Posts Tagged ‘kirándulás’

Reggel 6:30-kor keltünk, mert alig 1 órával később már úton szerettünk volna lenni. Ehhez el kellett rendezni a kocsiban a vackainkat, reggelit készíteni, és bepakolni a kirándulós hátizsákot. Nagyjából időben rajtra készek voltunk. Mondjuk, a beígért 30 fokból egyelőre semmi sem volt, így vastag pulcsiban terveztünk neki kezdeni a túránknak.

8 előtt oda kellett érnünk a Telegraph Saddle bejáratához, mert a felvezető utat valamikor ilyentájt sorompóval zárják le. Erről persze nincs pontos infó, mi is csak onnan tudjuk, hogy 8 éve is így volt, ráadásul most már sokkal profibb, két-karos sorompórendszer működik. Ezt az első feladatot sikeresen teljesítettük, bár nagyon meg voltunk lepődve, hogy mennyien voltak fent. Általában üres szokott lenni a parkoló, most meg összesen két szabad hely volt. Beálltunk az árnyasabba, mert sokára terveztünk visszatérni.

7:50-kor tettük meg az első lépést a South Point-ig vezető ösvényen. A nap ugyan már fent volt, de még csak laposan pislákolt, és semmi erejét nem éreztük. A track jó sokáig egy szervíz-ösvény volt, azaz szükség esetén ezen tud felmenni a mentő, tűzoltó, stb egység. 6.2km-t meneteltünk az első elágazásig, a Telegraph Junction-ig. Az idáig vezető úton vissza-visszatekintettünk a mögöttünk húzódó Mt Oberon-ra, illetve a messziségben felsejlő tengerpartra.

Innen kezdett a nap is erőre kapni, meg mondjuk, a hosszú, elnyújtott emelkedőktől kezdtünk mi is kimelegedni. Mire elértük Halfway Hut-hoz (az előző elágazástól 1.3 km-re), felül már csak pólóban caplattunk. Úgy emlékeztünk, hogy itt volt egy kis kőház, ahova anno az eső elől húzódtunk be, de ezt most valamiért nem láttuk. Sebaj, majd visszafelé megkeressük.

A következő, nagyjából 4km-es szakasz a Roaring Meg kempingig elég uncsi, megy az út, ahogy eddig is, de már nincs árnyék sem. Alacsony fák szegélyezik a szervíz-utat. Az egyetlen érdekesség,  hogy a semmi közepén ki van alakítva egy tisztás, előtte egy táblával, hogy ez egy helikopter leszállópálya. A Roaring Meg-hez érve megpihenhetünk egy korty víz erejéig, vannak olyan piknik asztalok kihelyezve, amire akár ki is lehet feküdni. Nem mellesleg, innen szétválik az út: balra haladva el lehet jutni a világítótoronyhoz (6km) vagy egyenest tartva a South Point-ig (3.7km). Nagyon csábító volt, hogy letérjünk a torony irányába, de arra még nem jártunk, így nem tudtuk, mennyire megterhelő lehet a túra. Pláne, hogy azt mindenképp ott éjszakázós kirándulásnak ajánlják.

A south point-i ösvény innentől átcsap a hagyományos ausztrál vad tájba, azaz páfrányok és sziklák közt kell átpréselnie az embernek magát, hogy egy-egy lépéssel közelebb kerüljön a céljához. Mire ideértünk, addigra már 2.5 órája mentünk hegynek fel, hegynek le. Bár megtettem mindent, hogy a térdeim bírják (a jobb térdemre, ami a rosszabbik már induláskor felhúztam a térdszorítót), az utolsó pár kilométeren már éreztem, hogy lassan a bal térdem is kezdi megadni magát a sziklákon való szökdeléstől, azaz nem lesz túl kellemes a visszaút. Egy röpke fotós megálló után a White Top Rock-nál már igencsak nehéznek éreztem újra felvenni a ritmust.

Indulásunktól számítva 3 óra 40 perccel később értük el a South Point-ot, ami az ausztrál szárazföld legdélebbi pontja. Összehasonlításképp, mindössze 10 perccel volt rosszabb a részidőnk a 2015-öshöz képest, amikor is életünk formájában voltunk, 10-15kg-val kevesebbet nyomva. Amúgy a kihelyezett tábla szerint (ami a 8 évvel ezelőttihez képest már jóval komolyabbnak néz ki) ekkor 3180 km-re voltunk Cape York-tól, ami Ausztrália legészakibb pontja.

Itt nagyon szeles volt az idő, így visszavettük a pulcsijainkat. Az egyik sziklán leültünk ebédelni (szendvicset), de nem csak a széllel kellett megküzdenünk. Annyi bögöly próbált meg minket megharapni, hogy az egyáltalán nem volt vicces. Még úgyis, hogy kettesével csapkodtuk le őket, sikerült nekik engem agyon csipkedniük – ruhán keresztül. Miközben ettünk, csapdostunk, tájat néztünk (pl. a szemben lévő Wattle Island-et), észre vettünk három jet csónakot. Tidal River-től hozták ide a turistákat, hogy meglegyen nekik is a South Point. Igaz, kiszállni nem szálltak ki, de az biztos, hogy mindegyiküknek van most már egy olyan fotója, amin mi ülünk a legdélebbi pontál és lelkesen hadonászunk.

20 perc pihenő után fordultunk is vissza. Rögtön az első néhány felfelé vezető méteren bizonyossá vált, hogy gáz lesz a visszafelé vezető út, ugyanis nem igazán tudtam behajlítani a bal térdem. Így nem tudtam terhelni sem, és csak egy bot segítségével tudtam egyáltalán lépdelni. A 3.7km-t a Roaring Meg-ig még így is jó ütemben tettük meg, 1 óra 10 perc alatt átjutottunk a “dzsungelen”. Itt aztán kidőltünk vagy 20 percre, ráadásul voltak itt más túrázók is, akikkel beszédbe elegyedtünk. Ők a világítótoronyhoz mentek, későn indultak, de mindegy, mert úgyis ott alszanak. Ekkor jártunk olyan fél 2 felé.

Komótosan róttuk a kilométereket visszafelé, és minden egyes ismerős táblának örültünk. A Halfway Hut-nál most megálltunk, megkerestük az emlékeinkben élő kőházat. Bár most nem volt benne semmi, így előtte telepedtünk le egy padra, ahol feltankoltunk egy kis izotóniás itallal meg energia szelettel. Még mindig 7.5km állt előttünk. 10 perc pihenő után nagy nehezen rávettük magunkat az indulásra, de már nem volt annyira őszinte a mosolyom. Pláne, hogy tudtuk, az utolsó 2.5km csak felfelé halad. Mégha nem is túl meredeken, de akkor is. Esélytelen voltam simán feljutni a parkolóhoz. Párom kitartóan ösztönzött, egész jó coach lenne belőle.

Végül nagy nehezen délután 4 óra 20 perckor visszaértünk a kocsihoz. Ez azt jelenti, hogy ha az összesen 50 percnyi kaja-pihi szüneteket nem számoljuk, akkor a tiszta túraidőnk 7 óra 40 perc volt. A visszafele utat 20 perccel roszabb idővel tettük meg, mint az odafelét. Mondjuk, én már annak is örültem, hogy egyáltalán megcsináltuk ezt a 30km-es túrát.

Beültünk a kocsiba, visszamentünk a kempinghelyünkhöz. Párom felállította az asztal-szék kombónkat míg én azzal küzdöttem, hogy hogyan is hajtogassam ki magam a kocsiból. A full komfortos ággyá alakítható szuperszékem sem segített, ugyanis minden nemű mozgástól iszonyatos fájdalom sugárzott a bal térdembe. Ennek ellenére összedobtam egy kempingvacsit, ami nem bizonyult elegendőnek, így a még mobil páromat elküldtem sült krumpliért.

