Milford Sound

A maori legenda szerint Tú Te Rakiwhanoa, egy isten-szerű felmenőjük volt az, aki a botjával kiásta a fjordokat, és munkájának legszebb ékköve nem más, mint Piopiotahi, azaz Milford Sound. A tudományos álláspont szerint azonban a jégkorszakban egy gigantikus gleccser vájt utat magának a tengerig, kialakítva így a hegycsúcsokkal tűzdelt völgyrendszert. Ahogy a jég elolvadt, úgy árasztotta el a tenger a völgyet, létrehozva a ma ismert Milford Sound-ot. A gleccser, ami a tenger felé tartott 2000 méter mély volt, így nem meglepő, hogy maga után hagyott néhány, a világon ma is kimagasló nagyságú tengeri sziklákat, csúcsokat.

Milford-on amúgy közel 300 ember él, azonban egyik sem rendelkezik itt állandó lakcímmel. Ugyanis itt a felfedező és kedves felesége (akivel amikor megismerkedtek már kétszeresen megözvegyült asszonyság volt, ezért óva intették tőle az úriembert) voltak az egyetlen állandó lakosok. Tiszteletükre soha többé nem adtak ki senkinek sem ide szóló lakcím igazolást. Azonban akik Milford-ban élnek, kizárólag ideiglenes munkások, mondhatni szezonális lakók, így érthető, hogy számuk a téli időszakra száz fő alá csökken. Megélhetési forrásuk 99%-ban turizmus, a maradék 1% meg karbantartja az insfrastruktúrát.

Ebben a fjord rendszerben hajókáztunk mi egyet a buszos túránk megkoronázásaként. Szerencsénkre egy privát hajót kaptunk a túrához, ami szerintem csak véletlenül alakult így, de tény, hogy alig húszan voltunk a fedélzeten. És nem egy akár milyen hajón! A Jucy-sok legújabb katamaránján (fentebb a legelső képen a fehér hajó). Csak úgy suhantunk a vízen.

Megtekintettük a két legnagyobb, állandó vízesést, a Stirling-et és a Lady Bowen-t, mindkettő alá bevitt minket a kapitány, így kaptunk vizet a nyakunkba rendesen. Láttunk felfelé eső vízeséseket is. Ezek tényleg felfelé esnek, persze nem azért mert nem hat rájuk a gravitáció, hanem mert van egy törés a partfalban, ami kicsit eltéríti a víz sugarát, a szél belekap, és elkezdi visszafelé fújni.

A Milford Sound kedvenc pihenőhelye medvefókának és pingvin kolóniáknak is. Ezekből az elsőkből (fókák) láttunk néhány példányt napozni a felhős ég alatt.

A történet szerint sokáig nem tudták, mi is a Milford Sound, mármint a hajósok, mert a tenger felöli bejárat eléggé el van rejtve. A kor felfedezői meg nem nagyon kockáztatták meg, hogy vitorlás hajóval bemenjenek egy olyan zártnak látszó völgyrendszerbe, amit nem látnak át.

Milford Sound-os hajóút után a busszal indultunk vissza Te Anau-ba. Útközben megálltunk megnézni a Tutoko folyót, illetve a Mount Tutoko havas hegycsúcsát. Mindezt a Tutoko hídról, ami egy függesztett híd, és ami azt a célt szolgálta, hogy a Homer alagutat összekösse Milford-dal. Mivel ez a rész is a nagy gazdasági világválság idején készült, ezért az emberek még a katasztrofális munkakörülményeket is inkább bevállalták, minthogy éhen haljanak.

Folyt. köv.

Fjordok földjéhez közelítve

Te Anau-ból számos módon lehet eljutni a két leghíresebb fjordhoz (Doubtful Sound és Milford Sound). Lehet repülni helikopterrel, hidroplánnal, behajózni, odavezetni kocsival, vagy épp busszal. Mivel elég kilométert tettünk már párom vezető lábába, így pihenésképpen egy buszos túrát (Jucy Zest Tour – fotó a buszról legalul látható 🙂 ) választottunk ki a Milford Sound-hoz. Reggel pici csúszással jött is a bácsi értünk, de így is sikerült a beharangozott 8-kor irányba állni Milford-hoz. A túrát azért is választottuk még, mert így nem csak olyan infókat hallottunk, amit online is el lehet olvasni. A bácsi adott még hozzá egy kis helyi ízt is. Már mint akkor, ha az ember koncentrált erőteljesen arra, hogy megértse, mit is mond.

Első megállónk Eglinton Valley volt. Ezen a részen farmgazdálkodás zajlott az 1930-as években. A Milford Sound felé tartó út építése ezt a részt is fejlesztette, hiszen a völgyön való könnyebb átvágás 9 napra rövidítette le a területen való átkelést.

A második megálló a Mirror Lake (Tükör tó) volt. Egy rövidke board walk-on lehet sétálni  a tópart megtisztított részén. A tóban tükröződnek a szomszédos hegyek, meg a viccesen, fejjel lefele kihelyezett Mirror Lake feliratú tábla. A jobb felső képen (alább) középre kell nézni, hogy az ember észrevegye a táblát. A tóban angolna, meg pisztráng is él, annak ellenére, hogy az utóbbi inkább a gyorsabb folyású vizeket kedveli.

A harmadik és negyedik megálló igazából nem is volt betervezett állomás, csak a sofőr észrevette, hogy a völgyben épp van egy szivárvány. Mivel nagyon gyorsan változott itt is az időjárás, ezért először a busz ablakán keresztül csináltam egy képet, majd pedig a buszból kiszállva örökítettem meg a szivárvány hidat. Ekkorra azért már elhalványodott, pedig 1 perc sem telt el a két kattintás között.

A szivárvány után jött a következő ritkaság, a helyi, Új-Zéland déli szigetén honos kea papagáj. Barnás-olajos színe van, és koldulásból él. Nem volt ez így mindig, sőt, nem is kéne így lennie, de hát megint csak mi, emberek rontottuk el a madarat, azzal, hogy etettük őket. Aminek az lett az eredménye, hogy megtanulták, az autókból kiszálló embereknél van kaja. Vagy ha náluk nincs, akkor biztos a kocsiban van. Így vannak olyan tolvaj keak, akik próbálnak bejutni a kocsikba, kicsipkedik az ablak körüli tömítést.  Szóval csak óvatosan!

Nincs is annál biztosabb jele, hogy közeledünk a fjordok felé, hogy át kell autózni a Homer Tunnel-en (alagút). Ez egy alagút, amit a nagy gazdasági világválság környékén kezdtek el építeni. Az állam iderendelte dolgozni azokat, akik tönkrementek. Jöttek velük a családjaik is, de akkortájt nem volt itt más, mint dzsindzsa, meg rohadt nagy hegyek. Ha ez még nem lett volna elég, akkor volt jéghideg szél, hó, jég, állandó hideg, ja, és persze még lavinák, amik előszeretettel sodorták el a munkások házait.

De miért pont ide építették az alagutat? 1889-ben járt erre W.H. Homer, aki úgy gondolta, itt lenne a legideálisabb átvágni az Alpokon, ha az ember Queenstown felé szeretne haladni. Következő évben a tótumfaktumok is ezt a szakaszt találták a legmegfelelőbbnek, mert arra gondoltak, milyen jó is lenne, ha a tenger felől el lehetne a hegyeken át szállítani a sok árut, és nem kéne messzebre hajózni. Igaz, 1930-as évekig nem kezdődött meg az építkezés. Akkor is csak azért, mert egy farmer család saját kezűleg vájt ki 30 km-nyi utat, igaz, nem Queenstown irányába, hanem Te Anau felé. Lévén, az ő gazdaságuk arra volt, az állam nem adott az útra semmilyen támogatást, szóval csinálták maguknak. Mire az út elkészült, addigra az állam is rájött, hogy botorság volt nem támogatni, így megvették az utat a farmerektől. Ha meg már volt egy útjuk, amely nagyjából jó irányba ment, akkor meg már adott volt, hogy kössék össze a hegy másik oldalával. Így kezdtek el dolgozni a Homer alagúton 1935-ben, bár elég sok hátráltató tényezővel szembesültek. Kétszer 6 hónapig az időjárási viszonyok miatt álltak a munkálatok, 1942 és 1951 között a II. Világháború miatt. Pedig az egész alig hosszabb, mint 1.2 km. Jó, jó, ahhoz, hogy a kőkemény sziklában haladni tudjanak, 25 centinként használtak 100 kg robbanóanyagot a háború előtt.

