Még egy orvosi poszt

Az ember nem szívesen oszt meg dolgokat, ha éppen valami baja van. Ezzel én is így vagyok. Az egyetlen ok, amiért ez a poszt mégis megszületett az az, hogy végül is egész jó képet nyújt az ausztrál egészségügyi rendszerről.

Kezdjük a legelején. Mikor még Melbourne-ben laktunk már akkor is voltak kisebb gyomor problémáim. Pontosabban ez így nem igaz. Mindig is voltak gondok a gyomrommal, de valahogy sosem derült ki, hogy mi is az igazi baj. 16 évvel ezelőtt görcsös gyomorfájás utalt a vakbélgyulladásomra, amivel aztán kórházban is kötöttem ki. Ettől egy darabig elmúlt a fájás, aztán meg újra előkerült. Persze az orvosok többsége egyből jött azzal, hogy biztos a) terhes vagyok, b) refluxom van. Hát erre bizony az életemet merném tenni, hogy az pedig millió százalék, hogy ezek közül egyik sem igaz. A)-ról tudnék, b)-hez meg csak annyit, hogy nem savas marást érzek, hanem olyasmit, mintha egy marok szorongatná a gyomromat, aztán meg egy lökéssel visszaküldene mindent, amit korábban elfogyasztottam. Na ez a „csodálatos” érzés tért vissza Melbourne-ben. Volt idő, amikor semmi nem maradt bennem. Aztán visszaköltöztünk, és elmúlt. Egészen kb. 8-9 hónappal ezelőttig, amikor is ismét feltűnt a láthatáron.

Először elmentem egy bulk billinges GP-hez, aki vett vért (első eredményre magas volt a koleszterin szintem, ami pöttyet meglepő volt, lévén akkor már 2 éve mozogtunk heti 4-5 alkalommal és iktattunk ki minden zsírban tocsogó kaját az étrendünkből). Majd aztán még egyszer (ez már normális szintet mutatott). Ezek után várólistára tett az egyik kórházban endoszkópos vizsgálatra. Erre azóta is várom a behívót. Persze kaptam hányinger csökkentő gyógyszert, ami egy darabig működött is. Aztán meg már nem. És jött ismét a szokásos ördögi kör: eszek valamit, küzdök, hogy bent maradjon, aztán 15 perc múlva mégis kint van. Legyen az étel vagy ital. Még spicces állapotig sem tudok eljutni, mert az alkohol is azonnal távozik. Szállóigévé vált itthon, hogy a párom megkérdezi egy-egy grillezés alkalmával, hogy „megeszed, vagy dobjam egyből a WC-be?”.

Pár héttel ezelőtt elkaptam egy fejfájós bacit odabent, így úgy voltam vele, hogy ha mások két tüsszentés miatt már nem mennek be, akkor én is megérdemlek egy kis betegszabit. Ezen gondolat mentén elmentem a szokásos, magyar GP-nkhez, és ha már ott voltam, akkor bizony végig mentem vele a „nagy szervízes” listámon. Ennek egyik pontja volt az állandó hányásom. Ő is jött a refluxszal elsőre, mondtam, ezt a részt ugorjuk. Megnyomkodott, majdnem lehánytam, erre beutalt egy hasi ultrahangra.

Az ultrahangra az egyik helyi kiskórházba mentem be és kértem időpontot. Mivel két UH-t kért (egyiket a nőgyógyászati rákszűréshez, a másikat meg a gyomrom miatt), így csak az egyiket csinálták meg aznap ($333-ért, amiből kb. a felét térítette a Medicare), a másikra (hasi UH – ingyen, mert 1 héten belül ez lett a második) következő hétre kaptam időpontot. Sebaj. Eljött a következő hét, elmentem az UH-ra. 3 nap múlva meg is érkezett az eredmény a GP-hez. Mivel foglaltam előre időpontot, így semmi dolgom nem volt, mint megjelenni. Ekkor elkezdett faggatni arról, hogy volt-e valaha gond a májammal vagy az epémmel. Az egészet úgy adta elő, hogy kb. másnap földelnek, még szerencse, hogy élek. Párom is velem volt, szóval nem csak nekem jött ez így le. Azonnal antibiotikum kúrát rendelt el, egy olyan gyógyszerrel, amivel a maláriát meg a kolerát kezelik. Kiderült ugyanis, hogy az UH azt mutatta ki, hogy a dilated portal vein-em van (kb. kitágult májkapugyűjtőér). 12mm-ig normális, nekem meg 14 mm-es. Ha az ember előveszi a Dr Google-t, akkor az első találat ilyen paraméterrel a portal hypertension (kb. májkapugyűjtőér kórosan emelkedett nyomása), ami a masszív alkoholisták meg kórosan elhízottak jellemzője, és tényleg elég veszélyes. Ez azt jelenti emberi nyelven, hogy a vér nem feltétlenül áramlik rendesen a májból, illetve májba, és a méreganyagokat sem igazán tudja így lebontani a szerencsétlen. Ha ettől még nem rettentem meg eléggé, akkor jött a következő meglepetés. Az emberek azon 5%-ba tartozom, akik epekő nélkül tudnak megvastagodott epehólyagfalat produkálni. Kvázi, a májam által termelt epe nem jut el igazán a gyomromba, azaz nem tudom megemészteni az ételek javarészét. Ennek két oka lehet, 1) kémiai, 2) genetikai.

