Horgászat Raglan Beachnél

Az utolsó teljes új-zéland-i együtt töltött napunkra párom kedvenc elfoglaltságát sikerült megszerveznem: horgászni mentünk. Két évvel ezelőtt, amikor az első itteni céges konferenciánkat tartottuk az egyik boltos említette, hogy nagy horgász, és hogy szívesen kivisz minket, ha arra járunk. Persze nem jártunk arra. Aztán idén az autóversenyen ismét összefutottam ezzel a boltossal, aki megint felajánlotta, hogy elvisz horgászni, ha ott vagyunk. Mondom, jó, hogy mondod, mert április végén jövünk. Ő (meg párom) persze benne volt, én kevésbé. Ugyanis mindenképp meg kellett kérdeznem a főnöktől, hogy egyáltalán elfogadhatom-e a felajánlást. Nagyon vaciláltam, de mivel a főnök rábólintott, így belementem.

Reggel 10-re kellett megjelennünk Hamilton-ban, ami kb. 1.5 órányi vezetésre volt Auckland-től. A boltos már várt minket, a csónak elő volt készítve, jött a haverja is. Raglan Beach-nél tettük vízre a hajót, ami elég nagy kihívásnak tűnt elsőre, hiszen erős, lapos hullámok voltak. Azonban profik voltak mindketten, még a szörfösök sem zavarták meg őket. Raglan ugyanis a világ szörföseinek Mecca-ja, itt van a legnagyobb esély a leghosszabb balos hullámra (fogalmam sincs a szörfös szaknyelvről, de a left-hand break-re utalok), egy jó időzítéssel akár 2 km-t is el lehet csípni. Ennek megfelelően emberek voltak mindenhol a vízben.

Kb. 40 percet robogtunk a nyílt vízen az első pontig,  ahol megálltunk snapper-ezni. Az első leengedésre fogtam is egyet. A többiek meg néztek, hogy ezt meg hogy?! Aztán párom fogott egy cápát, ami azt jelezte, innen mennünk kell tovább, mert elmenekültek a halak. És ekkor beütött a tengeri betegség. Olyan rosszul lettem, mint még soha. Viszont nem akartam a többiek napját elrontani, így csukott szemmel figyeltem a botomat. Persze, annyi kapás volt rajta, mint még soha. Mindenki kapkodta a snappereket ezerrel. Én is, de minden egyes fogás után meg is “etettem” a körülöttünk lévő halakat. Lehet, ez volt a siker titka?

5 körül indultunk vissza a hajólerakóhoz, a naplemente kezdetekor. Persze, a visszaúton már semmi bajom nem volt, szürkés-zöldről is pirosasra váltott a színem. Pláne akkor, amikor belenéztem a hűtődobozba. Nem semmi mennyiséget sikerült kifogni. Miközben a boltos éppen egyensúlyozta a csónakot a trailer-re, addig mellénk úszott egy szörfös a fogásról érdeklődve. Beszéltek pár szót, addig-addig, amíg ki nem derült, hogy a srác és barátai Németországból vannak. Végül a csacsogás vége az lett, hogy kaptak halat vacsorára.

Kb. 40 perc volt míg visszaértünk a boltosékhoz, ahol a kocsit is hagytuk. Párom segített megpucolni, meg kifilézni a halakat, így hárman pasik közel egy óra alatt végeztek a munkával. Vacsora nélkül nem engedtek el minket, visszautasítani nem nagyon lehetett, így este 8-kor tudtunk visszaindulni Auckland-be. A másfél-órás út két órás lett az esti útfelbontásoknak, útzáraknak és úttereléseknek köszönhetően. Alig valamivel este 10 előtt futottunk be a szállásra. Aztán jött a pakolászás, mert másnap párom már repült is haza.

Folyt. köv.

Kitekite Falls és környéke

A szombati menetrend is hasonló volt, 8-ig el kellett indulnunk a szállásról. Ez nem is volt gond, hiszen a reggeli program abból állt, hogy régi adelaide-i ismerőseinkkel, akik 5 éve költöztek át Új-Zélandra futunk össze. Ők is “frissen” érkeztek Auckland-be, hiszen alig pár hónapja költöztek át egy másik városból. Ahogy tartottunk a találkára, a város egy olyan részén haladtunk át, amit még nem láttunk. Pontosabban én már egy konferencia utáni stressz levezetésként gyalog elindultam ebbe az irányba, de csak a kereskedelmi kikötő végéig jutottam, holott az igazán szép rész azután kezdődik. A kerület neve pedig Mission Bay.

Mivel a délelőtt eltelt a beszélgetésekkel, így valami közelben lévő programot kellett találnunk. Alig 45 percre nyugatra található Piha Beach, az egyik legismertebb fekete-homokos tengerpart és szörfparadicsom. 6 éve jártunk már itt is, de úgy voltunk vele, hogy ilyet azért nem minden nap láthat az ember, nézzük meg. Ráadásul akkor nem találtuk meg az egyik vízesést, amit meg szerettünk volna nézni. Itt volt tehát az alkalom újrázni.

A Piha-hoz vezető út egy néhol csak egysávos (nem oda egy, vissza egy, hanem összesen egy!) betoncsík, ami még össze-vissza is kanyarog fel meg le a hegyről. Ahogy beértünk Piha elé a hegytetőről mesés kilátás nyílt a partra meg a híres Lion Head sziklára. Ahogy legutóbb, most is párába burkolózott a táj.

Könnyen találtuk parkolót a fejjel-lefele ház előtt, ahonnan kisétáltunk a partra. Szerettem volna egy olyan képet az oroszlánról, amin nincs árnyékban az egész baloldala, de nehezen ment. Anno mi még meg tudtuk mászni a fejet, most már nem lehet, karbantartás miatt lezárták az ösvényt.

Kicsit továbbautóztuk, egészen North Piha végéig, mert a part ott is hasonlóan széles, fekete, talán kevésbé felkapott. A környező táj itt is gyönyörű, amit buja, méregzöld fák kereteznek. Sétáltunk egyet, fácánt üldöztünk, aztán ismét rápróbáltuk a Kitekite Falls-ra.

Azt már Piha-ra érkezéskor láttuk, hogy a vízeséshez vezető út le van zárva, csakis ottlakók mehettek be kocsival. Mi szabálytisztelők vagyunk alapból, ezért leraktuk a kocsit a közeli tűzoltósággal szembeni parkolóban, majd felsétáltunk a túra kezdetéig vezető 1 km-es úton. Mi voltunk azon kevesek egyike, akik betartották a szabályt, sokan nagy ívben tettek rá, és felhajtottak a fenti parkolóig. Az út azért volt lezárva amúgy, mert a folyó alámosta a bevezető részt és így a fél oldala lecsúszott a vízbe. Ezt próbálták rendbe hozni.

A Kitekite Falls ösvény megint csak kötelező cipőtakarítással indult, aztán haladt szépen a gondozott ösvényen. Mondjuk, ismét csak felfelé, mert ilyenek ezek a túrák. Az egyik elágazásnál döntenünk kellett, hogy először a vízesés tetejét vagy alját nézzük meg. Az előbbire szavaztunk, így további lépcsőkön küzdöttük fel magunkat. A vízesés tetején három vagy négy teraszos medence van, aminek az egyikében helyi legények üldögéltek. A víz, ha nem is jeges, de itteni kifejezéssel élve azért friss volt. Értsd: az átlag ember ősz végén nem fürödne benne önszántából.

Miután kigyönyörködtük magunkat, lesétáltunk a vízesés aljához. Innen látszik igazán, hogy a vízesés 3 lépcsős, és több, mint 40 méter magasról hullik alá a vize. Körülötte végig kauri erdő van, ami egy őshonos új-zélandi fa. Pont ennek védelmében volt anno (6 éve) lezárva a túra a turisták elől, és ezért nem találtuk meg akkor.

Amikor visszafelé indultunk, a lefelé vezető útról még betértünk egy rövid andalgásra a Glen Esk/Piha Stream mentén futó tanösvényre, aztán indultunk haza. Volt időnk arra, hogy ismét sétáljunk egyet a belvárosban, megvacsorázzunk, aztán összekészüljünk a másnapi egésznapos programunkra.

Folyt. köv.

Northland csodái

Ez az 1115. bejegyzés a blogon!

A Waipu Cave-et az esőzések feltöltötték vízzel, így alig néhány lépés után nagyon figyelnünk kellett nehogy egy vízzel teli gödörben törjük ki a lábunkat. Ráadásul az agyagos-sáros sziklák csúsztak ezerrel. A telefon lámpái pedig csak arra voltak jók, hogy felismerjük, ezt benéztük. Amíg az előttünk járó család fényei erősek voltak, addig óvatosan kicsoszogtunk a barlangból, és inkább a következő látványosság felé tartottunk.

Ez nem volt más, mint a Whangarei Quarry Gardens. A mini-botanikus kertet egy régi kőbányában alakították ki. 1944-ben nyílt meg a bánya, amit 30 évig használtak. Ezek után roncstemető és szemétdomb lett a helyből, amit aztán helyi önkéntesek segítségével formáltak kertté. Eleinte csak a tisztításra több száz munkaórát fordítottak, majd a 2000-es évek elején 10,000 őshonos növényt telepítettek be. Alig 7-8 éve fejezték be a tó kialakítását, amibe két vízesés is ad vizet. A nagyobbik 40 méter magasból hullik alá. A kertet elkészülte óta áradások és egy ciklon is sújtotta, ami meg is látszik, hiszen a földcsuszamlásoknak, hegyomlásoknak a nyomai most is megvannak.

