sikerült 4 óra alatt úgy eszközölni, hogy azért az öblökben, meg a vízesésnél el-elmerengtünk néhány tízperceket. Mindez azt jelenti, hogy nem csak mi fejlődtünk strapabírásban, hanem a túratársainkat is kemény fából faragták 🙂 .

Hazafelé még beugrottunk a Myponga gát és víztározóhoz, hogy lőjjünk néhány hihehetlenül kék képet, meg hogy megnézzük, milyen is Aldinga Beach a zöld dombok mögül.

Amikor megnéztük a többi hajót is

Jó pár hete úgy voltunk vele, hogy el kellene menni megnézni a többi hajóroncsot is, mármint amikhez eddig sosem jutottunk el Port Adelaide-ben. Ugye korábban vagy hajóverseny volt arrafelé, vagy nem is tudtunk róluk 🙂 . Miután nem akartunk megint a Garden Island-i mólótól körbeevezni, ezért inkább a Port River-i átjáróhídnál óvatoskodtuk le magunkat a vízre.

Alapvetően 5 helyen lehet hajóroncsokat felfedezni a régióban: Mutton Cove-nál, Jervois Basin-nél, Garden Island-nél (a Santiago és a Dorothy H Sterling is ezen a részen van), Angas Inlet-nél, és a Broad Creek-nél.

Az első és leglátványosabb (mert a legnagyobbnak tűnő) hajó, ami közvetlenül a híd mellett van, az a Sunbeam. Eredetileg 1857-ben építették Skóciában, és eléggé sanyarú sorsa volt. Több tulajváltás után, 1886-ban egy melbourne-i cég vette meg, és szénszállításra kezdte el használni. 1910-ben végül itt végezte, a dél-ausztrál hajótemetőben, mint első, vasból készült, itt elsüllyesztett hajó. Mellette van egy nagyon látványos, viszonylag jó állapotban megmaradt gőzkazán is, amire először azt hittük, hozzá tartozik, de kiderült, hogy nem 🙂 .

Aki erre jár, annak érdemes a mangrovék közé is belesni, mert bizony a fák alatt is bújnak meg régi darabok. Például a Sarnia is, ami egy helyi építésű hajó. Fénykorában Port Adelaide és Port Pirie között közlekedett, mint az állami flotta büszke tagja. Sajna 1926-1927 között valamikor elsüllyedt a Port River-en, miközben épp vontatták egy nagy adag szénnel megrakodva.

A következő éppen csak, hogy látszódó hajó Connecticut-ban épült 1865-ben. Becsületes neve Seminole, és neki is elég nehéz sora volt. Newcastle-ben teljesített egy ideig szolgálatot, majd eladták Port Adelaide-be, mint oly sok más hajót, ezt is szénszállítónak. Először egy hatalmas tűz ütött ki rajta, amit csak úgy tudtak eloltani, hogy telepumpálták vízzel. Ennek ellenére, még egyszer felújították, de a sorsát nem tudta elkerülni. Egy újabb tűz után végleg elsüllyesztették a jelenlegi helyén. Mellesleg ez a hajó volt az első, amit itt helyeztek örök nyugalomra.

Van még egy hajó, a Stanley, amit szerintem láttunk, de nem esküszöm meg rá. Ugyanis ebből sem maradt meg túl sok minden, és nem igazán találtam jó leírást a neten, ami bemutatja az egyes hajókat a jelenlegi pontos nyughelyük alapján.

A Kadina, bár erről a hajóról nem tudják 100%-ig, hogy tényleg ez a hajó-e az, elég jól behajózható, vagy legalábbis mi jól belelapátoltunk. Persze, ehhez kellett egy nagyon jó navigátor, meg egy még jobb kormányos 🙂 . Miközben tartottunk amúgy ehhez a hajóhoz, két delfin úszott el mellettünk. Párban. Jól megnéztek minket, aztán mentek tovább. Cukik voltak.

Sajnos, bár láttunk jóval több hajót, nem tudtuk őket beazonosítani. Viszont fotók azért készültek 🙂 .

A 10. napon…

… ismét 970 km állt előttünk. Ennél csak az volt izgibb, hogy Cobartól Broken Hillig 456 km-t kellett egy kanyar nélkül megtenni. Majdnem 5 órás útról beszélünk, ami annyira volt egysíkú, hogy kecskéket, kengurukat, emukat, és a vége felé már lassan bokrokat is számoltunk. Izgalmat az hozott ebbe a szakaszba, hogy egyszer láttunk egy villogó rendőrautót az út szélén lehúzódva, és a zsaruk épp egy elhagyatott kocsit vizsgálgattak a dzsindzsában. Párom persze felbuzdult, hogy esemény van, és lehúzódott, hátha kell nekik segítség. Persze nekem kellett kiszólni az ablakon, mire az “All good, mate” (minden rendben, haver) választ kaptam. Így nem volt mit tenni, mentünk tovább.