A következő lépés egy vérvétel volt ismét. Az eredmény szerint magas a koleszterinem, 5.5 max helyett 6.6. Viszont, ismét csak az emberek azon 5%-ba tartozom, akiknek a jó koleszterin szintje az 1.1-es női határérték helyett 2.5 (vagy 2.7, nem emlékszem pontosan). Ez megint csak valamilyen máj problémára utalhat. Nem volt mit tenni, a GP beutalt egy specialistához.

Mindössze 3 nap várakozás után be is jutottam egy professzorhoz, aki megnyomkodott, feltett pár kérdés, elolvasta  az UH jelentést, majd felírt az antibiotikum helyett egy másik gyógyszert a fájdalomra. Nem mellesleg elküldött CT/CAT scan-re. Mivel a titkárnője fel is hívta egyből az immár szokásos kiskórházat, így még valami irdatlan szerencsével kaptam még aznapra időpontot.

2-3 óra böjtölés után (valójában egész nap nem ettem semmit) mentem is a kórházba. Itt először 15 percenként meg kellett innom 1-1 pohár vizet, 3 alkalommal. Majd jött a nővérke, és bevezetett a gépterembe. Itt felvilágosítottak arról, hogy mi fog történni, mit fogok érezni. Aztán be kellett feküdnöm a gépbe, beraktak a vénámba egy kanült, majd rám hangolták a gépet. A kalibráció után aztán beküldték a véráramba a világító folyadékot. Ekkor jött a belső melegség, meg az érzés, hogy azonnal összepisilem magam. Persze nem, csak ilyan az, amikor beküldenek egy adag orvosi „gatorade-et”. Kb. 20 perc alatt megvoltam, majd várom kellett még vagy 10 percet, hogy a tubust kivegyék. Én zártam 5-kor az intézményt, $568-al könnyebben (ennek 70%-át téríti a Medicare).

Az eredményért és a következő lépésekért most csütörtökön kell mennem a specialistához (ismét $167-ért per 15-20 perc, ebből kb. $72-t térít a Medicare). A GP időközben azért megsúgta, hogy nincs semmi rendellenes a felvételeken, tehát visszatértünk a starthoz… Én hányok, a gyomrom fáj, és amik meg vannak vastagodva vagy épp ki vannak tágulva, azok továbbra is ugyanolyanok.

Valakinek valami tippje esetleg?

Amit nem kellett volna félvállról venni

Tegye fel a kezét, akinek még sosem volt vállfájdalma. Nekem az első, igazán jelentős vállfájásom valamikor 2008 vagy 2009 környékén lehetett. Már Harasztiban laktunk, és emlékszem, annyira fájt a jobb lapockám és a vállam közötti terület meg a felkarom válleleji része a bazi nehéz válltáskától, amiben az egyetemi cuccaimat, a laptopomat meg az összes többi női cuccot cipeltem, hogy volt egy pont, amikor muszáj voltam elmenni a körzetihez. Ekkor kaptam is egy non-szteroid tartalmú, Aflamin névre hallgató gyógyszert a vállnyáktömlő-gyulladásomra. Beszedtem a gyógyszert, és rendbe is jöttem. Hurrá.

Ugorjunk egy kicsit az időben, röpke 7 évet. Helyszín Melbourne, talán az első body pump edzés, amire elmentem. Egy alig pár kilós felhúzással sikerült is meghúznom a jobb vállam. Sebaj, majd elmúlik. El is múlt, ideiglenesen, de minden egyes jelentősebb terhelésnél újra és újra előjött egy égő, pillanatnyi fájdalom.