Ahogy megjött, megjelent a mellettünk lévő fán egy Crimson Rosella (piros-kék papagáj). Mivel 2 éve már volt szerencsénk hozzájuk (akkor ránk repülve, a lábunkon ülve, kézből falatoztak mandulát), így most készültünk a találkozásra. Kifejezetten nekik való papagáj csemegét hoztunk magunkkal. Ezt gyorsan ki is raktuk az asztalra, ami tényleg felkeltette a madár érdeklődését. Odarepült, megkóstolta, majd óvatosan közelebb totyogott a sültkrumplis dobozhoz, amiből kivett egy darabot. Ezen jóízűen elcsipkelődött. Gondoltam, akkor majd neki adjuk az égett, meg barnább darabokat. Hát ja, nem hüye volt ő, csak madár. Azaz semmi mást nem fogadott el, csak a puha, aranysárga krumplikat, amit mi is szívesen ettünk volna meg.

Ahogy kifogytunk a készletből már tovább is repült. Így mi is összepakoltunk, eltámogattuk egymást a vizes blokkig, majd fél 8-kor már készek is voltunk aludni.

Folyt. köv.

Kényeztet minket mostanság az időjárás, ugyanis egy-két nap kivételével, azért még mindig kellemes a napközbeni hőmérséklet. Már jócskán az őszben járunk, de hosszú-hosszú évek óta nem volt ilyen meleg, mint idén. Ezzel egyelőre együtt tudunk élni, hiszen ki ne szeretné a nappali 22-23 fokokat? Igyekszünk is kihasználni minden pillanatot, és ha tehetjük, már indulunk is ki a természetbe.

Legutóbb egy olyan túraösvényen jártunk, ahol korábban még nem, de örülök, hogy végül is rátaláltunk a Chambers Hike-ra. Ez az ösvény a Cleland Conservation Park-ban van, azaz nagyon közel a Mount Lofty-hoz és a Waterfall Gully-hoz. A két utóbbi hely közötti tüdőtépő „sétát” már többször megtettük oda-vissza, de valahogy sosem leszünk annyira fittek, hogy ne akarjunk felfelé menetben meghalni. Mindegy is, a lényeg, hogy mivel a Waterfall Gully a fő túra ebben a régióban, ezért nem nagyon térképeztem fel az egyéb lehetőségeket. Még akkor sem, amikor biztosan tudtam, hogy vannak más útvonalak is. Ennek a tudatlanságnak vetettünk véget tegnap.

A Chambers Hike egy kb. 7.5 km hosszú körtúra a Sugarloaf Lookout kitérővel, azonban a kezdetéhez be kell sétálni egy 1.2 km-es szakaszon. Meg persze vissza is meg van ez plusz, szóval így jön ki az egész séta 10 km-re.

A kocsit egy útszéli parkolóban hagytuk, pontosan a 67 Waterfall Gully Road, Waterfall Gully címmel szemben. Innen indul ugyanis az a keskeny beton út (Chambers Gully), ami felvisz a túra kezdetéig. Az út mentén érdemes be-bepillantani a házak kertjébe, mert hogy kis romantikus pagodák meg árnyas kiülők tarkítják a beszakadt patakmeder szélét. Ahogy halad a beton út felfelé, úgy látni egyre több érdekességet, pl. koalát a fán, vagy majd’ minden 5. fán egy-egy madáretetőre hasonlító madárlakot. Aztán jön a lövészklub vöröstéglás épülete, amit elsőre nem mi nem vettünk észre, mert a hatalmas nagy agavé bozóton ámuldoztunk. Itt tovább kell haladni, nem kell az útról semerre sem letérni. Pár lépés után aztán van egy régi kiírás ’Waterfall Gully Road OUT’. Na, arra kell tovább menni. Innen már hamarosan jön egy kapu (Gate 9), amin belépve már a Cleland Conservation Park területén vagyunk. Ettől a ponttól kezdődik a Chambers Hike.

Nem lehet eltévedni, végig jól van jelölve a túra (Chambers Hike-ot kell követni). Egy szakasz van, ami kicsit meredekebb a többinél, de ez sem vészes. A túra leírásában ezt a részt amúgy ’widow maker’-nek (kb. özvegy csinálónak) hívják. Az ösvény majdnem végig erdőn megy keresztül, kicsit köves talajon. Amikor kiértünk a fák közül, akkor egy újabb betonút állta utunkat, a Long Ridge Track, ezen jobbra kell lefelé indulni. Itt aztán figyelni kell, hogy a lehető legcsendesebben járjunk, mert az út szélén hemzsegnek a legelésző kenguru családok. Őket meg nem akarjuk megriasztani, nem? A Sugarloaf Lookout felé haladva, ami oda-vissza 400 méter kitérő, még egy őz (!) is átszaladt előttünk. Kicsit szürreális volt az élmény, hogy épp bámuljuk a kengurukat meg wallabykat, amikor is átgaloppozik egy őz az ösvényen. Olyan „beszari kutyás” (remélem, megvan, hogy melyik filmre gondolok?!) élmény volt.

Azt a pár száz métert a kilátóhoz érdemes megtenni, csodás a rálátás a városra, a hegyekre és a tengerre.

Pláne, hogy innen már amúgy is csak lefelé van. A keskeny ösvény pontosan a bejárati kapuhoz (Gate 9) visz le, nincs eltévedési lehetőség. Miután leértünk ide, már csak az az 1.2 km van hátra, amit a kocsiig kell megtenni.

Nagyon tetszett ez a túra, legközelebb lehet, hogy elmegyünk két kapcsolódó ösvénnyel egészen fel a Mount Lofty tetejéig innen, meg vissza. Az kb. 15-17km lenne.

 

Valahogy úgy alakult, hogy nálunk az a szokás, hogy az ünnepek alatt nem vagyunk otthon. Pontosabban úton vagyunk. Mivel egy csomó elintézni valónk akadt még Adelaide-ben (meg az összes többi lehetőségről amúgy is lemaradtunk a melóhely-váltás és a lesz-e vajon szabi kérdéskör miatt), így kézenfekvő volt, hogy ha odamegyünk, akkor az útvonal mentén csináljunk valami aktívat. Pl. egy csomószor jöttünk már el a Mt Zero mellett, amit szívesen megmásztunk volna, csak nem volt róla semmi infónk, csak a neve. Úgy meg felmenni, hogy nem tudjuk milyen megerőltető, majd utána még kb. 250 km vezetni Melbourne-ig, hááááát, nem csoda, hogy kimaradt.

Most viszont jött a remek alkalom, hogy akkor induljunk el 25-én SA felé, csak túrázzunk a The Grampians-ben (amihez nagyjából a Mt Zero is tartozik). Néztem szállást Halls Gap-ben, meg megterveztem két egész napos túrázást is.

Mára (25.-re) nem akartam hú, de hosszú sétákat beiktatni, mert állt előttünk egy 275 km-es távolság is, amit le kellett gyűrni az első megállónkig. Reggel 8-kor akartunk indulni, pici csuszival sikerült is fél 9-kor kigördülni a garázsból. A város nagyon üres volt, így a megcsúszással is hoztuk az eredetileg betervezett fél 12-es érkezést a The Piccaninny Walk-hoz (Piccaninny Carpark, Grampians Road, Dunkeld). Ez egy összesen 2.4 km-es, oda-vissza túra, aminek a tetejéről rálátni a Mt Abrupt-ra. A leírásokban 1-1.5 óra szerepel, mint szintidő, mi félóra alatt teljesítettük nézelődéssel, fotózással az egészet.

Úton Az már ott a The Grampians 9 éve minden leégett Mt Abrupt a távolban Pihi Most egy kicsit látszik a víztározó is Felhők Hogy nincs egy rendes családi képünk se, mert mindet el kell hülyülnünk :)

Innen továbbálltunk a Mt William Summit felé, ami a maga 1157 m-vel a The Grampians legmagasabb pontja. Nagyjából 58 km-re van az előző helytől, Halls Gap irányába Pomonal falucskában, a Grampians Road-ról kell lekanyarodni a Mt William Roadra, és 10 km-t hajtani a szerpentinen a parkolóig. A csúcsig betonúton kell felkaptatni 2 km-t, majd az antennák mentén balra elosonni, és onnan már látni is lehet az emléktáblát. Az emelkedő nem nagyon, csak egy pöttyet vészes, elsősorban az okozza a nehézséget, hogy tűz a nap, egy centi árnyék sincs ilyenkor. Viszont a panoráma csodálatos, megér minden kiköpött tüdőt. Lefele meg amúgy is könnyű lejönni ugyanazon a 2 km-en. Itt amúgy 50 percet voltunk fotózással, kisebb vízivós szünetekkel. A leírásokban 1.5 óra szerepel minimumként.