A kert után a Whangarei Falls-t kerestük fel. Három kilátó platform is van, ahonnan meg lehet nézni a 26 méteres vízesést. Egy könnyed 20 perces sétával körbe lehet érni, még úgy is, hogy megállunk a vízesés lábánál. Ottlétünkkor is voltak jópáran, igaz, inkább csak fotózkodtak, mint fürödtek volna. Mert elvileg az is megengedett.

Ott álltunk valamivel 3 óra előtt, hogy mi is legyen a következő megállónk. Közösen arra jutottunk, hogy rápróbálunk újra a Milky Way világító kukacos barlangra, így elindultunk visszafelé. 3:45-kor úgyis indult egy túra, azt még el tudtuk csípni. Mivel senki más nem volt rajtunk kívül, ezért egy privát barlang túrát “kaptunk”. A leányzó kedves volt, de nem igazán volt felkészülve párom tényleges érdeklődésére és valós kérdéseire. Ettől függetlenül jó volt a látogatás, a barlag bár kicsi, de szép, és simán el lehet tölteni a 45-50 percet odabent. Ennyi kukacot (amik amúgy nem is kukacok, hanem lárvák) még sehol máshol nem láttunk, pedig voltunk már pár helyen (ez a harmadik hely NZ-ben, és Ausztráliában is három helyen voltunk). Teljes sötétségben pont úgy nézett ki a barlang, mint a Tejút. Láthattunk szép hosszú kukac-nyálat, ami arra szolgál, hogy a kékes-zölden világító fenekükhöz kerülő apróbb élőlényeket elkaphassák.

A barlangot talán mindössze 2 éve nyitották meg a látogatók előtt, korábban csak a helyiek mehettek be. Aztán egy család megvásárolta a földet, vele együtt a barlangot is, kiépítették az ösvényt, majd elindították a túrákat. Már lassan ment le a nap, amikor visszaértünk a kocsihoz. Amúgy is indulni szerettünk volna, mert láttunk még idefelé egy partot, ahol meg szerettünk volna állni. Nem jegyeztem meg a nevet, így vagy Ding Bay vagy Mangawhai Beach lehetett a hely.

Innen aztán a nap végeztével mentünk is vissza Auckland-be, ahol most nem vacakoltunk holmi sétálással, a szállástól száz méterre sem lévő egyik ázsiai kisbüdösbe mentünk be enni. Rendelni mutogatással tudtunk, mert angolul nem igazán beszélt senki. Kaukázusi is csak kettő volt a helyen rajtuk kívül, ami jó jel, ételminőség szempontból. Ha egy ázsiai kajáldában csak ázsiaiak esznek, az csak jó lehet. Párom egy megfakult fotó alapján kikért valamilyen sercegő csirketálat, én meg egy tengeriherkentyűs ramen-t. Mindketten azt kaptuk, amit kértünk, mondjuk, be kellett segítenem a 40 darab csípős csirkeszárny elfogyasztásába 😉 .

Folyt. köv.

Nézzük meg, mi van északon!

Ha tudtunk volna se lustálkodhatunk volna tovább, ugyanis 8-ig el kellett mennünk a kocsival vagy parkolási díjat fizetni. Mivel északabbra terveztünk felautózni, és az egy teljes napot vett igénybe, így nem volt kérdés, hogy melyikre esett a választásunk. Indulás előtt szerettünk volna egy elvivős kávét magunkhoz venni, azonban egyetlen kávézó sem volt nyitva 8 előtt!

Előre megtervezett listánk nem volt, nem is tudtam volna alaposan felkészülni idő hiányában, így spontán, csak is a Google Maps-re hivatkozva indultunk el felfedezni az Auckland-től északabbi területeket. Ehhez letöltöttem az offline verziót a telómra, aztán már úton is voltunk – még az auckland-i Harbour Bridge-en is átmentünk. Egy nagyobb, kamionos BP kútnál meg is álltunk kávézni, és ha már ott voltunk, a hatalmas kínálatukból megkóstoltuk a gourmet steak pie-t. Remek volt.

Elsőként a Hibiscus Coast mentén haladtunk. Csodás partok, őrült emberek jellemezték ezt a szakaszt. Mert ki az, aki alig 8 fokban önként úszik a Csendes Óceánban Orewa Beach-nél, nem?

Nem túl messze már meg is találtuk a következő megállónkat, Hatfields Beach-et, amiről két dolgot érdemes megemlíteni: 1) jó horgászhelynek tűnt, 2) szép, ingyenes lakóautó parkoló volt kialakítva, akár esti kempingezésre is.

Ahogy a part mentén haladtunk felfelé egyre több olyan részt láttunk, ahol, ha csak egy kis időre is, de szerettünk volna megállni. Elképesztően szép volt a táj! Waiwera-nál ezt ismét meg is tettük, mert nagyon megtetszett, ahogy ereszkedtünk le egy kanyargós főútról a tiszta kék víz, a zöld mangróve bokrok meg a háttérben látszódó barna sziklák kombinációja. Egy keskeny kisutcán még hátrébb is bementünk a Hidden Beach-hez (kb. eldugott parthoz), ahol kisgyerekek pancsoltak lelkesen az óceánban. Párom úgy gondolta, ennyire nem lehetnek vasból a helyiek, így könyékig beledugta a karját a vízbe. Nem fagyott le, sőt! Azt állította, hogy egész kellemes volt a víz hőmérséklete. Ezek után talán mégsem voltak annyira eszementek, akik az első partoknál úsztak a Hibiscus Coast-on.

A GPS innen már a szárazföld belseje felé fordított minket, Új-Zéland kettőből egyik fizetős autópályáját sikerült elkerülnünk (a másikat is 😉 ), hogy cikk-cakkos utakon jussunk el Waipu környékére. Ahogy haladtunk az erdős részen, észrevettünk egy kiírást, hogy Dome Forest Lookout jobbra. Megálltunk, mégis csak egy szép kilátónak ígérkezett. Öreg hibát követtünk el, leparkoltuk a kocsit, és egyből (kötelező cipőtakarítás után) elindultunk felfelé. Negyedóra múlva még mindig csak felfelé mentünk, sehol egy kilátó, de még a nyoma se. Visszafordultunk. Alul ismét lepucoltuk a cipőinket a gombaspóráktól, aztán megnéztük az infótáblát. Ezzel kellett volna kezdenünk. 40 percre van ugyanis a túra-útvonalon a kilátó.

Nem túl messze innen megálltunk egy egészségügyi kiállóra, véletlenül ott, ahol a Daring hajó roncsai vannak. Majdnem folytattam, hogy “kiállítva”, de ez nem teljesen igaz. A roncs egy csűrben áll, ami ugyan egy vidéki múzeum részét képezi, és látni is lehet a maradványt, de a vödrök meg létrák miatt mégsem tűnik igazi kiállításnak. A Daring története ugyan nem túl érdekes, de pont ez teszi azzá. A hajó 1863-ban került vízre, majd egy évre rá zátonyra futott, majd ezek után még egy évvel később ismét. Egész 2018-ig a homokban várta, hogy kiássák. És tádám, azóta is a Mangawhai Museum-ban található.

Alig 15km-re innen érdemes megállni a Waipu Cove-nál, ami egy óceánba torkoló folyócska mentén húzódó tengerpart. Ezer meg egy ember volt itt, de nem tűnt vészesen soknak a tömeg. Csodás part, a nyári melegben biztos jó lehet itt letáborozni.

A település másik nevezetessége a Waipu Cave, azaz a világító kukacos barlang. Mi először a Milky Way Glow Worm Waipu Cave-hez hajtottunk be, ahol fizetett vezetett túra keretében lehet a cseppkő-barlangot na meg a kukacokat megtekinteni. Pont lekéstük a déli túra kezdetét, így kecskézés után továbbálltunk a sima Waipu Cave-hez. Itt sokan parkoltak, de aki a barlang felé tartott, azon cipő nem csak pufi dzseki meg fejlámpa volt. Mi beöltözve röhögtünk rajtuk…. egészen addig, míg be nem tettük a lábunkat a barlangba.

Folyt. köv.

Csak nem Auckland-ben jártunk megint?

Kedden egésznapos meetingen voltam ugye, a szünetekben próbáltam felzárkózni az emailekkel. Lehetetlen volt. Szerdán megint csak teljesen be volt táblázva a naptáram, ráadásul a regionális olasz főnök beszervezett egy 180 fős meeting-prezentációt péntekre. Ez nem lenne probléma, csak hát a fél bagázs Ausztráliában és Új-Zélandon is kivette a pénteket (párommal mi is), hogy a csütörtöki ANZAC Day-es szünnappal egy 4 napos hosszú hétvégét csináljunk. A hab a tortán az volt, hogy kiválasztották a legutóbbi termékbevezetésünket, mint a régió legjobbját, így arról kellett egy jelentősebb anyagot összerakni. Még úgy is, hogy minden komponens a rendelkezésemre állt, hiszen én vezettem be az új gumit, így is elvett az előkészület 2-3 órát az amúgy is zsúfolt napomból. Este 7-kor jöttem el az irodából nem kicsit morcosan. A marketing igazgató prezentálta a nevemben az anyagot, mert ő volt az egyetlen, aki nem volt szabin pénteken (26-án).