Megint időugrás következik, nagyjából 8-9 hónappal ezelőttre.  Ismét edzés után éreztem, hogy fájdogál a jobb vállam. Nem igazán tudtam meghatározni, hogy hol, leginkább a felkarom vállhoz közeli részében éreztem egy izom feszességét, illetve azt, hogy nem bírom megcsinálni a rotator raise-eket (ez egy olyan gyakorlatsor, amikor oldalra kiemeled a kezed  hajlított könyökkel, majd pedig könyökből felfelé forgatod a karod, miközben a vállad egyenes). Magyarországról érkezett Aflamin szállítmánnyal kúráltam magam, ami picit jobbá tette a dolgokat, de a korábbi mágikus hatása elmaradt.

Aztán az egyik reggel arra keltem, hogy már nem is fáj a jobb vállam, viszont a bal karomat nem is bírom egyáltalán megemelni . Nem hogy a fejem fölé nem ment, de nagyjából derékmagasságig működött az egész. Az, hogy oldalfekvésnél kinyújtott karral feküdjek a balomon, esélytelen volt, annyira fájt a vállam. Igen, most már nem a jobb, hanem a bal. Ha az anyós ülésen utaztam, fájdalmat okozott hátra nyúlni a biztonsági övért. Egy szatyor bicepszből való megemelésénél kb. rüsztön fostam magam.

Utána jött a családlátogatós időszak, mindennel volt idő foglalkozni, csak a vállammal nem. Meg amúgy is javult egy kicsit. Február végére azonban már annyira felerősödött újra a fájdalom, hogy elmentem egy physio-hoz (fizioterapeuta). Az elején hetente, majd kéthetente kellett mennem. Kaptam gyakorlatokat, amik sokat javítottak a vállamon. Szépen fel tudtam már emelni, de még mindig gyenge voltam. Végre visszamehettem edzeni is, 2-3 hónap kihagyás után már igazán hiányzott a súlyzós tréning. Ekkor közölte a srác, akihez jártam, hogy ő már nem „rendel” itt többet, áttesz egy másik physio-hoz. Így kerültem Tony-hoz. Tony egy kb. 110 kilós hosszú szakállú srác, akiről (először csak neve alapján, de aztán rá is kérdeztem) kiderült, hogy a nagypapája magyar volt (család neve Székely, de itt úgy mondják, hogy „szekeli”), nagymamája aboriginal, másik ágról meg olasz és angol vér csörgedezik benne. Na, nem is ez a lényeg, hanem hogy Tony egy tök más iskolát képvisel, mint az előző terapeuta. Konkrétan ő is ad gyakorlatokat, de olyan izommasszást is alkalmaz, amitől majdnem potyognak a könnyeim. Mondhatni, vadállat, de az első alkalom után fájdalom nélkül fel tudtam emelni a bal karom teljesen. Ez tartott is kb. 2-3 órán át, aztán újra visszaállt a fájás.

A második alkalommal már bevetette a nehéz tűzérséget, méghozzá a dry needling-et, ami egy olyan mélyakkupunktúrás eljárás, amiben a tűt az izmok bizonyos pontjaiba szúrják. Hát, sikerült megtalálnia a gócpontokat, mert hogy ettől már nem csak majdnem, hanem tényleg potyogtak a könnyeim. Egyik karomat sem bírtam felemelni, sőt a manuális kocsink hazavezetése is fájdalmat okozott. Ekkor kb. hétmillió átkot szórtam a srácra egészen a halott nagypapáig felmenőleg. Egy szerencséje volt, hogy másnap reggelre ez a fájdalom elmúlt, sőt, a karjaimat és a vállaimat is tudtam emelni. Ja, mert hogy ismét mindkettő elkezdett fájni, sőt még a csípőm is. Ezért javasolta a szurkálást.

Harmadik alkalommal csak kicsit kínzott meg, ismét masszást kaptam, végre már nem az összes lapockám mellett futó izomkötegem volt beállva, hanem csak egy vagy két gócot talált, így azokat baszkurálta. A kezelés után ismét sokkal jobb volt a vállam, és most így 3 nap után is azt érzem, hogy csak minimális a fájdalom a kezdetekhez képest. Állítása szerint még 2 alkalom, és gyógyult leszek. Merem remélni, hogy igaza lesz, mert most már nagyon jó lenne rendbe jönni.

