Adelaide-et fesztivál városnak is nevezik, mivel ahogy kezdetét veszi a nyár, onnantól kezdve április végéig folyamatosan van valamilyen rendezvény. Ezek elsősorban zenei, művészeti, film, színház, kabaré, stb típusú fesztiválok. Mondjuk, nem úgy kell elképzelni, mint a Szigetet vagy a Voltot, hiszen ilyenkor parkokban, múzeumokban, egyetemek campus-ain, az utcán, illetve sportpályákon zajlanak az események.
Eddig nem igazán szippantott be a Fringe, egyrészről mert sok esetben a fellépők vajmi keveset mondanak nekünk, helyi, illetve külföldi (elsősorban Angliából) tehetségek, akiket nem igazán ismerünk. Másrészről meg egy-egy ilyen előadás $50-$100-ba is kerülhet per fő, amihez azért még szívesen hozzácsapna az ember egy vacsorát, netán pár pohár nedűt is. Így meg már azért meggondolandó, hogy két heti bevásárlás árát érdemes-e eltapsolni egy számunkra ismeretlenre.
Idén azonban megtört a jég, két dolognak köszönhetően: 1) kaptunk céges kedvezményt pár előadásra (25% mínusz), 2) ingyen jegyhez is hozzá lehetett jutni odabent, ha kellően gyors volt valaki. Így esett meg, hogy az én első Fringe élményem egy Abandoman névre hallgató faszinak a műsora volt, amit a marketing részleggel közösen néztünk meg. Elöljáróban annyit, hogy nagyon élveztem az egy órás show-t.
Mit kell tudni Abandoman-ről? A faszi egy ír stand-up-os, Robert Broderick, de egy ideje már Londonban él, és elég előkelő helyeken végzett számos humor fesztiválon. Munkáját leginkább az improvizált zenére improvizált humor jellemzi, ami kb annyit jelent, hogy az általa a színpadon előállított, kevert, szerkesztett hip-hop, eDM zenékre mond poénokat a közönség által generált témában. Mondok példát. Amikor mi voltunk ott, kiválasztott két tagot a közönség soraiból, akiktől azt kérdezte, hogy mi volt az, amiért az iskolában megbüntették őket. Az egyik azért kapott megrovást, mert sortban ment a suliba, a másik meg ellopott egy doboz kólát. Na, a faszi ott a helyszínen ezt énekelte fel, rímbe szedve, nagyon viccesen, kifigurázva a helyzetet. Aztán volt, hogy azt tette fel, ki mivel foglalkozik, mit szeretne elérni az életében, mi a nagy álma. Itt is kiválasztott három jelentkezőt (egy orvost, egy show runner-t, meg egy használt autó értékesítőt), és az ő sztorijukat fűzte egybe. A nyakába akasztott kütyüvel keverte a zenét, meg torzította a hangot, ha kellett.
Mivel a volt kisfőnök mellett ültem, tudtam, hogy ő mindenképp szerepelni akar, így meg sem lepődtem, amikor kiválasztotta a faszi. Ő arra a kérdésre válaszolt, hogy mi okozta számára a legnagyobb fájdalmat.
Mielőtt azonban jön a kisfőnök válasza, álljon itt egy kis háttér róla: közel 25 éves koráig egy vallási szektában nevelkedett, papnak készült, teológiát, filozófiát hallgatott, majd egy éles váltással Japánba költözött lázadásképp, ahol ipari formatervezőnek tanult, mellette angolt tanított. Ott aztán belevetette magát az életbe, mindent kipróbált, amit csak lehetett. Minden síkon, amit csak el lehet képzelni. Mikor visszajött, akkor kezdett el a cégnél külsősként dolgozni. Innen meg már a mi életünket nehezíti ködös ötleteivel, amik annyira polgárpukkasztóan elrugaszkodottak (és más, külföldi cégektől lopottak, másoltak, átvettek), hogy a tulaj azt gondolja, mennyire innovatív, és muszáj időt pazarolni arra, hogy alátámasszuk, mennyire nem működnek.
De akkor vissza a válaszhoz (legnagyobb fájdalom tehát): Jesus didn’t return (azaz Jézus nem tért vissza/támadt fel). Na, ez a válasz azért megakasztotta az improvizáláson alapuló előadást, mert röhögési rohamától nem tudott magához térni az előadó. Azért csak kijött belőle, és elmondása szerint a valaha legemlékezetesebb show-ját sikerült kikerekítenie belőle.
Az Üveghegyen is túl 