Ahogy átértünk az egysávos alagúton, elénk tárult az Déli Alpok másik oldala, az esőzéseknek köszönhetően telis tele vízesésekkel, illetve alacsonyan szálló felhőkkel.

Az ötödik, és egyben a fjordok előtti utolsó megállónk a The Chasm (Szakadék) volt. A parkolóból egy könnyed sétányira van a látnivaló. Már a séta kezdete is érdekes, szőrös zöld fákkal teli. Aztán jött a hang, a hangosan dübörgő víz a sziklákhoz csapódva, amit a Cleddau folyó alakított ki, illetve táplál a mai napig. Sajnos a fotók nem adják vissza a szakadék mélységét, a hömpölygő víz erejét és hangját, de talán mutatják a víz erejét a lyukasra csiszolt sziklák.

Folyt. köv.

Délvidék

A kiállítás megtekintése után elautóztunk a Bluff-höz. Ez Új-Zéland fő szigeteinek második legdélebben fekvő pontja. Az elsőt sajna az Invercargill felé vezető úton előző este átaludtam, így lemaradtunk róla. Sebaj, a második is jó lesz.

Stirling Point-nál nem csak egy kommunikációs állomás, azaz világító torony van, hanem valamivel távolabb egy, a földrajzi távolságokat mutató pózna is. Itt közelebb voltunk a Déli Sarkhoz, mint az Egyenlítőhöz.

Felautóztunk a Bluff Hill kilátóponthoz is, sajnos a betervezett rövid sétákat nem tudtuk teljesíteni, mivel esett az eső, fújt a szél, és ráadásul 14 foknál sem volt sokkal több.

A Bluff-től ismét északra tartottunk, méghozzá Oreti Beach-re, mert meg akartuk azt is nézni, hogy hol gyakorolt az öreg Burt a gyorsasági rekordra. Az biztos, hogy a parton van dögivel kemény homok, csak jusson be odáig az ember. Kedvesen egy ásót is kikészítettek, ha valaki elakadna az ugyan betonozott, de homokkal vastagon átfújt úttal.

A tengerpart után elhagytuk Invercargill-t, és elindultunk Riverton felé. Ez a városka, ahogy azt a neve is sejteti, egy vízparti település. Szép időben kellemes lehet az utcáin sétálgatni, szörfösöknek pedig kifejezetten ajánlott is a hely, csodás hullámokat láttunk. Itt is van kilátó dombocska, bálnával, meg a tengerparti út  végén érdekes sziklákkal.

Riverton után a következő helyszín, amit útba ejtettünk Clifden volt. Ide a függőhíd miatt tértünk be, ami a maga 111.5 méterével Új-Zéland leghosszabb felfüggesztett hídja. A híd megépülte előtt komppal hordták át az árut meg az állatokat a folyó egyik partjáról a másikra. Eredetileg (1899-ben) szekerekre tervezték a hidat, de nem sok idő kellett ahhoz, hogy megjelenjenek rajta az első fa- és mészkőszállító kocsik. 1978-ig volt használatban, akkor átvette a szerepét az új kőhíd. 9 évvel ezelőtt felülvizsgálták a hidat, és arra jutottak, hogy nem biztonságos, fel kell újítani. A munkálatok 2013-ban fejeződtek be, azóta csak gyalogosok és bicajosok használhatják.

Későre járt már, így muszáj volt innen már a szállásunk felé haladni. Jó, annyi azért még így is belefért, hogy néha megálljunk megcsodálni a hegyeket, vagy épp, hogy sétáljunk egy rövidet Peral Harbour-ben.

Te Anau-ban a motel lengyel recepciósának ajánlására próbáltuk ki a nagyon közel eső pub-ot, ahol végre ismét volt páromnak chicken parmi, nekem meg finom steak az étlapon. Vacsora után gyorsan nyugovóra is tértünk, hiszen reggel fél 8-ra jött értünk a gyűjtő busz.

Folyt. köv.

A világ leggyorsabb indiánja

Igaz, hogy Invercargill a legdélebbi nagyvárosa Új-Zélandnak, de nem csak erről nevezetes. Másik érdekessége, hogy innen származik a világ leggyorsabb indiánja. Aki nem látta az azonos című filmet, annak ajánlom megnézésre Anthony Hopkins-szal a főszerepben, hiszen igaz (minimális csúsztatásokkal) történetet mesél el.

Herbert James Munro, vagy ahogy a helyiek ismerték, Burt Munro több, mint 50 évet szentelt az életéből arra, hogy egy, az 1920-as évek elején gyártott Indian Scout típusú motorkerékpárt addig farigcsáljon, fejlesszen, amíg be nem tudja állítani, vagy épp megdönteni, az aktuális sebességi világrekordot a kategóriájában. Nem ez a motor volt az egyetlen lehetősége, hiszen sok éven át versenyzett, illetve tartott új-zélandi és ausztrál sebességi rekordokat, de minden bizonnyal ez volt a leghíresebb.

A város kertjében is állítottak neki egy szobrot, így mi is itt kezdtük a történetével való ismerkedést. Meg persze azért is itt, mert egy köpésnyire volt a szobra a szállásunktól, illetve a víztoronytól, ami egyik ékköve a városnak, lévén, hogy 1888 óta, elsőként a régióban, biztosított víznyomásos rendszerben vízellátást a lakóknak.

De vissza az indiánhoz. A városban működik két autómotor múzeum, vaskos beugrókkal, de ami minket érdekelt az nem ott volt. Hanem az eHayes névre hallgató barkácsüzletben. Igen, egy szaki boltban, méghozzá majdnem az előző esti vacsorahelyünkkel átellenben. A boltban lévő kiállítás, mert hogy nem csak az indián van ott, ingyenesen megnézhető normál nyitvatartási időben.

Lehet látni eredeti, 20-as, 30-as, 40-es évekből származó gépeket, vagy épp versenyzésre átalakított motorkerékpárokat. Párom alaposan végignézte az összes kiállított tárgyat, majd a végén megállapította, hogy a technika már adott volt száz évvel ezelőtt is, mostanra csak a hatékonyságon és a designon javítottak.

A bolt tulajdonosai, a Hayes család, arról híresek, hogy mindig is újító szelleműek voltak. A mai napig jegyeznek néhány szabadalmat, amit nem csak az országban, de világszerte használnak. Ilyen például a drótkerítés megfeszítő fogas „izé”. Volt kiállítva olyan motor is, amit a házuk körül fellelhető anyagokból raktak össze, úgy mint kukta, kerti csap, befőttes üveg.

Mégis a leghíresebb darabjuk az indián. Mit kell tudni erről a gépről? Először, a kiállított burok egy replika. A filmhez készült öt utánzat egyike, mégpedig a Streamliner-é. Burt Munro eredetileg 4 burkot készített. Az első egy alumínium szerkezet volt, ami akkoriban nehéznek bizonyult. A második már javarészt üvegszálas volt, hármas farok megoldással. A harmadik a második burkot fejlesztette tovább, csak a hármas farkat módosította és hosszabbította meg. A negyedik, a nyertes forma, a harmadiknak a tovább gondolása, még jobban hosszított véggel. A filmeseknek a második forma tetszett a legjobban, ezért erről készültek el a replikák. Az eredeti burok valahol Amerikában található egy gyűjtőnél. Sajnos azonban, legalábbis a gyűjtő számára, évekkel később kiderült, hogy igaz, hogy a burok, ami nála van eredeti, de a gép, ami alatta van csak másolat. Mert hogy az eredeti Indian Scout az itt tekinthető meg. A Hayes család vette meg 1977-ben Burt-től minden egyebével együtt (szerszámok, próba darabok, stb, beleértve a filmben is látható “felajánlások a sebesség istenének” polcot és tartalmát), amikor egy agyvérzés után már nem tudta folytatni a bütykölgetést az öreg.