Bőrellenőrzés

Ausztráliában azt mondják, hogy erősebben süt a nap, meg hogy vékonyabb az ózon réteg, na meg az ózon lyuk is nagyobb. Kvázi sokkal, de sokkal jobban oda kell figyelni a nyári napvédelemre. Ennek megfelelően, itt a gyerekeket a slip-slap-slop szlogen mentén készítik fel a nyár kezdetén (azaz csusszanj bele egy könnyed hosszú ujjú felsőbe, csapj a fejedre egy sapkát, és kend be magad 50+ faktoros naptejjel, ha kimész a tűző napra). Miért is lényeg ez így most, hogy lassan jön a tél? Mindjárt mondom.

Szóval a nyár elején észrevettem a lábamon egy valamit. Egy kinövést, vagy mi a fenét. Minden évben előjön, vagy ha nem is minden évben, akkor minden másodikban. Most azonban párom rám parancsolt, hogy azonnal menjek el egy bőrcsekkolásra, mert tuti bőrrákom van, és meghalok. Beleegyeztem, hogy OK, elmegyek, megnézetem az anyajegyeimet meg a kinövésemet, mert tényleg nem voltam még soha ilyen átnézésen. Igen ám, de nem úgy van az, hogy az ember csak hopsz, beugrik egy bőrgyógyászhoz, időpontot kell kérni. Én február elején most május 12-re kaptam időpontot.

Mondanom sem kell, hogy mire eljött az időpontom napja, addigra a kinövésem simán felszívódott. Na, de mindegy is, nem ez a lényeg. Elmentem a Sun doctors-hoz, ami egy itteni bőrklinika, közel a melóhelyemhez. Persze ez mit sem számít, mivel szombatra kaptam időpontot, szóval bumlizhattam át a városon a hétvégén. Megadott időpontra mentem, így csak félórát kellett várnom.

A dokinéni, Natalia, nagyon kedves volt, akcentusa alapján orosznak tippeltem. Alaposan végignagyítózta a testemet, megnézett minden anyajegyet, elől-hátul, alul-felül. Mindent rendben talált. Külön kértem, hogy nézze meg az orrnyergemen lévő barna foltot, amivel mindenki csesztet, hogy tuti koszfolt vagy rák. Hát nem az – egyik sem. Mindössze egy pigment hiba, ami azért nagyobb vagy kisebb, mert nap hatására besötétedik, a téli időszakban meg elhalványul. Ezek után rátértünk a kinövésemre is, ami ugye felszívódott. Ezen azért jót mosolygott. Mondta, ami jön meg megy, az nem rák, szóval nyugtassam meg a páromat, hogy ettől nem fogok elhalálozni.

Mit tudtam még meg? Napvédelmi szempontból jól ápolt európai bőröm van, látszik, hogy húsz éves korom előttig nem ártottam neki sokat, rendes voltam hozzá. Ez meg azért fontos, mert eddig kell megalapozni a bőr védelmét. Azt is mondta, hogy 35 éves kor felett már nem képződnek igazi anyajegyek, így ha mégis látok valami újszerűt, vagy valami megnagyobbodottat, na, akkor menjek vissza. Viszont szerinte ilyesmi nem fog történni a bőröm jelenlegi állapotát nézve. Kvázi nem is 1, hanem csak 2 év múlvára hív vissza újbóli ellenőrzésre.

Az ív

Mi is lenne kézenfekvőbb név egy versenypályának, mint az, hogy The Bend (kb. ív, kanyar), pláne, ha egy olyan településen van, amit úgy hívnak, hogy Tailem Bend? Ez a falucska, bár helyi viszonylatban inkább városról beszélhetünk kb. 90 km-re van Adelaide-tól, ami egy olyan 1.5 órás út a város belsejéből.

Úgy alakult, hogy a cég tulajai nagy autóverseny mániások. Nem csak nézik, hanem versenyeznek is. Van saját versenyautójuk, amivel indulnak, meg persze gyűjtik is a jobbnál jobb kocsikat. Pl. azért parkol egy Porsche a régi raktárunkban, mert nem fér már el otthon náluk a teremgarázsban. No comment.