Mt Abrupt alulról Meg oldalról Nem tudom ez melyik hegy, de nagy Kaptatunk felfelé a Mt William Summit-ra Betonutas tájkép Na jó, azért ez nagyon szép Sziklák Zerge Fent a csúcsról Ezt a felírást picit indokolatlannak érzem (hulló jég)

Ezek után átgördültünk Halls Gap-be, ahol a szállásunkat foglaltam, egy motelben. Bejelentkeztünk, kicuccoltunk a kocsiból, majd az utolsó mai túránkra indultunk. Ez pedig nem volt más, mint a Chatauqua Peak Walk, ami a Grampians Road és a Mt Victory Road kereszteződésénél található krikett pálya (oval) melletti parkolóból indul. Az első 2 km csak emelkedik, és eléggé unalmas a táj. Még a jelölők is korrektül ki vannak pakolva, tehát izgalmat még egy esetleges eltévedés sem okoz. Aztán egyszer csak jön egy elágazás, ahonnan a csúcs még kb. fél km-re van. Ez a rész azonban izgalmas és gyönyörű is egyben. Itt ugyanis sziklákon kell mászni, szökdelni, néhol egyensúlyozni, és persze a sárga-narancssárga-piros nyilak valamelyikét követni addig, amíg a végső, csak sárga festékkel alaposan össze nem kent kőkupachoz nem érünk. A látványt szájtátva érdemes figyelni. Aztán visszaindulni Halls Gap felé az elágazásnál, a másik irányba, mint amerről jöttünk, hogy így csináljunk hurok túrát. Ja meg azért, hogy a végén el tudjunk menni jobbra a Venus Baths irányába.

Az utolsó ösvény eleje Alakul a látvány Egész szép Séta a gerincen Arra a sziklára (jobbra) vezet az út tovább Én is ott voltam Félcső Lókő Így lovagolhattak anno a hunok is Még egy uccsó kép felülről

A Venus Baths-hoz vezető 350 m-es szakasz szintén kellemes a szemnek, hatalmas sziklaképződmények között kell elsétálni a gránitba vájt fürdőlyukakig. Most a szárazság miatt csak pár lyuk volt fürdőzhető, de ha kicsit csapadékosabb lenne az időjárás, akkor simán lehetne ülőfürdőzni több vájatban is. A táj így is nagyon szép. Ez a körtúra a Venus Baths-szal kiegészítve 6.8 km-re jön ki (1 óra 50 perc alatt mentünk körbe, 2.5-3 óra a megadott referencia idő). Miután visszagurultunk a szálláshoz, gyorsan fürdőrucira vetkőztünk és mártóztunk egyet a motel medencéjében.

Kézmosás a fürdőben Egy hatalmas medence

Út a Venus Baths-hoz A nagy ember is lehet kicsi (balra) Reméljük, nem gördőlő kövek

Igaz, hogy a hétvégére tengerparti napozást terveztem, de valahogy ez itt is ugyanúgy van, mint Magyarországon volt, hogy a jó idő, az mindig hétközben van, hétvégén meg hát… nem. Hiába mondtak tegnapra is meg mára is 29-31 fokot, a meleg megvolt, csak nap nem volt hozzá. Elbújt a disznaja a felhők fölé.

Mindegy mindegy alapon, úgy voltunk vele, hogy akkor menjünk megint kirándulni. Sokáig vaciláltunk, hogy a Mornington Peninsulára menjünk megint, és csináljunk meg egy tengerparti sétát, vagy valami masszívabbra essen a választásunk. Pl. a Mt St Leonard trackre, ami azoknak az őrülteknek a sétaösvénye, akik a Himalájára tréningeznek. Mit is jelent ez? Azt, hogy az első 7 kilométer csak felfelé megy, és 3-4 óra alatt lehet megtenni, mert 150 méterről 1100-1200 méterre emelkedik (nem emlékszem pontosan). Aztán ránéztem páromra, meg a tegnap elfogyasztott joghurtos fagyi mennyiségre, és arra jutottam, hogy ez erőteljesen esélytelen vállalkozás lenne. De, mi lenne, ha előtreníroznánk arra az ösvényre?

Így történt, hogy ismét a Dandenong Ranges National Parkba mentünk, de most egy harmadik részébe, a Ferny Creek-hez. Itt kezdődik a Fern Tree Gully Picnic Ground-nál (Mount Dandenong Tourist Road elején) a mára kiszemelt egyik ösvény is. Úgy voltunk vele, hogy sokat nem akarunk túrázni, de azért legyen benne kihívás is, ezért a Belview Terrace Loop-ot céloztuk be. Ez a túra a Lyrebird Track-en halad felfelé a One Tree Hill Picnic Groundig, majd onnan a Belview Terrace Track-en jön vissza. Ez a kör így nagyjából 5.7 km. A Lyrebird Track elég szemét egy ösvény, az első 1.5 km csak felfelé megy, úgy, hogy az ember kb. kiköpi a tüdejét, mire felér. Ki is van írva, hogy csak jó fizikai kondícióban lévő túrázóknak ajánlják.

A lefelé jövő rész viszont babapiskóta, így mikor visszaértünk a parkolóba a kör végén, az a mondat bírta elhagyni a számat, hogy “Ha már itt vagyunk, nem csináljuk meg az ezer lépcsős túrát is?”. Párom rám nézett, majd egy hosszabb hatásszünet után közölte, hogy OK, miért is ne.

DSC03045

Tehát újra átmentünk a Kokoda Track Memorial Walk kezdetét jelképező kapu alatt (ennek a sétának a része az ezer lépcső is), és belecsaptunk az 1.8 km-es felfelé vezető szakaszba. Az első 800 méter ugyan kaptatós volt, de ekkor még nagy vidáman azt állítottam, hogy a másik (Lyrebird) ösvény genyább volt. Az utolsó 1 km-en azonban ezt módosítottam.

Az ezer lépcső nem tudom, hogy tényleg ezer lépcső-e, de tuti, hogy rohadt sok, és kaptatós. Kétszer-háromszor megálltunk felfelé. Jó, OK, a sztorihoz hozzátartozik, hogy ez a Kokoda Track Memorial Walk korábban katonai kiképző pálya volt (az egyik fórum szerint), méghozzá azért, mert a terepviszonyai nagyon hasonlóak a Pápua-Új-Guineán található kokoda-i részhez, ahol a japánok ellen harcoltak a háborúban az ausztrál katonák. Erről számos szoborral, illetve táblával emlékeznek meg a túraösvény mentén. És ha már hasonló, akkor miért ne lehetne rajta katonákat szívatni… logikus, nem?!

Ha viszont felmentünk, akkor le is kell jönnünk, így visszafelé a Lyrebird tracken robogtunk lefelé. Mert, ha az felfelé kaptatós, akkor lefelé meg meredek… Még az ilyen terepviszonyok ellenére is sikerült kicsivel több, mint 2 óra alatt teljesítenünk az összesen 9 km-es távot. Alul meg a “bátorság, kitartás, bajtársiasság, áldozat” elnevezésű oszlopok fogadtak minket. Vajon miért… ? 🙂

A Dandenong Ranges National Park egy tőlünk kb. 65 km-re lévő nemzeti park, aminek 4 vagy 5 nagy szekciója van. Az első itteni kirándulásunkat a sherbrooke-i régióban tettük meg. Méghozzá a Grants Picnic Ground-tól indulva (70-72 Monbulk Road). Ennek a parkolónak az egyik legfőbb attrakciója a madáretetés, amihez egy jegyet kell váltani a kiosk-ban. Igen ám, de a madarak nem csak a madáretető résznél vannak, hanem mindenhol, mivel nem ketrecben vagy háló alatt élnek.