A legutolsó hivatalos rekordot 1967. augusztus 26-án állította fel a bonneville-i sóstón, átlag 183.586 mérföld per óra sebességgel. Mindkét irányba meg kellett tennie a távot, és a két eredmény átlagát vették alapul a végeredmény meghatározásához. A filmben említett 201 mph feletti eredményt sosem futotta meg, bár volt egy hivatalosan mért, de nem hivatalos versenyen elért 205 mph feletti egyirányú rekordja is az Indian-nal. Ez a mai napig áll az 1000 cc alatti kategóriában.

A boltban órákat el lehet nézelődni, nem csak motorok, hanem autók is vannak kiállítva. Minden ajándéktárgy-, vagy épp szerszámrészleg között fel-felbukkan egy újabb old timer.

Folyt. köv.

Kint a szabadban

A déli szigeten nem csak a természeti látnivalókból van sok, de a kilométerekből is. A teljes túránk alatt háromszor annyit mentünk Új Zéland ezen részén, mint az északin. Éppen ezért ügyesen kellett szervezni, tervezni a napokat, pláne, hogy az időnk véges volt.

Ez volt az oka, hogy viszonylag korán, 8 óra körül már úton is voltunk a Southern Scenic Route-on keresztül a Nugget Point Lighthouse-ig, Ahuiri Flat-hez.

Az úton láttunk az Ausztráliában szokásos cipőfa helyett cipőkerítést, veszélyesnek hangzó öblöt jelölő irányjelzőt, illetve csak számunkra vicces várostáblát.

Az időjárás nem ígért túl sok jót, a parkolóban csepergő eső és erős szél fogadott minket. Ismét az utazás mottójává vált „most vagyunk itt, most kell megnézni” mondat motivált minket az elemekkel szembeni harcban. És milyen jól tettük, hogy kimerészkedtünk a kocsiból! Pár száz méter után az eső abba-, a szél pedig alábbhagyta, a nap pedig végre előbújt kicsit.

A világítótoronyhoz vezető út mindkét oldala figyelemre méltó, egyrészről a csipkézett part miatt, másrészről a lakói miatt. Igaz, csak a magasból lehetett őket látni, de odalent fókák napoztak, vagy épp fürdőztek.

A torony előtt látszódtak a „nugget-ek” (rögök), amik a vízből kiálló sziklák voltak. Mindenfelé elszórva magasodtak ki, hol kisebb, hol pedig nagyobb buckaként.

Innen a Jack’s Blowhole-hoz autóztunk át, ami kb. fél órányira van a világítótoronytól. Egy farm mellett megy el a gyalogút, ami aztán egy kis dombocskán át éri el a blowhole-t. Érdekessége, hogy a lyuk 55 méter mély, 144 méter hosszú, 68 méter széles, és 200méterre van befelé a szigeten a tengertől, mégis olyan erővel jön be a víz, hogy dagálykor prüszköl benne a tenger.

Újabb 15 perc autózás után következett a Purakaunui Falls, ami egy teraszos vízesés. Itt párom ismét elemében volt, és bemutatta, milyen a magyar-ausztrál-maori Csaba Van Damme.

Egy napra egy vízesés nem elég, így megnéztük a Matai Falls-t is. A séta rövid, alig fél óra oda-vissza, mindenképp érdemes itt is megállni. Pláne, hogy itt kettő az egyben vízesés akció van. Csak kicsit fentebb kell sétálni a Horseshoe Falls-hoz.

Délután 2-re már annyira jó idő lett, hogy a széldzsekik sem kellettek, így Papatowai-nál kimerészkedtünk a folyó és a tenger egybefolyásához. Nagyon szép volt a hely, itt tényleg találkozott az erdő a tengerrel, ahogy azt a kis városka hirdeti magáról.

A kanyargós, egysávos utak miatt itt érdemes megszakítani a vezetést egy-egy megállóval. Erre számos lehetőség adódik, ilyen volt például a Florence Hill Lookout is. Tágas leállósávval, szép tengerparttal jutalmazott minket ez a hely.

Pár kilométerrel arrébb, hasonló céllal álltunk meg a Lake Wilkie-nél is. A tó a legutóbbi jégkorszakban keletkezett, algákon meg kukacokon kívül túl sok minden nem található meg benne. Mondjuk, béka, na az van.

Három vízesés sem vízesés, így betértünk még a McLean Falls-t is megnézni. Ez egy magas, több lépcsős zuhatag, aminek a középső szakaszáig fel lehet mászni. Ha fel lehet, akkor mi fel is mentünk.

Az esti szállásunk Invercargill-ban volt, ami a déli sziget legdélebbi nagyvárosa. A motel tulajdonosának ajánlására benéztünk a Lone Star nevű étterembe, ahol konkrétan degeszre tömtek minket. Teli hassal mentünk vissza a szállásra, ahova éppen csak, hogy visszaértünk, már ömleni is kezdett az eső.

Folyt. köv.

Első ízelítő a déli szigetből

Rendben sikerült leadni a bérelt autót hajnal fél 5-kor a nemzetközi terminál melletti Hertz parkolóban, a kulcsot bedobni a gyűjtőbe, majd egy gyors ébresztő üdítő és pár falat után átrobogtunk a másik terminálra, és becsekkoltunk a christchurch-i járatra. Bár a gép 6-kor indult, 5-kor, amikor is a belföldi terminál nyitott, utasokon kívül senki nem volt. Kvázi kicsit kérdéses volt, hogy hogyan is fogja egy repülőnyi utas feladni a csomagjait fél óra alatt (5.30-ig, a boarding idejére, ugyanis le kell záródnia a csomagfeladásnak). Egy várakozó bácsi el is ment megkeresni az Air New Zealand személyzetét, amikor is kb. 5 perccel nyitás után, kávéval a kezükben teljesen komótosan előbújtak. Nem tűntek túl izgatottnak, és végül is igazuk volt, minden rendben lezajlott, nem maradt le sem utas, sem csomag 🙂 .

Az Auckland – Christchurch út mindössze annyi volt, hogy felszálltunk, hoztak valami nasit, begyűjtötték a szemetet, leszálltunk. A kocsibérlés itt is simán ment, az északi szigeti Holden Barina ikertestvérét kaptuk, kék helyett szürke színben. Bepakoltuk a csomagokat (még mindig csak egy kisebb meg egy nagyobb bőrönd fért be hátra), aztán el is csorogtunk az első, a reptértől alig 1 km-re lévő Countdown-ig (helyi Woolworths), hogy feltankoljunk az alapvető minimumokkal (víz, szendvicsnek való, stb) az út hátralévő részére. Az aznapi penzum 365 km volt, ugyanis a menetrend szerint nem érkezéskor, hanem majd távozáskor terveztük megnézni Christchurch városát. Így pedig Dunedin-ig kellett eljutnunk.

Útközben persze meg-megálltunk, hiszen ezen a szigeten, ha lehet azt mondani, még több természeti látványosság van. Mivel folyókat szeltünk át, így ha láttunk horgászokat, leszaladtunk és megnéztük, mivel is próbálkoznak, vagy épp csak lábat hűtöttünk a Sajó-szerű folyóban, követve azt, amit a helyiek is csináltak.

Volt persze, hogy csak mosdószünet miatt álltunk meg, de még az ilyen alkalmakban is tud párom mókát találni. Itt például átvettük az uralmat a játszótér felett.