A morcosságom oka az volt, ahogy említettem, hosszú hétvégére készültünk, méghozzá hol? Hát, Új-Zélandon! Nem hülyültem meg. Tényleg. Az eredeti terv az volt, hogy tartunk egy termék tréninget az április 15-i héten Auckland-ben a céggel, ahonnan én elmegyek Taupō-ba az autóversenyre, majd 2 napot forgatok, aztán párom átrepül a hosszú hétvégére, és majd együtt jövünk vissza április 28-án, vasárnap. Jól hangzó terv, nem? A gépezetbe csak ott került homokszem, hogy az új-zélandi disztribútor, akinek a tréninget tartottuk volna nem ért rá április közepén, így ők az április 30-május 1-jei napokat lőtték be. Plusz ugyanannak a disztribútornak az ausztrál cége szervezte a már többször említett keddi, egésznapos összejövetelt (ami tök felesleges volt). Király.

Úgy voltam vele, némi variálással azért, ha törik, ha szakad, akkor is kihozom a maximumot ebből az egészből. Az már ekkorra ugye adott volt, hogy a verseny után haza kellett jönnöm, de még nem volt minden veszve. A módosított terv így nézett ki: párommal ketten átrepülünk ANZAC Day-kor Auckland-be, ahol április 29-ig maradunk. Ő hazarepül aznap, én meg felveszem az akkor érkező kollégáimat a reptéren. Ezek után megtartjuk 30-án és 1-jén a tréninget, majd délután a termék menedzser sráccal meg a helyi erővel átrepülünk a South Island-re, ahol összefutunk a frissen landolt kreatív csávóval és az operatőrünkkel. Majd május 2-án forgatunk az egyik christchurch-i boltunkban, míg 3-án minden elképzelhető csodáért imádkozva egy közeli 4×4 tréning farmon. Dolgunk végeztével meg szombaton (May the 4th be with you) hazatérünk.

Tehát így alakult, hogy én egy héten belül kétszer is beléptem Új-Zélandra. Odáig azonban még el kellett jutni. Szerda este tehát összepakoltam magunknak: párom csak kabinbőrönddel utazott, míg én kivételesen nagy csomaggal, mert vinnem kellett magammal másfél hétre hideg-meleg ruhákat, forgatási kellékeket, repiajándékot, stb-t.

Szerencsére előre befoglaltam magunkat a hosszútávú parkolóba, így ANZAC Day-kor annyi volt a feladat, hogy a kocsival 7-ig kiérjünk a retérre. Ezt meg is ugrottuk. Mivel a Virgin nem repül Új-Zélandra, ezért most nem volt VIP lounge-ozás. Azért így is találtunk finomságot a Brunetti-nél.

A repülőút sima volt a Qantas-szal, ami mostanság ritkaság számba megy. Majd’ 4 óra alatt tudtunk filmet nézni meg aludni. Hullák voltunk. A reptéren aztán simán átjutottunk a vámon, a csomagjaink is meglettek gond nélkül, és még a bérelt kocsit is sikerült felvennünk. Egy Toyota Yaris Cross-t kaptunk, ami tökéletes volt a célra. A belvároshoz közel foglaltam szállást a Queen street-i Mercure-ban. Ez kb. 1 kereszt utcával volt odébb attól a helytől, ahol 2018 év végén szálltunk meg. Ezt akkor ugyan még nem tudtam, csak akkor esett le, amikor nagyon ismerősnek tűnt a környék. Mivel munkaszüneti nap volt, így ingyen tudtuk leparkolni a kocsit az egyik környező utcában.

Bejelentkeztünk, majd lesétáltunk a kikötői részhez, hogy valami vacsit zsákmányoljunk. Én az előző napi influenza oltástól cefetül voltam, így nekem vagy ramen-t, vagy pho-t kívánt a szervezetem. Ezt a Harbour Eats nevű food court-on találtuk meg. Bóklásztunk még egy kicsit, aztán hazagyalogoltunk a szállásra. 7:30-kor már aludtunk is másnap reggel 7-ig!

Folyt. köv.

Végre egy napos futam

Vasárnap, a második versenynapon, megint csak én vittem egy kisebb csapatot a pályára. Reggel 6:45-re jött a minibusz, 7:20-kor már kint kellett lennünk, méghozzá a pit bejáratánál. Kicsit késésben voltunk, de mivel kivételesen mindenki betartotta, amit kértünk tőlük (Dunlop Motorsport brendingelt fekete pufi mellény és sárga Dunlop sapka viselése), ezért tudtam őket egy homogén tömegként mozgatni. Ismételten hoztam a “magabiztosan sétálok mindenhova, mintha tudnám, mit csinálok” formát, így rögtön a sor elejére pofátlankodtam, azt sugallva, hogy a gumiszállítóként tőlünk fontosabb csapat nincs is. Be is mehettünk elsőként a pályára. Vártunk a biztonsági briefing-re, aztán irány az aszfaltcsík. Itt aztán két táborra osztottak minket, a pálya egyik meg a másik oldalán kellett hármasával felsorakoznunk. Aztán szép lassan begurultak a biztonsági autók, amikben mindannyian mehettünk egy maximalizált sebességű kört (azaz ez alkalommal nem versenyautós hot lap-et).

A mini-csoportommal egy sötétszürke Subaru-ba kerültünk, egy fiatal srác volt a sofőr. A pálya még az előző napi esőtől nedves volt, egy ponton meg is csúsztunk, de olyan  lezserséggel korrigált a srác, mintha nem is történt volna semmi 150 km/h körül. Amikor visszaértünk a rajthoz, mondtam a többieknek, hogy maradjanak hátra, mert szerintem be tudom őket tenni még egy kocsiba. Így is lett, egy mosoly ide, egy oda, pár kérlelő pislogás, és máris – utolsóként – mehettünk még egy kört, most egy piros Subaru-ban. A helyiek örömére Greg Murpy volt a sofőrünk ez alkalommal. Nekem semmit nem mondott a név, de aztán kigugliztam. A faszi egy új-zélandi versenyző legenda, 4-szer nyerte meg a Bathurst 1000-t, a Supercars versenyek legfontosabbját. Mit ne mondjak, csúszkáltam jobbra meg balra mögötte a bőrülésen. Amúgy a kör(ök) alatt szigorúan tilos volt fotózni vagy videózni.

Miután végeztünk, észrevettem, hogy elkezdődött egy pit lane walk. Mondtam a boltosoknak, maradjanak velem, libasorban jöjjenek utánam. Aki kicsit furán nézett, annak rámutattam a sárga Dunlop sapkámra, ők bólintottak, és már bent is voltunk, jegy nélkül. Megnéztünk egy technikai ellenőrzést, meg a Red Bull csapatának a garázsába is bepillantottunk. Innen aztán átmentünk a mi Dunlop garázsunkba, megtekinteni, hogyan cserélnek le 200+ eső gumit supersoft-ra. De ezek után aztán ténlyeg mentünk a VIP-ba. Ahogy felértünk, pár perc múlva befutott a kolléganőm is a többiekkel a reggeliről.

Mivel ő 6 éve csinálja ezt, így, azért ismer már pár embert ott. Az egyik csapatvezető ráadásul imádja a Dunlop márkát, így belement, hogy feljöjjön hozzánk vasárnap a Paddock Club-ba egy exkluzív találkozóra a csoportunkkal. A boltosok tátott szájjal hallgatták Brad Jones-t, akinek a csapata hosszú nyeretlenség után szombaton végre ismét felért a dobogóra, ráadásul az egyik pilótájuk, Heimgartner első lett.

Ezután ismét mozgásba lendültünk, cseréltünk a kolléganőmmel, most ő ment azzal a csoporttal WAU garázs látogatásra, akik előző nap nem mentek, én meg vittem a másik csapatot a színfalak mögötti túrára. Ahogy végeztünk, taliztunk a VIP-ban. Látom, hogy két boltosom vigyorog, mint a vadalma. Kérdezem, mi történt?! Nagy lelkesedéssel mesélik, hogy amikor a WAU garázsban voltak, pont arról beszéltek a csapatnál, hogy eladnák a kocsiról leesett sérült felnit. Ezek meg megkérdezték, hogy mennyire gondoltak. $250? OK, megvesszük. A kolléganőm meg bedobta, mi lenne, ha a sofőr alá is írná. Persze, nem gond. És gond lenne, ha egy használt gumit is felraknánk rá? Dehogy! Így aztán átment a Dunlop garázsba a szerelő csapatunkhoz, akik mondták neki, hogy meg van az a gumi, ami ténylegesen rajta volt az adott felnin (ugyanis minden vonalkódozva van, centire tudják, melyik csapatnak melyik kocsiján melyik pozícióban volt egy gumi), és fel is rakják a boltosoknak szívesen. Ez meg is történt. Aztán a boltosok kibuliztak maguknak még két használt versenygumit. Visszafelé megkérdezték őket a WAU-sok nem érdekli-e őket a spéci csavar is, ami ugyan nem az, ami leesett, mert az nem lett meg, hanem a másik oldali. Naná, hogy de! Így azt is megvették egy százasért, Chaz azt is aláírta nekik. Öröm-boldogság volt.

