4 város 4 államban 4 nap alatt

Hétfőn 3-kor indult a csapatunk Adelaide-be. Mármint azokkal, akiknek ténylegesen is volt ott dolguk. Mint például nekem az audio-vizuális beállással, vagy a kreatív csávónak a disztribúciós partnereink prezentációjának csinosításával. Mindannyian sikeresen bejutottunk a melbourne-i Virgin Lounge-ba, ahol a kaja kritikán aluli volt. Minden túl volt gondolva, ilyen sütőtökös tekercs, olyan zöldséges leves, amolyan minden-mentes egytál étel, csicseriborsós kuszkusz saláta. Sehol egy rendes zöld saláta, szendvics, vagy egg&bacon roll, toastie, sütemények, amik régebben mind megtalálhatóak voltak. A hőbörgő szívműtétes kollegámat addig fűtöttem, amíg végül odament az egyik pultoshoz, és rendelt négyünknek egy-egy glutén mentes (egyetlen kenyéropció volt) sonkás melegszendvicset. Elkészítették, de azért ez milyen már?! Tudom, nyígásnak hangzik, de a Lounge használat egy szolgáltatás, amit vagy tagsági díjként megfizet valaki, vagy annyit utazik és költ a társasággal, hogy jutalomként / juttatásként jár neki.

Adelaide-be érve még a gépből rendeltem egy kávét a régi melóhelyem reptéri kioszkjához. A többiek csak néztek, hogy amíg ők a bőröndjeikre vártak, addigra én már javában szürcsöltem a forró fekete folyékony energiát. Ráadásul, bónuszként kaptam ingyen egy Krispy Kreme fánkot a régi ismeretségre tekintettel.

A szállásunk kb. 100 méterre volt az új Atura Hotelben. Nagyon design-os a hely, könnyű a becsekkolás, szépek a szobák, jól megvan csinálva, na. 5-re már a konferencia teremben is voltunk. Az AV technikusok nagyon profik voltak, a felszerelés is ott volt a szeren. 1 óra múlva technikai oldalról készen álltunk. Aztán végig csináltunk egy száraz próbát, 7-kor pedig már vacsoráztunk is a szintén remek éttermükben. 9-ig letudtuk a kreatív változtatásokat is, így viszonylag korán, 10-kor már ágyban is voltam. Pontosabban lettem volna, hogy ha a beosztottam nem küld vészhelyzeti üzenetet. Ausztráliában vannak épp a szülei (indonézek amúgy), és azért hívott, mert aznap este agyvérzést kapott az apukája, és jelezni akarta, hogy nem tud másnaptól dolgozni. Biztosítottam róla, hogy ne foglalkozzon a melóval, majd megoldom, legyen inkább a családjával.

Reggel 6-kor csörgött az óra, de már magamtól felkeltem előtte. Alig aludtam, és 7-re már lent kellett lenni a reggelinél, 8-kor meg már jelenésünk volt a fórumon. Fél 9-től szállingóztak a boltosok, meg velük együtt a vezetőségünk is + szuperanyu. Ők ugyanis csak reggel repültek át Melbourne-ből.

Kicsit lassan indult be a hangulat, de azért nem volt rossz a prezentációnk. Először a boltosokkal dolgozó üzletfejlesztési vezetőnk beszélt, aztán jöttem én, rövid szünet után következett sorban a két disztribúciós partner. Majd ebéd, nasi, boltosok kitessékelése a teremből, átváltás a másik boltos hálózat prezentációjára, terem átrendezése, majd előről az egész előadás. Annyi különbséggel, hogy helyettem szuperanyu adta elő az ő boltosainak (akikkel eddig még egy szót sem beszélt a novemberi brand átadások óta) szánt néhány oldalt. Nem volt rossz, de alapvető dolgokat kavart megint össze, amin azért felszaladt egy-két boltos szemöldöke.

Némi zavart okozott, hogy a közvetlen mellettünk lévő termet épp átépítették, így folyamatos fúrás, faragás, csörgés, csattogás volt a háttérzaj. Azt ígérték, hogy mire a mi fórumunk lesz, addigra befejezik a munkálatokat. De nem így lett. Ezért állandóan panaszkodnunk kellett, átjárni a melósokhoz, és megkérni őket, hogy legyenek csendben, ne használjanak hangos eszközöket.

4.30-kor végeztünk, elköszöntünk mindenkitől, aztán most már heten, mint a gonoszok, lépdeltünk is az adelaide-i Virgin Lounge-hoz. Elég kellemes volt, viszonylag nagyobb ételválasztékkal, mint Melbourne-ben. Ez azért volt fontos, mert a következő állomásunk Sydney volt, ahol is Parramatta-ban foglaltak nekünk szállást. Ez a városrész 35-45 percre van a reptértől taxival. Tehát 10 előtt nem értünk a szállásra. Kedd este meg már semmi nem volt nyitva. A Mantra-ban szálltunk meg. Ennél lepattantabb helyen még üzleti úton sosem voltam, de a többiek sem. A szekrényben lévő poharakon rúzsfoltok meg mocskos ujjlenyomatok voltak. Az egész szobának büdös cigiszaga volt. Aludni alig lehetett, mert éjszaka dübörögtek a kamionok az úton.

A konferencia terem sem volt sokkal bizalomgerjesztőbb. Sötét, régi, lepattant. A projektor olyan öreg volt, hogy a sárga színt zöldnek mutatta, a vékonyabb betűket meg összemosta. Ráadásul, elsőre kivitelezhetetlennek tűnt, ami Adelaide-ben simán működött: egy laptop prezentál, egy másik meg menedzseli a webinárt úgy, hogy mutatja a prezit, meg kamerán a prezentálót. Reggel 7-től dolgozott Felipe, a helyi technikus vért izzadva, hogy szarból várat építsen. 5 perccel kezdés előttre sikerült is neki egy tűrhető megoldással előállnia.

A boltosok rendkívül passzívak, vagy épp ellenségesek voltak. Ettől a csapattól nem erre számítottunk. Az egész nap, mindkét csoporttal nagyon nyomott volt. Alig vártuk, hogy végezzünk 5 körül, és induljunk tovább Brisbane-be. Még akkor is, ha ott általában darabokra tépnek minket.

Megint együtt taxiztunk ki a reptérre, majd ismét a Virgin Lounge-ban gyűltünk össze egy de-briefre, azaz átbeszéltük a visszajelzéseket. Nem sok időnk volt, mert 7-kor már fel is szálltunk Brisbane felé.

Rövid volt az utunk, és szerencsére, itt is a reptér mellett foglaltak nekünk szállást. Az Ibis-ban. Ott, ahol a krúz előtt mi is megszálltunk decemberben. Pont ezért voltak fenntartásaim. Az Ibis általában egy szimpla, korrekt szállás, semmi flanc. Viszont a hajókázás előtt az egyszerűbbnél is puritánabb szobát kaptunk. Most, viszont kellemesen csalódtunk. A sydney-i Mantra után igazán jó volt egy kompakt, de tiszta, rendezett szobában éjszakázni.

A marketing igazgató foglalt 8-ra a szomszédos Pullman Hotel Apron éttermébe asztalt vacsorára. Így pont annyi időnk maradt csak, hogy ledobjuk a szobáinkba a csomagjainkat, és lesétáljuk a két hotel közötti 50 métert. A kaja nagyon jó volt, bár volt egy kis kavarodás a főétekekkel. Cserébe viszont ingyen desszertet és egy üveg bort ajánlottak fel az asztalunknak. 10 előtt a női kollegáimmal leléptünk, a pasik tovább maradtak. Mondjuk, nekik nem volt jelenésük reggel a beállásnál.

Ébredés után észrevettem, hogy a kontrol torony olyan közel volt a szobámhoz, hogy akár irányíthattam volna is a gépeket 😉 . Pláne, hogy 4:20-kor már fenn is voltam, mert a bádog előtetőn úgy kopogott az eső, mintha kukoricát pattogtattak volna. 6:15-kor taliztunk a reggelinél a szokásos előkészítő kollégáimmal, mi hárman toltuk ugyanis végig a technikai próbákat. Bár döcögősen indult az összehangolás, az itteni technikus is szuper profi volt. Egy órával a kezdés előtt már meg is voltunk.

A fórum jól ment, mondhatni abszolút a várakozásokkal ellentétesen zajlott minden. Ahogy említettem, azt hittük, szétszednek minket, de nem. Sok kérdés volt, de mind releváns és jogos. Így azt gondoltuk, hogy 4:30-kor le is tudunk lépni, ugyanis itt volt a legcsücskösebb a beszállásig rendelkezésre álló idő. Sajna, a második csoportnak prezentáló első disztribútor megcsúszott, így veszélybe került a befejezés. Ami még csak-csak menedzselhető lett volna a helyi kolléga által, ha nem az én laptopom lett volna a prezentáló gép. 4:45-kor tudtunk elindulni, és 5:15-re értünk át a biztonsági kapun. Egy gyors frissítőre beugrottunk a Lounge-ba (mert az ebéd elég lakató volt), aztán robogtunk is a géphez. Már boardoltak, mire odaértünk. Szoros volt, de megcsináltuk. 2 órányi repülés után landoltunk is Melbourne-ben, majd a reptérről kb. 45 perc alatt értem haza Überrel este 10:30-ra. Annyira fáradt voltam, hogy beszélni sem bírtam. Remélem, a jövő heti melbourne-i fórumra kipihenem magam.

Gyors felzárkóztatás munka fronton

Valamikor novemberben írtam a brisbane-i 3 napos konferenciánkról. Akkor azt mondtam, hogy majd folytatom a történetet. Aztán annyi minden történt úgy általában, hogy erre soha nem került sor. Most se fog teljes egészében, de azért adok egy kis összefoglalót, mert köze van ahhoz, amiért most megint úton vagyok, mint egy bolygó hollandi.