Viszont mi a következő lépés, ha van pénzed, van versenyautód, meg egy üzemanyag töltőállomás lánc tulaja vagy? Hát építesz egy versenypályát! Bocs, először megveszed a konkurenciát, hogy a) tanulmányozd a pályát és a kiszolgáló egységeket, b) gyakorolhass, és c) persze abból is pénzt termelhess. Na aztán jöhet a saját pálya. És ha kellően megalomán vagy, akkor nem csak egy sima versenypályát építesz, hanem olyat, amin minden autó- és/vagy motorverseny megrendezhető (kivéve a Forma-1), a valaha létezett legjelentősebb versenypályák jellegzetes íveiből inspirálódsz és összegyúrod őket, 4 külön ívre bontható nyomvonalat alakítasz ki, felhúzol egy hotelt, néhány exkluzív villát, amit gazdag befektetőknek eladhatsz, kialakítasz néhány helikopter leszállót meg egy repteret. És persze egy központot, ahol kiállíthatod az otthon el nem férő kocsijaidat is.

Ha a fenti mind igaz rád, és emellett még annyira sem érted az embereket, meg az emberi teljesítőképesség határát, mint mondjuk egy kezdő szociopata, akkor ráadásul a tervezett megnyitás (augusztus) előtt 4 hónappal (április) beszervezel egy hazai meg egy nemzetközi eseményt is. Továbbá, az első előre hozott, péntek-vasárnap között megrendezésre kerülő rendezvény előtt, hétfőn (4 nappal a program előtt) kirúgod az összes vendéglátós alvállalkozót, mondván, hogy a saját cégeden belül neked is van kaja és ital, sőt! szupermarket ajánlatod. Majd közlöd az alkalmazottaiddal, hogy akkor tessék megszervezni a rendezvényre érkezők étkeztetését, van rá 4 napotok.

Szerencsére, az első rendezvény nem érintett engem, mert nem dolgozom sem kaján, sem pián. Viszont a második rendezvényt sikerült kolleganőmmel közösen megnyernünk, mondván, nem volt a tulaj elégedett a dolgokkal, így volt 3 napunk (hétfőtől szerdáig, mert hogy a második rendezvény csütörtöktől tartott vasárnapig) feljavítani a megjelenést. Ez abból állt, hogy kellett egy nagyobb sátor, ahova továbbra is elfér két gyorséttermi ajánlat, két meleg rágcsa (piték pl.) ajánlat, egy forró ital (barista készítette kávé) és egy mini-mart (értsd: bolt chips-szel, csokival, keksszel, két nagy italhűtővel – ezért kerültünk mi képbe, de megnyertük az egész szervezést). Mindez brandingelve, kitáblázva, kasszával és teljes elektromossággal, vízzel felszerelve, hátsó kaja előkészítő résszel és hűtött raktárral. Ja, és persze szállítóeszközökkel, amik a 2 km-re lévő töltőállomásról hozzák az előkészített kajákat. (A két kép az első, illetve a második rendezvény elrendezését mutatja).

Ilyen volt az első rendezvényen

Ilyen lett a másodikra

Nem részletezem, de egy hétig mindennap ott voltunk. A kolleganőm volt a főszervező, én a segítség voltam. Ha valamit pakolni kellett, vagy elvinni A-ból B-be, vagy épp meg kellett terveztetni és legyártatni valamit, na azt én csináltam. Ő harcolt a villanyszerelőkkel meg a sátrasokkal, meg az összes belsős kiszolgáló személyzettel. Ez lett a vége:

Szerencsére, a végére mindenki elégedett volt. Ehhez azonban több tonnányi hajunknak kellett kihullania. Miért nem lehet felfogni, hogy jó munkához tervezés és idő kell? Sokkal, de sokkal jobb lehetett volna az egész megjelenés, ha van rá kb. 1-1.5 hónapunk, és nem 3 napunk! Mindig is az volt az álmom, hogy autóverseny közelében dolgozhassak marketingesként. Köszi, de ha ez itt ilyen, akkor inkább kihagynám 😦 .

A pálya és a környezete amúgy alakulóban van, néhány kép onnan, ahova azért halandó nem mindig tévedhet be (technikai szoba, azaz a versenyirányítás, paddock felülről, a hotel egyik privát lakosztályából, illetve a tetőről).