Hampden mellett azonban már ténylegesen belekezdtünk a látványosságok felfedezésébe. Itt találhatóak ugyanis a Moeraki Boulders névre hallgató kőgolyók. Nagyon jól néz ki, ahogy a parton vagy épp a tengerben szabályos golyók sorakoznak. Volt olyan, ami majdnem aranynak látszott a napfényben. Keletkezésük is nagyon érdekes: sok-sok millió évvel ezelőtt a csigák, kagylók, növények, stb-k maradványai leülepedtek a tengerfenékre, majd hal, kukac, egyéb tengeri állatkák maradványaival keveredve összetapadtak. 4 millió év kellett ahhoz, hogy az így összeállt „csomóra” lassan újabb és újabb rétegek tapadjanak, majd pedig megkeményedjenek. A lejátszódó kémiai folyamatoknak köszönhetően aztán az egész golyó elkezdett dehidratálódni, zsugorodni, repedezni. Az így meghasadt golyókba kalcitok kerültek be, ezek adják a sárgás kristályos belsőt. Ahogy a golyók köré lerakódott anyagos környezet erodálódott, úgy bukkantak elő a hatalmas kőgolyók. Ez a folyamat a mai napig tart.

A kőgolyóktól mindössze egy órányira van Dunedin, ami egy nagyon helyes városka. Fejlett iparral, tengeri kereskedelemmel, illetve itt található a világ legmeredekebb utcája is, a Baldwin Street. Persze ha ilyen címet kap valami, mi meg épp a közelben vagyunk, akkor az ezer százalék, hogy megnézzük.

Mi Port Chalmers városrészben éjszakáztunk, ami kb. 15 percnyire van a belvárostól, és valaha nagy kereskedelmi központ volt. Mondjuk, most is van jó nagy hajó forgalma, láttunk is egy teherhajót, amikor felkerestük az egyik kilátópontot. Amíg fent voltunk, irdatlan hangos szirénára lettünk figyelmesek. Azt tudtuk (hallomásból), hogy így jeleznek itt a helyi tűzoltóknak. Pár másodperc múlva láttuk is a tűzoltó autót kikanyarodni az egyik közeli utcából.

A szálláshely ajánlására egy közeli étterembe szerettünk volna elmenni vacsorázni. Elsétáltunk a helyig, ahol is láttuk a kiírást, hogy a konyha zárva tűzeset miatt. Ja, hogy idejött a tűzoltó! Szomorúan baktattunk visszafelé. Az egyik éttermes, egy ázsiai kiscsaj felajánlotta, hogy bedob minket egy másik étteremig. A kocsija idősebb volt, mint mi, az anyós ülés alatt egy lyuk tátongott, a biztonsági öv pedig csak mutatóban volt bent. Pár kilométer után megkértük, hogy inkább dobjon ki a szálláshoz vezető utcánál, majd bevezetünk mi a saját kocsival a városba.

Ez meg is történt, minden ki volt ugyan halva, de találtunk egy étteremet, ahol bár a kaja finom volt, de a tengeriherkentyűs tál 2 személyre meg sem közelítette az adelaide-i felhozatalt (sem méretben, sem finomságban).

Vacsora után a szállás közelében lévő Lady Thorn Rhododendron Dell-be néztünk fel, ami egy sink hole-szerű (olyan, mint ami Mount Gambier-ben is van) virágos kert. Ez a másik kilátópont a városrészre. Itt derült az is ki, hogy túl lehet úgy tankolni egy autót, hogy az üzemanyag a kocsi alján folyik ki literszámra. Tanulság, ha Holden Barinád van, és kattan a töltőpisztoly, ne akarj még egy kicsit se rátölteni, vagy nézheted, hogy ereszt a kocsi.

Innen még kiautóztunk Aramoana partjához, ahol megnéztük, mit is lehet fogni errefelé a tengerben, illetve milyen a naplemente egy felhős nap után a déli szigeten.

Folyt. köv.

Az év első napja

…nagyon lustán telt. Mármint azután, hogy 8-kor kihoztuk a kocsit a garázsból (éljen az ünnepnapokon való ingyenes parkolás!), majd visszabújtunk az ágyba, hogy a másik oldalunkra tudjunk fordulni.

A tényleges ébredés után aztán ismét felfedező túrára indultunk, bár csak módjával.

Elsétáltunk egy ebédlelő helyre, majd miután levadásztunk valami ehetőt, tovább álltunk először az Albert Park, …

…majd pedig a botanikus kert felé. Ott etettünk ludakat, meg halakat keresgéltünk, aztán felsétáltunk a múzeumhoz. Innen is szép kilátás nyílt a városra. Végre a nap is sütött, így csalingáztunk még egy kicsit az auckland-i utcákon, mielőtt visszatértünk a szállásra.

Muszáj volt még most összepakolnunk, és időben lefeküdnünk aludni, mert másnap hajnalban (3.45-kor) indulnunk kellett a belföldi reptérre, hogy újabb kalandokba vessük bele magunkat, immár a déli szigeten.

Folyt. köv.

Szilveszter Aucklandben

Nagyon fáradtak voltunk, így a legzajosabb helyen is akkorát aludtunk, hogy még a fitbit-em is meglepődött. Nem szokott hozzá az elmúlt pár hétben, hogy 7 óránál több alvást kelljen elemeznie.

Reggel 8-ra lementünk a recepcióra, és igényeltünk egy egynapos parkolóhelyet a ház alatt. Előző este, amikor megérkeztünk, volt az utcán ingyenes hely, de mivel december 31. még munkanap volt hivatalosan, mi meg a belvárosban laktunk, ezért 8 és 6 között bizony vaskosan fizetni kellett volna. Plusz, a parkolóházakban csak 12 órára lehetett otthagyni a kocsit, majd ki kellett volna vele jönni, meg vissza, ráadásul pár dollárral többre is jött volna ki, mint így az apartman alatt. Meg az sem volt túlzottan hátrány, hogy így biztosan el volt zárva a kocsi a szilveszterkor ünneplő tömeg elől.

Miután elintéztük a parkolást elindultunk lábusszal a kikötő felé. Ez a rész viszonylag ismerős volt számomra, mivel pár éve itt voltam az ANZMAC konferencián, bár most a város kellős közepén építenek egy city rail link-et, így pár főbb utca fel van túrva. A kikötő egyszerre volt mozgalmas és csendes is. Nem tudom másképp megfogalmazni. Voltak ugyan sokan, de mégis olyan üres volt az egész. Lógott az eső lába, néha még csöpörgött is, de valahogy ennél több aktivitást vártunk volna a belvárosban.

Ismét meg kellett állapítsam, hogy Auckland ezen része próbál hasonlítani Sydney-re, de olyan, mintha csak belekezdtek volna, aztán az első vázlattal megelégedtek volna. A marina részen nyíltak új helyek az elmúlt 5 évben, tehát biztos, hogy van fejlesztés. Egészen a Silo Park-ig sétáltunk, ami már le volt zárva az estére készülődve.

Innen a helyi Harbour Bridge-ig gyalogoltunk, ahol épp egy hídmászó (pontosabban kettő) csoport készülődött felfelé.

Visszafelé a Skytower mellett jöttünk fel, és mivel páromnak nem volt érkezése felmenni, így inkább azokat a lelkes kalandvágyókat figyeltük meg alulról, akik örömmel vetették ki magukat a torony széléről a mélybe. Persze nem öngyilkosként, hanem szervezett, fizetett aktivitás keretében.

Mivel még mindig fiatal volt az idő, ezért egy gyors ebéd után felkerestük a Mt Eden-t is, ami egyike a 48 Auckland-ben található vulkanikus kúpnak meg egyben kráternek is. Innen szép a kilátás a városra, meg a közeledő viharra is.