2:30-kor ismét rajtrács látogatás volt, ide most többen jöttek ki, mert nem szakadt az eső, és viszonylag jó idő volt. Önző módon elszakadtunk a boltosoktól a tömegben, hogy a rács lehető legelején tudjunk maradni a himnuszra meg a trófea szentelésre. A Paddock Club-ba visszatérve a boltosok össze-vissza ölelgettek minket, hogy ilyen fantasztikus hétvégéjük még sosem volt. A futam végén a parkoló felé menet úgy néztünk ki, mint egy csapat keréktolvaj. Ráadásul a sok gumi miatt alig fértünk be 15-en a minibuszba. A sofőr megint élelmes volt, a mezőn át kielőzőtt minden hosszabb sort, és egy rövidebbe állt be. Így viszonylag korán ki is jutottunk. Időnk nem volt a szállásra menni, így egyből a vacsora helyre mentünk. Ez az igencsak felkapott Finn’s volt, ahova az egyik boltos juttatott be minket foglalás nélkül, miután a tulajjal cigizett véletlenül a VIP előtt. A csapat megint jól bírta, 11-ig voltunk ismét a helyen.

Hétfőn korán megreggeliztünk a Social Club-ban, kiegyenlítettük a számlánkat, aztán irány Auckland! Ismét 4 órát toltunk le, de egy lapos kerekes pumpálás meg egy kávé szünet után simán odaértünk időben, leadtuk a bérelt kocsit, jöhetett egy repteres ebéd, és már repültünk is haza. Este 7-re otthon is voltam. Másnap meg mehettem egy egésznapos meeingre.

Az első verseny Taupō-ban

Szombaton 7:30-kor kezdtünk a reggelivel a szállás Social Club nevű éttermében. Motorsportos kolléganőmmel érkeztünk először, aztán csatlakozott hozzánk az egyik disztribútor meg az egyik boltos, akiknek már csak a mi szállásunkon jutott hely. Ahhoz képest, hogy egy sokadszintű lodge-ról volt szó, a kiszolgálás és az étel nagyon jó volt.

8:30-ra jött értünk a minibusz, innen pedig már a versenypályára mentünk egyből. Sikerült elsőbbségi parkolást intézni a busznak, ami jól jött a szitáló esőben, hiszen majdnem a bejárati kapunál tudtunk megállni. Mondjuk, odáig el is kellett jutnunk. Ez volt a legfájdalmasabb része az útnak, ugyanis egyetlen út vezetett be a parkolónak kinevezett mezőre. Szerencsére korán még nem voltak sokan, de így is csak lépésben tudtunk haladni.

A Paddock Club-hoz (VIP) azért kellett vagy jó 10 percet sétálni, de nem volt túl vészesen sáros vagy vizes a kijelölt ösvény. Mire beértünk, már nyitott is a bár, azaz a boltosok meg disztribútorok egyből elkezdtek sörözni. Imádták az egésznapos ingyen piát. Persze voltak programok is, mint például a színfalak mögötti túra, amire a kolleganőm vitte a fele bagázst. A másik felét meg én kísértem a Walkinshaw Andretti United (WAU) garázs látogatásra.

Persze itt is voltak betétfutamok, meg időmérő, ami után 2:30-kor már fel is sorakoztak a Supercars autók a rajtrácson. A csöpörgő esőben alig hatan mentünk ki a grid walk-ra a csoportunkból.

A verseny elég izgalmasra sikeredett, ugyanis a WAU szponzoráltuk végig a második helyen volt egy nagyszerű rajtot követően. Aztán az egyik kerékcsere utáni első körben a jobb hátsó kerék lejött, elkezdett a pályán végigpattogni, majd megelőzte és bevágott a sérült kocsi elé, ami aztán el is ütötte a kereket, ezzel pont egy homokágyba pöckölve azt. Ennél nagyobb baj nem történt.

5-kor még kikérték az utolsó köröket a bárból, aztán fél óra múlva indultunk is vissza a parkolóba. Iszonyat sor volt, az autók dagonyáztak a fellazult, sáros mezőn. A sofőrünk nem épp új-zélandi módra átvágott a mező közepén, majd mindenkit megkerülve próbált kijutni egy másik kijáraton. Sikertelenül. Így újra sorba kellett állnunk, de legalább itt egy rövidebbe. Kb. 6-kor rakott ki minket a busz a szállásnál.

6:30-kor ismét találkoztunk egy közös vacsorára, most a Jolly Good Fellows-ban. Ez egy egyszerűbb pub volt, és sikerült is 10:30-ra végezni.

Folyt. köv.

Megint Új-Zélandon jártam

Alig 3 héttel az F1 GP után újabb autóversenyre kellett utaznom, ezúttal Új-Zélandra. Eredetileg nem mentem volna, de a marketing igazgató (szokás szerint) pont nem ért rá, szuperanyu meg ugye eddigre már befejezte a karrierjét nálunk. Motorsportos kolléganőm egyedül nem lett volna elegendő 15 boltost és disztribútort terelgetni, ráadásul a boltosok közül 3 az én márkámhoz tartozott. Így nem volt mit tenni, mennem kellett.

A terv az volt, hogy csütörtökön kora reggel átrepülünk, péntektől vasárnapig szórakoztatjuk a vendégeket, aztán hétfőn hazajövünk. Enyhe nehezítés volt, hogy Auckland-ben landoltunk, és onnan még 4 órányi vezetésre volt a versenyhelyszín, Taupō-ban. Azaz az időzítés nagyon fontos volt. El is jött a repülés napja, 5-kor csörgött az óra, az előre megrendelt Über-t 5:45-re hívtam. Kinyitottam a szemem, megnéztem a telefonomat, majd sokkot kapva olvastam a hajnal 4:30-as sms-t az Air New Zealand-tól: a járatot géphiba miatt töröltük, este 6-kor egy másik légitársasággal (Qantas) tud repülni. Bakker, ez nem jó hír! Így nem érünk le még aznap Taupō-ba. És egyáltalán ugyanazon a gépen vagyunk-e a kolleganőmmel?! Felhívtam 5:10 körül az utazási ügynökséget, akik persze a munkaidőn kívüli hívás miatt $35-t számláztak a cégnek. Sebaj. Nem volt korábbi direkt járat, amire fel tudtak volna rakni, ugyanis elsőbbséget élveztek azok a Supercars vendégek, akiket a széria foglalt be az utazásra. Üzentem a kolleganőmnek, aki mivel a reptér közelében lakik még fel sem kelt. Kiderült, hogy őt felrakták egy napközbeni járatra, azaz nem együtt mennénk. Ez nem jó! Konferencia-hívásban elintéztük, hogy együtt menjünk, este 7-kor, Air New Zealand-dal. Ez azt jelentette, hogy a) a reptéren kajáltunk, b) auckland-i idő szerint hajnal 1-re értünk oda. Tehát szállást is kellett foglalni. Szerencsére a reptér melletti (100 méter séta) Novotel belefért az elfogadott keretbe. Bejelentkeztünk, aludtunk vagy 5 órát, aztán 7-kor már fel is vettük a bérelt kocsit. Egy reggeli megállóval Hamilton-ban le is tudtuk a 4 órás utat, így délre meg is érkeztünk.

Taupō egy kedves kisváros, 6 évvel ezelőtti kalandozásunk során jártunk is itt párommal. A déli félteke legnagyobb kaldera tava itt található, illetve itt van a közelben a legnagyobb vízhozamú Huka Falls, valamint az egyik legszebb geotermikus park is bugyogó sármedencékkel, lövellő gejzírekkel, az Orakei Korako.

A szállásunk a Lakefront Lodge-ban volt, ami egy valaha szebb napokat is látott, kicsit megfáradt létesítményként írható le. Előnye az volt, hogy közvetlenül a tóparton helyezkedett el, illetve új-zélandi viszonylatban combos volt az internete. Este 6:30-ra kellett mennünk a dealer vacsorára a Steakhouse-ba. Addig azonban még át kellett nézni a másik szállásra, ahol a vendégeket helyeztük el. Az egy fokkal jobb volt ugyan, ráadásul ott ők mind elfértek (3 kivétellel). Miután minden rendben találtatott, arra jutottunk, hogy miért ne mehetnénk be az út túloldalán lévő Wairakei Thermal Valley-be. Mivel a péntek délutáni egyetlen meetingüket törölték, így volt 1.5 óránk ázni a 35-40 fokos természetes termál vízben. A szállásra menet Nancy (GPS) tudott egy rövidebb utat, ami pont a Huka Falls egyik kilátópontja mellett haladt el. Így megálltunk azt is megnézni.