Chambers Hike, egy újabb túra

Kényeztet minket mostanság az időjárás, ugyanis egy-két nap kivételével, azért még mindig kellemes a napközbeni hőmérséklet. Már jócskán az őszben járunk, de hosszú-hosszú évek óta nem volt ilyen meleg, mint idén. Ezzel egyelőre együtt tudunk élni, hiszen ki ne szeretné a nappali 22-23 fokokat? Igyekszünk is kihasználni minden pillanatot, és ha tehetjük, már indulunk is ki a természetbe.

Legutóbb egy olyan túraösvényen jártunk, ahol korábban még nem, de örülök, hogy végül is rátaláltunk a Chambers Hike-ra. Ez az ösvény a Cleland Conservation Park-ban van, azaz nagyon közel a Mount Lofty-hoz és a Waterfall Gully-hoz. A két utóbbi hely közötti tüdőtépő „sétát” már többször megtettük oda-vissza, de valahogy sosem leszünk annyira fittek, hogy ne akarjunk felfelé menetben meghalni. Mindegy is, a lényeg, hogy mivel a Waterfall Gully a fő túra ebben a régióban, ezért nem nagyon térképeztem fel az egyéb lehetőségeket. Még akkor sem, amikor biztosan tudtam, hogy vannak más útvonalak is. Ennek a tudatlanságnak vetettünk véget tegnap.

A Chambers Hike egy kb. 7.5 km hosszú körtúra a Sugarloaf Lookout kitérővel, azonban a kezdetéhez be kell sétálni egy 1.2 km-es szakaszon. Meg persze vissza is meg van ez plusz, szóval így jön ki az egész séta 10 km-re.

A kocsit egy útszéli parkolóban hagytuk, pontosan a 67 Waterfall Gully Road, Waterfall Gully címmel szemben. Innen indul ugyanis az a keskeny beton út (Chambers Gully), ami felvisz a túra kezdetéig. Az út mentén érdemes be-bepillantani a házak kertjébe, mert hogy kis romantikus pagodák meg árnyas kiülők tarkítják a beszakadt patakmeder szélét. Ahogy halad a beton út felfelé, úgy látni egyre több érdekességet, pl. koalát a fán, vagy majd’ minden 5. fán egy-egy madáretetőre hasonlító madárlakot. Aztán jön a lövészklub vöröstéglás épülete, amit elsőre nem mi nem vettünk észre, mert a hatalmas nagy agavé bozóton ámuldoztunk. Itt tovább kell haladni, nem kell az útról semerre sem letérni. Pár lépés után aztán van egy régi kiírás ’Waterfall Gully Road OUT’. Na, arra kell tovább menni. Innen már hamarosan jön egy kapu (Gate 9), amin belépve már a Cleland Conservation Park területén vagyunk. Ettől a ponttól kezdődik a Chambers Hike.

Nem lehet eltévedni, végig jól van jelölve a túra (Chambers Hike-ot kell követni). Egy szakasz van, ami kicsit meredekebb a többinél, de ez sem vészes. A túra leírásában ezt a részt amúgy ’widow maker’-nek (kb. özvegy csinálónak) hívják. Az ösvény majdnem végig erdőn megy keresztül, kicsit köves talajon. Amikor kiértünk a fák közül, akkor egy újabb betonút állta utunkat, a Long Ridge Track, ezen jobbra kell lefelé indulni. Itt aztán figyelni kell, hogy a lehető legcsendesebben járjunk, mert az út szélén hemzsegnek a legelésző kenguru családok. Őket meg nem akarjuk megriasztani, nem? A Sugarloaf Lookout felé haladva, ami oda-vissza 400 méter kitérő, még egy őz (!) is átszaladt előttünk. Kicsit szürreális volt az élmény, hogy épp bámuljuk a kengurukat meg wallabykat, amikor is átgaloppozik egy őz az ösvényen. Olyan „beszari kutyás” (remélem, megvan, hogy melyik filmre gondolok?!) élmény volt.

Azt a pár száz métert a kilátóhoz érdemes megtenni, csodás a rálátás a városra, a hegyekre és a tengerre.

Pláne, hogy innen már amúgy is csak lefelé van. A keskeny ösvény pontosan a bejárati kapuhoz (Gate 9) visz le, nincs eltévedési lehetőség. Miután leértünk ide, már csak az az 1.2 km van hátra, amit a kocsiig kell megtenni.

Nagyon tetszett ez a túra, legközelebb lehet, hogy elmegyünk két kapcsolódó ösvénnyel egészen fel a Mount Lofty tetejéig innen, meg vissza. Az kb. 15-17km lenne.