Egy kisebb elázás után vissza is értünk a hegyről a szállásra, ahol le szerettünk volna dőlni egy 2-3 órás alvásra, hogy rákészüljünk az esti mulatozásra. Igen ám, de kb. 1 órával azután, hogy visszaértünk megszólalt a tűzjelző, így mindenkinek el kellett hagynia az épületet. Magunkhoz kaptuk a laptopot, az útleveleket, meg az összes telefont, aztán csattogtunk is le a lépcsőházban a tömeggel egyetemben. Mire leértünk, akkorra ki is vonultak a tűzoltók. Szerencsére nem volt tényleges tűz, csak valaki otthagyta a kaját a… nem tudom hol, mert a bérelhető apartmanokban nem volt tűzhely…, de mindegy is. Kb. 15 perc múlva mehettünk is vissza. Gondoltam, akkor elkezdek készülődni, hajat mosni, stb. Persze nem volt melegvíz. Köszike. Órákig kellett várni, mire visszajött, így hogy esélyünk legyen beérni a városba a pukkantásra, muszáj voltam hidegvízben elkészülni. Páromnak szerencsére már volt meleg a csobbanáshoz.

11 körül elindultunk, a Town Hall-ig mentünk (kb. 1 km-re a szállástól), mert onnan jól látszott a Skytower. A hídon fényjáték volt, arról lemaradtunk, de esélyünk se lett volna eljutni a kikötőig a tömegen át. A tüzijáték szép volt, 5 percig tartott, így most már azt is elmondhatjuk magunkról, hogy elsőként (a világ nagyvárosai közül) léptünk át az új esztendőbe.

Ahogy vége lett a pukkantgatásnak, azért csak elindultunk a Britomart felé, ugyanis itt volt egy Block Party, amire még otthonról vettem jegyeket. Egy belépővel 11 bárba, illetve szórakozóhelyre lehetett belépni, és élvezni a DJ-k előadásait. Maradjunk annyiban, hogy táncos lábú partenerem aznap nem volt annyira táncos kedvében, így a magyarok becsületét nekem kellett megmenteni a táncparketten. Hajnalban, mire már egyik fülünkre sem hallottunk, hazasétáltunk, és koccintottunk egyet 2019-re.

Folyt. köv.

Narnia földjén jártunk

Oké, nem léptünk át a Földről egy mítikus fantázia világba (még akkor sem, ha a nap első felét a Hobbiton Movie Set-ben töltöttük), de jártunk ott, ahol a Narnia krónikáinak egy jelenetét forgatták. Sőt! Ott is jártunk, ahol egy régebbi Windows képernyőkímélő fotója készült. Ja, hogy ez a kettő ugyanaz?! Nahát! 🙂

Cathedral Cove a hely neve, és méltán híres. Bár ha az ember már elmegy Hahei Beach-ig, és lerakja a kocsit a falu elején lévő parkolóban, majd vesz $5-ért fejenként egy return jegyet a shuttle bus-ra, mert odafent esélytelen parkolni, akkor érdemes az egyes leágazó partokra is lesétálni. Például az első mellékösvény a Gemstone (ékkő) névre hallgat. Itt emberfej méretű kövek borítják a partot, de ez egyáltalán nem zavarja a búvárkodókat.

Innen a Cove felé tartva a második leágazás a Stringray Beach. Mit ne mondjak, ez is képeslapra kívánkozik. Türkízkék tiszta víz, szikrázó napsütés, csodás sziklaformációk, belógó faágak, ja, és ráják. Csodás.

Miután kigyönyörködtük magunkat, belecsaptunk az utolsó szakaszba. Le-, illetve feljutni a Cathedral Cove-hoz elég megerőltető lehet, nagyon melegben érdemes vizet vinni. Persze, amikor az ember leér, és meglátja a barlangot, akkor már minden rendben. Pláne, ha épp át kell futnia a becsapó tengervizen, és lehűtenie magát.

Az első ámulat után azonban nem csak balra érdemes elmenni, hanem jobbra is, hiszen ott is vannak látnivalók. Sziklák, minivízesések, árnyék.

A városka nagyon tele volt. Egyetlen szépséghibája ennek, hogy az összes turista forgalmat egyetlen egy, egysávos hídon tudják be- és kivezetni. Így forgalomirányítók szabályozták, milyen gyorsan lehet be-, illetve kijutni Hahei-ből. Nekünk kb. 1 órába telt a bejutás, a kijutás viszonylag gyorsan, 5 perc várakozással megoldódott.

Innen a Hot Water Beach-hez mentünk tovább, pontosabban jöttünk visszafelé. Ez a tengerpart arról nevezetes, hogy ha fogunk egy ásót, akkor a parton leásva meleg víz bugyog fel. Szóval ki lehet alakítani saját melegvizes medencéket. Mi több helyen is medence-foglalók voltunk, azaz elhagyatott lyukakat ástunk tovább. Bár annyira nem sikerült se a folyómedernél, se a parton leásni, hogy elmerüljünk bennük, azért egy lábáztatásra jók voltunk.

A természeti érdekesség után csorogtunk vissza Auckland-be. A belvárosba foglaltam szállást, mert ott terveztük a szilvesztert eltölteni. Az apartman elhelyezkedése jó volt, nagyon közel mindenhez, csak hát azt előre nem tudhatja az ember, hogy épp egy kupleráj van mellette (állítólag) :).

Folyt. köv.

Hobbiton Movie Set

Ha már Új-Zéland, akkor sokaknak az itt forgatott filmek jutnak eszükbe. A természet csodás, ha a filmiparban dolgoznék, én is tuti ölnék azért, hogy hónapokig itt kereshessek helyszínt, majd pedig forgathassak filmet. Éppen ezért van pár film, ami azonnal levehetően itt forgott. Az ismertebbek közül a Gyűrűk Ura vagy épp a Hobbit trilógiák, Narnia Krónikái, vagy a kevésbé ismertek közül A világ leggyorsabb indiánja, Vademberek hajszája, vagy a Hétköznapi vámpírok. Mondjuk, az első három blockbuster, a negyedik talán ismert, míg az utóbbi kettő helyi alkotás, ami átjutott a tengeren túlra is, és mondjuk megalapozta Taika Waititi hírnevét (ő rendezte a Thor legutóbbi részét).

Éppen ezért, ha már itt voltunk, betértünk megtekinteni a Hobbiton Movie Set-et. Aki errejár az mindenképp menjen el erre a kb. 2 órás programra. Nagyon érdekes.

Reggel 7 körül indultunk el Rotorua-ból, ugyanis kb. 75 km-t kellett megtennünk, és nem igazán tudtuk, mire számíthatunk az utakon.

Szerencsére sima utunk volt, 8 után pár perccel már meg is érkeztünk, kikértünk egy kávét, majd utolsóként felszálltunk a fél 9-kor induló túra buszára. Egy helyi, nyári munkás srác volt az idegenvezetőnk. A túra kezdetén, még a buszon, megnéztünk egy kisfilmet arról, hogyan indult el ez a Hobbiton Movie Set vállalkozás. 1998-ban a Gyűrűk Ura rendezője rátalált az Alexander farmra, miközben erre repkedett helyszín után kutatva. Állítólag a döntő szempont az volt, hogy a filmhez kellett egy tó, sok zöld, meg egy hatalmas fa a közelben.

1999-ben, alig fél év elteltével már el is kezdődtek az építkezések. Mivel a stáb számára 1.5 km utat is meg kellett építeni, ezért lobbiztak az akkori miniszterelnöknél. Aki azt mondta, hogy pénzt nem ad, de felajánlja a hadsereg segítségét. Így történt meg, hogy az új-zélandi katonaság építette meg az idevezető utat.

Eredetileg 39 hobbit lyukat építettek meg fából, műanyagból, ugyanis a belső felvételeket Wellingtonban, egy stúdióban vették fel. A malmot meg a hidat álványzatból, meg polisztirol rétegekből alkották meg. Kvázi, semmi nem volt újrahasználható. Ennek ellenére 2002-től már vezettek itt túrákat.

2009-re, amikor is a Hobbit filmeket forgatták (mindössze 12 napig), újjáépítették a teljes szettet, maradandó anyagokból. Az építkezés 2 teljes évet vett igénybe.