Szóval októberi boltos találkozó. A rendezvény harmadik napjának végére a teljes vezetőség számára egyértelművé vált, hogy szuperanyu alkalmatlan a feladatának elvégzésére. A s*ggnyalása annyira visszaütött, hogy még azok is elpártoltak tőle a menedzsmentből, akik eddig foggal-körömmel bevédték. A boltosok panaszkodtak, hogy annyira távolságtartó volt, hogy nem hiszik, hogy tudnának vele dolgozni.

Így amikor hazaértünk, behivatott a marketing igazgató, hogy azonnali hatállyal leveszi szuperanyut a fő márkánkról (Goodyear), azaz visszakapom azt, ami korábban is az enyém volt. Cserébe én leadhatom a harmadik bolthálózatomat (Dunlop Super Dealer). Persze, ez azért nem ment ennyire simán. Én csináltam egy rendes márkaátadást, dokumentálva mindent. Az ő oldaláról is be volt ütemezve az átadás. Mit ad isten, azon a napon hajnalban Amerikában bejelentették az évszázad változását: nyugdíjba vonul a globális vezérigazgató (befektetői nyomásra), eladják a vegyi részlegeinket, illetve valószínűleg Dunlop márkajogait. Ez azt jelenti a mi piacunk szempontjából, hogy ha megvalósul az eladás, akkor nem fog többé hozzánk tartozni ez a gumimárka. Puff!

A hír után szuperanyu kiverte a balhét, visszautasította, hogy átadja nekem a Goodyear márkát. Illetve azzal vádolta meg a vezetőséget, hogy tudtak a bejelentésről (rohadtul nem), és őt szándékosan akarják kifúrni (ugyanis a fő márka nélkül ő “csak” a Dunlop portfóliót viszi, aminek a jövője a hírek után kérdéses). Mindenfélével fenyegetőzött. Az egésznek az lett a vége, hogy a vezérigazgató utasította egy ellenőrzött átadásra. Aminek nem sok értelme volt, mert visszaprezentálta nekem azt a stratégiát, amit én raktam össze 2021 év végén. És amihez ő 11 hónap alatt, amíg ő gondozta a márkát semmit, de semmit nem tett hozzá.

Ilyen előzmények után érkeztünk el január utolsó hetéhez, amikor is kitalálták, hogy újabb roadshow-ra indulunk. 4 város 4 nap alatt 4 államban. Ennek is kb. annyi értelme volt, mint a sivatagba homokot vinni. A disztribútorok kereskedelmi ajánlatára, illetve rabat struktúrájára voltak kiváncsiak a boltosok, nem a marketing aktivitáskra. Ezt jeleztem is. Persze, persze, nem kell a prezikbe marketing. Kis csapat utazik, semmi teendő. Miután ebben megállapodtunk, 2 nappal később jött a hír, hogy csak vissza kéne csempészni valami marketing tartalmat, és amúgy is segítsek már a prezentáció összerakásával, mint októberben. Hurrá!

Semmi gond, sima liba, de kell-e mennem? Nem, nem, majd a marketing igazgató előadja, amit kell. Részemről rendben. Újabb 2 nappal később újabb változás: én utazom, szuperanyu nem. Én prezentálom az én részem, a marketing igazgató meg a szuperanyuét. Sebaj.

Múlt csütörtökön (azaz 2 munkanappal az utazás előtt) rám üzent szuperanyu, hogy én foglaltam-e már szállást a roadshow-ra. Miről beszél? Egy héttel korábban a rendezvényszervező külsős cég már mindent elintézett azok számára, akik rajta voltak a résztvevők listáján. Üzentem a marketing igazgatónak, hogy mondja már meg, mi a fene folyik itt, és hogy hogyan kéne válaszolnom?! Ja, nem mondtam? Szuperanyu is utazik. No comment.

Persze csak én meg a kreatív csávó öltük bele az időnket a prezentáció megírásába. Mármint mindenki prezentációjának megírásába. Szuperanyunak zéró hozzájárulása volt. Mindezt persze azon a pénteken, amikor mi munka után mentünk a Wilsons-ba. “Szerencsére” napi 12 órás melóval sikerült elkerülni, hogy a hétvégén is dolgoznom kelljen. De így is szoros lett a dolog. A kirándulásból hazaérve, ahogy írtam volt még bőven teendő. Ráadásul nekem még fel kellett készülnöm az előadásomra, összecsomagolnom az üzleti útra, hogy aztán hétfő reggel még egy fél napra bemenjek az irodába, mielőtt elindulunk Adelaide-be.

Ausztrália idei legszebb partja

Vasárnap reggel 11-ig kellett elhagynunk a kemping helyünket, de addig semmiképp sem akartunk maradni. A forgalom Melbourne irányába délről elég kiszámíthatatlan a hétvége utolsó napján, így egy jó 3.5 órát terveztünk ráhagyni.

8 körül ébredtünk, igen kb. 12 órát aludtunk. Nem szépítem, hullák voltunk a túra meg úgy általában a hét után. Párom viccesen megjegyezte, hogy mi azért járunk kempingezni, hogy kialudhassuk magunkat. És tényleg.

Tettünk, vettünk, majd párom elkezdett lázadni a kicsit megfáradt (értsd: száraz) szendvicsek ellen, így elsétáltunk az egyetlen egységbe, ami a General Store (ABC) névre hallgat, de mindent is lehet ott kapni. Például kávét, dim sim-et, reggeli burgert, stb. Így itt reggeliztünk meg. Még a kocsitól a boltig tartó 200 méteren is láttunk amúgy érdekességet: önjáró hajókat. Pontosabban azokat a jet csónakokat, amiket a South Point-nál figyeltünk meg turistákkal előző nap. Most azonban kerekeken gurultak a főúton. Mind a hárman, előttük egy “nyalókás” emberrel.

Reggeli után készen is álltunk magunk mögött hagyni Tidal Rivert. Meglepetésünkre, nem kifelé, hanem befelé volt hatalmas forgalom. Így úgy voltunk vele, megállunk még a parkon belül Squeaky Beach-en. Ez a part arról nevezetes, hogy a fehér homok minden lépésnél nyekereg az ember talpa alatt, illetve hatalmas sziklagolyók vannak a parton elszórva. Most a főlejárón mentünk le a parkolóból, de két éve decemberben egészen Tidal River-től sétáltunk el idáig. Ezt csak azért írom, mert az öböl mindkét partja csodálatos, és a sziklagolyók is másként néznek ki. A parkoló felé lévők olyanok, mintha sorfalat állnának a domboldal előtt, de ha az ember közelebb megy, akkor látja, hogy lehet köztük csalingázni. A másik oldalról meg majd írok valamikor egy másik posztot 😉 .

Nagyon kellemes volt a levegő, meg a víz is. Sokan jöttek ide szörfözni, vagy csak pancsolni. Mondjuk, ez érthető, mert idén ezt a partot választották Ausztrália legszebb tengerpartjának.

10 körül már úton is voltunk, továbbra is megdöbbenve néztük a zsúfolt forgalmat a befelé vezető sávban. Az utunk sima volt, beugrottunk visszafelé is tankolni Frankston-ba a volt melóhelyem kútjához, mert spéci (újra)nyitási üzemanyagáruk volt, így majdnem 20 cent per literrel kevesebbért tudtunk megtankolni, mint bárhol máshol.

Miután hazaértünk, gyors mosás, kipakolás, autó átpakolás következett, majd megfőztem páromnak a teljes következő hétre. Hogy miért egy egész hétre, az már egy másik poszt témája lesz.

Túra Ausztrália legdélibb pontjához

Reggel 6:30-kor keltünk, mert alig 1 órával később már úton szerettünk volna lenni. Ehhez el kellett rendezni a kocsiban a vackainkat, reggelit készíteni, és bepakolni a kirándulós hátizsákot. Nagyjából időben rajtra készek voltunk. Mondjuk, a beígért 30 fokból egyelőre semmi sem volt, így vastag pulcsiban terveztünk neki kezdeni a túránknak.

8 előtt oda kellett érnünk a Telegraph Saddle bejáratához, mert a felvezető utat valamikor ilyentájt sorompóval zárják le. Erről persze nincs pontos infó, mi is csak onnan tudjuk, hogy 8 éve is így volt, ráadásul most már sokkal profibb, két-karos sorompórendszer működik. Ezt az első feladatot sikeresen teljesítettük, bár nagyon meg voltunk lepődve, hogy mennyien voltak fent. Általában üres szokott lenni a parkoló, most meg összesen két szabad hely volt. Beálltunk az árnyasabba, mert sokára terveztünk visszatérni.

7:50-kor tettük meg az első lépést a South Point-ig vezető ösvényen. A nap ugyan már fent volt, de még csak laposan pislákolt, és semmi erejét nem éreztük. A track jó sokáig egy szervíz-ösvény volt, azaz szükség esetén ezen tud felmenni a mentő, tűzoltó, stb egység. 6.2km-t meneteltünk az első elágazásig, a Telegraph Junction-ig. Az idáig vezető úton vissza-visszatekintettünk a mögöttünk húzódó Mt Oberon-ra, illetve a messziségben felsejlő tengerpartra.

Innen kezdett a nap is erőre kapni, meg mondjuk, a hosszú, elnyújtott emelkedőktől kezdtünk mi is kimelegedni. Mire elértük Halfway Hut-hoz (az előző elágazástól 1.3 km-re), felül már csak pólóban caplattunk. Úgy emlékeztünk, hogy itt volt egy kis kőház, ahova anno az eső elől húzódtunk be, de ezt most valamiért nem láttuk. Sebaj, majd visszafelé megkeressük.

