A tervezet szerint reggel 8-kor útnak is indultunk, szemerkélő esőben. Az időjárás elég érdekes, lévén 18-21 fok van, ami kellemes akár egy szál pólóban és rövid nadrágban is, viszont esős.
Először bevásárolni mentünk el, hiszen 25-én minden zárva lesz, mi meg akkor már javában túrázni fogunk, így előre kellett gondoltunk, és 2-3 napra minimum be kellett szereznünk valami ennivalót. Bár próbáltam előre egyeztetni éttermekkel, és szentestére meg karácsony napjára befoglalni valami vacsorázási lehetőséget, de a puszta közepén mindenki azt mondta, hogy be lesznek zárva. Tehát nem volt mit tenni, betáraztunk az immár kirándulások alkalmával szokásos karácsonyi egyperces kínai tésztalevessel. Nem mintha élnénk-halnánk ezért a „csemegéért”, de a szendvics mellett ez az egyetlen olyan kaja, ami akár mikró nélkül, egy vízforralóval is elkészíthető.
A helyi Woolworths (itt Countdown néven fut, ugyanazzal a zöld W logóval) után tovább is indultunk Piha Beach-re, ami két dologról nevezetes. Az egyik a fekete homokos tengerpart, ami tényleg fekete homokos, a másik pedig a Lion Rock formáció, ami úgy néz ki, mint egy vízben fekvő oroszlán. Ezt meg is másztuk, mármint addig, amíg fel lehet rá hivatalosan menni. Mivel ez is őslakos szent hely, meg egy része a tetején már eléggé veszélyes, ezért kb. a sörényének a közepéig másztunk fel.
Bóklásztunk még kicsit a parton, nagyon érdekes volt a fekete homok, aztán elindultunk, hogy megkeressük a Kitekite Falls-t. Sajna nem jártunk sikerrel, így továbbálltunk a Karekare Falls-hoz. Pontosabban, először Karekare Beach-hez mentünk le, még több fekete homokot csodálni, majd a parkolóból felcaplattunk a betonúton a Karekare Falls-hoz menő ösvényhez. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, itt azonnal azzá vált, hogy miért Új-Zélandon forgatták a Gyűrűk Ura, meg a Hobbit trilógiákat. Nem csak a zöld hegyek és völgyek miatt, hanem az öreg, minden irányba elterülő fák is inspirációul szolgálhattak az entek filmes megjelenítésére. Az egyik fán amúgy egy csirke nagyságú zöld galambot is láttunk, ami nem más, mint a kereru, azaz a helyi zöld fa galamb. Ezt a madarat a maorik vadászták, majdnem ki is halt teljesen, de aztán a helyi vadgazdálkodási szabályozás bevezetésének köszönhetően csak fennmaradt.
A vízesés után letértünk még Zion Hill-hez, ami megint csak egy fekete homokos tengerpart szakaszon van. Ha lehet még feketébb homokot elképzelni, hát, itt az volt, telis tele fehér kagylóhéjakkal. Annyira fura volt a kagylókat látni fekete háttéren, hogy az agyam fel sem fogta, mit keres itt annyi. Párom szokásos tömörséggel ezt a gordiuszi csomót is átvágta, mivel csak annyit mondott, hogy „drágám, ez is egy tengerpart”.
A nap hátralévő részére még olyan 225 km állt előttünk, ami a helyi útviszonyoknak köszönhetően egy röpke 3-3.5 órás utat vetített előre, így egy gyors szendvicsezés után, hasítottunk is tovább Waitomo Village-be, ahol is egy B&B-ben szálltunk meg. A házigazda nagyon beszédes volt, bemutatta mind a három helyi éttermet (mi a Tomo-ban kajáltunk, ami egy pub, és bár rántotthúsuk nem volt, a steak és a burger nagyon finom volt), illetve ajánlott egy erdei sétát, a Ruakuri Walk-ot.
Vacsora után kicsit lepihentünk, majd olyan fél 9 magasságában elindultunk az említett sétára. Nem bántuk meg. Olyat láttunk, amit még életünkben soha (és itt most nem a barlangi óriás szöcskékre gondolok). Ugyan voltunk már 2 barlangban eddig Ausztráliában, ahol lehet glowworm-öket (világító kukacokat) látni, de itt nem csak a barlangon belül voltak. Ahogy leszállt a teljes sötétség, az ösvény mentén mindkét hegyoldal elkezdett világítani. Ugyanúgy lumineszkálni, mint ahogy télen a tenger tette Grange és Henley Beach között. Csodálatos volt. Tátott szájjal álltunk ott, és csak bámultunk. A képek sajnos nem tudják visszaadni azt az élményt, amiben részünk volt, talán nagyításban, de csak nagyon talán.
Folyt. köv.
Az Üveghegyen is túl 