Nem csoda, hiszen felújították a műfát is, amit mindössze 9 másodpercig lehet látni a filmekben, de ennek ellenére 200,000 műlevelet pakoltak fel egy acélvázú fára. A leveleket Taiwan-ról hozták, és kétszer kellett átfesteni. Elsőre kifakultak az új-zélandi nap alatt, másodjára pedig a rendező találta ki, hogy nem tetszik neki a szín, ezért 1.5 héttel a forgatás előtt utasította a kellékeseket, hogy fessék át az összes levelet.  Az ominózus fa Bilbó sárga háza felett látható az alábbi fotókon (pl. a legutolsón ebben a szettben).

A Hobbit triológia helyszíni forgatásai ugyan csak 12 napig tartottak, a Gyűrűk Ura viszont több, mint 3 hónapig forgott. A csúcsidőszakban közel 400 stábtag volt a helyszínen, természetesen beleértve a szereplőket, rendezőt, operatőrt, stb-t.

Az egyik jelenetnél, amit egy tavacska mellett vettek fel, későn vették észre, hogy a helyi békák túlharsogták a színészeket. Ezért mielőtt újravették a jelenetet, el kellett költöztetni az összes békát.

A Zöld Sárkány fogadó rendesen üzemelő étterem, a belépő tartalmaz egy-egy italt, de természetesen lehet bármilyen más étel-italt is venni, majd pedig elfogyasztani a kandalló mellett.

Nem is tudom, miért lepődtem meg, hogy itt még a WC is a film stílusában van berendezve, hiszen egy ilyen gazdasági vállalkozásnál (ahol télen naponta 1,000, míg nyáron naponta 2,500 látogató fordul meg!) mindennek a helyén kell lenni.

A fogadóban tett látogatás után indultunk is vissza a kijárathoz, azonban a táj egyszerűen fotózásra lett teremtve. A tavon tükröződő malom, vagy épp hobbitlakok csodálatosan néztek ki.

Oh, majdnem elfelejtettem egy szakmai trükköt. Mégpedig azt, hogy látszódott Gandalf olyan nagynak, míg Frodó olyan kicsinek a jelenetekben. Természetesen a “false perspective”-nek köszönhetően. A két szereplő között közel 3 méternyi távolság volt, hogy a különbség tényleg úgy tűnjön, mintha egy törpe és egy óriás beszélgetne egymással. Erre más módszerekkel is rá tudtak segíteni. Például ezért vannak különböző méretű ruhák is kiteregetve a szárítóköteleken. Ha Gandalfot nagynak kellett mutatni, akkor őt a kisméretű ruhák mellé állították, míg egy hobbit méretére azzal utaltak, ha nagyobb méretű ruhák közelében mutatták be őket.

Ahogy a fentebbi képeket is látható, a hobbitok jó kertészek… na meg azok a segéderők is, akik itt tüsténkednek, hogy olajozottan működhessen a gépezet.

Folyt. köv.

Tamaki Maori Village

A nap végére, ha már Rotorua-ban voltunk, beterveztünk egy kulturális estet is, így el mentünk megnézni egy maori falut.

A buszsofőr egy maori hölgy volt, Aroha, aki igencsak vicces volt. Állandóan énekelt, meg énekeltetett volna mindenkit – több-kevesebb sikerrel. Már a faluba (marae-ba) vezető úton elmondta az alapvető illemszabályokat. Pl. ha Kia Ora-val üdvözölnek, akkor azzal is kell válaszolni. Ez kb. az ausztrál How’re ya? helyi megfelelője. Ki kellett választani egy vezetőt, aki a busz törzsét fogja képviselni a maori főnökök előtt. Sikerült egy nagy családnak az apukát, Leon-t vagy Neo-t vagy Neil-t megválasztani. Őt kellett mindenhova követnünk, nekünk a kiwi törzsnek. Lehettünk volna akár mókus örs is, de hát errefelé viszonylag kevés (zéró) mókus van, meg az örsöt is inkább törzsnek nevezik. Szerencsére nem kellett bevágni 12 pontot.

Miután megérkeztünk a faluba, a törzsünk vezetője szállt le először a buszról, mi meg mentünk utána. A többi buszos törzsfőnökkel egyetemben, összesen öten, felsorakozott a falu vezetői előtt. Nekünk meg mögéjük kellett beállni. Egy újabb szabály: a karanga (üdvözlés) után a helyiek eljártak egy powhiri-t (üdvözlő táncot). Megkértek mindenkit, hogy bár ez a rész viccesnek tűnhet, álljunk mozdulatlanul, ne nevetgéljünk és legfőképp, ne nyújtogassuk a nyelvünket. Amikor megvolt a tánc, akkor a helyi főnökök átadtak egy-egy páfrányágat a buszos törzsfőnököknek, egymás szemébe néztek, lekezeltek, majd összedugták az orrukat. Ezek után jöttek a helyi csajok, és bevezették a buszos törzseket a faluba.

A faluban aztán jöttek a bemutatók a tangata whenua (a föld emberei) által. Kezdtünk a poi pörgetéssel. Ez kb. olyan, mintha egy jojót forgatna az ember lánya, mert hogy ez női feladat. Mind dekorációs, mind pedig munkaeszköz. Miután párom belökött középre, így „önként” jelentkeztem a gyakorlat végrehajtására.

A második bemutatót botokkal hajtották végre, ami egyrészről kéz-szem koordináció fejlesztésére szolgáló gyakorlat, másrészről viszont harci mozdulatsor is lehet.

A harmadik állomáson eljött a bosszú ideje, ideje volt beküldeni páromat haka-t járni. A haka egy harci tánc, amit a helyi rugby válogatott minden nemzetközi meccs előtt eljár. Ebben van lábdobogtatás, lábcsapdosás, szemdüllesztés és persze nyelvöltögetés is. Csodás élmény volt látni ezt párom előadásában, örök emlék marad.

A negyedik állomáson az arcfestésről volt kisebb előadás. A száj körüli festések fizikai képességekre utalnak (erő, ügyesség, jó harci tudás, kiváló horgászat – itt elgondolkoztam, hogy kérek páromra egy „horgász vagyok, és jól megy” maori tetkót), a homlokon lévők a tudásra (jó mesélő, gyógyító, stb), míg a szemen lévők a spirituális készségekre.

Az ötödik helyszínen arról „tanultunk”, hogy hogyan jöttek Polinéziából (waka-n, azaz kenuval), hogy nagyjából 800,000ember vallja magát maorinak Új-Zélandon. Mivel ilyen kevesen vannak, ezért mindenki ismer mindenkit. Feltéve, ha megmondja, hogy honnan jött. Tehát itt nem az az első kérdés, hogy mi a neved, hanem, hogy honnan jöttél, és kinek a kije vagy. Emiatt elég nehezen is lehet csajozni. Elvégre, nagyon gyorsan körbe érnek az ismerősökön.

Lassan sötétedni is kezdett, így tovább álltunk buszos főnökünket követve a wharenui-ba (szabad fordításban: műv. ház), ahol is az üdvözlő beszédek után táncoltak és énekeltek nekünk. Meglepően kellemes volt, sőt, majdnem azon röhögtünk fel, hogy az egyik nagyon vadnak kinéző maori harcosból olyan képzett opera hang jött ki, hogy nem győztünk felocsúdni.

Miután lement a műsor, vonultunk tovább a hangi-hoz (ez a földbe vájt „kemence”). A geotermikus területnek vagy éppen a farönköknek köszönhetően, igen könnyen fel tudtak melegíteni néhány sziklát, amit aztán a földbe ásott lyukakba tettek. A sziklákra rádobták kosárkákban a húst, majd jöttek a zöldségek, és az egészet letakarták nedves ronggyal, meg földdel. Amikor kész volt a kaja, az egészet kihámozták, és már készen is volt a vacsi.

A tényleges vacsi előtt, a wharekai-ban (étkező) elmondtak egy karakia-t (áldást), aztán a törzsfőnökeinket követve vonulhattunk is a büféasztalhoz. Volt ott minden, földben sült csirke, bárány, zöldség, amit csak a szemünk kívánt. Persze az egészet még megfejelték egy kis pavlova-val, szóval a kalóriabevitelben nem volt hiány (mondjuk, -égetésben sem).