Szóval megérkezésünket követően párom egyből kiszúrta, hogy irdatlan sok kakadu rikácsol és sétálgat a piknikezők között. Először jól nevelt itteniként megetette a kijelölt helyen egy jegy ellenében a madarakat, aztán némi madáreleséget megmentve, a nyílt terepen is. Egyszerűen imádta, ahogy a nagy madarak landoltak a vállán, nyakán, hátán. Azt mondjuk már kevésbé csipázta, hogy szana-szét karmolták a karját, ahogy a karmocskájukkal kapaszkodtak a kaja reményében.

Miután kimadarászta magát, elindultunk véletlenül a Margaret Lester Forest Walk-on (ami kb. fél kilométer mindössze), aztán ráleltünk a saját ösvényünkre is, ami az Eastern Sherbrooke Forest Walk névre hallgatott. Párszor kellett vadul térképészkednünk, mert egy-két helyen a jelölő póznák hiányoztak, vagy nagyon meg voltak rongálva. A lényeg, aki erre indul az a Lyrebird-ön menjen, folytassa a Neumann Tracken. A Paddy Track elágazásnál lefelé kell haladni, majd jön a Welch Track, végül pedig a Coles Ridge Track. Ez a körtúra 8.5 km-re jön ki.

Mivel az összesen 9 km még nem volt elég, ezért átmentünk a nemzeti park egy másik részére is, és teljesítettük a Sherbrooke Falls Walk-ot is a Sherbrooke Picnic Ground-ról indulva. Itt is ‘ránkszálltak’ a madarak, de most a kakaduk helyett a papagájok (akik piros-kék-zöld színekben pompáztak). A madáretetés után megtettük itt is a kijelölt túrát, ami kb. 2.5-3 km hosszú volt.

Még párom ideköltözése előtt leautóztunk egyszer erre a félszigetre. Nagyon megtetszett, pláne, hogy a lefelé vezető parti út mentén (ha nem az autópályán megyünk) számos strandolásra kíválónak tűnő part leledzik.

Sajnos akkor későn indultunk, nem igazán tudtuk, mire is számíthatunk, meg kicsit borongós is volt az idő, így egy gyors ‘körülnézés’ után visszafordultunk. Viszont eldöntöttük, hogy a közeljövőben biztos visszajövünk még ide. Így történt, hogy mi a Melbourne Cup-ot itt töltöttük és abszolváltuk victoriai lakosként első 10 kilométeres túránkat.

A Mornington Peninsulán 3 igen hosszú (28 km-es) és egy rövidebb (6.4 km-es) túraútvonal van. Természetesen a hosszabb ösvényeket részletekben is lehet teljesíteni, így esett, hogy mi a Coastal Walk Gunnamatta Beach és Rye Ocean Beach közötti 5 km-es szakaszát teljesítettük oda-vissza (így jött ki a 10 km).

Gunnamatta Beach-nél lementünk a partra, és haladtunk St Andrews Beach felé. Itt olyan természeti képződményeket láttunk, mint korábban a Great Ocean Road-on. Illetve összefutottunk néhány lovassal, akik a parton galoppoztak. Először ez tök jó mókának tűnt, de aztán rájöttünk, hogy a lovak által feltaposott homokon nem annyira egyszerű gyalogolni. Még egy paripa-imitátornak sem 🙂 .

St Andrews Beach után kicsit változott a táj, laposabb, tengerbe nyúló sziklák vették át a terepet. Ja, meg a napozók és a szörfösök. Előbbiek helyében kb. szétfagytam (rajtunk hosszú ujjú felső volt), utóbbiakat meg kicsit irigyeltem, mert tényleg szép nagy hullámok voltak ezen a részen.

Ide is biztos vissza fogunk még térni. Talán egyszer megcsináljuk a hosszú sétákat is, bár ahhoz kellene egy visszafuvar a parkolóba, mert hogy a 28 km-erek csak egy irányba értendők.

Úgy ment el az elmúlt két hét, amióta nem jártam erre, hogy észre sem vettem. Mondjuk nem csoda, mert hiába nem dolgozom az irodában hétfőn és kedden, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem dolgozom. Pl. ilyenkor szoktam a kis- és nagybeadandók javarészét kijavítani, elkészíteni az adott heti órai preziket a vázlatok alapján.

2 hete még ennél is sűrűbbre sikeredett a hét, mivel kedden Melbourne-be kellett utaznom, találkozni egy leendő ügyféllel. Mármint az ügynökség (jövőbeli munkahelyem) egy leendő ügyfelével. Mivel nem gyengén eddig 3 tenderbe vontak be, amit a főnökkel párosban viszünk ketten (mert a főnök elmondása szerint a leendő kisfőnökömmel lehetetlen ilyen dolgokról beszélgetni), így az extrán elhavazódásomhoz az olyan finomságok is hozzájárulnak, mint a főnök kikupálása a legújabb marketing trendekből. Becsületére legyen mondva, gyorsan tanul, és aztán ügyesen alkalmazza is a fejébe vert tudást a meetingeken. Szerencsére, megvan az összhang is, ami annyit jelent, hogy félszavas papírra vetett üzenetekből azonnal leveszi, merre kéne terelni az ügyfelet.

Ha ez még nem lenne elég, akkor finishbe ért a szakdolgozati publikációm is. Pontosabban, mondjuk, hogy egyelőre ráfordult a célvonalra. Van ugyanis még egy belső review kör, amin át kell mennie, aztán leadhatom, hogy egy A*-os nemzetközi szaklapban publikálják, ha arra érdemesnek találják. Remélhetőleg, annak fogják találni, mert tényleg király lett a végeredmény, és végül is csak egyszer kellett átszerkesztenem, és kétszer finomítgatnom.

Mi történt még velünk? Párom volt horgászversenyen, de most nem járt olyan sikerrel, mint tavaly. Mondjuk a mezőny is más volt, most nyílt volt a nevezés, és így kb. 600 lelkes horgász hasította a habokat, és hegyezte a horgát kapásra várva.

És ezt még mindig tudom fokozni! Egy itteni kedves magyar barátnőmmel, aki hasonlóan sózott seggű, mint én, legyalogoltunk egy maratont múlt szombaton. Igen, 42,05 km-t Hallett Cove és Largs Bay, majd vissza Henley Beach útvonalon, mert csak így jött ki a szükséges kilométer. Egyetlen szépséghiba került a gépezetbe, mégpedig az, hogy az USA-ban, idefelé vett Merrell gyalogló cipőm megmakkant pontosan a táv felénél, így nem gyenge fájdalmak közepette futottam be a célba. A fájdalom most így 4 nap után végre enyhült, borogatás, kenegetés, és fáslizás hatására már magamra tudok erőltetni egy csizmát, amiben képes vagyok besántikálni az óráimra.

De a legjobb, hogy a tegnapi lottósorsoláson (7+2-es) sikeresen eltaláltam 4+1 számot, és ezzel 6 dolláros befektetéssel nyertem majdnem 22 dollárt. Érdekességként álljon itt, hogy azt az 5 számot találtam el, amelyeket a szüleim lassan 20 éve folyamatosan megtesznek nekem az otthoni ötös lottón.

Mára azt a dobta a gép, hogy a Mount Remarkable National Park Mambray Creek felöli oldalán indultunk túrázni. Anno voltunk már itt, amikor is a Hidden Gorge Hike 18 km-es szakaszát csináltuk meg. Eredetileg azt terveztem, hogy ma is ugyanezt járjuk végig, de miután az állandó megújulásra inspiráló párommal kb. a következő beszélgetés zajlott le, így újraterveztem a programot.

Ő: Most tényleg azon fogunk végigmenni, amelyiken tavaly?

Én: Aha. Legalább lemérjük, mennyivel lettünk fittebbek.

Ő: Nincs valami más ösvény?

