A szállásról megint csak 8-kor indultunk el, ugyanis megint egy közepesen hosszú szakasz állt előttünk, a maga 275 km-vel. Ez nem több, mint 3 óra az úton, azonban a következő helyen történő becsekkolás előttre (meg utánra is) még beterveztem pár túrát. Mindezt nem máshol, mint a nyugat-viktóriai Grampians-ben.
Első túránknak a Picaninny walk-ot választottam, mivel ez oda-vissza mindössze 2.4 km. Gondoltam, majd jól felszaladunk, megnézzük a Mt Abrupt-ot, és állunk is tovább a következő helyre. Csak pár apró dolgot nem vettem számításba: úgy mint, az éppen 36 fokos hőmérsékletet, a páratartalmat, meg azt, hogy a tesómnak még nem igazán kellett ilyen körülmények között hegymenetbe tennie magát. Mivel párom nagyon tud motiválni, így pár perc megtorpanás után újult erővel csaptunk a lovak közé, és végül sikerült is meghódítanunk a Picaninny-t. Azóta is csak úgy hivatkozunk erre a részre, hogy a Taigetosz-kiképzés egyik eleme.
Miután kiszusszantuk magunkat és megcsodáltuk az összes tájat odafentről, elkezdtünk leereszkedni az ösvényen. Ez tök jól ment, így egyetértésben kezdtünk neki a kb. 58 km-re lévő Mt William Summit megmászásának. A felfelé vezető út elég alattomos, folyamatosan emelkedik, és egy centi árnyék sincs. Mindezt beton úton, ugyanis a csúcs egy mobiltorony mögött van. Nem volt őszinte a mosolyunk, amíg kaptattunk felfelé. Persze a tetőn már nagyon boldogok voltunk a kis energia italunkkal, még azt is elhittük a fent dolgozó jómunkásembereknek, hogy előző héten olyan hideg volt a hegyen, hogy fel kellett venniük az “usánkát” és jég darabok hullottak a toronyról. Mondjuk, erről tényleg van egy tábla is kitéve (2 éve is jót mosolyogtunk rajta). Bár tök hihetetlen, miután a régióban végig harminc akárhány fokok voltak.
Itt is körbenéztünk, aztán mentünk a szállásunkra, a Gariwerd Motel-be, Halls Gap-ben. Becsekkoltunk, lepakoltunk, és már úton is voltunk a a Chatauqua walk-ra. A kocsit az Oval-nál hagytuk, ahol megint falatozott néhány vad kenguru. A tesóm ment, és fotózta is őket.
A túra eleje tök egyszerű volt, mentünk az ösvényen a fák között, aztán mit nem látunk? Hát egy csirkehálós kerítést, ami elbarikádozza a Chatauqua-ra felvezető utat. Felújítás miatt lezárva. Nem tagadom, kiszaladt egy-két cifra szó a számon. De nem volt mit tenni, így tovább mentünk a Clemantis Falls felé. Víz hiányában azt sikerült a vízesésnél megtekinteni, hogy mekkora sziklákon tudna folyni a víz, ha lenne (második kép alul, párom kékben törpének tűnik).
Szóval ez a Falls kicsit kapufára sikeredett, így eléggé el voltam kenődve, hogy szépeket akartam megmutatni, de egyik sem jött össze. Erre párom előállt a nagy ötlettel. Mi lenne, ha megkerülnénk a csirkehálót, és mégis csak felmennénk a Chatauqua-ra? Mert, hogy nincs kiírva, hogy lenne büntetés (máskor szokott lenni pénzbírság). Ám legyen.
Tehát kikerültük a kerítést, és elindultunk felfelé. A munkálatokból annyit lehetett látni, hogy pár szerszámot széthagytak a hegy oldalán, amúgy tök rendezett volt a terep. Kaptattunk is felfele, néhányszor megálltunk megtekinteni a kilátást (meg levegőt venni és tüdőt kiköpni – mert, hogy délután 4-kor még mindig 36 fokot mutatott az időjárás app), aztán egyszer csak ott termett előttünk egy másik kerítés. Ez jelezte, hogy végig mentünk az ösvényen, és már csak a sziklás rész van hátra, hogy feljussunk a tényleges csúcsra. Ehhez azonban zerge fokozatba kellett magunkat dobni. Ahhoz, hogy ezt a szakaszt sikerüljön teljesíteni, megint csak párom meggyőző erejére volt szükség, meg persze sziklaszilárd (bocs a szójátékért 🙂 ) tartására. Mármint, hogy meg tudjon minket tartani egy-egy sziklára való fel- vagy épp lelépésnél. Végül meghódítottuk a csúcsot, a tesóm legyőzve önmagát küzdött, és mind felfelé, mind pedig lefelé sikerült túlélnie a túra ezen részén. A Chatauqua-t simán átkereszteltük Taigetosz-ra.
Mire leértünk, idő volt, menni kellett vacsizni. Mármint nem volt kötelező, de a konyhák korán zártak, így jobbnak láttuk időben találni egy éttermet. A moteles a Kookaburra-t ajánlotta, így elsőnek azt próbáltuk ki. Az étteremhez megint az Oval mellett vitt el minket az út, így ismét volt szerencsénk egy nagyobb csapat vad kengurut közelről megszemlélni. Párom meg is itatta a csapatot, mindössze két kenguru kiivott egy egész tálat – nem kicsit lehettek szomjasak.
Aztán gyorsan beszaladtunk a boltba pár apróságért, és mire kijöttünk, mit látunk? Két kakadut, amint kukáznak. Szó szerint. Az egyik őrködött, a másik meg mászott bele a kukába, és hozta ki a kajás zacskót átvizsgálásra. Ilyet sem láttunk még.
Az étterembe érkezve párom remek ötltetét megvalósítva, kikértünk egy kancsó cider-t. Na, meg persze a vacsoráinkat is. Én egy sima angus marha steaket ettem vörösboros szósszal, párom a szokásos csirke parmagiana-t (rántott hús paradicsomos szósszal és sajttal-sonkával a tetején), míg tesóm kipróbálta a kenguru husit.
Folyt. köv.
Az Üveghegyen is túl 