A következő, nagyjából 4km-es szakasz a Roaring Meg kempingig elég uncsi, megy az út, ahogy eddig is, de már nincs árnyék sem. Alacsony fák szegélyezik a szervíz-utat. Az egyetlen érdekesség,  hogy a semmi közepén ki van alakítva egy tisztás, előtte egy táblával, hogy ez egy helikopter leszállópálya. A Roaring Meg-hez érve megpihenhetünk egy korty víz erejéig, vannak olyan piknik asztalok kihelyezve, amire akár ki is lehet feküdni. Nem mellesleg, innen szétválik az út: balra haladva el lehet jutni a világítótoronyhoz (6km) vagy egyenest tartva a South Point-ig (3.7km). Nagyon csábító volt, hogy letérjünk a torony irányába, de arra még nem jártunk, így nem tudtuk, mennyire megterhelő lehet a túra. Pláne, hogy azt mindenképp ott éjszakázós kirándulásnak ajánlják.

A south point-i ösvény innentől átcsap a hagyományos ausztrál vad tájba, azaz páfrányok és sziklák közt kell átpréselnie az embernek magát, hogy egy-egy lépéssel közelebb kerüljön a céljához. Mire ideértünk, addigra már 2.5 órája mentünk hegynek fel, hegynek le. Bár megtettem mindent, hogy a térdeim bírják (a jobb térdemre, ami a rosszabbik már induláskor felhúztam a térdszorítót), az utolsó pár kilométeren már éreztem, hogy lassan a bal térdem is kezdi megadni magát a sziklákon való szökdeléstől, azaz nem lesz túl kellemes a visszaút. Egy röpke fotós megálló után a White Top Rock-nál már igencsak nehéznek éreztem újra felvenni a ritmust.

Indulásunktól számítva 3 óra 40 perccel később értük el a South Point-ot, ami az ausztrál szárazföld legdélebbi pontja. Összehasonlításképp, mindössze 10 perccel volt rosszabb a részidőnk a 2015-öshöz képest, amikor is életünk formájában voltunk, 10-15kg-val kevesebbet nyomva. Amúgy a kihelyezett tábla szerint (ami a 8 évvel ezelőttihez képest már jóval komolyabbnak néz ki) ekkor 3180 km-re voltunk Cape York-tól, ami Ausztrália legészakibb pontja.

Itt nagyon szeles volt az idő, így visszavettük a pulcsijainkat. Az egyik sziklán leültünk ebédelni (szendvicset), de nem csak a széllel kellett megküzdenünk. Annyi bögöly próbált meg minket megharapni, hogy az egyáltalán nem volt vicces. Még úgyis, hogy kettesével csapkodtuk le őket, sikerült nekik engem agyon csipkedniük – ruhán keresztül. Miközben ettünk, csapdostunk, tájat néztünk (pl. a szemben lévő Wattle Island-et), észre vettünk három jet csónakot. Tidal River-től hozták ide a turistákat, hogy meglegyen nekik is a South Point. Igaz, kiszállni nem szálltak ki, de az biztos, hogy mindegyiküknek van most már egy olyan fotója, amin mi ülünk a legdélebbi pontál és lelkesen hadonászunk.

20 perc pihenő után fordultunk is vissza. Rögtön az első néhány felfelé vezető méteren bizonyossá vált, hogy gáz lesz a visszafelé vezető út, ugyanis nem igazán tudtam behajlítani a bal térdem. Így nem tudtam terhelni sem, és csak egy bot segítségével tudtam egyáltalán lépdelni. A 3.7km-t a Roaring Meg-ig még így is jó ütemben tettük meg, 1 óra 10 perc alatt átjutottunk a “dzsungelen”. Itt aztán kidőltünk vagy 20 percre, ráadásul voltak itt más túrázók is, akikkel beszédbe elegyedtünk. Ők a világítótoronyhoz mentek, későn indultak, de mindegy, mert úgyis ott alszanak. Ekkor jártunk olyan fél 2 felé.

Komótosan róttuk a kilométereket visszafelé, és minden egyes ismerős táblának örültünk. A Halfway Hut-nál most megálltunk, megkerestük az emlékeinkben élő kőházat. Bár most nem volt benne semmi, így előtte telepedtünk le egy padra, ahol feltankoltunk egy kis izotóniás itallal meg energia szelettel. Még mindig 7.5km állt előttünk. 10 perc pihenő után nagy nehezen rávettük magunkat az indulásra, de már nem volt annyira őszinte a mosolyom. Pláne, hogy tudtuk, az utolsó 2.5km csak felfelé halad. Mégha nem is túl meredeken, de akkor is. Esélytelen voltam simán feljutni a parkolóhoz. Párom kitartóan ösztönzött, egész jó coach lenne belőle.

Végül nagy nehezen délután 4 óra 20 perckor visszaértünk a kocsihoz. Ez azt jelenti, hogy ha az összesen 50 percnyi kaja-pihi szüneteket nem számoljuk, akkor a tiszta túraidőnk 7 óra 40 perc volt. A visszafele utat 20 perccel roszabb idővel tettük meg, mint az odafelét. Mondjuk, én már annak is örültem, hogy egyáltalán megcsináltuk ezt a 30km-es túrát.

Beültünk a kocsiba, visszamentünk a kempinghelyünkhöz. Párom felállította az asztal-szék kombónkat míg én azzal küzdöttem, hogy hogyan is hajtogassam ki magam a kocsiból. A full komfortos ággyá alakítható szuperszékem sem segített, ugyanis minden nemű mozgástól iszonyatos fájdalom sugárzott a bal térdembe. Ennek ellenére összedobtam egy kempingvacsit, ami nem bizonyult elegendőnek, így a még mobil páromat elküldtem sült krumpliért.

Ahogy megjött, megjelent a mellettünk lévő fán egy Crimson Rosella (piros-kék papagáj). Mivel 2 éve már volt szerencsénk hozzájuk (akkor ránk repülve, a lábunkon ülve, kézből falatoztak mandulát), így most készültünk a találkozásra. Kifejezetten nekik való papagáj csemegét hoztunk magunkkal. Ezt gyorsan ki is raktuk az asztalra, ami tényleg felkeltette a madár érdeklődését. Odarepült, megkóstolta, majd óvatosan közelebb totyogott a sültkrumplis dobozhoz, amiből kivett egy darabot. Ezen jóízűen elcsipkelődött. Gondoltam, akkor majd neki adjuk az égett, meg barnább darabokat. Hát ja, nem hüye volt ő, csak madár. Azaz semmi mást nem fogadott el, csak a puha, aranysárga krumplikat, amit mi is szívesen ettünk volna meg.

Ahogy kifogytunk a készletből már tovább is repült. Így mi is összepakoltunk, eltámogattuk egymást a vizes blokkig, majd fél 8-kor már készek is voltunk aludni.

Folyt. köv.

Ismét a Wilsons-ban jártunk

Még december elejére foglaltam be kempinghelyet magunknak az egyik kedvenc victoria-i nemzeti parkunkba, a Wilsons Promontory-ba. Többször jártunk már itt, de annyira gyönyörű a hely, hogy megéri ide elautózni. Sajnos december első heteiben végig szakadt az eső, és a mi választott hétvégénkre se mondott sokkal jobb időt az előrejelzés, így két nappal a tervezett indulásunk előtt áttetettem az első februári hétvégére a foglalást. Egyrészről, mert előre kellett anno fizetni, és pénzt nem adnak vissza, másrészről meg annyira népszerű a hely, hogy egy visszamondásért akár “fekete listára” is kerülhetsz (legalábbis a helyi mende-monda szerint). Azt meg nem akarja az ember, mert vannak kiemelt időszakok, amikorra csak sorsolnak helyeket és embereket az adott napokon kempingezni vágyók közül (ballot rendszer).

Február első péntekjén így meló után útnak is indultunk. Tankolással tőlünk 3 óra volt az út, este 8 után valamivel értünk a kijelölt helyünkre. Ezt ugye a foglalásnál választja ki az ember. Mivel mi átraktuk a napjainkat, az eredeti választásunk nem volt elérhető, és kaptuk, ami maradt. Ez a 4. utca 130-as helye volt, egy kereszteződés szélén. Érkezésünkkor még világos volt, így nem kellett sokat vacilálni, hogy hogy álljunk be.

Amikor végeztünk a kocsi leparkolásával, sétálni indultunk, mert naplemente idején nagyon szép a Tidal River. Ráadásul, van egy fapallós ösvény a víz mentén, ahol fel-feltünnek wombatok. Most is láttunk kettőt, bár párom nagyon elszánt volt, hogy többet is találjon. Kislámpával világította meg a bozótokat, meg folyamatosan belesett a pallók alá.

A séta után visszamentünk egy gyors szendvics vacsira, amikor is egy termetes wombat gondolta úgy, hogy meglátogat minket. Először csak komótosan elcammogott mögöttünk, benézett a szomszédék sátrába, ahol kis sikoltozás jelezte látogatását, majd visszajött hozzánk. Párom megkínálta egy kenyérdarabbal, amit elfogadott, cserébe pedig hagyta magát megvakargatni. Aztán átbaktatott hozzám, ugyanis mellettem volt a zárt kajás dobozunk. Ez nagyon érdekelte a wombatot. Többször körbe járta, szaglászta, miközben én is simogathattam a nagyon sprőd, tömör bundáját. Hogy elcsaljam, én is kínáltam neki egy falat kenyeret, merthogy semmi zöldség nem volt nálunk. Ezt is lelkesen elvette, talán kicsit túl lelkesen is, mert az ujjamra is ráharapott. Hányan mondhatják el, hogy vadwombat harapás áldozatai lettek? A kiszolgálást ezek után nem találta megfelelőnek, így saját mancsába vette a dolgokat. Ismét körbe szaglászta a dobozt, az orrával próbálta felfeszegetni a tető oldalát, aztán rájött, hogy a körmeivel le tudja pattintani a kallantyút, amivel lejön a doboz teteje. Szerencsére ekkor inkább rálépett, mint hogy felfele tolja. Így nem jutott közelebb a konzervekhez (csak azok voltak a dobozban), viszont a közel 30kg-jával betörte a műanyagot. Ekkor elégeltük meg a mutatványát, és raktuk vissza a dobozt a kocsiba. Ettől fogva nem voltunk érdekesek számára, így kis nézelődés után tovább is állt.