Én: De van. 13 km oda, meg 13 vissza. 10 óra összesen a szint idő. De azt írják, hogy ezt csak extrémen fitt túrázóknak ajánlják egy napos oda-vissza túrának. Mindenki más aludjon meg az Alligator Gorge-nál, vagy szedesse fel magát kocsival azon az oldalon.

Ő: Az 26 km. Az annyi kb. mint otthonról Glenelg oda-vissza, nem? Annyit már sétáltunk. Csináljuk meg ezt a túrát.

Szóval, nem volt mit tenni, reggel 8.15-kor beültünk a kocsiba, és elindultunk Mambray Creek felé. Cím nincs, Port Augusta-tól Adelaide felé kb. 40 km-re kell figyelni a kiírást a főúton, és a nagy barna táblánál a síneken keresztbe kell Mambray Creek felé elkanyarodni. Csak online lehet fizetni a belépőt, nincs már self-registration bódé, szóval ügyesen.

Miután letámasztottuk a kocsit 9.15-kor, be is vetettük magunkat az erdőbe. Az első 1 km-en kb. a szentlélek is kifagyott belőlünk, ezért persze magunkkal vittük a meleg pulcsikat. Mondanom se kell, ahogy már látótávolságon kívül volt a kocsi, kisütött ezerrel a nap, és a maradék 7 óra 20 percre nem kellett semmiféle hosszú ujjú cucc. Az első 7 km simán telt, a Hidden Gorge Hike elágazásánál lévő tisztásnál megettünk egy-egy energia szeletet, aztán nekifeküdtünk az odafelé vezető út maradék 6-7 km-ének. Mivel eredetileg 13 km-re írták a távot, mi sokáig azzal is számoltunk, míg nem megláttuk Kingfisher Flat-nél az eligazító táblákat. Ez alapján a táv 14 km oda, innentől kezdve persze ennyivel kalkuláltunk.

Még szivárvány is lett a kedvünkért Már megint kocsiból hegy

Good morning, sunshine! Itt még 13 km-nek mondják oda

Hideg volt Tavaly óta megvárt minket. Ugyanott.

Kavics kavics hátán Egy egyszerűbb szakasz

Itt már kavicsosabb volt Még boldog

Előre a kék nyíl felé Akkor a Mambray Creek-Alligator Gorge most 13 vagy 14 km?!

Minden irányba fire track Ahonnan az uncsi rész kezdődött

A Hidden Gorge utáni szakasz elég uncsi volt, konkrétan fire track-en kellett haladni végig, ami azért nem jó, mert nincs rajta egy centi árnyék se, no meg 4WD-vel ki van járva rendesen. Mikor befutottunk a rekordnak számító 3 órás etap végén az Alligator Gorge-hoz, annyira jó erőben éreztük magunkat, hogy el mentünk még megcsinálni a Gorge Hike/The Narrows 2 km-nyi körtúráját lépcsőkkel együtt (2 órás szint időre írják, mi 40 perc alatt jártuk meg). Nem szomorkodtam emiatt egyáltalán, mert valami öregkori szenilitás miatt azt hittem, ez az Indiana Jones-os rész a Hidden Gorge Hike-on van, pedig nem. Lehet, többször kéne visszaolvasnom a blogon összehordott bejegyzéseimet?! 😛

Indiana Jones-os Itt még nem annyira szoros

Vízszintes orgonák ;) Megpihent

Sziklák még Innen már szorosodik

Nagy orrú szikla Egyre szorosabb Itt már nagyon szoros

Innen aztán egy 20 perces frissítő ebéd (alma, szendvics, energia szelet, több liter víz) és pihenő után újra ráálltunk a Mambray Creek felé visszavezető 14 km-re. Sajnos párom alig féléves bakancsa ezen a szakaszon kilehelte lelkét, így visszafelé egy picit belassultunk. Mondjuk, nem csoda, mivel a bakancs talpaiban a sarok és lépőrésznél eltört az összes alátámasztó rács, így minden egyes kavicsot, sziklát, de még fűszálat is megérzett. Az összesen 7 óra 25 percnyi  (30 km-ről van szó tehát) befutó végén, 16.40-kor, hatalmas mosollyal az arcán rúgta le a lábáról a cipőket, és bújt papucsba. Akkora vízhólyagok lettek a talpán szegénynek, hogy a gázpedált sem bírta nyomni, nekem kellett a szállásig visszavezető 1 órát  letolnom. Bár szerintem kárpótolta az egész kényelmetlenségért, hogy nyitva volt még a helyi bottle shop, és vettünk egy 10-es csomag cidert a nagy ijedségre. Azt, hogy az elkövetkezendő 2 napban hogyan fogunk ezek  után túrázni, még nem látom…

Pedig kismillóan voltak, mégsincs senki a képekbe belelógva Ez itt tuti le fog vállni

The Narrows a másik oldalról A repedés milyensége innen jobban látszik Mi van? Azé', mert rólam nincs kép, attól még én is megcsináltam a túrát!

Azokhoz a sziklákhoz nem megyünk el? Fák nőnek a sziklákból

Folyt. köv.

Egyik kedvenc ünnepünk a Húsvét, mert ilyenkor 4 napos a szünet 😉 . Ha jól rémlik, tavaly a költözés miatt nem tudtuk kihasználni ezt a remek lehetőséget, így idén mindenképp élni szerettünk volna vele. Szokás szerint végigfutottam azoknak a helyeknek a listáját, amiket még itt a közelben szeretnénk megnézni (Port Lincoln, Uluru, Flinders Ranges északi régiója), de sajnos vagy eget verően drágák a szállások, vagy pedig már nincsenek is. Így alakult, hogy ismét a Mount Remarkable National Parkba jöttünk el, ami az alsó Flinders Ranges-hez tartozik. Tavaly bejártuk a legnépszerűbb ösvényeket, de azért még így is maradt ki 3-4 napra való túraútvonal.

Első napunkon, ma reggel 8.30-kor kezdtünk, ekkor csaptunk a lovak közé, és indultunk el Melrose irányába. Ez a városka a nemzeti park jobb oldalán található, és a Flinders Ranges legrégebbi települése, 1848-as (vagy 53-as) alapításával. A Melrose Caravan Park mellett, majd azon keresztül menő utcácskán kell felaraszolni kocsival a War Memorial Monument-ig, onnan indul ugyanis a Mount Remarkable Summit Hike.

Kirázták a pehely paplant Snowtown széllapátjai

??????????????????????????????? ???????????????????????????????

War memorial monument Kevésnek érezte a kihívást A túra fele ilyen volt

A túra lineáris, azaz oda-vissza ugyanazon az útvonalon kell menni, és a teljes hossza így 12.2 km. Az ajánlás 5 órát számol a túra teljesítésére, nekünk 3.5 óra alatt sikerült úgy megtennünk, hogy a hegygerinc tetején megebédeltünk, és kb. minden fűszálnál megálltam fotózni.

Beszorult Simán

Messzeség Kockás abrosz

Az ösvény a 2.6 és 5.6 közötti kilométer szakaszon (tehát 3 km-en keresztül) erősen sziklás, azaz mindenképp bakancs kell a túrázáshoz. Volt olyan srác, aki előttünk egy félcipőcskének sem mondható tenisz cipőben kóricált. Nem gyengén szenvedett. A szintkülönbség elég jelentősnek, vagy legalábbis nekem, aki utál felfelé menni, annak tűnt. 360 méterről indul az ösvény és 995 méteren zárul. Útközben lehet messzeséget látni, meg erdőt, sziklát, sziklát, autóroncsot, amiről amúgy el sem tudod képzelni, hogy került oda, sziklát, sziklát, kengurut, bazi nagy csípős hangyákat (angol szaknevükön meat ant-ek), mountain bike-osokat, ja, és még sziklát.

Csak óvatosan Pöttyet sziklás az ösvény

Autóroncs Mondták, hogy egyenetlen a széle az útnak

Vándorok köve 1. Vándorok köve 2.