Visszaértünk, majd 1 óra múlva jött is értünk a hétvégére bérelt minibusz, hogy elvigyen minket a vacsorahelyszínre. Meg kell ismét állapítanom, hogy ezek a disztribútorok (Dunlop márka forgalmazói) meg boltosok tudnak inni. Fél 7-től 11-ig tartott a vacsora, de akkor már az étterem rúgott ki minket. Innen átmentünk még egy roadie-ra (búcsúital) egy füstös kocsmába, de gyorsan leléptünk. Állítólag, ez még egy szolid este volt, mert hát ők már odeértek csütörtök este (ugye mi meg nem a járattörlés miatt), akkor meg hajnal 2-ig partiztak. A többséget vitte vissza a busz a termálos szállásra, mi meg a kolléganőmmel szerencsére csak sétatávolságban laktunk. Így visszasétáltunk az enyhén csípős taupō-i éjszakában.

Folyt. köv.

Egy lépéssel közelebb a Forma-1-hez

Fiatalabb koromban, amikor még lelkesen követtem a Forma-1-et minden vágyam az volt, hogy egyszer igazán közel kerüljek a “tűzhöz”, és vagy egy csapatnak dolgozzak (mertem nagyot álmodni, na), vagy legalább egy olyan cégnek, akivel be tudok jutni az autóversenyek, egy átlag halandó számára nem feltétlenül elérhető, színfalak mögötti világába. Talán azt is említettem már valamikor, hogy az első besenyői (ahonnan származom) búcsúk egyikén, amire emlékszem, és ami még a templom meg a Négus-kert mellett volt megtartva nem a focipályán, a lézerkard mellett egy műanyag F1-es autót szerettem volna megkaparintani. Lézerkardra esély sem volt, de a kocsi, ami elfért a tenyeremben, azért belefért a búcsús-zsebpénz keretbe. Így lettem büszke tulajdonosa (bár az is lehet, hogy csak tesómmal társ-tulajdonosa) egy fekete JPS Lotus-nak, ami természetesen a 12-es rajtszámot viselte (azaz Senna-é volt). Igen, 1985 vagy 86 lehetett akkoriban. Ekkor még bőven Goodyear kerekeken versenyeztek a Forma-1-ben.

Majdnem 40 évvel később, azaz mondjuk úgy inkább, hogy napjainkban, az ölembe hullott egy lehetőség, aminek mindenkor máskor jobban örültem volna, mint most. De ha most adatott meg, akkor élni kell vele. Mivel a testvérmárkánk, a Dunlop a hivatalos gumiszállítója a Supercars sorozatnak, ezért van néhány szponzor juttatásunk. A Supercars 4 sprint futama idén is bekerült az Australian Grand Prix betétfutamai közé, így jártak szponzori jegyek. A szombati napot a cégvezetősége megnyitotta a Goodyear brand számára, azaz hiába nincs direkt termék kapcsolatunk az F1-gyel, néhány céges vendéget meghívhattunk az eseményre. Vendégek azonban host nélkül nem lehetnek ott egyedül, így valakinek mennie kellett. Nekem.

Az előző posztban említett közös szombat reggeli után összekaptam magam, párom meg eldobott St Kilda-ra, a számomra legközelebbi F1 Grand Prix bejárathoz. Itt 12-kor már át is jutottam a kapun, megkerestem a céges partnereknek fenntartott minibuszt. Egyedül én vettem akkor igénybe, így egy privát fuvart kaptam majdnem teljesen a paddock club bejáratáig. Ott felmentem a kijelölt asztalunkhoz, szerencsére pont egyszerre érkeztem a disztribútor partnereinkkel. Kicsit csevegtünk, belenéztünk a Forma-1 szabadedzésébe, aztán felvettem a Supercars garázstúrás belépőket, és már vittem is le őket a szponzorált csapatunkhoz, a Walkinshaw Andretti United-hoz (igen, ez az az Andretti család, akinek 1-2 tagja régen a Forma-1-ben versenyzett, majd átnyergeltek a NASCAR-ra és IndyCar-ra). Ahogy tartottunk át az udvaron, pont szembe jött a csapat újonc versenyzője, Ryan Wood (Woody). Normál esetben fel nem ismerném a pilótákat, mert most elég soknak egyen Bundes-liga frizurája van, de őt pont tudom, hogy néz ki, mert forgattunk vele. Így hát elé ugrottam, váltottam vele pár szót, körétessékeltem a vendégeinket egy fotóra, aztán mentünk is tovább.

A garázsban meséltek a kocsikról, hogyan készítik fel őket a versenyekre, meg hogy idéntől a széria kontrolálja a kocsikat, azaz a csapatok nem építhetik át igazán a versenyautókat. Láttuk a mérnököket munka közben, meg az összes szerelőt. Minden úgy ment, mint egy olajozott gépezet. Amikor itt végeztünk, gondoltam egyet, és átsétáltam a Dunlop garázsba a motorsportos kollégáimhoz, hogy megkérdezzem, áthozhatnám-e a Goodyear disztribútorokat egy versenygumi-oktatásra. Hát hogy a fenébe ne hozhatnám őket – hangzott a válasz. Így is tettem. Ezek meg olyan tátott szájjal hallgatták a gurut, mintha életükben most láttak volna először gumiabroncsot. Mondjuk, tavaly Adelaide-ben mi is pont így ittuk a szavait.

Kb. 20 perc múlva mentünk vissza az uzsonnára, az osztrigát ki nem hagyták volna. Aztán következett az F1 kvalifikáció, közben a vendégek jól érezték magukat, ettek, ittak, mulattak. Amikor vége volt a kvalinak, már fel is sorakoztak a Supercars versenyautói a garázsoknál, hogy kiguruljanak a pályára. Erre csak én mentem le, a többiek a bort, sört és a sütiket választották.

A Supercars verseny egy darabig elég lapos volt, aztán a pontversenyt vezetőt kiütötte egy másik bajnok-aspiráns, pont a célegyenes előtti ráfordítón. Így a versenyforgalmat a safety car mögött átterelték a mi VIP-nk előtti boxutcán. Néhány kör után aztán be kellett fejezni a versenyt, mert nagy volt az időnyomás. Egy elég gyenge csapat versenyzője (tavalyi szponzoráltunk az új csapatával) nyerte így a futamot.

Ahogy végeztek, a vendégeink is kezdtek elszállingózni, így én is léptem. Taxit vagy Übert fogni esélytelen volt, így inkább megvártam egy villamost, és elmentem a Luna Park-ig. Itt is vagy 20 percet kellett várnom egy kocsira, de 8 körülre végül hazaértem.

Gályázunk éjjel, gályázunk nappal

Ha már annyit emlegettem, hogy nagyon húzós volt az év első negyede, akkor lássuk, mitől is volt az.

Párom egy normál munkahete úgy néz ki, hogy hétfő-kedden a fődepóban dolgozik, ide jön be a legtöbb busz. Szerdán megy egy déli, tengerparti kerületbe, csütörtökön egy dél-keletibe, ahol lengyel a kisfőnök, majd pénteken a legdélebbi, már-már vidéki településre. Azért minden nap a hazai depójában, tőlünk 5 km-re, kezd és végez. Elvileg, ez 40 óra egy héten. Mivel 38 óra a hivatalos munkaidő, ezért az extra heti 2 órából összejön 1 plusz szabadnap egy hónapban. Ezt hívják RDO-nak (vagy ADO-nak).

Azonban inkább többször, mint kevesebbszer fordul elő, hogy annyi munka akad, hogy ha végez az aznapi munkahelyén még át kell mennie egy másik depóba. Vagy szombat hajnalban kell dolgoznia még. Ez általában (nagyon leegyszerűsítve) akkor történik, amikor az iskolabuszokat kell a suliszünet végére időre átnézni, vagy amikor vonatpótló buszokat kell karbantartani. Múlt héten például csúcsot döntött, mert 16.5 órát túlórázott 5.5 nap alatt. Azaz minden reggel legkésőbb 6-kor ment el, és 6-ra ért haza. Hosszú távon azért ez már nem annyira mókás. Ember nincs, nem találnak ugyanis autóvillamosságit lassan már több, mint egy éve. Így ő is be van szorulva a pozíciójába, nem nagyon tud feljebb lépni. Tanulság: ne dolgozz túl jól, mert ha nem tudak pótolni, inkább nem engednek előbbre jutni, hiszen akkor azon is a vezetőségnek kell gondolkodnia, hogy kit is találjon a jó munkásember eredeti helyére. Ez meg ugye már megint csak probléma, meg valós vezetői képességeket igényel.

Az én helyzetem sem sokkal jobb munkamennyiség ügyileg. Március közepén ismét rekordot döntöttem, 6 nap alatt 6 államban, illetve városban tartottam tréninget a kollégáimmal. Vasárnap este repültem Melbourne-ből Brisbane-be, hogy hétfő reggel 8:30 és 12:30 között lenyomjuk az első adag oktatást, majd délután 1-től 4:30-ig a következőt. Innen rohantunk a reptérre, hogy elérjük a sydney-i járatot. Ugyanis hétfő este már ott kellett lennünk. Kedden ismét hasonló program várt ránk 8:30 és 4:30 között – immár ugye Sydney-ben.