Broken Hill után a következő etap 370 km-nyire volt (Burra), szóval megint belekezdtünk a kecskék számolásába. Én lelkesen próbáltam fotót készíteni a töménytelen mennyiségű kóborló kecskehordákról, de a 110-zel száguldó kocsiból esélytelennek bizonyultam. Ha van rá igény, művészileg elmosódott kecskéket tudok feltölteni, de inkább nem erőltetném a dolgot 😉 .

Dél-Ausztrália előtt még ugrottunk egy félórát visszafelé, beléptünk ugyanis a mi időzónánkba, legalábbis a tábla szerint. Aztán volt még fruit fly inspekció is, ami abból állt, hogy egy bácsi behajolt az utastérbe, és megkérdezte, mink van ma a számára. Mivel semmi tiltott dolog nem volt nálunk (gyümölcs, zöldség, növény), ezért mehettünk is tovább. Gondolom, ma sem lesz meg a kovászos uborkának való neki 😀 .

Kaputarnál irányt kellett váltanunk, ugyanis Mitsu becsapott minket, rosszul saccolta meg a még elérhető benzin mennyiséget, így az utolsó cseppekkel keresnünk kellett egy benzinkutat. Mert amúgy ezen a szakaszon van, hogy 160-250 km-ekig nincs semmi. Tényleg semmi. Mindenesetre kaptunk naftát, és onnantól kezdve megállíthatatlanok voltunk. Pisti (GPS) által előrejelzett 20.31-es reggeli pesszimista becsléssel szemben 18.45-re már le is parkoltunk a házunk előtt. Jó érzés volt ez után a két nap után hazaérni.

Casinótól Cobarig

Szombatról vasárnapra órát állítottunk (előre, így jelenleg 8.5 óra az eltérés Adelaide – Budapest viszonylatban), így nem esett jól, amikor 6.45-kor csörömpölt az ébresztő óra. Casinót reggel 7.40-kor hagytuk el, Nancy (GPS) szerint 975 km állt előttünk. Ez kb. egy minimum 12 órás út, hegyen, völgyön, és a nagy semmin keresztül. Nem tudtunk mit tenni, ha menni kell, hát menni kell, így teletankoltuk a kocsit (mert van két alapszabály, amit itt tartani kell: 1) outbackbe nem indulunk el fél tank alatti üzemanyaggal, 2) illetve 10 liter tiszta víz nélkül).

Tankolás után észrevettük, hogy egy jet car áll a szállásunk előtt, és a “fotózd le Dezsőnek” felkiáltásra már pattantam is ki a kocsiból, hogy a járgányt tudományos célokból dokumentáljam 🙂 .

Innen viszonylag sima volt az utunk, érintettük azokat a városkákat, amiket idefelé is, egyedül Coonabarabran után tértünk el más irányba, Cobar felé. Egy idő után Nancy (GPS) megadta magát, és nem volt hajlandó tovább navigálni minket, így a jó öreg Pisti (GPS) kapott ismét lehetőséget a bizonyításra. Nagyon ügyes volt, most nem tévedt el, sőt, még kihagyta a Sawn Rock utáni földutat is, amin keresztül pár napja Nancy (GPS) átnavigált minket.

Próbáltunk 2-3 óránként megállni, mert az autópilóta (párom) megint egymaga oldotta meg a távot. Ahogy haladtunk bele a délutánba, egyre több kihívással kellett szembenéznünk. Talán Gilgondra-nál (vagy Warren-nél) szívélyesen köszöntött minket a tábla a nagy semmiben (the great outback), innen tudtuk, hogy mostantól, ameddig a szem ellát nem lesz más az úton, mint az aszfaltcsík, meg a puszta, néhány kenguruval. Nem is történt ez másként: láttuk a párhuzamosokat összefutni a végtelenben, Nevertire, Nyngan és Cobar között a kormányt egyszer egy jobb, egyszer meg egy bal kanyarban kellett mindössze elfordítani, a többi, nagyjából 190 km-en nyílegyenes volt az út előttünk. A kenguruk mellett még elkóborolt kecskéket láttunk az úton. Pontosabban volt, hogy nem láttunk semmit, mert akkora bogársereget kaszaboltunk le a szélvédőn, hogy már a lapát sem vitte le őket. Ekkor még 110 km-re voltunk Cobartól. A biztonság kedvéért lehúzódtunk, hogy jól lemossuk kézzel meg ronggyal az ablakot. Erre fékez mellettünk egy Toyota is, amiből egy jó 50-es néni pattant ki. Mondta, hogy látta mögöttünk jőve, hogy nem tudjuk lemosni az ablakot, hiába próbálkozunk, nála meg van tisztítószer, így gondolta, megáll, és segít nekünk. 3 perc alatt meg is voltunk, megköszöntük a segítséget, és elindultunk utána, mert ő is ugyanabba az irányba ment, mint mi 🙂 .