Miután letudtuk a 12.2 km-t, és még volt energiánk, kitaláltuk, hogy elmegyünk a másik, Natural walk nevezetű túrára, hogy egy újabb 4.7 km-t belecsavarjunk a lábunkba. Ez a rész azonban elsősorban a bicajosoknak lett kitalálva és kiépítve a neve ellenére, így alig jelölte az utat jelölőkaró. Kb. 1 km után a hócipőnk tele lett azzal, hogy minden elágazás első 100 méterét végignézzük, hogy akkor most arra kell-e menni vagy sem. Szóval visszafordultunk, és irányba álltunk a kocsihoz. Innen már csak Port Augusta-ig kellett elautócskáznunk, ahol ismételten a Shoreline Caravan Park-ban béreltünk egy budget cabint.

Bársony hegy Kanyar

Port Augusta felé A Flinders Ranges mini nyulványa

Suhanunk A múlt találkozik a jelennel

Folyt. köv.

Tavaly fedeztük fel magunknak ezt a Victor Harbor és Cape Jervis között elhelyezkedő nemzeti vagy természetvédelmi parkot, és múlt vasárnap immár ötödjére látogattunk vissza. Most egy kedves baráti párral, had lássanak ők is valami szépet a környéken 🙂 .

Mivel kihívást szerettek volna, ezért egyből a Deep Creek Circuit Hike-ra gondoltunk. Mi is szerettük volna már újra megcsinálni ezt a 11 km-es körtúrát, de eddig vagy az időjárás, vagy pedig az idő (hiánya) miatt toltuk.

Egy kis emlékeztető: ez a túra lényegében nem egy túra, hanem négy, külön is teljesíthető túraszakaszból áll össze.  Az első része a Deep Creek Cove hike egy viszonylag egyszerű, könnyen járható bushwalk, keresztül a leégetett, de már tavaly is zöldellő növényzeten át.

Az első szakasz Bushwalk Valahol a távolban KI Már újra zöldellnek Mindjárt odaérünk az öbölhöz Deep Creek Cove Akár csak tavaly Mintha tavaly is csináltam volna egy ugyanilyen képet Vöröses barna Ahol a patak és a tenger találkozik Golyók Jön a hullám

 

A Cove elérését követően kezdődik a második szakasz, nem mással, mint egy majdnem függőleges domboldal megmászásával, mindezt sziklákba kapaszkodva kell megoldani.

És akkor irány felfelé Mindjárt fenn is vagyunk Elég jól néz ki Onnan jöttünk, és ott voltunk lent

Ha ezen túljut az ember, akkor egy újabb öbölbe, majd egy másik meredek domboldalhoz jut el, aminek a végén egy folyamatos emelkedő van egészen a Tapanappa kilátóig.

Old Spice reklám... ...mert hogy érezd a hullám frissességét :) Na már megint sziklák Vigyázz, mindjárt jön a hullám Újabb szakaszt tudtunk le Tavaly itt voltak a delfinek Most csak szép hegyet meg vizet láttunk Távolban Tunkalilla (vagy mi)

Innen veszi kezdetét a harmadik etap, egészen a Deep Creek waterfalls-ig. Ez a rész gyerekjáték, szintén bushwalk, de más a vegetáció, nagyobb fák, nagyobb levelek, kevesebb szikla. A vízesést elérve nagyon kell figyelni, mert itt valamiért eszméletlenül sok a kígyó. Tavaly szeptemberben is itt találkoztunk egy nagyobb példánnyal, és most is belefutottunk minimum két példányba, szerencsére a hangos felkiálltásomtól inkább menekülőre fogták. Láttunk amúgy még jó pár kék nyelvű gyíkot is, kisebbet is, nagyobbat is. A vízeséstől a Trig Picnic Area-ig (ahol a kocsit hagytuk, és ahonnan a túra indul) megint leginkább csak emelkedett a terep, tele természetes meg mesterséges lépcsőkkel, csak hogy jobban feszüljenek azok a comb- meg vádliizmok.

Tűl a Tapanappa kilátón Biosz óra Deep Creek waterfall Ugorjak vagy ne ugorjak?

A túrát a tavalyi 4,5 órával szemben sikerült 4 óra alatt úgy eszközölni, hogy azért az öblökben, meg a vízesésnél el-elmerengtünk néhány tízperceket. Mindez azt jelenti, hogy nem csak mi fejlődtünk strapabírásban, hanem a túratársainkat is kemény fából faragták 🙂 .

Hazafelé még beugrottunk a Myponga gát és víztározóhoz, hogy lőjjünk néhány hihehetlenül kék képet, meg hogy megnézzük, milyen is Aldinga Beach a zöld dombok mögül.

Myponga Reservoire Kicsit közelebbről is Aldinga Beach Zöld dombok

Jó pár hete úgy voltunk vele, hogy el kellene menni megnézni a többi hajóroncsot is, mármint amikhez eddig sosem jutottunk el Port Adelaide-ben. Ugye korábban vagy hajóverseny volt arrafelé, vagy nem is tudtunk róluk 🙂 . Miután nem akartunk megint a Garden Island-i mólótól körbeevezni, ezért inkább a Port River-i átjáróhídnál óvatoskodtuk le magunkat a vízre.

Alapvetően 5 helyen lehet hajóroncsokat felfedezni a régióban: Mutton Cove-nál, Jervois Basin-nél, Garden Island-nél (a Santiago és a Dorothy H Sterling is ezen a részen van), Angas Inlet-nél, és a Broad Creek-nél.

Az első és leglátványosabb (mert a legnagyobbnak tűnő) hajó, ami közvetlenül a híd mellett van, az a Sunbeam. Eredetileg 1857-ben építették Skóciában, és eléggé sanyarú sorsa volt. Több tulajváltás után, 1886-ban egy melbourne-i cég vette meg, és szénszállításra kezdte el használni. 1910-ben végül itt végezte, a dél-ausztrál hajótemetőben, mint első, vasból készült, itt elsüllyesztett hajó. Mellette van egy nagyon látványos, viszonylag jó állapotban megmaradt gőzkazán is, amire először azt hittük, hozzá tartozik, de kiderült, hogy nem 🙂 .

Sunbeam 1. Sunbeam 2.

Sunbeam 3. Sunbeam 4.

Kajakosok Boiler

Sunbeam 5. Helyes, nem?

Aki erre jár, annak érdemes a mangrovék közé is belesni, mert bizony a fák alatt is bújnak meg régi darabok. Például a Sarnia is, ami egy helyi építésű hajó. Fénykorában Port Adelaide és Port Pirie között közlekedett, mint az állami flotta büszke tagja. Sajna 1926-1927 között valamikor elsüllyedt a Port River-en, miközben épp vontatták egy nagy adag szénnel megrakodva.

Talán a Sarnia Hajó a mangrovék között

Még mindig a Sunbeam Roncs

Szegecs Szép lehetett

A következő éppen csak, hogy látszódó hajó Connecticut-ban épült 1865-ben. Becsületes neve Seminole, és neki is elég nehéz sora volt. Newcastle-ben teljesített egy ideig szolgálatot, majd eladták Port Adelaide-be, mint oly sok más hajót, ezt is szénszállítónak. Először egy hatalmas tűz ütött ki rajta, amit csak úgy tudtak eloltani, hogy telepumpálták vízzel. Ennek ellenére, még egyszer felújították, de a sorsát nem tudta elkerülni. Egy újabb tűz után végleg elsüllyesztették a jelenlegi helyén. Mellesleg ez a hajó volt az első, amit itt helyeztek örök nyugalomra.

Hajóvonták találkozása nem tilos Nagy lehetett

Csak a víz miatt fotóztam :) Apálykor több mindent látni

Seminole 1. Seminole 2.

Seminole 3. Szó szerint fahajó vagy hajófa

Kapu Zöld volt

Van még egy hajó, a Stanley, amit szerintem láttunk, de nem esküszöm meg rá. Ugyanis ebből sem maradt meg túl sok minden, és nem igazán találtam jó leírást a neten, ami bemutatja az egyes hajókat a jelenlegi pontos nyughelyük alapján.

Roncs 2. Roncs 3.

Párhuzamosak Vajon ez mi lehetett?

