Mi más is lehetett volna az első san francisco-i bejegyzés címe, mint ez a jó régi filmsorozat cím? Tegnap, röpke 7 órás, egyhuzamban megtett 390 mérföld után végre megérkeztünk utolsó amerikai állomásunkra. Az út rém unalmas volt, a gyorsabb haladás érdekében a teljes hosszt az autópályán tettük meg, így a változatosságot az jelentette mindössze, hogy épp 8 sávos úton haladtunk északnak, vagy 16 sávoson. Na jó, azért egyszer megálltunk megnézni egy szép nagy tavat, mert különben ott esett volna ki a szemünk az előremeredéstől. “Pistike” (GPS) kijelzőjén is csak olyanokat lehetett látni, hogy térj le az autópályáról 137 mérföld múlva. Pfff.
A szállás egész korrekt, még a tipikus ablak előtti kis párnázott padocska is megvan a szobában, ahogy azt az amerikai filmekben néha lehet látni. Ezen szoktak üldögélni a romantikus nénik miközben kifelé merengenek az ablakon. Viszont a parkolás itt valami katasztrofális. Igaz a ház előtt meg lehet állni 2 órára ingyen reggel 8 és este 6 között, de hát ez édeskevés, pláne, hogy egy darab hely sincs az útszélén. A korábban létező “felhívunk valakit és 10$-ért otthagyhatod a kocsit” megoldás nem működik, állítják, ilyen sosem volt (khm, fórumokon azé’ írnak erről). Így azt találtuk ki, hogy reggel 8-ra elvisszük a kocsit egy pár utcával fentebb lévő parkolóba, otthagyjuk 4-ig mindössze 8 dollárért, és mire elhozzuk, addigra meg tudunk állni a hotel környékén valahol a 2 órás parkolási zónában. Szombat és vasárnap elvileg egész nap ingyenes a megállás, csak találjunk valami jó helyet…
A korai kelésnek köszönhetően ma igen sok minden fért bele a napunkba. Elgyalogoltunk a régi mólóig, ahonnan messziről meg lehet csodálni a Golden Gate hidat, majd pedig a Fishermen’s Wharf következett, ahol a napi fogást pakolják ki a halászok. No meg itt lehet tarisznyarákot, halat, meg egyéb tengeri herkentyűket enni. Sajnos, nagyon szeretjük ezeket a finomságokat, ezért az én fejem már úgy néz ki, mintha bárányhimlős lennék. Megnéztünk még néhány, a kikötőben álló régi vitorlást meg gőzöst, majd indultunk is tovább az Alcatraz felé. Az ex-börtönszigetet komppal lehet megközelíteni, és bár 30 percenként megy, tegnap este igen szemfülesnek kellett lennem, hogy tudjunk még ilyen közel lévő dátumra (mára) jegyet szerezni.
Az Alcatraz amúgy 1850-től katonai erődítmény volt, a San Franciscót védő “rendszer” egyik bástyája, illetve a hadsereg elítéltjeit tartották ott fogva. Aztán 1934-ben szövetségi börtönné avanzsált, és akként is működött 1963. március 21-ig. Többek közt itt tartották fogva Al Capone-t is. Az, hogy melyik volt az ő cellája, azt nem tudni, ugyanis folyamatosan cserélték az elítéltek között a cellákat. Azért volt humoruk az itteniek. Az egyik folyosót Broadwaynek, a másikat Michigan Avenue-nek nevezték el. Utóbbi amúgy a chicagói főutca. Sőt! Volt itt Time Square is, no meg a legveszélyesebb hely, az étkező. Állítólag itt volt a kaja a legjobb a börtönök közül, nem csak hogy friss volt, de egészséges is. Gondolom azért, mert a szigeten nem csak a rabok, hanem a börtönőrök és azok családjai is éltek, és nem volt mindegy, mit is esznek a többiek. A szigeten amúgy nagyon szép a kert rész, tele mindenféle burjánzó növénnyel. Ez elsősorban az esős télnek, illetve a ködös nyárnak tudható be, meg a növényeket gondozó önkénteseknek. Töménytelen mennyiségű madár is fészkel itt, például sirályok, kormoránok, meg vagy hatféle másik faj, aminek nem tudom a magyar nevét.
A visszakompolás után bekajáltunk egy nagy adag rákot a kikötőben, megnéztük a sütkérező fókákat, majd hogy legyalogoljuk a kilóriákat, elbaktattunk a legenda szerinti legkanyargósabb utcához. Nem volt nehéz dolgunk, ennek az utcának a másik végén lakunk ;). Bár az Állítólag (Mythbusters) című műsorban bebizonyították, hogy van ennél kacskaringósabb is itt a városban, de tény, hogy ez a leglátványosabb. A biztonság kedvéért azért nem csak lábbusszal néztük meg, hanem autóval is végigmentünk rajta. Elvégre egyszer élünk, vagy mégsem?
Az Üveghegyen is túl 