Az üstökös kráter után meg szerettünk volna nézni még három olyan szorost, ahol ugyan jártunk már az előző ittlétünkkor, de annyira tetszett, hogy mindenképp be akartunk menni.
Az első a Redbank Gorge volt. Ide földút vezetett be, a parkolóból pedig egy 1.5 km-es ösvény haladt a sziklalapokkal körbevett tóig. A tó vize most is jéghideg volt, el sem tudom képzelni, mikor kell idejönni, hogy az ember fürödni tudjon benne. Bár a vízállás alacsony volt, azért arra nem volt alkalmas, hogy bentebb gyalogolhassunk a szorosba, és megnézzük, mi van a látható hasadékok után. Legutóbb pár francia turista gumimatraccal vagy fánkkal evezett be, de ez nekünk kimaradt.
Párom viszont úgy gondolta, hogy ő bizony megnézi, mi van odaát, így falmászásba kezdett. Jó katasztrófa turista módjára videóztam meg fotóztam, mert valahogy nem volt kedvem élőben azt nézni, ahogy esetleg beleesik a vízbe. Szerencsére nagyon óvatos volt, így minden gond nélkül visszaért a tó homokos partjára.
Innen a Glen Helen-hez terveztünk bemenni, de először megálltunk a Mt Sonder kilátónál. Innen jól lehetett látni, hogy van víz a Finke folyó alattunk lévő szakaszán. Átgurultunk a glen helen-i fordulóhoz, de valamilyen mondva csinált indokkal (“nincs üzemanyag”) lezárták a behajtót. Nem is értettük, hogy miért. Így párom inkább bement a Finke 2 mile trekkre, előkapta és megmártotta a horgászbotját, de sajna eredménytelenül.
A parkon belül az utolsó szoros így az Ormiston Gorge maradt, amit felkerestük. Nagyon alacsony volt a víz szintje az első, fő medencében, így továbbgyalogoltunk a meder mentén. Az egyik hátsó sziklás tónál már voltunk, de most az is porzott a szárazságtól. Mi ez, ha nem felhívás keringőre? Persze, hogy mentünk tovább. Át a sziklatömbökön, fel meg le. A szoros közepénél járhattunk, amikor úgy nézett ki a táj, mintha sziklából készült játékkockákat raktak volna egymásra. Nagyon szép és érdekes volt.
4 óra felé járt már az idő. Terveztük még a túra elején, hogy felmegyünk a sziklaperemen lévő kilátóhoz, de erre egyre kevesebb esélyt láttam. A hátsó irányból, ahol épp voltunk, 60 percre írta az eligazító tábla a kilátót. Párom végül meggyőzött, hogy csak menjünk fel, biztos nem kell annyi idő nekünk felérni. Igaza is lett, 20 perc alatt visszaértünk a parkolóba, úgy, hogy készítettem jópár képet is.
Száguldottunk vissza Alice Springs-be, mert új szállásra költöztünk át. SA-ban az esőzések miatt ugye lezárták az Oodnadatta-t, ezért hosszabbítottunk itt. Átvettük a kulcsot, becuccoltunk, zuhanyoztunk, én végre hajat is mostam (az előző motelben leszerelték valamiért a fürdőnkben a hajszárítót, így nem akaródzott hidegben vizes fejjel ágyba bújni ott egész éjszakára). Frissen, jó illatúan mentünk vissza a korábbi szállás alatti étterembe vacsorázni. Na kikkel? Hát persze, hogy egy adelaide-i ismerős párral, akik meg épp most indultak arra felfelé, ahonnan mi meg már visszafelé tartottunk. Nagyon sok kirándulásunkhoz az ő túráik adnak amúgy inspirációt.
Folyt. köv.
Az Üveghegyen is túl 