Talán a Stanley Belülről

Na még egyet Hajó fejfák

A Kadina, bár erről a hajóról nem tudják 100%-ig, hogy tényleg ez a hajó-e az, elég jól behajózható, vagy legalábbis mi jól belelapátoltunk. Persze, ehhez kellett egy nagyon jó navigátor, meg egy még jobb kormányos 🙂 . Miközben tartottunk amúgy ehhez a hajóhoz, két delfin úszott el mellettünk. Párban. Jól megnéztek minket, aztán mentek tovább. Cukik voltak.

Csak óvatosan Ez is szép volt így

Delfinek Sok-sok roncs

Mindenhol hajók A Kadina talán

Sajnos, bár láttunk jóval több hajót, nem tudtuk őket beazonosítani. Viszont fotók azért készültek 🙂 .

Megnéztük belülről is Kékség

Dagálykor biztos nem látszik A Kadina belülről megint

… ismét 970 km állt előttünk. Ennél csak az volt izgibb, hogy Cobartól Broken Hillig 456 km-t kellett egy kanyar nélkül megtenni. Majdnem 5 órás útról beszélünk, ami annyira volt egysíkú, hogy kecskéket, kengurukat, emukat, és a vége felé már lassan bokrokat is számoltunk. Izgalmat az hozott ebbe a szakaszba, hogy egyszer láttunk egy villogó rendőrautót az út szélén lehúzódva, és a zsaruk épp egy elhagyatott kocsit vizsgálgattak a dzsindzsában. Párom persze felbuzdult, hogy esemény van, és lehúzódott, hátha kell nekik segítség. Persze nekem kellett kiszólni az ablakon, mire az “All good, mate” (minden rendben, haver) választ kaptam. Így nem volt mit tenni, mentünk tovább.

Broken Hill után a következő etap 370 km-nyire volt (Burra), szóval megint belekezdtünk a kecskék számolásába. Én lelkesen próbáltam fotót készíteni a töménytelen mennyiségű kóborló kecskehordákról, de a 110-zel száguldó kocsiból esélytelennek bizonyultam. Ha van rá igény, művészileg elmosódott kecskéket tudok feltölteni, de inkább nem erőltetném a dolgot 😉 .

Dél-Ausztrália előtt még ugrottunk egy félórát visszafelé, beléptünk ugyanis a mi időzónánkba, legalábbis a tábla szerint. Aztán volt még fruit fly inspekció is, ami abból állt, hogy egy bácsi behajolt az utastérbe, és megkérdezte, mink van ma a számára. Mivel semmi tiltott dolog nem volt nálunk (gyümölcs, zöldség, növény), ezért mehettünk is tovább. Gondolom, ma sem lesz meg a kovászos uborkának való neki 😀 .

Kaputarnál irányt kellett váltanunk, ugyanis Mitsu becsapott minket, rosszul saccolta meg a még elérhető benzin mennyiséget, így az utolsó cseppekkel keresnünk kellett egy benzinkutat. Mert amúgy ezen a szakaszon van, hogy 160-250 km-ekig nincs semmi. Tényleg semmi. Mindenesetre kaptunk naftát, és onnantól kezdve megállíthatatlanok voltunk. Pisti (GPS) által előrejelzett 20.31-es reggeli pesszimista becsléssel szemben 18.45-re már le is parkoltunk a házunk előtt. Jó érzés volt ez után a két nap után hazaérni.

Készülj, mindjárt fordulni kell jobbra :) Reggel 8.50

Reggel 9.50 Reggel 10.30

Reggel 10.50 Egy elhagyatott autót vizsgálnak a rendőrök

Roncs Reggel 11.30

Dél Délután 12.30

Délután 13.30 Délután 13.35

Upsz, újra 13.05 (időzónát ugrottunk) Délután 14.10

Délután 15.00 Délután 15.10

Délután 16.00 Délután 16.10

Délután 16.20 Délután 16.30

Felhő közeli Már nem vagyunk messze

A Flinders környékén épp Magány

Szombatról vasárnapra órát állítottunk (előre, így jelenleg 8.5 óra az eltérés Adelaide – Budapest viszonylatban), így nem esett jól, amikor 6.45-kor csörömpölt az ébresztő óra. Casinót reggel 7.40-kor hagytuk el, Nancy (GPS) szerint 975 km állt előttünk. Ez kb. egy minimum 12 órás út, hegyen, völgyön, és a nagy semmin keresztül. Nem tudtunk mit tenni, ha menni kell, hát menni kell, így teletankoltuk a kocsit (mert van két alapszabály, amit itt tartani kell: 1) outbackbe nem indulunk el fél tank alatti üzemanyaggal, 2) illetve 10 liter tiszta víz nélkül).

Tankolás után észrevettük, hogy egy jet car áll a szállásunk előtt, és a “fotózd le Dezsőnek” felkiáltásra már pattantam is ki a kocsiból, hogy a járgányt tudományos célokból dokumentáljam 🙂 .

Jet car félprofilból Oldalról

Közelről Hátulról

Innen viszonylag sima volt az utunk, érintettük azokat a városkákat, amiket idefelé is, egyedül Coonabarabran után tértünk el más irányba, Cobar felé. Egy idő után Nancy (GPS) megadta magát, és nem volt hajlandó tovább navigálni minket, így a jó öreg Pisti (GPS) kapott ismét lehetőséget a bizonyításra. Nagyon ügyes volt, most nem tévedt el, sőt, még kihagyta a Sawn Rock utáni földutat is, amin keresztül pár napja Nancy (GPS) átnavigált minket.

Sziklás út Suhanunk

Madárijesztő és birkája netán? Mennyit rögzíthet a traffipax?

Nem sietett Bárányok az égen

Próbáltunk 2-3 óránként megállni, mert az autópilóta (párom) megint egymaga oldotta meg a távot. Ahogy haladtunk bele a délutánba, egyre több kihívással kellett szembenéznünk. Talán Gilgondra-nál (vagy Warren-nél) szívélyesen köszöntött minket a tábla a nagy semmiben (the great outback), innen tudtuk, hogy mostantól, ameddig a szem ellát nem lesz más az úton, mint az aszfaltcsík, meg a puszta, néhány kenguruval. Nem is történt ez másként: láttuk a párhuzamosokat összefutni a végtelenben, Nevertire, Nyngan és Cobar között a kormányt egyszer egy jobb, egyszer meg egy bal kanyarban kellett mindössze elfordítani, a többi, nagyjából 190 km-en nyílegyenes volt az út előttünk. A kenguruk mellett még elkóborolt kecskéket láttunk az úton. Pontosabban volt, hogy nem láttunk semmit, mert akkora bogársereget kaszaboltunk le a szélvédőn, hogy már a lapát sem vitte le őket. Ekkor még 110 km-re voltunk Cobartól. A biztonság kedvéért lehúzódtunk, hogy jól lemossuk kézzel meg ronggyal az ablakot. Erre fékez mellettünk egy Toyota is, amiből egy jó 50-es néni pattant ki. Mondta, hogy látta mögöttünk jőve, hogy nem tudjuk lemosni az ablakot, hiába próbálkozunk, nála meg van tisztítószer, így gondolta, megáll, és segít nekünk. 3 perc alatt meg is voltunk, megköszöntük a segítséget, és elindultunk utána, mert ő is ugyanabba az irányba ment, mint mi 🙂 .

Ezek közül valamelyiket megmásztuk a hét elején Kék, fehér és zöld

A felhők beúszása Vizecske

Nevertire(d) Naplemente az outbackben

Folyt. köv.