Egy életre szóló élménnyel gazdagabban tértünk nyugovóra 10 körül, másnap ugyanis húzós nap állt előttünk.

Folyt. köv.

A hosszú alvások hétvégéje

Szombat reggel sem túl sietősen telt. Feltápászkodtunk, aztán reggeli után kitaláltuk, hogy besétálunk a városba kávéért. Plusz megnéztük a közelben lévő kút csali kínálatát, mivel párom estére horgászást tervezett.

Kb. 2 km-re volt Lakes Entrance főutcája, ahol is mindössze 2-3 helyen adtak kávét. Bementünk a Salty Groms Cafe-ba. 15 perc várakozás után meg is kaptuk az elvivős kávénkat, amivel vissza is sétáltunk a víz mentén a kempingünkbe.

A séta után újra ránk tört az álmosság, így visszabújtunk a kocsiba aludni. Ez olyan jól sikerült, hogy kora délutánig fel sem keltünk (mondom, mindkettőnknek 50-52 órás munkahetei voltak január eleje óta). Ekkor kigyalogoltunk a közeli tengerpartra, ahol addig-addig sétálgattunk, hogy innen is beértünk a városba. Kicsit néztük a vízibicikliseket, aztán megint visszasétáltunk a szállásra. Ekkor már 10-12km-nél jártunk.

Ott összeütöttem egy gyors vacsit, ami után párom indult is horgászni. Kicsit később én is kimentem hozzá, és a visszautam igazán szépséges lett. Olyan pompázatos naplemente volt, hogy csak na! Minden narancsos meg rózsaszínes volt, ráadásul a helyünk mögötti vízbefolyásnál még hattyúk is úszkáltak. Már-már giccses látványt nyújtva.

Mivel párom este nem járt sikerrel, így reggel 4.30-kor is kiment szerencsét próbálni. Egy lazac pisztrángot meg egy rákot fogott, mindezt odaadta a szomszéd horgásznak.

9 körül útra keltünk, semmi nem volt betervezve a hazafelé útra, csak az, hogy rendben érjünk haza. Bár így is láttuk a Patties Food (volt ügynökségi ügyfelem) bairnsdale-i pitegyárát, ami a világ legnagyobbja. Illetve egy kisebb kitérővel bementünk Churchill-be, hogy megtekintsük stílusosan a Big Cigar-t (a nagy szivart).

A hosszú hétvége, amikor nem csináltunk semmit

Ha egész pontos akarok lenni, akkor ez nem teljesen igaz, csak majdnem. 3 napos hétvégét nem hagyunk ugye parlagon, pláne, ha párom külön kérésére Lakes Entrance az úticél. Ezt még akkor vetette fel, amikor a Barry Way-es kalandozásunk földutas részének végén arrafelé kötöttünk kb. ki. Én azóta szállást vadásztam, nem sok sikerrel. Az Ausztrália Nap miatt a csillagokig szaladtak az árak, vagy minimum 3-4 éjszakás foglalásokkal üzemelnek a helyek. Nekünk csak 2 éjszakára kellett volna valami, mert egy ismét nagyon húzós hét után nem akartunk vadkempingezni Metung-nál az erdőben. 1 héttel az indulás előtt aztán megnyílt egy áramos kempinghely az NRMA Eastern Beach-i parkjában. Gondolom, visszamondhatták, így gyorsan lefoglaltam 2 estére.

Csütörtökön otthonról melóztam, így össze tudtam rakni a ruhás meg a kajás kempingdobozokat, párom meg a hét folyamán apránként előkészítette Goldie-t. Péntek reggel így 8-kor már úton is voltunk. 11 utántól lehetett érkezni a kempingbe, és mivel előző nap éltem az online check-in-nel, minden kódot megkaptunk emailben. Azaz szabadon érkezhettünk kedvünkre.

Az idő kicsit szomorkás volt, így sok helyen nem is nagyon akartunk megállni Lakes Entrance felé. Mondjuk, megnéztük a Big Pheasant-et, azaz a nagy fácánt (nekünk csak Zlatý Bažant), ami a Gumbuya World (Tyong) mellett áll. Eredetileg a vízi vidámpark helyén fácán telep volt egészen 1978-ig. Valamikor a 80-as években építették ide az óriás szobrot. 2011-ben azonban egy suttyó úgy gondolta, milyen vicces lenne robbanóanyagot akasztani a farktollára és felrobbantani. Annyira megsérült a fácán, hogy közel 6 hónapba telt, amíg a 25 méteres madarat helyre tudták állítani.

Szintén az autóút mentén található a Big spuds and forks, azaz a nagy krumplik villával című alkotás, ami szintén rajta van a victoria-i nagy dolgok listáján. Ez a szoborcsoport egy krumplit áruló piac és étterem mellett található Trafalgar-nál.

Innen már csak 1.5 órára volt a szállás. Nancy aka Google Maps, Sale-nél levitt minket egy kis cikk-cakkra, ugyanúgy, mint január első hetében. Azaz kikerültette velünk a települést, mielőtt visszavitt minket volna az A1-re, azaz a Princes Highway-re. Semmi gond, jó az út, jártunk már erre, hajrá. Ahogy ráfordultunk az A1-re valami furcsa hangot hallottunk, majd gyorsításra megmozdult a kocsi egyik oldala, és csipogni kezdett az autó műszerfala. Durr-defekt! De hol? Lehúzódtunk a padkára, de pont egy egysávos, középső fémkábeles elválasztó szakaszos részen sikerült ezt előadnunk. Én tudtam csak biztonsággal kiszállni, de az én oldalam rendben volt. Aztán ahogy kintebb merészkedtem láttam, hogy a jobb hátsónk defektes, és annyira lapos, hogy kb. felnin gurulunk. Itt esélytelen lett volna kereket cserélnünk, így gyökkettővel meg elakadás-jelzővel elgurultunk egy nagyjából 400 méterre lévő kereszteződésig, ahol félig a füvön, félig az úton álltunk meg. Párom elkezdte leszedni a pótot, meg előásni az emelőt, amikor is egy helyi faszi megállt mellettük és felajánlotta a segítségét. Volt nála egy hidraulikus emelő, amivel seperc alatt felemelték a kocsit, lekapták a lyukas kereket, felrakták a pótot, leengedték az autót, elraktunk mindent, megköszöntük a segítséget, búcsút intettünk, és 15 perc múlva már úton is voltunk. Ugyanaz a kerék adta meg magát, mint aminek tavaly húsvétkor a szelepét csinálta meg a mildura-i Bob Jane (konkurencia).

Innentől kicsit óvatosabban haladtunk, illetve egy gyors kempingebédre megálltunk a Mitchell River partján. Indult is erről a végéről a parknak egy rövid séta, át a lengőhídon. Ezt könnyen lehetett teljesíteni wrappel a kézben.

Kis késéssel befutottunk valamivel fél 1 után a kempingbe. Tök jó helyünk lett, szélső, árnyékos, fás, egy sorral odébb a mosdóktól. Az ijedségtől beálmosodtunk, így megágyaztunk egy délutáni szundihoz. Ez olyan jól sikerült, hogy 4 után keltünk fel. Tettünk-vettünk, fefedeztük a kempinghelyünk mögötti partokat, aztán beautóztunk a városba vacsizni.

A Lakes Entrance Sports Club-ra esett a választás, semmi extra nem volt a hely. Foglalás nélkül is le tudtak ültetni minket, ahol is aztán ettünk egy tök átlagos Chicken Texas Parmigiana-t (rántott hús szalonnás, sajtos feltéttel). Kaja után megnéztük az ünnepi piacot, belehallgattunk egy koncertbe, sétáltunk egyet, majd visszaautóztunk a helyünkre. Felcsaptunk egy rose moscato-t, aztán meg eltettük magunkat másnapra.

Folyt. köv.

Még egy kis zene

Két poszttal ezelőtt ugye azt írtam, hogy az év vége előtt két véletlen dolog is megesett velünk. Az egyik az volt, hogy egy sor életre szóló élménybe csöppentünk, miközben ténylegesen csak egy sima belépőre számítottam az Adelaide 500-ra. A másik azért ennél sokkal kisebb volumenű volt. Kb. 1 vagy 2 héttel járhattunk az adelaide-i hétvégénk után, amikor is el mentünk tankolni St. Kilda-ra, a régi munkahelyem egyik kútjához. Ha már ott voltunk, rendeltem egy kávét meg egy toastie-t (kb. francia pirítós vagy melegszendvics). Miközben vártunk, párom kiszúrta, hogy van egy Red Bull rendezvénysátor a part mellett felállítva, és valahonnan egész jó zene szól. Ő elindult abba az irányba valamerre, én meg ott maradtam a kúton, vártam a kávét meg a reggelinket. Mondjuk, nekem az tűnt fel, hogy teljesen ki volt fosztva a pult, alig volt pékáru, muffin, fánk, pite, szendvics meg ilyesmik. Tehát valami nagy volumenű eseménynek kellett a közelben lennie, mert vagy a munkások, vagy a látogatók ilyenkor felvásárolnak mindent, mert ez az egyetlen épkézláb kínálatú egység gyalog-távolságra.