Onnan kedd este repültünk vissza Melbourne-be, hogy egy éjszakát otthon aludjunk, majd a következő reggel, azaz szerdán tréninget tartsunk “itthon” (technikailag a város északi részén), majd irány a reptér. Következett Adelaide, ahol csak az estébe-éjszakába fért bele egy kis baráti csevej. Alig 5 óra alvás után, itt is megvolt az egésznapos, két csoportos oktatás csütörtökön, majd a csapat újra gépre szállt, ezúttal Perth felé. Merthogy, az utolsó tréning pénteken WA-ban volt. Ahonnan nekem még aznap haza kellett jutnom egyedüliként, mert szombaton is volt munkám – beugrósként (részletek erről majd a következő bejegyzésben).

Az utolsó járat Perth-ből a Virgin-nel (preferált céges járat) délután 5:55-kor indult vissza Melbourne-be. Eléggé csücskösnek tűnt, hogy a 4:30-kor befejeződő tréningről Jandakot-ból időben átérjek. Mákomra 4-kor végeztünk, ekkorra rendeltem is egy Übert, aki olyan gyors volt, hogy 4:30-ra már a reptéren is voltam. Mivel csak kézipoggyásszal utaztam, egyből tartottam is a Virgin lounge-ba. Jó, először át a biztonsági szkennelésen, ahol szokás szerint tanakodtak az elemes, automata hajcsavaróm fölött, ezért kvázi demonstrációt kellett tartanom a biztonsági néniknek. Még nem is végeztünk, amikor valahogy a szemem sarkából észrevettem, hogy 15 perc múlva is indul egy Vigin járat haza, de már a tábla szerint “boarding” van. Így a lounge-ba berongyoltam, de csak a pulthoz, és megkérdeztem, nem tudnának-e feltenni a 4:55-ös gépre. Nagyon segítőkészek voltak, az egyik hívta a kaput, akik mondták neki, hogy még nem kezdték el a beszállást. A másik kattingatott a számítógépén, kérdezte, hogy megfelel-e középső ülés (alapból szélen utazok). Mondom, persze, bármi jó, ha feltesz rá. Kattingatott még vagy párat, aztán kidobta, hogy 3A. Jó lesz? Hát, hogy a vérbe ne lenne jó! Rögtön a business class utáni, nagy lábhelyes, ablak melletti ülés. Bár így lemaradtam a lounge-kajáról (6 napig ezen éltünk többnyire, meg a hotel reggeliken), még úgy is, hogy az indulásnál volt csúszás. Ez érdekelt a legkevésbé. Szerencsére a pilóta behozta a késést, így fél 12-kor már landoltunk is, gyors Über-fogás után negyed 1-re már haza is értem.

A hosszú távollét után szükségünk volt legalább egy kis időre együtt párommal, így hazaérkezésem szombatján, reggel 9-kor már el is mentünk egyet közösen reggelizni. Jó volt kicsit csacsogni, átbeszélni, ki mivel és hogyan töltötte a hetet. Aztán már készülnöm is kellett, mert jelenésem volt az ausztrál Forma-1-es futamon, mint az egyik házigazda – ugyanis az általunk támogatott Supercars sorozat része volt a GP programjának.

Genoa Peak Walk

Vasárnap második felében kicsit megmozgattuk magunkat… mármint, ha a délelőtti tengerparti sétálást nem szamítjuk testmozgásnak. Pebbly Beach-ről átautóztunk a Genoa Peak-hez. Ez a túra útvonal nincs messze Mallacoota-tól, kb. 40 perc kocsival. Ehhez ki kell menni az A1-re, Melbourne irányába fordulni, majd kb. 2 km-re a kihajtótól lefordulni balra egy földútra, ami 7 km múlva egy parkolóban végződik. Mi voltunk az egyetlenek, akik fel akartak jutna a csúcsra aznap.

A Genoa Peak Walk-nak két szakasza van. Az első az alsó kilátóig megy, míg a második a felső kilátóig. Az egyetlen nehézség az alsó kilátóig vezetű úton, hogy csak felfelé tart. Már az indulásnál világossá vált, hogy itt nem lesznek pihenős egyenesek. Azért nem gyilkos emelkedőt kell elképzelni, de a menetelés néhol rendesen megemelte a pulzus számunkat. Ilyenkor megálltunk szakérteni, például közelről megvizsgáltuk a 2019-2020-as bozóttűzben megégett fák törzsét, vagy lihegve hangyákat keresgéltünk a földön. Minél közelebb értünk az alsó kilátóhoz, annál több szikla került elénk. Az az igazi nagy, kopasz fajta. A leírások szerint a teljes túra hossza 4.2 km oda-vissza, a szintidő kb. 2 óra. Mi is így számoltunk, aztán kb. 30 perc alatt fel is értünk az alsó ponthoz.

Nagyon szép fentről a táj, elsősorban a Croajingolong National Park-ra lehet rálátni meg persze Mallacoota-ra. Minden zöld, bár a közelben azért a megégett fák látványa dominál. Kicsit csodáltuk a tájat, aztán indultunk a felső kilátóhoz. Előzetes infók szerint ez az igazán nehéz rész.

Annyira nem volt gáz, annyi az egész, hogy sziklákon kell felfele tartani, azaz kézzel-lábbal kell mászni, illetve van 3 fémlétra, amiből egy vagy kettő elég szűkre szabott helyre van berakva. Viszont végig van kapaszkodó, azaz nem annyira para. Mondjuk, az utolsó létra köré tettek egy kalitkát is, ami extra biztonságot ad, amikor az ember a legteteje felé tart a Genoa Peak-nek. Itt aztán meg lehet pihenni, ismét csodálni a lélegzet elállító környezetet, ja, meg harcolni picit a széllel és néhány óriás rovarral.

Lefelé valamelyest egyszerűbb volt lejutnunk, bár figyelnünk kellett, mert a talaj sziklás volt, a felfele menetben megfáradt combjaink és térdeink küzdöttek rendesen. Ennek ellenére megjártuk a túrát 1 óra 40 perc alatt nézelődéssel. Visszamentünk a kempingbe, lezuhanyoztunk, aztán felfrissülve bementünk vacsorázni a szokásos bisztróba. Szerettem volna megkóstolni a crayfish-t (folyami rák/homár), mert olyan jól nézett ki mások asztalán. Aztán az utolsó pillanatban változtattam a terven, mert akkor vettem észre a napi ajánlatot, ami a t-bone steak volt fél crayfish-sel. Kevesebbért, mint az egész homár. Így nem volt kérdés, hogy ezt választom inkább. Párom pedig a bárányra szavazott, elvégre húsvét volt 😉 . Persze, megint kerekedett a szeme, amikor kijött a rendelésünk. Ő sem kapott kis adagot, két báránycombot hoztak ki neki, de ismét az én tányérom foglalta el az asztal felét. Érdemes volt kísérletezni a menüvel, mert bármit is választottunk, nagyon finom volt.

A vacsorás kánaánhoz képest a másnapi hazaindulós reggeli elég egyszerű volt: szalámis szendvics. De ez is elég energiát adott arra, hogy kb. 10 km-re Mallacoota-tól már hazafelé tartva megálljunk a Double Creek Nature Walk-nál. 15 percnyi körséta, egy meglehetősen elhanyagolt ösvényen. Abszolút kihagyható. Mondjuk, ha nem állunk meg, lehet lemaradunk a tájat váratlanul beborító ködről.

Innen már csak Bairnsdale-ben, a korábbiakban is meglátogatott pékségnél álltunk meg, ahol egy-egy sütivel és kávéval kényeztettük magunkat. Kisebb dugókba ugyan belefutottunk az út hátralévő részén, de így is emberi időben értünk haza.

Mallacoota tengerpartjai

Mégis csak húsvét vasárnap volt, így ébredés után elfogyasztottuk a megmaradt hot cross bun utolsó darabjait. Igaz, az ízélmény már jócskán átlag alatti volt, ezért párom kólába mártogatással próbálta feljavítani. Nem járt túl sok sikerrel, így inkább begurultunk a főutcára egy kávéért, hogy helyre tegyük az ízlelő bimbóinkat.

Az időjárással nagyon nagy szerencsénk volt, sütött a nap ezerrel, így tökéletes programnak tűnt, hogy felfedezzük a környező tengerpartokat. Elsőként a már első este megtekintett Bastion Point felé indultunk, de korábban lefordultunk Tip Beach felé. Itt párom szeme ismét felcsillant, mert megint belefutott egy helyi horgászba. A partszakaszban volt lehetőség, nagyon hasonlított az East Gippsland-i Seaspray környéki 90 miles beach-re, csakúgy, mint a dél-ausztrál Salt Creek-nél lévő 42 miles beach-re.

Innen a Davis Creek Lookout-hoz autóztunk át, még mindig beton úton. Nagyon szépen kialakított kilátó platformot építettek ide, mindkét irányba jó messzire el lehetett látni. Annyira jók voltak a fények és a délelőtti látásviszonyok, hogy innen is lehetett látni az előző parton lévő horgászt. Illetve a másik irányban már felsejlettek a Betka Beach sziklaformációi.