Az egyik helyi ingyenes lap címlapján párom véletlenül kiszúrta szerdán (talán), mintha olyan magyarosnak tűnő ruhában bogrács mellett guggoló emberek lennének. Elhozta az újságot, és kiderült, hogy szombaton (október 4-én) Hungaro Festival lesz a szállásunktól mindössze 10 percnyi kocsikázásra. A gond az volt, hogy szombat volt az utolsó napunk itt, illetve erre a napra terveztük volna a Mt Warning megmászását. Mivel a vulkánra felmentünk már csütörtökön, így csak a további programjainkat kellett átszervezni, hogy ki tudjunk nézni a rendezvényre. Pláne úgy, hogy valamelyik reggel, mikor párom lement egy adag ébresztő cappuccinóért, akkor a rendeléshez kötelező neve lebetűzését követően a pénztáros csaj egybeolvasva a betűket rájött, hogy a párom magyar. Nem volt neki nehéz, mivel ő is magyar volt, és ő is ajánlotta a rendezvényt nekünk 🙂 . Szóval szépen összepakoltunk, elővettük a vicces pólót, amit tök véletlenül pakoltam be neki, aztán lecuccoltunk, kijelentkeztünk, és elindultunk a rendezvényre egy gyors útravaló bevásárlás után. A sátrakban volt minden, főtt a pacal, a birkapörkölt, a gulyásleves, volt nokedli, házi lekvár, házi túró rudi, és persze lángos is, amihez kígyózott a sor. Úgy, hogy kb. hatan vagy heten lehettek előttünk, így is majd’ 40 percet kellett várni. Párom közben csevegett, ismerkedett, barátkozott 🙂 .

Magyar legény magyar rendezvényt talált a helyi újságban Sekélyes

Monaco (Street) Lagúna Surfers Paradise-szal

Készül a lángos Birkapörkölt, gulyásleves

Leteszteltük Házi túró rudi is volt

Körülbelül másfél órát tudtunk maradni, aztán elindultunk a következő állomásunkhoz, a Fingal Head, Lighthouse Road-nál kezdődő Giants’ Causeway (óriások útja) nevű helyhez. Mivel ez az egész régió vulkanikus terület volt valaha, ezért lehetséges az, hogy a parttól pár méterre megkövült láva oszlopok találhatók. A Sawn Rock-kal ellentétben ezek nem öt-, hanem hatszögletűek. A parton van még egy picike kis világítótorony, illetve átlátni Point Danger-re is. A világítótoronytól jobbra egy hullámokban igencsak gazdag, nagyon szép, hosszú, sekély tengerpart található. Ha több időnk lett volna, biztos maradtunk volna megmártózni egyet.

Fingal Head Lighthouse Gold Coast a háttérben

Giants' Causeway (óriások útja) Kihűlt láva oszlopok

Fingal Head Napi nyál fotó

Hullámok Point Danger

Ez vajon mi lehet? Hát, ja :)

Ezt is Cook kapitány írta le először Világítótorony már megint

Hatszögletűek Bazalt tüskék

Fingal Head után ráálltunk a szállásunk felé menő útra. Azonban egy hirtelen ötlettől vezérelve (meglátván a táblán meg Nancy-n (GPS), hogy Byron Bay felé megyünk nagyjából) úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk, akkor 5 év után ismét felkeressük az ausztrál szárazföld legkeletibb pontját, ami a Cape Byron Lighthouse-tól lesétálva érhető el. Annyi ember volt, hogy a fizetős parkolók is tele voltak, mind az alsó, mind a felső szinten. Így párom valahol a város felé tudott csak megállni, és innen bizony séta volt. Nem esett annyira jól, mert előző nap kicsavartam az egyik térdem, miközben azt képzeltem magamról a parton, hogy még mindig 18 éves, 50 kilós, és rugalmas vagyok, és persze ugyanolyan művészileg tudok cigánykerekezni, mint 20 évvel ezelőtt. (Minden fotó felhasználását az eseményről letiltottam, és súlyos átokkal szórtam meg az adott számú képeket 😉 .)

Cape Byron Lighthouse Cape Byron Lighthouse közelebbről

A szárazföld legkeletibb pontja - 5 év után ismét Byron Bay

Egyszerűen csak szép A másik oldalról Művészlieg megkomponálva

Az egy órás extra kitérő után bele kellett húznunk rendesen, mert oda kellett érnünk Casino-ba, a River Park Motor Inn-be 6 előtt. Szerencsére Nancy (GPS) megint tudott az erdőn keresztül (értsd: cakkos szerpentinen) egy rövidebb utat, így gond nélkül beestünk a helyre. A szállásunk egy folyó partján volt, amit már idefelé is láttunk (pont erre jöttünk el véletlenül). A Richmond River tele van pontyokkal, angolnákkal, meg keszegfélékkel. Bejelentkezés után le is mentünk a partra sétálni egyet, na meg kenyérkockákkal halakat etetni. A folyó medre nem egy tipikus folyómeder, már csak azért sem, mert ahogy az a lenti képen látható, egy hatalmas kacsacsőrű emlős is él benne 🙂 .

Nem egy tipikus folyómeder Richmond River Casino-nál

Folyt. köv.

Utolsó napunkat kezdtük meg az aranyparton. Eddig reggeltől estig kirándultunk, 8-9 körül indultunk, este 6-7-re a szállásra értünk, elmentünk valahova vacsizni, majd irány az ágy. Most viszont úgy ítéltük meg, hogy kell egy nap pihi. 8-kor autóba pattantunk, és elmentünk megnézni a Hinze Dam-et. Ez kb. 20 km-re van Surfers-től. Na, jó, ez is kirándulás, de csak kocsival 🙂 . Nancy (GPS) nevezetesség meghatározóját használtuk, hogy odataláljunk a gáthoz. Nem kellett volna. Az út, ahova vitt minket, le volt zárva, és a terület bontásra volt ítélve. Gondoltunk egyet, és próbáltunk találni egy táblát, szerencsére ahogy meglett az első, úgy már könnyű volt követni a többit is. Aki ide akar jönni, az Advancetown, Advancetown Road-ot állítson be címnek. A gátat/víztározó rendszert 1976-ban kezdték építeni, és 2011-ben fejezték be a harmadik szakaszos bővítését. Ez a tározó szolgáltatja a vizet dél-kelet Queensland-ben.

Hinze Dam hullámtörői Sok víz

A hullámtörők felülről A nagy kékség

Lezárt terület Tér

Visszafelé betértünk egy-két shopping centerbe, mert farmert akartam venni magamnak, de elképesztő a kínálat. Csak ültem a boltok előtt, és néztem, mennyire rosszul öltözött emberek rohangálnak az utcán. A boltokban sem volt jobb a helyzet. Szabás nélküli, sátor ruhák, vagy épp hasvillantós pólók (nem, nem a teenager boltba mentem be) sora elérhető, de semmi más. Pedig valaha Surfers volt az aussie divat fővárosa. Az egyetlen Mango boltot is becsukták, pedig reménykedtem, hogy ha máshol nem, legalább ott találok magamnak valamit 😦 . A kiábrándító körút után hazamentünk lerakni a kocsit. Mivel itt már minden és mindenki a 3 hét múlva megrendezésre kerülő Clipsal V8-as autóversenyre készül, ezért lezárások, dugók gazdagítják a mindennapi kihívásokat.Viszont öröm az ürömben, hogy végig tudtunk menni a pálya egy-egy szakaszán 🙂 .

Surfers Paradise a kocsiból Az Indycar/Clipsal V8 versenypályán

Miután a kocsit leraktuk a szálláson, elsétáltunk a Skypoint-hoz, és felmentünk 43 mp alatt a 77. emeltre. Szeretünk felmenni a helyi toronyba, mert érdekes felülről látni, milyen is település. Nagyon látványos Surfers a sok lagúnával, meg kígyózó folyóval, na meg a 70 km-en elnyúló hosszú, homokos tengerparttal.

Sétány Gold Coast

Jé, ott megy egy hajó Tórendszer

Tudnék itt lakni Nem csúnya, na

Skypoint Magas házakban itt nincs hiány Valahol ott van a mi szállásunk is

A másik oldal 70 km part Messzi közeli :)

4 után lementünk a partra is, mert én napozni szerettem volna (nem jött össze), párom pedig nem kímélve magát megmártózott a hűvöskés habok között. Úgy tűnik, élvezte 🙂 .

Homok A tavasz első megmártózása

Élvezi Megdilult

Csillogás Utcatábla

Folyt. köv.