5 perc várakozás után végre kezemben a rendelésünkkel párom után indultam. Átvágtam a parkolón, és bevallom, először a szokásos parti sétánk ösvénye felé indultam. Azt hittem, leült a padra, ott vár engem, meg onnan hallgatja a zenét. De nem volt. Ekkor már úgy voltam vele, hogy akkor haladok a zenebona irányába. Mondjuk, voltak kordonok, de a kutya nem volt mellettük, meg nem is voltak még úgy felállítva, hogy lezárják az utat. Mások is (mondjuk, ők a szokásos neon zöld mellényben voltak) sétáltak be, hozzám hasonlóan a kezükben kávéval meg kajás zacskóval. Ha mást nem is, de az autóverseny alatt azt megtanultuk, hogy ha határozottan haladsz, senki nem fog hozzád szólni. Na, úgy látszik, párom is meg én is ezt a technikát alkalmaztuk, mert mire én besétáltam, ő már szembe jött velem, hogy örvendezzen, milyen király zenére is bukkant.

Hatalmas színpad volt felállítva a Marina oldalában, amin épp tesztelték a fénytechnikát, a hangot, meg a kivetítőt. Ja, meg azt, hogy egy teljes szimfonikus zenekar hogyan szól a drum & bass előadókkal. Mi megálltunk a AV (technikai) sátor mellett, közvetlen a színpaddal szemben, és hallgattuk a zártkörű gyakorlást. Közben rákerestem, hogy mégis mibe csöppenhettünk bele. Kiderült, hogy néhány órával később tartottak egy Ministry of Sound szimfonikusokkal kiegészülve (fizetős) koncertet. Mi meg ott élveztük az előadást totálisan véletlenül, például ilyen számokkal, mint ez. Raknék be videót is, amit én vettem fel, ha az ingyenes WP engedné, de nem lehet. Mindegy is.

A Ministry of Sound egy szórakozóhely volt eredetileg Londonban, neves edm (electronic dance music) DJ-k kerültek ki onnan, és a mai napig minden évben jönnek ki slágerlistás mixeik. Közben koncertjeikkel végigturnézzák a világot. Egyből jobban is esett a reggelink 😀.

Robbie Williams zárta az estét

Hamár ennyire király jegyekre tettem szert véletlenül, akkor az nem lehet, hogy párom kimaradjon a jóból. Vasárnap így őt vittem be, de már célirányosan tartottunk a SuperVIP felé. A kolleganőm, V. mondta, mikor összefutottunk, hogy most nem tud minket bevinni. Sebaj, így benéztünk a két csapat garázsába, akiket szponzorálunk.

Az egyik a Shell V-Power Racing (Dick Johnson Racing/DJR) instállója volt, amit a flotta márkám támogat. A másik pedig a Walkinshaw Andretti United (WAU) volt, akikkel már többször forgattam is a boltos márkám számára. Ők még 2023 elején bajnokesélyesek voltak, de az autóváltás Holdenről az új generációs Fordra nem sikerült túl jól. Az év nyertesei a Chevrolet-sek lettek. A Fordok a rossz tervezés miatt végig szenvedték az évadot, volt olyan, hogy menetközben lángra kapott több autó is. A hibát (elektromos vezeték túl közel ment a felforrósodó kipufogódob mellett) ugyan kijavították, de addigra elment a bajnokság.

A WAU VIP részlegébe beosontunk, de valahogy túl puccosnak éreztük, így feszengtünk ott vagy 10 percet. Pont indultunk volna, amikor üzent V, hogy menjünk be a Dunlop garázsba, mert küld nekünk majd valamit egy másik kollégával. A garázs a boxutca végén van, itt teszik a gumikat a felnikre az összes csapat számára. A hétvége alatt több, mint 1000 darabot készítettek elő (száraz és esőgumikat egybevéve). Míg odakint várakoztunk, addig kisétált az egyik területi képviselő hozzánk, mert észrevett, behívott minket a hűvösbe. Így most a boxutcából néztük a nap első légibemutatóját.

A garázsban ott volt az a motorsportos kollegám, Kev is, aki kb. 35 éve szervezi az abroncsokat a Supercars versenyekre. Ő is valód híresség, az igazi autóverseny-rajongók vele is szívesen szelfiznek. Nagyjából örökbe fogadott minket a verseny időtartamára. Közben megérkezett a küldemény, két karszalag a rajtrács látogatásra. Kev kilögdösött minket a garázsból, hogy jó előre kerüljünk a fizetővendégek tömkelegében.

Élmény volt kimenni a rácsra, megnézni, ahogy begurulnak az autók, végighallgatni a himnuszt, megcsodálni az újabb vadászgép bemutatót, majd ott járni-kelni a néhány perc múlva az év utolsó versenyére elrajtoló gépcsodák között. Fotózkodtunk, élveztük az egészet. Minden releváns motorsportos tudásom, illetve aktuális versenyzői pletykákat, amikről hallottam rázúdítottam a páromra, aki ámulva hallgatta, miket nem tudok.

Letereltek mindenkit a rácsról, így mi visszamentünk a Dunlop garázsba. Ott hűsöltünk, amikor csörgött V, hogy bemehetünk a SuperVIP-ba, ugyan ott van szuperanyu is (aki úgy gondolta, hogy ha egy 3 napos versenyhétvégén 2 órával a zárás előtt odajön, senkihez sem szól, nem csinál semmit, akkor ő így is dolgozott a rendezvényen). Sebaj, mi elvoltunk V-vel meg a boltosokkal. Aztán V megint bedobta, hogy akarunk-e lemenni a díjátadóra, ami a bajnokság zárása. Persze, menjünk.

Nem kicsi volt az ünneplés, mi is kaptunk a konfettiből meg a pezsgőpermetből. Őrült volt a hangulat. V még a pódiumra is felrángatott minket  hogy fotózkodjunk a díjnyertes csapat vezetőivel. Ahogy csendesedett az egész, elindultunk hazafelé, hogy gyorsan átöltözzünk az esti koncertre.

Barátaink annyira lelkesek voltak, hogy már 4 óra óta foglalták a helyet a füvön Robbie Williams-re. Így csak az volt a feladat, hogy egy 50 ezres tömegben a koncert kezdete előtt odataláljunk hozzájuk. Csodával határos módon meglettek, de ami ennél is még meglepőbb, hogy még V is megtalált minket.

A koncert nagyon tetszett, bár inkább tűnt egy terápiás ülésnek Robbie részéről, hiszen közel a negyedét végigdumálta. Narrálta a 25 éves szóló pályafutását, miközben olyan dalokat adott elő, mint a Let me entertain you, Rock DJ, For the kids, Strong, Come undone, She’s the one, és persze zárásként az Angels. Közben viccet csinált mindenből és mindenkiből, magából is. A közel 2 órás koncert végén hazadobtuk a barátainkat hozzánk, mi meg mentünk aludni a másik barátainkhoz. Másnap előttünk állt még egy laza 9-9.5 órás út, meg egy kötelező 1.5 órás meeting, amin mindenképp részt kellett vennem.

220 felett

Vannak olyan események, amik totálisan véletlenül történnek meg velünk. Az év végén például két ilyen dolog is megesett. Először is, november végén van a házassági évfordulónk. Gondolkoztam, milyen élménnyel ajándékozhatnánk meg egymást. Mivel pont arra a hétvégére esett az Adelaide 500 (Supercars évadzáró futama), ahol a sztárfellépő Robbie Williams volt, úgy voltam vele, hogy a koncert egy egész jó program lenne kettőnknek. Nézegettem a jegyeket, ugyanis már egy GA (sima, legolcsóbb belépő) az autóversenyre is lehetővé tette a vasárnap esti koncert megtekintését. Ekkor ugrott be, hogy a céges, VIP jegyek mellé betárgyaltam két sima belépőt is a legtöbb Supercars versenyre (ahova lehetett) annál a versenycsapatnál, akiket szponzorál az egyik márkám. Ennek igénybevételét kérvényezni kell, mert juttatásnak minősül. A főnök rábólintott, vigyem a két jegyet.

A főszponzorációért felelős kolleganőmnek jeleztem ezt, ő meg hivatalosan értesítette a csapatot. Ennek tudatában mi szépen el is indultunk Adelaide-be pénteken munka után, hogy megint hajnalban odaérve boldogítsuk a barátainkat. Lassan már kulcsot is másolhatnának nekünk, annyit járunk hozzájuk 🙂 .

Abban maradtunk velük, hogy szombat délután együtt bemegyünk a belvárosba, én a megadott east terrace-i kapunál felveszem a két belépőjegyet, megnézzük a kapukon kívülről is látható vadászgép-bemutatót, aztán megyünk vissza hozzájuk. A jegyátvételnél azonban kiderült, hogy nem sima GA belépőt kaptam, hanem valami spécit. A fiúk unszolására, ketten csajok mentünk be egy kicsit szétnézni. Miután megtekintettük a légibemutatót, felhívtam a főszponzorációs kolleganőmet (V-t), hogy megtudjam, mire is jók a jegyeink. Kiderült, hogy kb. mindenre.

Így bementünk a Gold részre, közvetlenül a pálya melletti kerítésekhez, majd átsétáltunk a paddock részre. Kicsit bekukkantottunk a garázsokba, de aztán csörgött V, hogy be tud minket vinni a SuperVIP-ba, akarunk-e menni? Naná, hogy igen. Kaptunk karszalagot, piát-kaját a kézbe, és máris a forgatag kellős közepén találtuk magunkat. Dumáltam pár boltossal, akiket ismertem a konferenciákól, meg akiket mi hívtunk meg a rendezvényre, de alapvetően csak élveztük a versenyt meg a pezsgőket a célvonal mellől.