Az este a poroporoaki-val zárult, ekkor mindenki, aki részt vett az esti műsorban – beleértve a pincéreket és a sofőröket is – előjött és énekelt meg táncolt. Majd mentünk vissza a buszra, meg a szállásra. Érdekes élmény volt.

Folyt. köv.

Termál- és gejzírcsodák földje 3. – Waimangu Volcanic Valley

Miután végeztünk a sármedencéknél is, egy rövid pihenő után haladtunk is tovább a Waimangu Volcanic Valley-hez. Ez volt a harmadik, és egyben utolsó geotermikus park, amit megnéztünk aznap. A park pontban 5-kor zár, az utolsó busz a tótól (ahol a sétaösvény véget ér) fél 5-kor indul vissza a parkolóba, a bejárattól kb. 1.5-2 óra kell, hogy az ember mindent végig nézzen. Mi 2.15-re értünk ide, és igen jó tempóban haladva sikerült elérnünk a 3.55-ös, utolsó előtti buszt. Mákunk volt, ugyanis ez is tele volt, az út közbeni megállókban már senkit sem vett fel, így valószínűleg az utolsó is így tett volna.

Ennek a parknak (ami a legújabb a három felkeresett közül) volt még magyar nyelvű tájékoztatója is, ami igaz, csak egy kétoldalas fekete-fehér, írógéppel írt papírlap, de minden fontos infót tartalmazott.

Kilátópont: A Mt Tarawera vulkáni kúpjára lehet rálátni – jó időben. Előtte a Waiamangu völgy található. 1886-ban a vulkán teljesen váratlanul kitört, így alakítva ki a völgyet.

Déli-kráter: szintén a kitörés hozta létre ezt a krátert, az aljában egy hidegvízű smaragd tó alakult ki. A tó vize néha zöld, néha kék, esetleg barna, az okát nem tudják, mi változtatja meg a színét.

Serpenyő tó: 1917-ben az Echo kráter tört ki, megölt két embert, illetve létrehozta a forróvízű tavat. A tó átlagosan 6 méter mély, területe eléri a 38 ezer nm-t, és ezzel a világ legnagyobb forróvízű forrása. Közel 50 fokos a víz hőmérséklete.

Katedrális sziklák: a sziklák a nevüket az alakjukról kapták, bár vulkanikus anyaguk miatt folyamatosan változnak.

Inferno crater (pokoli kráter): a kúpalakúnak gondolt tó halványkék és gőzölög, nagyjából 38 napos ritmusban változik. Ennyi idő kell neki, hogy megteljen, majd leeressze magát a túlfolyón. 15 nap alatt 8 métert esik a tó szintje. Túlfolyáskor hőmérséklete eléri a 80 fokot, és kémhatása erősen savas (pH 2,1). A mellette lévő átfolyóban láttunk gejzírkét is.

Kaolin lejtő: a finomszemcsés kaolint, ami a forró gőz hatására alakul ki, porcelángyártásban hasznosítják.

Warbrick-terasz: a moszatok, amelyek a sziklákon lehűlő forró forrásvízben kiválóan érzik magukat, először zöldre, majd barnára színezik meg a teraszt.

Lake Rotomahana: a Warbrick-terasztól kb. egy 2-3 km-es séta vezet el források mellet a tóhoz. Ha marad idő, akkor lehet egyet hajókázni a tavon is, mielőtt az ember felszáll a parkolóba visszamenő buszra. Ebben az esetben azonban minimum még plusz 1 órát kell szánni a parkra, meg a sima belépő dupláját kifizetni.

Bár már reggel fél 8-tól úton voltunk, még mindig nem ért véget a nap számunkra itt. Ezért suhantunk is a szállásunkra, ahol bejelentkezés után kiélveztük a szálláshoz tartozó jacuzzi-t meg a Lake Rotorua panorámáját, majd felfrissülve pattantunk is fel a gyűjtőbuszra.

Folyt. köv.

Termál- és gejzírcsodák földje 2. – Wai-O-Tapu

A Wai-O-Tapu termálpark maga volt a csoda, bár két dolgon azonban itt is lehetne javítani. Az egyik rögtön a jegyvásárláshoz kapcsolódik. Nagyon kényelmes, hogy online meg lehet előre venni a jegyeket, az is jó, hogy nem várják el, hogy az ember ki is nyomtassa őket. Azonban az már nem annyira jó, hogy hiába vetted meg a jegyeid a neten, sorba kell állnod, hogy kinyomtassanak neked egy cetlit, amit majd a bejáratnál elvesznek. A másik még mindig ehhez a témakörhöz tartozik. Ugyanis, ha nem csak a fő geotermikus parkrészre szeretne az ember bemenni, hanem a Lady Knox gejzírre is kíváncsi, akkor elég ugyan felmutatni az online vásárolt jegyet a gejzíres parkolóban, de az itteni „előadás” után mindenképp sorba kell állni a központban a fentebb említett cetliért.

Na, de inkább jöjjön az, hogy miért is tetszett ez a park. Először is a Lady Knox gejzír nagyon érdekes volt. Az egy dolog, hogy naponta csak egyszer, pontban 10.15-kor tör ki. Hogy miért van ez? Azért, mert 24 óránként mesterségesen segítenek a gejzírhölgynek kiengedni a gőzt. Ha nem tennék meg, akkor simán felrobbanhatna, és azzal elzárná magát, mint gejzír. Ez megtörtént egy másik gejzírrel a közelben, ezért inkább nem kockáztatnak. A Lady Knox-ot, amúgy tök véletlenül fedezték fel. A térségben dolgoztak a jó magaviseletű rabok, akik épp a legnagyobb kiterjedésű, ember ültette erdő gazdaságban tevékenykedtek. Mivel itt volt melegvízű forrás, ezért idejártak mosni. Az egyik rab azonban véletlenül beleejtette a szappanját a leendő gejzír szájába, ami hatalmas habos morajlások közepette egyszer csak kitört, szétrepítve a rabok tisztára mosott alsóit. Gondolom, egy ekkora robbanás után amúgy is újra kellett mosniuk az összes gatyát. Manapság azonban már nem szappant, hanem Új-Zéland abszolút zöld törekvéseivel összhangban valamiféle környezetbarát anyagot használnak a kitörés beindítására. Az animátor elmondása szerint, Lady Knox tényleg igazi hölgy, szeszélyes, van hogy váratja a látogatóit, de az is előfordul, hogy rögtön beindul és abba sem hagyja 1-2 óráig. A csöpörgő esőben szerencsére a kedves arcát mutatta, így láthattunk igazi gejzírt több, mint tíz méteres magasságba kitörni.

A Lady Knox bemutató után visszamentünk a központba, vártunk fél órát egy-egy kávéra, a kiszolgálás sebességén van azért mit csiszolniuk, majd elkezdtük a körtúrát. Alább csak a jelentősebb megállókról ejtek szót, mert ha nem így tennék, akkor még 2 blogposztot tudnék csak erről a parkról összehozni.

1. megálló: Devil’s Ink Pots – sármedencék, aminek a színét a grafit adja, innen is jön a hely neve, az ördög tintatartója. Előtte amúgy kénes kráterek is láthatók, utána meg olyan növényzet, amit valószínűleg gombák festhettek meg rozsdabarnára.

2. megálló: Artist’s Palette – a pezsgő medencéből ásványi anyagokkal teli víz átfolyik erre a részre, ahogy a víz lehűlik, úgy lépnek az anyagok kölcsönhatásba a sziklákkal, és festik meg az aljzatot.

3. megálló: Primrose Terrace – a mini teraszok, ehhez hasonló van amúgy Egerszalókon is

4. megálló: Alum Cliffs – ezek forró sziklák voltak, pont szemben a 700 éves savas tóval

5. megálló: Frying Pan Flat – serpenyő alakja miatt kapta a nevet ez a terület, elvileg tele van gejzírekkel, sajna csak bugyorgást láttunk. Meg közvetlenül mellette a Oyster Pool-t (osztriga medence a formája miatt), és a Kén barlangot (a sárgás színe meg persze a záptojás szaga miatt).