Folyt. köv.

Első etap hazafelé

Az egyik helyi ingyenes lap címlapján párom véletlenül kiszúrta szerdán (talán), mintha olyan magyarosnak tűnő ruhában bogrács mellett guggoló emberek lennének. Elhozta az újságot, és kiderült, hogy szombaton (október 4-én) Hungaro Festival lesz a szállásunktól mindössze 10 percnyi kocsikázásra. A gond az volt, hogy szombat volt az utolsó napunk itt, illetve erre a napra terveztük volna a Mt Warning megmászását. Mivel a vulkánra felmentünk már csütörtökön, így csak a további programjainkat kellett átszervezni, hogy ki tudjunk nézni a rendezvényre. Pláne úgy, hogy valamelyik reggel, mikor párom lement egy adag ébresztő cappuccinóért, akkor a rendeléshez kötelező neve lebetűzését követően a pénztáros csaj egybeolvasva a betűket rájött, hogy a párom magyar. Nem volt neki nehéz, mivel ő is magyar volt, és ő is ajánlotta a rendezvényt nekünk 🙂 . Szóval szépen összepakoltunk, elővettük a vicces pólót, amit tök véletlenül pakoltam be neki, aztán lecuccoltunk, kijelentkeztünk, és elindultunk a rendezvényre egy gyors útravaló bevásárlás után. A sátrakban volt minden, főtt a pacal, a birkapörkölt, a gulyásleves, volt nokedli, házi lekvár, házi túró rudi, és persze lángos is, amihez kígyózott a sor. Úgy, hogy kb. hatan vagy heten lehettek előttünk, így is majd’ 40 percet kellett várni. Párom közben csevegett, ismerkedett, barátkozott 🙂 .

Körülbelül másfél órát tudtunk maradni, aztán elindultunk a következő állomásunkhoz, a Fingal Head, Lighthouse Road-nál kezdődő Giants’ Causeway (óriások útja) nevű helyhez. Mivel ez az egész régió vulkanikus terület volt valaha, ezért lehetséges az, hogy a parttól pár méterre megkövült láva oszlopok találhatók. A Sawn Rock-kal ellentétben ezek nem öt-, hanem hatszögletűek. A parton van még egy picike kis világítótorony, illetve átlátni Point Danger-re is. A világítótoronytól jobbra egy hullámokban igencsak gazdag, nagyon szép, hosszú, sekély tengerpart található. Ha több időnk lett volna, biztos maradtunk volna megmártózni egyet.

Fingal Head után ráálltunk a szállásunk felé menő útra. Azonban egy hirtelen ötlettől vezérelve (meglátván a táblán meg Nancy-n (GPS), hogy Byron Bay felé megyünk nagyjából) úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk, akkor 5 év után ismét felkeressük az ausztrál szárazföld legkeletibb pontját, ami a Cape Byron Lighthouse-tól lesétálva érhető el. Annyi ember volt, hogy a fizetős parkolók is tele voltak, mind az alsó, mind a felső szinten. Így párom valahol a város felé tudott csak megállni, és innen bizony séta volt. Nem esett annyira jól, mert előző nap kicsavartam az egyik térdem, miközben azt képzeltem magamról a parton, hogy még mindig 18 éves, 50 kilós, és rugalmas vagyok, és persze ugyanolyan művészileg tudok cigánykerekezni, mint 20 évvel ezelőtt. (Minden fotó felhasználását az eseményről letiltottam, és súlyos átokkal szórtam meg az adott számú képeket 😉 .)