Mivel már messziről is szépnek tűntek ez utóbbiak, így arra mentünk tovább. Kissé szerényen, az út szélén parkoló autók mellett álltunk meg, és sétáltunk le a Betka River Estuary-hoz. Nyugodtan mehettünk volna tovább is egy pindurival, mert van rendes parkoló is. Ez a rész két részre osztható: a folyó felöli beömlő, illetve a tengerparti oldal. A folyó része lapos, ideális SUP-ozni, kajakozni, gyerekeknek pancsolni. A tengerparti rész már vadabb, hiába csak egy kis homokpad választja el a kettőt egymástól. Itt már szörfözni is lehet, meg sziklaképződményeket csodálni. Engem a nagyobbik egy tüskés hátú dinoszauruszra vagy egy sárkányra emlékeztetett. Persze, ahogy közelebb mentünk már más formát mutatott. Felsétáltunk a Betka Beach Lookout-hoz is, hogy fentről is kisasoljuk a környéket. Ha valaki kicsit megállna, ez az ideális hely, van ugyanis fedett BBQ rész, meg nagy zöld placc mosdókkal.

Ezek után ismét kocsiba ültünk, immár megint földúton haladtunk, méghozzá a Geology Point Victoria-hoz. Ez ismét egy érdekesebb pont volt az úton. Nem elég, hogy a kovából és agyagpalából álló sziklafalak úgy néztek ki, mint a hajtogatott leveles tészta, de ez két óceán és egy tenger találkozási pontja. Itt koccan össze a Déli-óceán, a Csendes-óceán meg a Tasmán-tenger. Gyönyörű a természet, de messze nem barátságos. 1998-ban például a Sydney-Hobart vitorlás-verseny 5 hajója süllyedt el, összesen 6 áldozatot követelve, mert akkora viharba futottak itt, hogy nem tudtak megküzdeni a 20 méteres hullámokkal. Korábban is kerültek már hajók itt hullámsírba. A megelőzés érdekében építették a szemben lévő Gabo Island rózsaszín világítótoronyát. Ide még Covid előtt charter hajó járt át, mára már egyik operátor sem működik. Reméljük, a következő szezonban újra indítják a közlekedést, mert nagyon érdekesnek tűnt a sziget leírása.

Tovább a földúton a következő partszakasz a Quarry Beach. Itt megint csak a sziklaképződmények alkotják a parti látványosságot, meg az ismét feltűnő delfin csapatok.

Majd jön Secret Beach és a Secret Sea Cave. Ez a rész picit az adelaide-i Rapid Bay-re emlékeztet. Bár az is biztos, hogy körbejártuk a partot mindkét irányba, de így se találtuk meg a Google-ben sorra megjelenő Secret Sea Cave-ben készült fotók helyszínét. Annyira titkos ez a tengeri barlang, hogy nem lett meg. Találtunk ugyan egy bejáratszerű lyukat, de minden fotós mágia ellenére kétlem, hogy a neten fellelhető fotók itt készültek. De persze az is lehet, hogy csak mi vagyunk bénák.

A tengerpartot felfedező túránk utolsó állomása Pebbly Beach volt. Innen már nem is nagyon megy tovább út se. Ez a szakasz meg a szintén Adelaide melletti Deep Creek Conservation Park egyes részeihez hasonlított.

Alig volt fél 2 mire végeztünk, így még belefért egy újabb program vacsora előtt.
Folyt. köv.

A Beowa National Park látnivalói

A Boyd’s Tower után most már tényleg a világítótoronyhoz tartottunk. Azonban a Beowa National Park-ban van még pár látnivaló. Például a Pulpit Rock. Végig jól döngölt földúton haladtunk a torony felé (kb. 10km), ahonnan egyszer csak balra le lehetett hajtani a Pulpit Rock-hoz. Miért is ne mennénk arra, nem? Továbbra is zötykölődni kellett, mert az út nagyjából olyan volt, mintha hullámvasúton lennénk. Mondjuk, sehol nem volt egy domb, azaz a táj nem indokolta a fel meg let, viszont így azt éreztük, hogy bármikor vége lehetne az útnak, mert minden a nagy kék égbolt irányába halad. Aztán csak le tudtunk rakni a kocsit a parkolóban, mi meg kisétáltunk a sziklákhoz.

Hatalmas, sima sziklatáblák alkották a látványosságot. Bármerre néztünk, minden sima volt, akár függőleges, akár vízszintes volt. Ha jól emlékszem, sziklamászók is szoktak idejárni. Mi óvatosan ereszkedtünk lefelé, mert a sziklák szélén párom horgászokat fedezett fel, akiket mindenképp meg akart nézni. Alig voltunk ott néhány perce, amikor az egyik horgászcsapat fogott egy szép halat. Párom meg is állapította, hogy van lehetőség a helyben, de mi van, ha fog halat, hova tesszük?

Így tovább is álltunk a Green Cape Lighthouse-hoz, ami nagyon jó állapotban van. Szépen megőrizték a melléképületeket is, úgy, mint a zászló tárolót, jelző házat, istállókat. Ugyanis a világítótorony személyzete nem csak fénnyel kommunikált a maga idejében, hanem jelzőzászlókkal, morze jelekkel, majd pedig távíró, illetve telefon segítségével. Nagyon is fontos volt a megfelelő tájékoztatás, mert ezen a szakaszon is igen sok hajó veszett oda. A fény 1883-ban gyulladt ki Green Cape-nél. Eleinte szénnel, majd kerozinnal, 1962-től diesel generátorokkal biztosították a folyamatos világítást a toronyban. Mára már ezt a technikát is túlhaladták, mert jelenleg szolárpanelek teljesítenek szolgálatot.

Mivel a nemzeti park csücske ez a pont, innen már visszafelé haladtunk. Egész pontosan a City Rock irányába. Itt a Google térkép nem pontos, azaz egy földút közepére helyezi a megállót. Nem kell megijedni, menni kell tovább a földúton bármennyire nem tűnik elég szélesnek elsőre. Az, és a végén van egy parkoló is, ahonnan egy rövid sétával lehet kijutni a sziklákhoz. Az ösvény egy sejtelmes erdőn visz keresztül, alagutat képző szürke, kopasz fák között.

Rajtuk kívül még egy család volt itt. Időzítésünk remek volt, ugyanis egy 20-30 delfinből álló csapat úszott el a sziklapart előtt, kergetve a halakat. Ezt látva a madarak sem kímélték magukat, a magasból dárdaként csapódtak be a vízbe, hogy a delfinek által felzavart halak tömegéből ők is lakmározhassanak. Ez a hely is ígéretes horgászhelynek tűnt, laposabb sziklapadokkal, de haragosabb hullámokkal. Aki horgászásra adja itt a fejét az legyen óvatos, a hullámok bizony felcsapnak a sziklákra, és azt már tudjuk egy régebbi sydney-i “kaland” óta, milyen sérülésekkel is járhat legjobb esetben, ha a víz lemossa a horgászt a partról.

A Beowa National Park-ból kifelé autózva megálltunk még a Disaster Bay kilátónál, ahonnan Bay Cliff és elvileg Green Cape is látható. Tízezer évvel ezelőtt a Bay Cliff rész még sziget volt, amit aztán a víz feltöltött homokkal, létrehozva ezt a csodás partszakaszt.

Későre jártunk már a délutánban, állt előttünk még egy kicsivel több, mint egy órás út, így elindultunk visszafelé. Ráadásul párom még meg akarta nézni a genoa-i hidat, ami pont a mallacoota-i lehajtónál van. A hídnak elég érdekes a története. 1916-ban adták át az első fahidat, ami átívelt a Genoa folyón. Ezt egy hatalmas áradás 1919-ben elmosta. A 20-as években álltak elő egy újabb design-nal, ami lehetővé tette, hogy nagyobb forgalom is át tudjon haladni a Melbourne-t Sydney-vel összekötő kereskedelmi útvonalon. Ez a konstrukció valamikor a 90-es évek végén adta meg magát, így sok helyen betonra cserélték a faanyagokat a felújításkor. 2010-ben aztán jött az acél és beton szerkezet, ami véglegesen biztonságossá tette az átkelést. Ekkorra inkább csak gyalogosok és biciklisek használták a hidat, a főút már kicsit odébb, kb. 100 méterrel arrébb halad.

Érdemes átsétálni a hídon a kemping irányába, és megnéni a sziklán kiállított műanyag gyíknak látszó valamit. A kivitelezés finoman szólva is csak jelzés értékű, de a története nagyon érdekes. Ugyanis Norman Wakefield and James Warren 1971-es felfedezésének állít emléket, ami nem más, mint a Genoa River-nél talált 380 millió éves Tetrapod lábnyomok. A Tetrapodok azok a lények, amelyekről úgy hiszik, hogy ők másztak ki először a vízből a szárazföldre.

Ennyi vízi történet meg látvány után nem is volt kérdés, hogy az aznapi vacsoránk a szokásos Mallacoota Bistro-ban egy kétszemélyes tengeri herkentyű tál lesz.

Folyt. köv.

Eden és környéke

Szombat reggel döntenünk kellett: felfedezzük Mallacoota környékét vagy kicsit átautózunk NSW-be az egyik kollegám által ajánlott Green Cape Lighthouse túrát megcsinálni a Beowa National Park-ban. Viszonylag időben ébredtünk 11 óra alvás után (igen, kempingezéskor simán alszunk ennyit, ezért is szeretjük ezt a fajta kirándulást), bereggeliztünk a húsvéti hot cross bun-ból, majd egymásra néztünk, és visszabújtunk aludni.