6. megálló: Lake Ngakoro – a hirtelen zöld tó, ami már annyira zöld, hogy az tuti nem lehet egészségre ártalmatlan

7. megálló: Champagne Pool (pezsgő medence) – ez a leghíresebb és leglátványosabb része a parknak. 65 méter átmérőjű, 62 méter mélységű ez a 74 fokos, szén-dioxidtól fortyogó medence. Színét az arany, ezüst, higany, kén, arzén adja.

8. megálló: Inferno Crater – forrongó sármedence, találó a pokol krátere elnevezés

9. megálló: Devil’s Bath – a kénköves pokol maga, az ördög fürdője. A színét a pezsgő medencéből megszökő víz adja, ahogy a kénnel és a különféle sókkal keveredik.

És a végére ismét párom nagy kedvence, a mud pools, azaz a bugyborékoló sármedencék. Itt nagyobb kiterjedésű sártavak voltak, mint az előző geotermikus parkban, igaz, ehhez egy kicsit autózni kellett.

Folyt. köv.

Termál- és gejzírcsodák földje 1. – Orakei Korako

Nem, ez nem egy ősrégi Ámokfutók, aka Kozsó sláger címe és szövege egyben, hanem az első geotermikus park, amit felkerestünk egy szép szombati napon. Már nyitásra ott voltunk, konkrétan a pénztáros előtt érkeztünk, így elsőként, és majdnem egyetlenként szálltunk fel a hajócskára/kompra, ami átvitt minket a túlpartra, és ahol megkezdtük a csodák megtekintését.

1. megálló: Emerald (smaragd) Terrace – mert hogy innen mind a folyó, mind pedig a kénes illatú, és zöldes mintázatú teraszok is látszanak

2. megálló: kilátó – innen volt szerencsénk egy kisebb gejzír kitörését megcsodálni

3. megálló: Rainbow and Cascade Terrace, ahol a fentebb említett gejzírkitörést láttuk. Ennek a teraszrésznek egy szelete a Map of Africa is.

4. megálló: Golden Fleece Terrace – itt, ha épp olyan kedve van, egy eléggé nagy gejzír látható, de most pont nem volt olyan kedve. Cserébe viszont láttunk sok felbugyogást, amiből az egyik majdnem kitörés let.

5. megálló: Artist’s Palette kilátó – ez volt az egyik legszebb része a parknak, tényleg hasonlított a festőpalettához. A 4. és az 5. pont között látható az elefánt szikla is.

6. megálló: Ruatapu Cave – a világon mindössze két ilyen típusú barlang van, mármint olyan, ami geotermikus környezetben található. A másik valahol Észak-Olaszországban van.

7. megálló: Mud Pools (sármedencék) – párom kedvencei. Képzeljetek el egy hangosan bugyogó, fortyogó, bugyborékoló sártavat, ami néha még füstöl is.

8. megálló: Soda Fountain – 17 évig aludt ez waiariki, aztán 1984-ben magához tért, megtelt, azóta vagy mocorog, vagy hirtelen kiürül. Most épp jó kedvében volt, és prüszkölt.

Miután kb. 1 óra alatt körbenéztük a helyet (bár el lehetne még több időt itt tölteni), visszamentünk a révésszel a túlpartra, és indultunk a következő parkba, a Wai-O-Tapu Thermal Wonderland-be.

Folyt. köv.

Vulkánok és vízesések

Ha sem a hely neve (Alpine crossing), sem a havas hegycsúcsok nem utaltak volna még eléggé arra, hogy National Park Village-ben lehet néha hideg, akkor íme egy újabb bizonyíték. RADIÁTOR! A szállásunkon is ilyen volt, és a kávézóban is. Ez is olyan, amit 7 éve nem láttunk, így meg is lepődtünk eléggé, hogy errefelé tudják, mi az a központi fűtés, és még alkalmazzák is.

A bundabugyira most nem volt szükség, bár kicsit friss volt még reggel az idő. A későbbiekben ez javult, sőt! Az első vízesésünknél, a Tawai Falls-nál már bátorítóan sütött is a nap.

A víz aljában, mármint a medencében, párom lelkesen el is játszotta a halra „vadászó” Gollam-ot a Gyűrűk Urából. Merthogy itt forgott ez a jelenet, és azóta a térképeken Gollam’s Pool-jaként is feltűntetik a vízesést. A túra kezdőpontjától nagyon szép a rálátás a Mt Ruapehu-ra.

Whakapapa Village-be beérve először a Hotel/Chateau-ról lőttem pár képet, mert az egyik étteremben mutattak róla egy ősrégi fotót, amint a háttérben mögötte épp a kitört vulkánt látni. Most mindketten barátságosabb arcukat mutatták.

Az iSite-nál (infóközpont) megnéztük, melyik sétaösvényt csináljuk meg, mi fér bele az aznapi menetrendbe. A Taranaki Falls körtúrára esett a választásunk. Persze a végén kiderült, hogy a nehezebb irányból mentünk körbe (több volt az emelkedő, kaptató), de hát így jár az, aki csak megy, de nem olvas. Az alsó ösvény elején van egy hosszú bevezető szakasz, ahonnan előrefelé az előző nap megmászott Mordor látszik, míg visszafelé a Mt Ruapehu és a kastélynak látszó hotel.

Természetesen a Taranaki Falls nagyon szép, még akkor is, ha párom hanyatt fekve élvezte leginkább. De ha őt nem is, engem azért ámulatba ejtett a vízesés alján fel-feltűnő szivárvány.

A felső ösvény felé haladva a csörgedező patakok a vulkánnal a háttérben azért megfestésre alkalmas képanyaggal szolgáltak. Ja, meg az ott felejtett földgépek is jól jöttek, ha meg kellett egy picit pihenni.

A túra után még egy rövidke kis hegyitúrát szerettünk volna megejteni, méghozzá a Skyline Trail névre hallgatót. Ehhez egy sílifttel kellett volna felmenni, de sajnos júniusig átalakítás és fejlesztés miatt mind a felvonó, mind az ösvény le van zárva. Így autóztunk egyet az alpesi házak mentén, megnéztük a láva darabokkal tűzdelt hegyoldalakat, az építkezést, a Tesla töltőket (mert mi mással menne az ember síelni, mint Tesla-val, nem?), majd elindultunk Taupo felé.

Taupo a helyi Siófok. Hatalmas kaldera tóval (Lake Taupo), és turistákkal teli városka. Itt tényleg mindent meg lehet találni. Először felülről néztük meg, aztán az egyik betápláló folyójánál időztünk, és néztük meg, hogyan kell legyező horgászni. Etettünk kíváncsi hattyúkat és kacsákat is a tó partján, majd a szállásra bejelentkezés után felkerestük a Huka Falls-t.

Ez a legnagyobb vízhozamú vízesés, és úgy néz ki, mint valami nagy, fehérhabos türkiz kék folyó hömpölyögne hatalmas iramban. Rengeteg ember volt itt, sokan még a jetboat-ot is kipróbálták, amivel a vízesés (na meg a partok) közelébe vitték őket a kapitányok.

A város felé vezető visszaúton megálltunk a folyó mellett, pont volt egy piknik övezet, ahol egy kutya (alább látható) majdnem örökbe fogadott minket.

Az esőnek nagyon lógott már a lába, így a 2.5 km-es séta helyett, kocsival mentünk ki a tópartra. Láttunk itt is érdekességet, golfot. De nem ám akármilyet, hanem olyat, amikor a partról kell átlőni a golflabdát a tóban lebegő mólóra. Ha valakinek sikerül beletalálnia a piros zászlóval jelzett lyukba, akkor annak $10,000 a jutalma. A séta után beültünk a Pub ’n’ Grub névre hallgató étterembe, ahol a túra eddigi állomásai közül itt volt egyedül chicken parmi (rántott hús egy verziója, párom nagy kedvence) az étlapon 🙂 .

Folyt. köv.