Az egy órás extra kitérő után bele kellett húznunk rendesen, mert oda kellett érnünk Casino-ba, a River Park Motor Inn-be 6 előtt. Szerencsére Nancy (GPS) megint tudott az erdőn keresztül (értsd: cakkos szerpentinen) egy rövidebb utat, így gond nélkül beestünk a helyre. A szállásunk egy folyó partján volt, amit már idefelé is láttunk (pont erre jöttünk el véletlenül). A Richmond River tele van pontyokkal, angolnákkal, meg keszegfélékkel. Bejelentkezés után le is mentünk a partra sétálni egyet, na meg kenyérkockákkal halakat etetni. A folyó medre nem egy tipikus folyómeder, már csak azért sem, mert ahogy az a lenti képen látható, egy hatalmas kacsacsőrű emlős is él benne 🙂 .

Folyt. köv.

Surfers Paradise és környéke

Utolsó napunkat kezdtük meg az aranyparton. Eddig reggeltől estig kirándultunk, 8-9 körül indultunk, este 6-7-re a szállásra értünk, elmentünk valahova vacsizni, majd irány az ágy. Most viszont úgy ítéltük meg, hogy kell egy nap pihi. 8-kor autóba pattantunk, és elmentünk megnézni a Hinze Dam-et. Ez kb. 20 km-re van Surfers-től. Na, jó, ez is kirándulás, de csak kocsival 🙂 . Nancy (GPS) nevezetesség meghatározóját használtuk, hogy odataláljunk a gáthoz. Nem kellett volna. Az út, ahova vitt minket, le volt zárva, és a terület bontásra volt ítélve. Gondoltunk egyet, és próbáltunk találni egy táblát, szerencsére ahogy meglett az első, úgy már könnyű volt követni a többit is. Aki ide akar jönni, az Advancetown, Advancetown Road-ot állítson be címnek. A gátat/víztározó rendszert 1976-ban kezdték építeni, és 2011-ben fejezték be a harmadik szakaszos bővítését. Ez a tározó szolgáltatja a vizet dél-kelet Queensland-ben.

Visszafelé betértünk egy-két shopping centerbe, mert farmert akartam venni magamnak, de elképesztő a kínálat. Csak ültem a boltok előtt, és néztem, mennyire rosszul öltözött emberek rohangálnak az utcán. A boltokban sem volt jobb a helyzet. Szabás nélküli, sátor ruhák, vagy épp hasvillantós pólók (nem, nem a teenager boltba mentem be) sora elérhető, de semmi más. Pedig valaha Surfers volt az aussie divat fővárosa. Az egyetlen Mango boltot is becsukták, pedig reménykedtem, hogy ha máshol nem, legalább ott találok magamnak valamit 😦 . A kiábrándító körút után hazamentünk lerakni a kocsit. Mivel itt már minden és mindenki a 3 hét múlva megrendezésre kerülő Clipsal V8-as autóversenyre készül, ezért lezárások, dugók gazdagítják a mindennapi kihívásokat.Viszont öröm az ürömben, hogy végig tudtunk menni a pálya egy-egy szakaszán 🙂 .

Miután a kocsit leraktuk a szálláson, elsétáltunk a Skypoint-hoz, és felmentünk 43 mp alatt a 77. emeltre. Szeretünk felmenni a helyi toronyba, mert érdekes felülről látni, milyen is település. Nagyon látványos Surfers a sok lagúnával, meg kígyózó folyóval, na meg a 70 km-en elnyúló hosszú, homokos tengerparttal.

4 után lementünk a partra is, mert én napozni szerettem volna (nem jött össze), párom pedig nem kímélve magát megmártózott a hűvöskés habok között. Úgy tűnik, élvezte 🙂 .

Folyt. köv.

A Mount Warning vulkán megmászása

Eredetileg szombatra terveztük ennek a hegynek (volt vulkánnak) a bevételét, méghozzá akkor, amikor hazafelé vesszük az irányt, de reggel, amikor kinéztem az ablakon, enyhén felhős volt az ég. Gondoltunk egyet, és inkább átterveztük a programot, hiszen a hűvösebb, 23-24 fokos hőmérséklet ideális a hegyi túrához, szombaton meg ki tudja még, milyen idő lesz.

