Még december elejére foglaltam be kempinghelyet magunknak az egyik kedvenc victoria-i nemzeti parkunkba, a Wilsons Promontory-ba. Többször jártunk már itt, de annyira gyönyörű a hely, hogy megéri ide elautózni. Sajnos december első heteiben végig szakadt az eső, és a mi választott hétvégénkre se mondott sokkal jobb időt az előrejelzés, így két nappal a tervezett indulásunk előtt áttetettem az első februári hétvégére a foglalást. Egyrészről, mert előre kellett anno fizetni, és pénzt nem adnak vissza, másrészről meg annyira népszerű a hely, hogy egy visszamondásért akár “fekete listára” is kerülhetsz (legalábbis a helyi mende-monda szerint). Azt meg nem akarja az ember, mert vannak kiemelt időszakok, amikorra csak sorsolnak helyeket és embereket az adott napokon kempingezni vágyók közül (ballot rendszer).
Február első péntekjén így meló után útnak is indultunk. Tankolással tőlünk 3 óra volt az út, este 8 után valamivel értünk a kijelölt helyünkre. Ezt ugye a foglalásnál választja ki az ember. Mivel mi átraktuk a napjainkat, az eredeti választásunk nem volt elérhető, és kaptuk, ami maradt. Ez a 4. utca 130-as helye volt, egy kereszteződés szélén. Érkezésünkkor még világos volt, így nem kellett sokat vacilálni, hogy hogy álljunk be.
Amikor végeztünk a kocsi leparkolásával, sétálni indultunk, mert naplemente idején nagyon szép a Tidal River. Ráadásul, van egy fapallós ösvény a víz mentén, ahol fel-feltünnek wombatok. Most is láttunk kettőt, bár párom nagyon elszánt volt, hogy többet is találjon. Kislámpával világította meg a bozótokat, meg folyamatosan belesett a pallók alá.
A séta után visszamentünk egy gyors szendvics vacsira, amikor is egy termetes wombat gondolta úgy, hogy meglátogat minket. Először csak komótosan elcammogott mögöttünk, benézett a szomszédék sátrába, ahol kis sikoltozás jelezte látogatását, majd visszajött hozzánk. Párom megkínálta egy kenyérdarabbal, amit elfogadott, cserébe pedig hagyta magát megvakargatni. Aztán átbaktatott hozzám, ugyanis mellettem volt a zárt kajás dobozunk. Ez nagyon érdekelte a wombatot. Többször körbe járta, szaglászta, miközben én is simogathattam a nagyon sprőd, tömör bundáját. Hogy elcsaljam, én is kínáltam neki egy falat kenyeret, merthogy semmi zöldség nem volt nálunk. Ezt is lelkesen elvette, talán kicsit túl lelkesen is, mert az ujjamra is ráharapott. Hányan mondhatják el, hogy vadwombat harapás áldozatai lettek? A kiszolgálást ezek után nem találta megfelelőnek, így saját mancsába vette a dolgokat. Ismét körbe szaglászta a dobozt, az orrával próbálta felfeszegetni a tető oldalát, aztán rájött, hogy a körmeivel le tudja pattintani a kallantyút, amivel lejön a doboz teteje. Szerencsére ekkor inkább rálépett, mint hogy felfele tolja. Így nem jutott közelebb a konzervekhez (csak azok voltak a dobozban), viszont a közel 30kg-jával betörte a műanyagot. Ekkor elégeltük meg a mutatványát, és raktuk vissza a dobozt a kocsiba. Ettől fogva nem voltunk érdekesek számára, így kis nézelődés után tovább is állt.
Egy életre szóló élménnyel gazdagabban tértünk nyugovóra 10 körül, másnap ugyanis húzós nap állt előttünk.
Folyt. köv.
Az Üveghegyen is túl 