A csomagokhoz kapott számozott címkék szerint valamikor reggel 7.45 és 8 körül szólíthattak volna minket a kiszálláshoz. Erről kaptunk értesítő levélkét az esti takarítás során. Nagyon jól szervezett az egész rendszer, de erről majd később.
Ehhez mérten igazítottuk be az ébredés idejét is. 6.30-kor csörgött az óra, összeszedelődzködtünk az utolsó Wind Jammer-es reggelinkhez, majd felslattyogtunk a 11. emeletre. Elég kevesen voltak még fent, így megint pazar kilátásunk volt kávézgatás meg csipegetés közben a Harbour Bridge-re. Az időjárás kicsit furának tűnt az ablakon keresztül, olyan szürkés felhős volt.
Reggeli után visszaindultunk a kabinba, de útközben megnéztem a kiszállási sorszámokat az egyik folyosói kijelzőn. Ezen a mi számunkat (16) előbbre hoztak már 7.15-ös szólításra. Gyorsan magunkhoz vettük a kézipoggyászainkat, és lesétáltunk a színház elé, ugyanis minket ahhoz a deck-hez, illetve hajórészhez osztottak be. Téves kiírás lehetett a 7.15, mert végül 8 óra előtt pár perccel mondták be a számunkat a hangosbemondóban.
Ekkor elindultunk kifelé, ahol lecsippantották a sea pass ID-jainkat, illetve kérték, hogy készítsük elő az előző este megkapott és mostanra már kitöltött incoming passenger (beutazó) formanyomtatványokat. Ugyanezt kell repülőn is kitölteni beutazáskor. A vicces rész az volt, amikor arra kellett válaszolni, hogy a távollétünk alatt melyik országban tartózkodtunk a leghosszabb ideig. A helyes válasz az USA volt, mivel a hajó amerikai volt.
A hajóból kilépve a terminálon belül minden csomag a címke számozása alatt volt kupacokba gyűjtve. Mivel a miénk a 16-os volt, így egyből a 16-os jelzésű kupachoz mentünk. Felvettük a bőröndjeinket, és már mentünk is a határátkeléshez. Semmit nem néztek, még az útleveleket sem, csak a formanyomtatványt kérték el, és már kint is voltunk a Circular Quay-en.
Innentől kezdve röpke 4 órát kellett elütni a reptérre való indulásig. Bőröndökkel, teli gyomorral nem igazán akartunk sehova se menni vagy épp beülni, ráadásul a vasárnap reggel amúgy is elég lassan indul be még Sydney-ben is. Így kinéztünk egy tetszettős padot a kompokkal szemben, ahol letáboroztunk.
A padnak lehetett valamilyen mágikus vonzereje, mert aki leült mellénk, az mindenki beszélgetni akart, és mindegyikük volt már krúzolni:
- Az első egy srác volt, aki szilveszterezni ment arra a hajóra, amiről mi épp leszálltunk. Ez már a második évvégi útja, nagyon bejött neki. Kipróbált már több hajótársaságot, szerinte ez egy középkategóriás hajó. Amúgy élt pár évet Adelaide-ben vízum miatt, de most már Sydney-ben van, amit utál, de itt van munkája.
- Idős angol néni, aki imád hajózni, de mivel meghalt a férje, így csak óceánjárókra megy, ott jobban el tudja tölteni az idejét egyedülállóként. Folyami utakra (pl. a Dunán) nem menne, mert oda leginkább párok járnak. 2 évre jött volna csak, de aztán itt ragadt 1962 óta. Egy farmon élt, de a fia kérésére beköltözött Sydney-be, amit nem igazán szeret. Még ennyi év után is szúrja a szemét, hogy milyen lusták az ausztrál munkások.
- Idős néni idős lányával, ők várták a fiuk/testvérük érkezését. Szeretnek krúzolni, de most nekik ki kellett hagyni az utat.
Csak eljött végül az idő, hogy elinduljunk a reptérre. Még előtte egy kis megfázásos gyógyszer beszerzése is belefért párom számára. A reptéren feladtuk a csomagokat, és már alig vártuk, hogy induljunk Brisbane-be, onnan meg Gold Coast-ra szilveszterezni.
Folyt. köv.
Az Üveghegyen is túl 