Ahogy a múltkori darwini ittlétünkkor, úgy most is a Baywash-ba vittük el mosni a felgyülemlett koszos ruháinkat. A filippínó tulaj ismét nagyon beszédes volt, de cuki, és ajánlott egy-két helyet, amit megtekintésre érdemesnek ítéltünk. Amíg a gépei mostak, addig mi elmentünk a Boatshed-be reggelizni. Mivel most később értünk ide, így nem is voltak már annyian.
A reggeli után sétáltunk még egyet a komp megálló felé, elvégre a mosás után még a szárításra is várni kellett. A visszafele úton vettük észre, hogy a reggeliző hely mellett ki van téve egy nagy bödön, rajta a felirat, hogy ingyenes haletetés. Pont akkor töltötték meg kenyérrel, mire odaértünk. Párom egyből ment is dobálni a hatalmas milk fish-eknek, meg mullet-eknek.
Haletetés meg mosás-szárítás után lecuccoltunk a szálláson, majd a mosodás által javasolt Crocodylus Park-ba mentünk el. A beugró itt volt a legborsosabb, de kérdezés nélkül annyi bébi krokodilt meg kígyót nyomtak az ember kezébe, amennyit csak akart. Egy minimális extráért még hajókázni is lehetett, meg kajáért ugráló krokodilokat is nézni.
Nagyjából hasonló dolgokat mondtak el itt is a krokikról, mint eddig. Pl. a legnagyobb, vadonban befogott krokodil 7 méteres volt. A parkban Megatron a legnagyobb a 6.1 méterével és 700 kg-jával. Ezen kívül azt is mondták, hogy a krokodilok képesek irányítani a véráramlásukat, így például végtagvesztés esetén nem véreznek el. Továbbá a szervezetük antibiotikumot is előállít, így nem kapnak vérmérgezést, de még vírusosak se lesznek soha.
Párom persze itt is összebarátkozott az egyik lakóval, Elfie-vel, a galah papagájjal. Egyből nagy volt a szerelem.
A parklátogatás után még kimentünk Channel Island-hez megnézni, milyen a fogási lehetőség alacsony vízállásnál. Ugyanolyan volt, mint a magasnál: egy kapás sem volt. Jómagam próbáltam távol maradni a mangrovéktól, mert már így is pöttyös labdának néztem ki.
A szállásra visszatérve csak zuhanyoztunk egyet és már mentünk is a szomszédos Hanuman étterembe. Itt találkoztunk ugyanis egy ismerős adelaide-i párral. Ők már nyugdíjasok, így hónapok óta utazgatnak a lakóautójukkal. Velük szoktunk amúgy repülni, ha épp otthon vannak SA-ban.
A vacsora után komótosan hazasétáltunk a szállásra, ami előtt hatalmas felfordulás volt. 2 nagy busz, villogó autók. Közelebb érve már az is látszott, hogy rohadt sok maszkos, gumikesztyűs ember rohangál odabent, ráadásul walkie-talkie-val a kezükben. Alig akartak beengedni minket, de mivel a hotel fizető vendégei voltunk, így bekísértek minket a liftbe, majd majdnem egészen a szobánkig velünk jöttek. Kérdezgettem az őröket, de annál többet, hogy “isolation” nem tudtam meg tőlük.
Na, mondtam páromnak, tuti jött egy külföldi repülő, és idehozták őket kötelező COVID karanténba. Ekkor kopogtak az ajtónkon, mire kinyitottam, már egy zacskó étel volt lerakva. Kérdezem a rémült maszkos csávót, hogy ez mégis mi a szösz?! Hát ellátmány a 218-asba. Mondom, haver, ez a 220-as, és mi a szállodában lakunk…erre elvette a zacskót, és lerakta a szomszéd elé. Bakker! Ez így nem lesz jó. Melbourne-ben is az ilyen hotel karanténból tört ki a járvány. Miközben ezen gondolkodtam, odakint folyamatosan nyíltak/záródtak a szobaajtók. Bakker! Ezek kijárnak. Ki tudja, mit fogdosnak meg?! Ezen kívül még egy éjszakánk lett volna itt, de éjfélkor arra jutottam, hogy reggel első dolgom lesz kiverni a balhét, és lelépni.
Folyt. köv.
Az Üveghegyen is túl 