Picit megcsúsztunk, csak 10.30-kor tudtunk elindulni a Murrwillumbah és Uki között lévő Mount Warning (Wollumbi) hegyhez. Bár mindössze 42 km-re van a szállástól, a városból kifelé menő forgalom miatt csak 12.00-ra értünk a hegy parkolójába. Ami nem túl szerencsés, mivel a túra 9 km hosszú oda-vissza, 4-5 órát vesz igénybe a kiírás szerint, többnyire sziklás ösvényen keresztül vezet, amiből az utolsó 500 méter lánccal segített sziklamászás. Felpakoltuk a hátizsákot majd’ 4 liter vízzel, esődzsekivel, meg egy kis energia nasival, és nekivágtunk a hegymenetnek. A túraútvonal nagyon jól ki van jelölve, igaz köveken vagy gyökereken kell felfelé (és persze majd lefelé is) lépdelni. Ennek ellenére nagyon sok család kisgyerekekkel együtt is megmászta a csúcsot. Pontosabban biztos, hogy fent voltak valameddig, mert mi már csak lefelé jönni láttuk őket 😉 .

Több ponton van rács alapú kilátópont vagy vészhelyzeti helikopter felszedő “állomás”, ahonnan nagyon szép panoráma nyílik a vulkanikus hegyekre. Egy-egy fotó erejéig álltunk csak meg, amúgy egyben lenyomtuk a felfelé menő szakaszt. Ami meglepő, mert 4.5 km-t sziklás talajon 1.5 óra alatt teljesíteni azért nem rossz. Talán mostanra már el merte hinni a testünk, hogy itt bizony menni kell, nem fogunk megállni. Az utolsó fél kilométer nagyon érdekes. Konkrétan hatalmas sziklákon kell felfelé mászni. A mászást erős lánc segíti, amibe lehet kapaszkodni. A tetőn van négy kilátópont, mindegyiket érdemes megnézni, mert más és más részére nyújtanak látványt a tájnak. Na, de miről is nevezetes ez a Mount Warning hegy? Először is, ez is egy aboriginal szent(elt) hely. Másodsorban pedig, itt éri az ausztrál kontinenst először a felkelő nap – a téli időszakban. Nyáron átveszi ezt tőle Cape Howe (ha jól emlékszem). Vannak, akik át szeretnék élni ezt az élményt is (mármint megnézni, hogy kell fel a nap a hegyek között), ezért korom sötétben indulnak fel a hegyre. Hát, nem tudom, ennyire azért mi nem vagyunk fanatikusak, de biztos jó lehet sötétben az erdő és a hegy hangjait is hallgatni.

Miután meguzsonnáztunk a hegytetőn, elindultunk lefelé. A láncos rész megint érdekes volt, a gatyaféket keményen kellett húzni, de végül is nem volt nagyon “meredek”. A többi rész lefelé már gyerekjáték volt, kb. 1 óra 10 perc alatt lent is voltunk. Összességében tehát kevesebb, mint 3 óra alatt tettük meg a teljes távot, ami szerintem nagyon jó részidő.

Folyt. köv.

Tamborine Mountain és Springbrook

Reggel nagyon korán kidobott az ágy, mondanám, hogy az óceán morajlása verte ki az álmot a szememből, de nem, hanem az 5.40-kor zuhanyzó szomszéd csoport volt. Nem volt hát mit tenni, kiültem a teraszra, és gyönyörködtem a már szintén ébredező nap látványában. Ugye, milyen jó, hogy az Esplanade-on béreltem akciósan egy apartmant, keletre (óceánra) néző ablakokkal? 😛

Míg én vadásztam a netet pontos információkért a napi programunkra vonatkozóan, addig párom elment vadászni. Reggelire. Egy ráérős nekikészülődés után, 9-kor el is indultunk az aznapi első állomásunkra, Tamborine Mountain (National Park)-hoz. Itt először a Curtis Falls Joalah section-t néztük meg (cím: Dapsang Drive car park, Eagle Heights). A terület egy hatalmas esőerdő, nem is gondolnánk, hogy ilyen rejtőzik a házak és az anglikán templom szomszédságában. A sziklás medence felett csordogáló vízesés esősebb időben nagyon nagyon szép lehet, de azért most kisebb vízhozammal sem volt csúnya. Itt még elsétáltunk a Lower Creek Circuit-on is, hogy megnézzük az esőerdőt kicsit jobban, meg átkeljünk a Cedar Creek-en.

Második állomásunk még mindig ezen a területen, de egy másik helyszínen volt. Konkrétan a Cedar Creek Falls track-et sétáltuk végig, ami nem hosszú, szintén 2-2.5 km. Ez a szekció szintén Tamborine-ban található a Cedar Creek Falls Road-on (csak, nem?), és a bejárata közvetlenül a Thunderbird Park mellett van. A helynek nagyon kicsi a parkolója, alig 15 autó, ha elfér benne. Persze dugig van, mert a vízesés alján természetes, sziklás medencék vannak, ahova a HMCS-k (helyi menő csávók/csajok) előszeretettel járnak vagánykodni (szikláról szaltózás, kövön sülés, stb).