A befutó előtt kérdezte V, hogy akarunk-e a pódium elé lemenni a díjátadóra. Ez valóban kérdés volt? Persze, hogy akarunk. Így instrukcióinak megfelelően nagyon határozottan loholtunk V után. Élmény volt a csapatok között ünnepelni – mégha a szponzorált csapatunk most nem állt dobogón -, közvetlen közelről megtapasztalni a pezsgőlocsolást meg a “shoey-t” (cipőből pezsgőivást). Tébláboltunk még egy kicsit V-vel, majd elköszöntünk tőle, és elindultunk kifelé.

Az egyik kapu előtt azonban belebotlottunk még egy ritka-autó kiállításba, így azt is megnéztük. Majdnem mi zártuk a csarnokot.

Lesétáltunk a City South villamosmegállóhoz, pont jött is egy, ami egy darabig jó volt nekünk. A Railway Station-höz gyalog átmentünk a Rundl Mall-i megállótól, hogy átszállva eljussunk a végállomásra, ahol a fiúk már vártak ránk kocsival. A “csak 5 percre beungrunkból” végül is egy laza 4 órás program kerekedett, de a jókor jó helyenből nem mindennapi élmény alakult.

Folyt. köv.

És még egy kalandtúra a végére

Megint nem aludtunk valami jól, de ezen nem sok időnk volt lamentálni, mert 8 körül már indulni szerettünk volna. Két kézipoggyászunk volt, meg a mászós hátizsák, így a kulcs leadása után (persze még zárva volt a recepció) fogtuk a cuccainkat és átsétáltunk velük a parkolóba. Irány Jindabyne!

Jindabyne 30 percnyi autóútra van Thredbo-tól, az Alpine Way-en kell továbbmenni. Ahogy ereszkedtünk le a városba, az út tetejéről már látszódott a tó, két szigettel. Egy nyári szombat reggelhez képest elég csendes volt minden, de így is találtunk egy kávézót (pontosabban kettőt) nyitva. Terveztük, hogy megnézzük a gátat, kocsival sikerült is, de gyalog nem, túl sokat kellett volna visszagyalogolni. Az most nem fért bele. A tó partján a Banjo Parkban azonban sétáltunk kicsit, és megtekintettük a számos emlékművet (pl. a gáton dolgozó írekét, egy helyi költő-zenészét, de a legnagyobb Strzelecki-é, a lengyel felfedezőé volt, aki elnevezte Ausztrália legmagasabb csúcsát Kosciuszkonak).

Ha már itt voltunk, akkor követtük a Google Maps ajánlását, és nem mentünk visszafelé az Alpine Way-en Thredbo, majd Wodonga irányába (amerről korábban jöttünk), hanem ráhajtottunk a Barry Way-re. Ez ugyanolyan útnak ígérkezett, mint az Alpine Way, betonozott, középen felfestéses főút. Egészen addig, amíg egy, azaz egy darab sárga táblán ki nem volt írva, hogy 200 méter múlva földút jön. A hossz azonban nem volt feltüntetve. Végül is, nem gond, ezért van terepjárónk. Az út jól döngölt, könnyen járható volt. Aztán megjelentek a tehenek.

Elég jó tempóban baktattak az út kellős közepén. Mivel Ausztráliában nekik van elsőbbségük, így nem hajtottunk közéjük, nem mintha akartunk volna. Az út szélén a tehenek mögött megláttuk a gazdájukat is, egy quadon (viccesen elneveztük a csókát kvadparasztnak). De nem igazán hallgattak rá, annál inkább arra a tagra, aki pár száz méterrel odébb várta őket. Neki egyetlen kézjelére beálltak a hegy oldalába szép tömött sorban. Így el tudtunk haladni mellettük. Csak úgy, mint a mögöttünk próbálkozó személyautós is.

Ekkor azért már gyanítottuk, hogy az út ilyen lesz még egy darabig, de még mindig bíztunk a Google Maps-ben. Elvégre jelölt pár nagyobb települést majd a későbbiekre. Gondoltuk, majd csak lesz egy kis beton. Aham, hát nem. A Barry Way az egyik legeldugodtabb út, kb. zéró álladó településsel. Így persze nincs szükség rendes útra, jó a döngölt is, úgyis elönti egy-egy szakaszát a hegyről lejövő ér, patak vagy folyó. Vagy belepi a hó, akkor meg amúgy is járhatatlan.

Ha már úgy alakult, hogy akaratlanul is kalandtúrába keveredtünk, akkor már használjuk ki a lehetőséget, nem? Az első látnivaló a Wallace Craigie Lookout volt Ingeedoodbee környékén, egy szépen kialakított kilátó, csodás panorámával az Alpokra és a Snowy River-re, piknik asztalokkal, és persze WC-vel. Igen, a hegy tetején, a nagy semmi közepén, amerre lehet, hogy a többség csak véletlenül téved el.

A következő érdekesség a Jacob’s River fahíd volt, amiről kiderült, hogy 1961-ben adták át, és ezzel sikerült összekötni Jacob’s Rivert Suggan Buggan-nál (esküszöm, egy darabig most ez lesz a kedvenc ausztrál település nevem). Itt parkolták le amúgy az úthengert meg a talán hókotrónak is bevethető John Deere-t.

Nem sokkal később jött Halfway Flat környéke, ahol lementünk kicsit közelebbről megnézni a Snowy Rivert. Párom még “aranyat” is talált a folyó sekélyebb szélén, bezzeg nekem csak a bozót lakó jutott. Ahogy elindultunk innen, láttuk, hogy beért minket lassan a személyautó is, akit még a teheneknél hagytunk hátra. Velük nem is foglalkoztunk annyira, mert egy szűkebb ereszkedőnél pont jött egy másik terepjáró, szemből. Ő gurult vissza és húzódott félre, hogy mi elférjünk lefele menet. Pár szót váltottunk velük (szerintük csodás napot választottunk mindketten erre az élvezetes terepezésre; nem akartuk kiábrándítani, hogy mi tulajdonképpen eltévedtünk hazafele tartva), aztán muszáj volt haladnunk, mert megjelent pár cross motoros mögöttünk és nem veszélytelen a keskeny szerpentines földutat blokkolni.

Negyedik állomásunk a Jack’s Lookout volt. Pár kanyarral a kilátó előtt összefutottunk két fiatal sráccal, akik ezen az úton horgászbottal a kezükben baktattak valamerre. Mármint biztos, hogy a folyóhoz, de hogy honnan jöttek, az rejtély volt. Persze valószínű, hogy valamelyik vadkempingből, amit nem vettünk észre, de azért ez is elég szürreális volt. Párom beszélt velük is pár szót az eddigi fogásukról meg szerelékükről érdeklődve, aztán mi haladtunk a kilátóhoz. Kár lett volna kihagyni. Páratlan a Snowy River látványa fentről, ahogy kanyarog a hegyek lábai előtt. Ráadásul a gátnak köszönhetően jelentős mértékben javult a folyó vízhozama, és az élővilág állománya is kezd az egészséges felé tendálni.

Hamarosan elérkeztünk a Black-Allen Line-hoz, azaz az NSW/Vic határhoz. Itt két dolgon csodálkoztunk el: 1) esélyünk sem volt megtalálni a Forrest Hill Cairn-t, ami a konszenzusos eredetpontja a Murray River-nek (DEG: -36.79882 148.201294; DMS: 36º 47′ 55.75″ S 148º 12′ 4.66″ E). Ugyanis innen, a Snowy Mountains-ből indul Ausztrália leghosszabb folyója. Egyes leírások szerint a Cowombat Flat campground felől közelíthető meg, de egyetlen ösvényt (akár gyalogost) sem láttunk, ami arra ment volna. 2) azt hittük, hogy ha innen már C-vel jelölik az utat a térképen, akkor már csak lesz rajta egy kis beton, de, nem.

Több nemzeti parkon is áthaladtunk, kijöttünk a Mount Kosciuszko-ból, aztán valahol újra beléptünk a sok kanyar miatt, majd következett az Alpine National Park, és így tovább. Míg nem eljutottunk Suggan Buggan-ba. Itt megtekintettük a régi iskola épületét, az itteni jelölőt, illetve a nagyon komoly faátkelőt, amit egy kicsit nagyobb esőzés tuti elvinne. A sulilátogatást párom nagyon élvezte (egy két-helyiséges, puritán faházról van szó), fotózkodni akart az épület ajtajában meg a kerítésnél, mintha épp jönne az isiből.

Buchan-hez elérve (80 km-rel Suggan Buggan után), már végre rendes úton tudtunk haladni. Itt egy igen kulturált városi piknik részen meg is álltunk uzsonnázni. Megnéztük volna a barlangot (Fairy Cave-t) is, ami a hely nevezetessége, de zárva volt. Pedig ekkor már úgy volunk vele, hogy az sem baj, ha nem érünk haza aznap, majd vadkempingezünk valahol, tényleg van hozzá minden nálunk. Viszont innen már minden sima liba volt, Bairnsdale-nél volt egy kis rendőrségi terelés, de így is otthon voltunk este 7-re.

A majdnem három hétből, ami az ünnepeknek meg a 9 nap szabinknak köszönhetően összejött elég sok mindent hoztunk ki: relaxálós hajózást, queensland-i városi üdülést, és kalandokban gazdag természetjárást. Ezek után ideje visszamenni dolgozni.

Thredbo

Nem szépítem, beájultunk. Kb. 30 perc alatt olyan mélyet aludtam, hogy amikor megébredtem, azt hittem már reggel van. Pedig még csak délután volt, és a tudatalattim szólt, hogy fel kéne kelni, mert mindjárt zár a recepció, és el kéne intézni a fizetést. Ugyanis valamit elbénázott a csávó a bejelentkezésnél, és a szokásos booking.com-os fizetés neki nem működött. Nem volt mit tenni, fizikai kártyával kellett kiegyenlíteni a számlát. Megtehettük volna másnap is, de még nem tudtuk, hogy milyen korán indulunk majd. Lehet, akkor még nem lett volna nyitva a pult.