Fél 11-re azért már összeszedtük magunkat annyira, hogy elinduljunk valamerre, persze csak azután, hogy a szomszédban legelésző paripákat megsimiztük. A városkából kifele betértünk Gipsy Point-ra, ahol is a jetty kíváló horgászhelynek tűnt – kisebb halakra. Ez a rész már a felső tó partján van. Csónakkal biztos nagyon kellemes, hiszen a vizet végig dombok keretezik, sok-sok beugróval, öböllel. Innen mivel már elfele tartottunk, a választásunk a követező attrakciónak Eden-re esett, azaz határt léptünk. Bár a világítótoronyhoz akartunk menni, először tankolnunk kellett. Az meg mivel elhagytuk már Mallacoota-t, csak Eden-ben lehetett a hosszú hétvégén. Hát ezért. Eden amúgy szintén egy szép kisváros, és a szikrázó napsütésben érdemes is volt szétnézni. Mivel május és október között erre járnak a bálnák, így több helyen van kialakítva bálnaleső platform/kilátó. Mi is megnéztük az egyiket, azt, amelyik az Aslings Beach Rock Pool mellett van.

Innen átmentünk a fantáziadús nevű Eden Lookout kilátóhoz. Ez a Rotary Club mellett volt, azaz garantált volt a szépen karbantartott, gondozott park, illetve gyerekeknek játszótér. Majd a kikötő következett, azaz Snug Cove, ahol meg is ebédeltünk. Amúgy innen nem messze található a Killer Whale Museum, amit először meg akartunk nézni, aztán a friss review-k eltántorítottak minket.

Eden-be tartva láttunk egy ígéretesnek tűnő folyó-tenger összefolyást, a Nullica River-nél lévő Northcote Point-ot, ahova mindenképp le szerettünk volna menni. Megállapítottuk, hogy vannak olyan helyek, amik az útról nézve jobbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. A sekély víz ideális kisgyermekeseknek, amúgy meg semmi extra. Kicsit csalódtunk.

Nem ez volt a helyzet a Boyd’s Tower-nél. Az ötemeletes torony az 1840-es évek óta áll és hirdeti egykori tulajának nevét a Red Point-on (minden szikla vörös a környéken!). A kissé nagyra vágyó, egykori londoni bróker, Boyd felvásárolta Twofold Bay környékét, létrehozott egy nevével fémjelzett várost is, aminek elsődleges üzleti profilja a bálnavadászat, mezőgazdaság és pénzügyi szolgáltatásokat fedte le. A sydney-i kőfaragók által készített, Boyd flottája által szállított kőtáblákból épített torony ugyan sosem lett befejezve, de elhelyezkedéséből és magasságából adódóan így is előnyt biztosított Boyd bálnavadászainak. Mondjuk, ez sem mentette meg őt az anyagi csődtől, ami miatt hirtelen távoznia is kellett az országból. Ezek után a torony gazdát cserélt néhányszor, de alapvetően ugyanarra használták, bálnalesre. Az időjárás sem kímélte, van egy hiányzó csücske, ami egy villámcsapásban lett oda. Amúgy innen indul a Light to Light túra, ami ezt a sosem-volt világítótoronyot köti össze a Green Cape Lighthouse-szal.

Folyt. köv.

Mallacoota-ban jártunk

Szavakkal le nem írható hajtás volt mindkettőnk melóhelyén ez évben. Így igyekeztünk és igyekszünk is minden egyes szabad pillanatot, hosszú hétvégét kimaxolni. Nem volt ez másképp a négynapos húsvéti hétvégével sem. Ilyenkor mindig az megy, hogy csekkolom előre, milyen árban vannak a repjegyek, aztán megbeszéljük, hogy inkább menjünk kocsival valahova kempingezni. Ez történt most is. Tavaly évvége felé Jervis Bay-ből hazafelé (tudom, azt a túrát még nem írtam meg) akartunk eltölteni egy napot Mallacoota-ban, de megcsúsztunk akkor, és kimaradt ez a rész. Pedig horgászoknak kötelező! Így adódott, hogy akkor most rááldoztuk az időt.

Mallacoota Victoria-ban van, de nem túl messze az nsw-i határtól. Kb 500km-re Sydney-től, 500km-re Melbourne-től, tenger- és óceánparton, tavak és folyók által szabdalva. Átlagosan kb. 1000 fő él a településen, ami a nyári szezonban 8000 főre duzzad. A turisták javarésze a parti lakókocsi- és kempingparkban száll meg, de szerencsére vannak más opciók is a település közelében. Mi is az egyik kintebbi kempingbe foglaltunk sima, áram nélküli helyet, méghozzá a Mallacoota Shady Gully Caravan Park-ba.

Péntek reggel vágtunk neki az alaphangon 6 órás útnak. Egy-két egészségügyi megállónál nem is terveztünk többet, hogy mielőbb odaérjünk. A forgalom is elég tűrhető volt, csak egy pár nagyobb település környékén alakultak ki torlódások. Az egyik ilyen dugó Bairnsdale-ben esett meg, pont ebédidőben, így megálltunk egy kávéra meg egy sausage roll-ra a Nagypénteken is nyitva tartó Jarrod’s Bakery-nél. A húsvétra tekintettel elhoztunk még egy hatos csomag lekváros hot cross bun-t. Hot cross bun nélkül nincs húsvét Ausztráliában, annyira, hogy már szilvesztertől árulják. Ami elég brutál, mivel 12 éve, mikor kiköltöztünk, akkor még csak 4-5 héttel a jeles nap előtt lehetett hozzáférni.

A sausage roll (amit nem úgy kell elképzelni, hogy egy kolbász áll ki egy péksütiből) hatalmas és laktató volt, így a hátralévő 2.5-3 órában arra kellett koncentrálni, hogy ébren maradjunk. Ezt az is segítette, hogy különféle egyesületek, pl. a tűzoltóság vagy az autópályakezelő, szerveztek útszéli parkolókba kitelepüléseket, ahol ingyen kávéval, teával várták az autósokat, motorosokat. Mi is megálltunk egynél, inkább csak nyújtózni, mintsem feltankolni.

Mielőtt lefordultunk volna a világ leghosszabb autóútjáról, az A1-ről Mallacoota-ba, megálltunk megnézni a Genoa Falls-t. Nem sok víz volt benne, de azért így is érdemes volt a könnyed sétát megtenni, mert fel lehetett menni a bazalt lépcsők tetejére megnézni, honnan is jön az utánpótlás. Láttunk hatalmas sziklákat, mini-sárkányt (jó, gyíkot), sziklamedencéket, az idő pedig egyszerűen csodás volt. Mondjuk, ezt a programot másnapra terveztem eredetileg, de sebaj.

A kempinghez vezető út végig szerpentin volt, alig vártam, hogy a végére érjünk. A bejelentkezés simán ment, és bár tudtam, mennyit is fogunk fizetni, meglepő volt, hogy ők nem emelték az egekbe az szezonzárás miatt az árakat. $30 per éjszaka egy tágas, árnyas helyért, patyolat tiszta vizes blokkért, medencéért azt mondom, manapság baráti, pláne, a helyi “Abádszalókon”.

Estére két opciónk volt: vagy maradunk és felcsapunk egy pár konzervet a tábori rezsóra, vagy az egész heti szívás után “mert megérdemeljük” alapon el megyünk vacsorázni egy étterembe. Ez utóbbi lett a befutó. A település méretéhez képest elég nagy a választék, van 3-4 étterem, pl. pub jellegű, ázsiai, meg tengeriherkentyűs. Előzetesen a Mallacoota Bistro névre hallgató helyet néztem ki. Vacsora 5:30 és 7:30 között van csak, de a bár 10-ig nyitva van. Rántott hús is volt az étlapon, így mindenképp nyerőnek tűnt a hely. De még mennyire! Tömeg volt, de találtunk egy kétfős asztalt. Külön kellett a rendeléshez sorban állni, bár voltak, azért haladtunk. Párom kikérte a szokásos chicken parmi/parma-t, én hezitáltam, de végül a mexikói taco-tálra szavaztam. Valami hasonlóra számítottam, mint a nachos volt  Mt Kosciuszko-nál. Az embermennyiséget látva azt hittük, jó sokat kell majd várnunk, ezzel szemben, 10 perccel később már az asztalunkon volt a kaja. Az enyém óriási volt, mindenki, aki körülöttünk ült kikerekedett szemekkel nézték az asztalunkat. A kihívást komolyan vettem, de a tál felét így is át kellett ruháznom páromra.

Vacsi után sétáltunk egyet az alsó tó partján, majd kimentünk kocsival a csücsökbe, a Bastion Point-hoz. Ez a rész már találkozik a nyílt vízzel. Állandóan szeles, így nem csoda, hogy az egyik legkedveltebb szörfös rész a környéken – jelentős hullámok voltak ottjártunkkor is. Megvártuk itt a naplementét, aztán visszagurultunk a kempingbe. Kicsit még dumcsiztunk a szomszédokkal is, aztán takarodót fújtunk…fél 9 körül. Hullafáradtak voltunk.

Folyt. köv.