Harmadik állomásunk már egy másik nemzeti parkban volt, méghozzá Springbrook-ban, annak is Springbrook szekciójában (3 része van, érdemes előre megnézni, ki hova is szeretne menni). Itt a Purling Brook Falls circuit hike-ot szerettük volna lejárni, azonban csak félig sikerült körbe mennünk, mert a heves viharok kicsit járhatatlanná tették a túraútvonalat. Így ugyanazon az ösvényen kellett visszajönnünk, mint amin lementünk. Sebaj, azért a napi pár kilométerért beiktattuk még a Warringa Circuit-ot is 🙂 . Ide amúgy a Pine Creek Rd, Springbrook cím megadásával lehet a legkönnyebben eltalálni, majd figyelni a Purling Brook Falls felé mutató kiírásokat.

Innen még mindig maradva a Springbrook National Parkban, egy újabb helyre, egy újabb szekcióba mentünk át. Konkrétan a Natural Bridge-hez. Ide a táblákat követve simán el lehet jutni. A parkban két nagyon érdekes dolog van. Az egyik a Natural Bridge, ami egy beszakadt tető és boltív között jött létre. A másik pedig ugyanabban a barlangban sötétedés után látható glow worm-ök sokasága (becsületes nevén arachnocampa). Ezek az izék a vaksötétben világítanak, és ha épp jobb formájukat tudják hozni, akkor akár gyöngyszerűen le is lóghatnak a barlang tetejéről. A hely egyetlen hátránya, hogy nem csak ezek a glow worm-ök laknak itt, hanem néhány denevér is, ami a korom sötétben nem túl biztató. Pláne, hogy ha látni akarjuk a világító kukacokat, akkor sem lámpát, sem vakut nem lehet használni. Fotó készítése esélytelen, vagy ha igen, akkor olyan meglepő eredményre lehet jutni, mint az alább látható is. Aaaaah!

Folyt. köv.

Bald Rock Summit Climb

Glen Innes-ből elég volt csak 9-kor tovább indulnunk, mivel a napi penzum egy nemzeti park volt keddre. Azonban ez az egy kihagyhatatlannak bizonyult. Aki erre jár, az mindenképp keresse fel a Bald Rock National Parkot (Tenterfieldből kell Bald Rock/ Boonoo Boonoo National Park felé haladni, majd elhagyva a Boonoo Boonoo NP elágazást, és átkelve a Boonoo Boonoo Riveren kell menni még elég sokat, majd lefordulni a Bald Rock felé. Ennek a nemzeti parknak is két része van, a második, északibb részbe kell menni). Mi a Bald Rock Climbot teljesítettük felfelé. Ez egy mindössze 1.2 km-es masszív emelkedő egy tök csupasz gránit félgömböt formázó hegyoldalon felfelé. Nem annyira vészes, de azért kell hozzá kitartás. Innen még van sziklák közötti sétaösvény a hegygerincre, de az már gyerekjáték. A látvány azonban minden pénzt megér (erről jut eszembe, $7 ebbe a nemzeti parkba a beugró, self-registration formában kell fizetni a parkolóban).

Visszafelé a Bungoona Walk-on jöttünk le. Ez is mindössze 2.5 km, de lenyűgöző a sziklák látványa, és az általuk kialakított természeti formák sokasága.

A Bald Rock-tól Tenterfield felé vettük újra az irányt. Kiderült, hogy ez a terület (a város és a nemzeti park) a II. világháború idején több, mint 10 000 katonának adott otthont, lévén, hogy kiképző bázis volt, illetve a második északi védelmi vonal. Ennek megfelelően tele van a hely pl. a képen látható tankcsapdákkal. A parkból kiérve aznapi szállásunk felé haladva több száz kilométernyi szerpentint gyűrtünk le (oh, TravaCalm, bárcsak itt lettél volna velem), de végül sikerült még pont a recepció zárása előtt felvennünk az apartmanunk kulcsát. Az utolsó 30 km-t 60-as táblánál sajnos nem 30, hanem majdnem 90 perc alatt sikerült megtennünk ugyanis a forgalom miatt 😦 . Mindegy, a kilátás és a morajló óceán a szűkös befutó után csak kárpótolt minket a végén.

Folyt. köv.