Mire végeztem odalent, azt hittem, párom is felkel, és el megyünk kocsival felfedezni a környéket. Kb. félórányira volt egy tó, amit érdemes lett volna esetleg megnézni. De nem. Még a fapadló recsegése és a szobaajtó nyikorgása sem verte fel. Pedig ezek jó hangosak voltak. Szerintem még Ullr (a szállás neve House of Ullr/Ullr háza, aki amúgy egy skandináv istenség, Thor mostohafia), is hallotta jöttömet. Este 6-kor aztán minden előjel nélkül hirtelen készen álltunk, hogy vacsizni menjünk. Járt utat a járatlanért ne add fel alapon megint a Local Pub-ban kötöttünk ki. Párom kísérletező kedve odáig fajult, hogy sima rántott hús helyett parmigiana-t kért (rántott hús paradicsomos, sonkás, sajtos feltéttel), míg én egy Nachos-t chilli con carne-val, mert olyan jól nézett ki, amikor a szomszéd asztalhoz kihozták a rendelést. Megizzadtam, mire túljutottam a felén. Kis szünet után, párom segítségével ugyan, de sikerült kivégezni a tálat. Mozdulni sem bírtam nagyon, de muszáj volt. El mentünk járni egyet a városkában.

Thredbo egy igazán jól kitalált koncepció, ahogy azt már írtam korábban. 1957-ben kezdte egy szindikátus létrehozni, akik bérbe vették a területet. Ma már más társaságé a főbérlet ugyan, de minden az eredeti ötlet szerint működik: télen síparadicsom, nyáron a kalandsportok központja. Alig 500 fő él ott állandóra, de 10-szer annyi szállást üzemeltetnek. Egy év során több, mint 1 millió turista fordul meg. Többségük télen érkezik síelni, de nyáron is sokan vannak, túrázók, bicajosok, terepfutók, sziklamászók, horgászok.

A terület tényleg mindenkinek kínál valamit a szabadban, amit pár napig ki lehet élvezni. Kiváncsiak voltunk, mit kóstálna ott egy ingatlan. Egy egyszobás, egy fürdős, autóbeálló nélküli lakás $900 000. Azért az még a melbourne-i meg sydney-i árakhoz képest is extra húzós. Úgy néz ki, nem lesz víkendházunk az ausztrál Alpokban.

Séta után visszatértünk a szállásra, kinéztünk az ablakon, és csak csodáltuk a még mindig fényben úszó hegytetőt. Megbeszéltük, hogy reggel korán indulunk (8 körül), megnézzük Jindabyne-ben a tavat, aztán a Google Maps által frissen felkínált úton, a Barry Way-en (C608-as úton) megyünk haza. Úgyis csak 10 perccel hosszabb onnan, mint az Alpine Way, amin idefele jöttünk.

Folyt. köv.

A Mount Kosciuszko meghódítása

7:15-re húztam az ébresztőt, de már előtte fent voltunk mindketten. Valamiért nem aludtunk túl jól, talán, mert egész este kopogott az eső a tetőn. Egyetlen esélyünk volt feljutni a csúcsra, pénteken. Ha aznap nem jó az idő, akkor nincs mit tenni, mennünk kellett volna haza. Szerencsére az időjárás azt csinálta, amit az előrejelzés mondott, így mire összekészültünk a túrához, addigra nem volt eső, csak felhős ég. Mivel kb. 1500 méteren vagyunk, így ez utóbbi azt jelenti, hogy a hegy nem látszik ki, mert felhők takarják. Reménykedtünk, hogy ez majd a délelőtt folyamán feloszlik.

8:20-kor átsétáltunk a libegő jegyirodájához, megvettük a jegyeinket ($59 per fő a napi jegy ára), majd sorban álltunk a 10 perc múlva történő nyitáshoz. A lehető legkorábban akartunk indulni, mert a) ekkor általában még kevesebben vannak, b) a túra 4-6 óra oda-vissza, így nem akartunk a legnaposabb időben a csúcsra érni, c) úgy voltunk vele, legyünk túl rajta mielőbb, aztán jajgassunk délután, ha fáj valami (mert fog, az nem volt kérdés).

A libegő, tisztességes nevén Mt Kosciuszko Express Chairlift, a Thredbo termináltól visz fel a Top Station-ig. Az út 2 km (1860 méter egész pontosan), és 15 percig tart. Szép időben látni a pálya tetejét, felhősben meg nem. Nem is tudtuk, hova megyünk. Viszont láttunk felhőbe burkolózó hüttét, elő-előtűnő erdős hegyoldalakat, mountain bike ösvényeket. Illetve a felhő-permetből mi is kaptuk, ahogy kipukkasztottunk egyet-egyet a libegővel.

A tetőn, ami 1927 méteren van, kiugrottunk a libegőből. Ezt a részt Eagle Nest-nek, azaz sasfészeknek nevezik. Itt található Ausztrália legmagasabb pontján lévő étterme. Innen indul az ösvény a csúcsra. Le a kalappal a nemzeti park előtt, mert az egész nagyon szépen kiépítetett. Az első pár száz méteren le volt térkövezve az út, utána pedig fémrácsokból épített “palló” ment fel majdnem a csúcsig – ennek természetvédelmi okai vannak, hiszen így a turisták nem tapossák le a növényeket. Az utolsó 1.5 km amúgy zúzott köves.

Amikor indultunk a hegyek még a felhőben úsztak, alig lehetett látni bármit is – csak egy kis szivárvány születését. Mi rendületlenül haladtunk előre, bíztunk a nap erejében. Jól is tettük, mert mire elértünk a Mt Kosciuszko Summit Lookout-hoz, addigra már melegünk is lett és a felhők is oszlani kezdtek. Itt bekentük magunkat naptejjel, aztán haladtunk a Lake Cootapatamba felé, ami 2048 méteren fekszik és gleccser tó. 400 méter hosszú, max. 5 méter mély, és télen mindig befagy. Ez Ausztrália legmagasabban fekvő tava.

A következő érdekesség a Rawson Pass-nál található. Mondjuk, ez inkább egy vicces “leg”. Itt van ugyanis Ausztrália legmagasabban lévő köz-WC-je. Nem is akár milyen! Puttyantós (bocs, gravitációs), de tiszta. Egy egész blokk van kiépítve.

Ezek után már csak a csúcshódítás volt hátra. Az utolsó 1.5 km kanyargott jobbra-balra, aztán egyszer csak felért a csúcsponthoz, Ausztrália szárazföldjének legmagasabb pontjához (2228 méter, ami 2x a Kékes-tető mgassága + 200 méter). Akkor itt is álljon még egy érdekesség: eredetileg 1840-ben nevezték el a hegyet, de egészen 1997-ig kellett várni, hogy az angolok végre tényleg úgy is írják le a nevét, ahogy azt kell. Merthogy ők kihagyták a “z” betűt, mert minek az, semmi értelme annak az “s” után. Ez az oka annak, hogy a csúcsot jelölő kőnél még mindig rosszul van írva Kosciuszko neve. Felérni – a kilátóknál való kiállásokkal – 1 óra 45 perc volt (6.5 km), bámészkodtunk, fotózkodtunk 20 percet, majd elindultunk visszafelé (újabb 6.5 km). Ekkorra azért már megérkezett a turista horda is. Hihetetlenül ki van ez találva: nyáron túra- és biciklis ösvény, télen sí- és snowboard pálya. Nincs egy elvesztegetett üres nap sem.

Lefelé 1 óra 20 perc volt kb. a séta, de minden fűnél megálltunk fotót csinálni. Mert, ami reggel felhők alatt volt, az most már látszott. A csörgedező patakokban még kishalakat is lehetett látni. A lábamról csapkodtuk a bögölyöket, hogy etessük őket. És ez nem vicc. Három rohadék is megharapott, ruhán át, az egyik csípés 5-6 centisre dagadt be, míg a másik kettő maradt vagy 4 centis. Van ezeknek a vérszívóknak valami adatbázisa, aminek bekerültem a Top 3-as ajánlásába? Mellettünk többen shortban sétáltak, de őket nem kóstolgatták. Bezzeg engem, aki nyakig be volt öltözve, meg igen!

A hegyről libegővel mentünk le, de mielőtt odaértünk volna egy quad-os mentőcsapat száguldott el mellettünk kék-piros villogóval. Valaki rosszul lehetett az ösvényen. Az első szakasz az Eagle Nest-től lefele igen meredek, picit paráztam is a libegőn. Jó, hogy csak már a szállásunkon olvastam el, hogy idén télen itt leszakadt egy ülőke három emberrel. OK, ehhez 65 km/órás hirtelen feltámadt szél kellett. Amúgy sima volt az út, annyira, hogy párom akart mégegyszer menni. A napijegy elvileg ezt lehetővé teszi, így újra behuppantunk a libegőbe, még 15 percet élveztünk felfele. A lefele oldalról féltávnál átkiabált egy néni, akivel (meg a fiával) nagyjából együtt haladtunk, hogy “nézd már, ti mentek megint fel?!”. Hát, ja! Sőt! A tetőn ki sem szálltuk, bekanyarodtunk a libegővel, és már megint mentünk lefelé. Összesen 45 percet libegőztünk a túránk után. A termináltól aztán hazabattyogtunk, ledobáltuk a bakancsokat meg a túraruhákat, és ledőltünk egyet pihenni a túlélés érdekében.

Folyt. köv.

Amikor a vezérhangya beindul

Cselesen január 5-ig, péntek estig írtuk ki a szabinkat, azaz a brisbane-i kiruccanásunk után még volt majdnem egy egész hetünk a hétvégével valamit csinálni. Jó, de mit?

Mivel Brisbane az év első napján szakadó esővel búcsúztatott minket, az sem volt meglepő, hogy Melbourne-ben is ömlött amikor megjöttünk. Meg a következő nap is. Tehát valahova messzebbre kellett mennünk. Mondjuk, jó lett volna, ha a négy töltetnyi ruha egy része is megszáradt volna, mert egy részüket tudtuk volna hasznosítani újra. Várnunk kellett.

Ráadásul én botor azt gondoltam, hogy mivel én voltam a hajóút végén göthös, aztán szilveszter előtt meg párom, így már mindketten túlestünk a nyavalyán (bármi volt is az, de az biztos, hogy nem az újhullámos Covid – teszteltünk), azaz immunisak vagyuk mindenre is. Hát, nem! Megint benyeltem egy köhögős vacakságot, tehát meg kellett azt is várnunk, hogy egy kicsit legalább jobban legyek. OK, de még mindig nincs ötlet, hogy merre menjünk!

Dél-Ausztrália? Ezerszer megtettük már. Wilsons? Február elején megyünk (a december közepi áradások miatt tettük át a kemping foglalásunkat későbbre). Gippsland? November elején voltunk. Lake Eildon? Szeptember végén jártunk arra. Egye fene, pusztuljunk bele, másszuk meg a Mount Kosciuszko-t (ejtsd helyesen: Koscsusko, ejtsd angolul: Koziaszkoh; érdeklődőknek további keresésre ajánlom Kosciuszkó Tádé nevét). Igaz, formán kívül vagyunk, ezer éve nem sportoltunk már úgy igazán, de azt határoztuk el, hogy idén megint belelendülünk az edzésbe. Jó, valószínűleg nem Ausztrália legmagasabb csúcsának meghódításával kellett volna belecsapni a lecsóba, de ezt a túrát annyit halogattuk már, hogy most már nem lehetett kihagyni. Az eddigi legfőbb érvek a “mégse most” mellett a következők voltak: kb. 7.5 órás vezetésre van Thredbo tőlünk, azaz ha csak is a csúcstúrát tesszük meg, akkor is kell 3 nap megjárni a helyet – egyetlen program miatt ennyit utazni luxus; december elejétől április elejéig lehet igazából hóveszély nélkül itt túrázni, amikor is tombol a nyár meg az iskolaszünetek; nincs kemping, mert mind tele van Thredbo-hoz közel, a hotel/motel meg aranyárban van.

Most ezekre a kifogásokra tettünk egy jó nagyot. Foglaltam egy szobát a House of Ullr-ban csütörtöktől két éjszakára (a booking.com-os extra kedvezményeimmel még jól is jártunk), 16 fokot mondott az előrejelzés, így bikinitől a pufi dzsekiig mindent bepakoltam, a párom ellenőrizte Goldie-t, bekészítettem a (kaja)túlélőcsomagot, azaz menetkészek voltunk egy másnap reggeli induláshoz.

Rendben el is startoltunk. Tankolás után végig eseménytelen volt az út, haladtunk Wodonga irányába az autóúton, aztán Cooryong felé fordultunk. Itt a Hume Dam mentén autóztunk, adott volt, hogy megálltunk megnézni a Snowy Mountain Murray 1. vízerőművet. Bár 1962-ben kezdték el építeni és 5 év alatt fejezték be, olyan, mintha egy futurisztikus bázison lenne az ember. A kép, amit fentről készítettem ezt nem adja vissza, mert a benti egységekre nem láttam rá jól a telón keresztül. Szabad szemmel viszont igen (na, meg egy megfakult tájékoztató fotóra is). Ez a második legnagyobb vízerőmű a Snowy Mountains-ben. Az áramot a geehl-i víztározóból származó vízből állítja elő. A vízszállító csövek egyenként 1560 méter hosszúak, átmérőjük pedig 4.19 méter. Akár 243 500 liter vizet tolhatnak át másodercenként a turbinákhoz. 10 darab 95-megawattos turbina generátora van a Murray 1. vízerőműnek, ami egyenként 95 000 háztartást tud elektromossággal ellátni.

Onnantól lett izgalmasabb a táj, amikor a B400-ról áttértünk az Alpine Way-re. Egyrészről, kell parkbelépőt venni az infóközpontnál (ne hidd el, ha a weboldaluk azt mondja, hogy a Park’n’Pay NSW app-on keresztül is lehet – nem lehet), ez 24 órás időtartamra $17 per autó így 2024-ben. Mi 48 órára kértük meg, mert szombatig biztos maradunk, ugyanis addig foglaltam szállást. Másrészről olyan kacskaringós az út Thredbo-ig, hogy a rádióban is kapaszkodtak a zenészek. A látvány azonban csodás.

Megálltunk a Scammell’s Lookout-nál is, hogy megnézzük, melyik hegyre kell majd felmásznunk, de pont takarta egy másik hegycsúcs. Fél 5 körül futottunk be a szállásra, ami egy alpesi síszállás. OK, nyáron nincsenek előtte sílécek meg snowboardok, de akkor is tipikus hegyi lak. Mivel nincs parkoló a szállások többségénél, így csak berohantam felvenni a szobakulcsot. Egy sima szoba helyett, adtak egy hegyre nézőset. Nem panaszkodtam. Gyorsan kikapkodtuk a cuccainkat, és elvittük a kocsit a négy szabadtéri, éjszakai parkoló egyikébe. A hozzánk legközelebbiben sikerült is helyet találni. Miután leraktuk a kocsit, elindultunk, hogy felfedezzük a környéket. Elsétáltunk a felvonóig, ahol pont láttuk, ahogy leszedik a székeket estére (mind a 140+ libegőset) és beparkolják őket. Majd felkerestük a helyi étel- és italmérőt, aminek az a neve, hogy The Local Pub (azaz A helyi kocsma). Itt szokás szerint megvacsoráztunk, majd visszatértünk a szobánkba, hogy rákészüljünk a reggeli csúcstámadásra.

Folyt. köv.

Most már menjünk haza

Szilveszter előtti napon szerettünk volna a Sunshine Coast-ra elmenni. Mivel most nem béreltünk autót, reggel még az ágyban lustálkodva nézegettem, mennyi lenne, ha most bérelnénk az utca túloldalán lévő Avis/Budget autókölcsönzőtől, mondjuk, 2 napra. Nem nagyon akaródzott, egyrészről ezzel az irodával volt korábban nagyon rossz tapasztalatunk, másrészről meg párom nem tűnt túl lelkesnek. A reggeli kávétúra után ráadásul még olyan levertnek is látszott.

Kb. 30 perc múlva már nem csak annak látszott, hanem az is volt. Irgalmatlanul izzadt, és nagyon fáradt volt egy 9 órás alvás után. Visszadugtam az ágyba, beletömtem egy kis antibiotikumot, meg még minden mást is, ami volt nálunk, és hagytam aludni. Két szett törölközőt izzadt össze alvás közben, nyakig begubózva. Hoztam neki ebédet, amikor 3 óránként megébredt, akkor toltam bele kaját meg gyógyszert. Szerencsére másnapra semmi baja nem volt, mintha elvágták volna, valószínűleg ki tudta aludni meg izzadni magából a betegséget. Így semmi akadálya nem volt, hogy ismét egy kisebb sétát tegyünk, beszerezzük a szilveszteri koccintós italunkat, illetve betérjünk egy gyógyszertárba “anti-vakarinért”. Ez utóbbi vicces volt, ugyanis amikor megmutattam a csípéseimet a gyógyszerésznek, ő elszörnyedt. Ilyen ronda és kiterjedt allergiás reakciót még nem látott. Mondta, szedjem tovább a Telfast-ot (antihisztamint), illetve adott egy szteroidos kenőcsöt, amit szigorúan csak naponta egyszer lehet használni.

Azt beszéltük, hogy olyan 7 óra után megyünk ki az első (8:30-as) tüzijátékot megnézni. Akkor talán lesz még esélyünk egy jó helyet megcsípni. Így is lett. A kaszinó oldalánál, de a komplejáró mellett találtunk is egy príma, kényelmes helyet. Bár hatalmasakat villámlott, megúsztuk eső nélkül. Brisbane nagyon odatette magát, a 10 perces durrogtatás a folyó 3 pontjáról nagyon látványos volt. Amikor vége lett, visszasétáltunk a szállásra, koccintottunk egyet, megnéztünk valami filmet, majd 11:30-kor ismét kimentünk ugyanoda. Szó szerint, mert még senki sem foglalta el a helyünket.

Az éjféli tüzijáték is szép volt, kicsit másabb motívumokkal dolgoztak, illetve a végére nagyon megrekedt a füst a parton, alig lehetett átlátni rajta. Pedig korábban volt légmozgás. Ennek a végén is hazabaktattunk, koccintottunk, majd hajnal 2 körül eltettük magunkat másnapra.

Az év első napját a Blackfire étteremben (a szállás alatt) kezdtük egy villás reggelivel. Aztán 11 körül felszedett minket a barátunk, átmentünk hozzájuk, ahol egész késő délutánig múlattuk az időt. Majd zárásképp, kivitt minket a reptérre.

Itt bementünk a VIP-ba, megvacsiztunk, és vártuk, hogy hívják a járatszámunkat beszállásra. Hát, arra bizony várhattunk. A 7:50-es járat 9:30-kor szállt fel, ami azt jelentette, hogy jócskán éjfél után landoltunk melbourne-i idő szerint. A csomagjaink is hiába voltak “priority-k” (sürgősségiek), jó sokára jöttek meg. A hab a tortán az volt, hogy Überre is fél órát kellett sorban állni. Hajnal 2 volt mire hazaértünk. Egy zuhany után zuhantunk is be az ágyba, hogy ki tudjuk pihenni a nyaralásunk fáradalmait 😉 .